Tényleg mindketten jobban jártunk, hogy nem követelte ki a folytatást. Én is hülye vagyok, amiért egyáltalán szándékomban állt felülni a Teresa vonatra. Talán tényleg asztalborogatás lett volna a vége, de kivételesen nem én lettem volna az elkövető. Hálás voltam neki, amiért nem erőltetett, bár ezt sajnos most nem tudtam egyértelműn kifejezni neki.
Azt viszont már igen, hogy gyakorlatilag... Ha mondjuk ezzel az önvallomással kezdte volna az egészet, akkor nem kellett volna üvöltenünk egymással. Például. Vagy azzal, amit utána mondott, hogy fél. Kerek-perec kimondva az egészet. Így is szarul esett hallani, mert nyomorultul éreztem magam olyankor mindig, amikor nem tudok rajta hirtelen segíteni. És a dolgok alakulása miatt nem hogy nem segítettem, de talán még rontottam is a helyzeten, de hát, basszameg. Kivételesen nem én kezdtem a szardobálást. Ezt is megértük.
- Tudod, hogy annyi időt kaphatsz, amennyit akarsz, ez nem arról szól, hogy én elvárom, hogy fél óra múlvára
dolgozd fel, baszki. - dorgáltam meg még egy kicsit - De eddig nem úgy tűntél, mint akinek egyáltalán vannak ilyen tervei.
Minden és mindenki más szúrta a szemét valamiért, még a saját farkasa is, én is... És én különben sem azon kaptam fel a vizet, ahogy erre reagált vagy amilyen gondolatai a saját megélésével voltam. Hanem azon, amikor engem is megpróbált bántani... Mert bántott, még ha nem is tudatosan, nettó kibaszásából.
A sajnálatára nem mondtam semmit. Pedig egy "én is" simán megállta volna a helyét, de jelenleg még nem tartottam ott, hogy ezt irónia nélkül ki tudjam mondani. Csak a saját sértettségemre asszociáltam volna róla, és egyelőre még nem arra, hogy amúgy gecire bánt, hogy így beszéltem vele. Majd oda is eljutunk. Egyelőre csak a füstölgés van. Meg persze az újabb alágyújtás, és komolyan nem tudom, hogy mi fog még előkerülni a képzeletbeli cilinderből, amit úgy hívtak, hogy Dakota Zaklatott Lelke.
Csak erélyesen bólintottam arra, hogy szerinte sem opció a válóper, szóval legalább valamiben végre egyet tudtunk érteni. A szavai, hát... Nem mondom, hogy teljesen lenyugtatnak, de nagyot szusszantam, amikor végre valami olyasmit is mondott, ami jól esett: hogy mindig büszke lesz arra, hogy hozzám tartozik. Persze az ördög a fejemben zárójelben hozzátette "hozzád, életképtelen fasz", és megint elhúztam a szám.
- Nem vagy szimbióta, Dakota. Ha valaki, akkor én tudom. És ezen kívül más nem kell, hogy számítson. Főleg nem valaki olyan, akit egyébként sem bírsz. Ami egyébként kurvára nem érdekel, csak hogy tisztázzuk, mielőtt azt gondolnád, hogy ez nekem fáj. Pont leszarom, főleg úgy, hogy a te haverjaidat én már előre utálom.
Tényleg nem dőltem a kardomba azért, mert Ő és Bess nem jönnek ki jól. Sosem terveztem, hogy majd barátnők lesznek, sőt, igazából meg sem kellett volna ismerkedniük egymással. Én a magam módján kedveltem, de azt is csak amiatt, mert eleget voltam vele együtt ahhoz, hogy hozzászokjak a dolgaihoz úgy-ahogy és ő is az enyémekhez. Teljesen más volt az egész. Arról nem is beszélve, hogy a áprilisban történtek után már eleve agyrákot kaptam az Ő barátainak a gondolatától is. De én sem leszek paraszt, nem szólok be minden egyes alkalommal, amikor Dakota Nick Carterhez megy verekedni. Úgyhogy, ha neki megy... Én is tudom kezelni azt, hogy nem pacsizott le a Vörös Démonnal.
Egész egyszerűen ott hagyom, és magammal viszem a puffogásomat, és az egész pakk érzelmet, ami bennem ragadt. Büszke voltam rá, hogy nem akartam semmit sem darabokra szedni, egészen addig a pontig, amíg rá nem vertem az asztalra, mert képtelen voltam feldolgozni, hogy erről egyáltalán beszélnünk kell. Hiába kezdtem el úgy-ahogy lehiggadni, ez megint berúgta a motort. De velem ellentétbe Dakota már úgy tűnt, hogy egészen lecsillapodott. Hozzám képest, legalább is.
- Ha azt gondolnám, hogy amiatt estél neki, mert párszor levarrtam, akkor szerinted nem azzal indítok? Ha nem lennél egyértelmű? - értem én a kétségeit a dolog kapcsán, de ez pont nem az a helyzet volt, amiben félremehetett volna az információ - Dehogynem.
Megválaszoltam helyette a kérdést, mert ez annyira egyértelmű volt, hogy komolyan el sem vártam, hogy ezen gondolkodni kezdjen.
Egy kicsit én is kezdtem kiderülni, ami azt illeti, ez egy ilyen sport. Nálam ezek a robbanások számítanak a sprintnek, idegbeteg pattogásból én sem tudok maratont futni. A közeledő béke első jele pedig az volt, hogy elvette tőlem a neki gyújtott szál cigit, aztán még azt is engedte, hogy hozzak neki piát. Meg is tettem, aztán tisztes távolságra tőle leültem és felvetettem, hogy ha ennél is nagyobb távolságra van szüksége, akár le is léphetek. A cigivel a számban biccentettem, amikor arra kért, hogy ne hagyjam itt. Ettől hirtelen olyan kibaszott elesettnek tűnt, hogy lassan azért kezdtem okolni magam, amiért felemeltem vele szemben a hangom.
- Nem foglak.
Halkan dörmögtem bele a csendbe, aztán magam elé bambulva hol ittam, hol újabb slukkot szívtam. Szint éreztem, ahogy az ujjbegyeimen keresztül kifolyik belőlem az adrenalin, a helyét pedig tompa fáradtság vette át. Hallottam, ahogy Dakota ficergett, éreztem, hogy néz, de pár percig nem igazán törődtem vele. Aztán végül, ahogy elnyomtam a csikket, én is úgy helyezkedtem, hogy rá tudjak nézni. Egy kurva szót sem szóltam. Csak néztem a nőstényemet, és egész egyszerűen... Ott voltam vele.
A hangok már halkabban suttogtak a fejemben. Próbáltam felfogni és megérteni, hogy ez neki mennyire új és mennyire más. Még az is eszembe jutott, mit éltem át akkor, amikor az orvos teteme mellett ébredtem. Rettegtem és teljesen pánikba esve rohantam volna a világ végére, ha nem szaladok bele Patrickbe. Talán... Talán Dakota is valami hasonlón megy keresztül, hiába nem tegnap lett farkas.
Fogalmam sincs, hogy öt vagy harmincöt perc telt-e el, mire végül megszólaltm.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - kérdeztem halkan - És a feketét is nagyon szeretem. Úgy, ahogy van. - igen, még azzal együtt is, hogy Dakota volt férje teremtette, de az meg nem az ő hibája - És rohadt büszke vagyok mindkettőtökre, és nagyon szeretném, ha... Te is úgy látnád magam, ahogy én titeket. - ha nem is ma este, de legalább hamarosan, egyszer... - Ami ma történt, a legjobbakkal is megesik, tényleg nem történt semmi baj. Sőt. Én örülök, hogy kiálltál magadért és nem hagytad csak úgy ott.
Ahhoz azért eléggé eszkalálódott a helyzet addigra, mintha mondjuk még az elején, a jogvita időszakában lépett volna le. A szürke egyetértően gurgulázott a lelkemben, és igazából most először jutottunk el oda, hogyha én nem is mozdultam, a szürke igen. Orrát a feketéje nyakába fúrta, és elismerően "flörtölve" kaffogott neki. Emiatt nem aggódtam, a mai buliból igazából a kis nőstény kimaradt. Ez csak Dakotáról és rólam szólt.
- Nem tudom, hogy mire van szükséged. - vallottam be töredelmesen - Vagy hogy mit szeretnél hallani. De ha elmondod, igyekszem segíteni. Nem lesz semmi baj, meglátod. Minden fasza lesz. Eskü, neked sosem hazudnék.
Nem voltam különösebben vidám, de a kis monológom végén meghúztam a whiskyt és futólag rákacsintottam Dakotára. Mert ha csak egy dologban voltam biztos az életben, akkor az az, hogy mindenen túljutunk. Hogy tényleg mindenből kimászunk együtt, mert az ellenkezője elképzelhetetlen volt. Nem hogy nem fogja elcseszni... Nem is tudná.

A kifakadásommal olyan volt, mintha végre magam számára is kézzelfoghatóbbá tettem volna az egészet. Az alapvető problémám, a feszültségem okát, a rettenetes viselkedésem okát. Pocsékul éreztem magam, amiért ezt és ilyen formában öntöttem rá a hazaérkezés után, nem pedig, ahogy kellett volna. A dorgálására szemlesütve bólogattam, arra pedig elhúztam a szám, hogy eddig nem úgy nézett ki, hogy feldolgoznék.
- Jogos. - Mert csak vagdalkoztam, méghozzá Vele. Nem vagyok normális.
Ennek és az egész viselkedésemnek a beismerése volt az a "sajnálom". Meg persze azé, hogy pontosan tudtam: bántottam őt. És még csak a revolver se kellett hozzá. A bűntudatom viszont elérte, amit eddig másnak nem sikerült: lehiggadtam és már nem indulatból reagáltam. Azzal se foglalkoztam, hogy a sajnálatom nem kapott viszonzást, véletlenül se akartam volna, hogy valami rutinválasz legyen, vagy bármi ehhez hasonló. És eleve nem azért mondtam, mert elvártam volna, hogy ő is így tegyen.
A válásról nyilvánvalóan hallani se akartam, és ez egy olyan pont volt, amin fél szó, annyit se veszekedtünk. Után megy igyekeztem visszapakolni a sínekre a rossz megfogalmazás miatt kisiklott vonatot, bár Henry szájhúzását látva nem voltam róla meggyőződve, hogy ez sikerült. Az minden esetre megnyugtatott, hogy nem érdekelte/zavarta, hogy nem bírtam Bessie-t, arra pedig akaratlanul is megrándult a szám sarka, hogy előre utálja a haverjaimat. Legalábbis a kölyökmentésben részt vetteket - nem kellett mondania, tudtam, hogy rájuk értette.
- Pedig eléggé... te-társaság. Szerintem bírnád őket, de kurvára nem erőszak a disznótor - tettem fel egyből mindkét kezem, mielőtt azt hinné, hogy én viszont pusholni akarom. - Az életben nem próbálnám megmondani, kivel haverkodj vagy kivel ne. - Még a puszta gondolat is abszurd volt, ezt pedig levette a grimaszomból és a hanghordozásomból.
Ő se tette ezt velem soha, egy fél mondat vagy gesztus erejéig sem. Tudtam, hogy nincs oda attól, hogy Zach-hez járok edzeni, de egyszer nem mondta, hogy ne menjek, én pedig minden alkalom után egyenesen, a legrövidebb úton siettem hozzá haza. Még csak le se zuhanyoztam ott, mert mielőbb itthon akartam lenni vele. Nevezhettük ezt egyfajta engesztelésnek, de nem ezért tettem: szeretem és szeretek vele lenni.
Akkor is, ha épp az őrületbe kergettem a kérdéseimmel, mint például most. Ő asztalra csapott, én egész lehiggadtam, és ebben a békésebb állapotban vártam, hogy elém csörtessen, feltegye a költői kérdéseket, majd egyből meg is válaszolja, még mielőbb kinyithattam volna a szám. Jó hát na, szeretek biztosra menni. De nem pedzegettem tovább a dolgot, megértettem ennyiből, és ebben a tudatban kuporogtam tovább a kanapén, vettem el a felkínált szálat, meg éltem a pia lehetőségével.
Henry is fáradtabbnak tűnt, láttam az arcát, benne volt kicsit abban is, ahogy letette magát a kanapé túlsó végébe. Nem akartam, hogy véletlen is ennél távolabb legyen, ezt pedig meg is mondtam. Akkor engedtem le azt hiszem igazán, amikor megígérte, hogy nem hagy itt. Nagyot szusszanva helyezkedtem, fordultam felé, majd Henryhez hasonlóan csendben ittam és bagóztam. Olykor őt néztem, máskor a kezem: az egyiken a gyűrűm, a másikon a hegem. Majdnem felidéztem, hogy minden volt Bessie vállát markolni, de se erőm se hangulatom nem volt egy újabb környi pánikhoz, így hagytam, hogy a késztetés a mélybe süppedjen. Lehunytam a szemem és inkább a szürkém energiáira figyeltem, a nőstény elégedettségére, a csillapodott rezgésekre, a cigifüst és az alkohol aromáján keresztül Henry illatára. Az otthonom.
Akkor nyitottam ki a szemem, amikor meghallottam újra az érdes hangot.
- Tudom, querido - feleltem ugyanolyan halkan, akkor is, ha ez is csak költői volt. Véletlen se akartam kétségek közt hagyni.
Figyeltem, hallgattam, az alsó ajkam rágcsáltam kicsit, majd a kisasztalhoz hajolva elnyomtam az inkább leégett, mint elszívott csikket a hamutálban. Egyszerűbb lett volna a térdem bámulni, miközben beszélt, de úgy tűnt, ez a nehezebb utak napja, mert véletlenül se fordítottam el a tekintetem. A nőstény pedig mindeközben a megszokott szerelmes melegség mellett nagy adag büszkeséggel is fogadta a szürke közeledését, incselkedve kapva felé, majd bújva.
Próbáltam elhinni, hogy nem történt semmi baj, gépiesen bólintottam rá, de esélyesen csak azután leszek tényleg nyugodt, hogy megkaptam az "ítéletet".
- Azt hittem... tudom, hogy hülyeség, de valahol azt hittem, hogy nekem az ilyesmi nem menne. Mármint... persze, farkas vagyok, de... - megnyaltam a szám, a tequilás üveg címkéjét basztattam. - Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára ennyire dühös, pláne magamért.
Lejjebb engedtem a lábam, hogy ne legyen védfalként előttem és ittam. Henryt néztem és hallgattam, a tanácstalanságára megértőn húztam el a szám, mert hirtelen én se voltam benne biztos, hogy mire lenne szükségem. Már persze azon túl, hogy itt volt velem. A kacsintása egyszerű kis semmi volt, de jobban átmelegített, mint a tequila és ezért imádtam.
- Rád van szükségem - mondtam úgy, ahogy ő adta a kacsintást. Nem volt ebben felhívás keringőre, se semmi plusz, pikáns tartalom, csak puszta tény. - Az egész... annyira elbaszott volt és tényleg nem tudom, mit kellett volna még csinálnom vagy mondanom, hogy ne ez legyen a vége. Egy kicsit ez is zavar - tettem egy kelletlen fejmozdulatot, majd Henryre pillantva közelebb húzódtam. - Az meg dühít, ha belegondolok, hogy egy neveletlen kölyök miatt üthetem meg a bokám a falkánál. - A nőstény hátán másodpercre felborzolódott a szőr, mert nonszensz az egész, de utána megint csak a szürkénkre figyelt. - Emberként sem gyerek. És azt hiszem, az is baszta a csőröm, hogy túlságosan magamból indultam ki, hogy bezzeg én az ő korában - nevettem fel röviden, száraz örömtelenséggel, mert ez annyira... vén hozzáállás, vagy nem is tudom. Újabb korty tequilával öblítettem. - Tudom, hogy nem az a... normális vagy optimális, amit én megéltem, vagy ahogy én "felnőttem". Olyan is volt, amikor irigykedtem azokra, akik falkához tartoztak, vagy legalább Teremtőhöz és az áprilisi kölyköknek is ezt kívánom. És oké, faszság általánosítani, de közben meg... olyan illúzióromboló volt. Elbizakodottságában meg a kapcsolatihálója miatt gyenge. Nekem. Közben meg valahol sajnáltam azt hiszem, vagy inkább szántam. Meg a magam csökött légvárait is - mondtam a végére egészen halkan, és felhúztam a vállam, meg kicsit a szemöldököm ráncoltam. - Nem tudom, hogy ennek így van-e bármi értelme, meg nyilván sose volt kölyköm, nem véletlenül! Csak... nem értem az egészet. És oké, ettől nem fogok éjjel álmatlanul forgolódni, de Horatio, Rodriguez, Pat meg utánad olyan volt, mint valami anomália. Mármint... nyilván kevesekkel találkoztam eddig a falkából, de az eddigi sor alapján tök értelmezhetetlen nekem.
Akik érte jöttek, azok is inkább a felsoroltakhoz csapódónak tűntek. De azt hiszem, nem számított. Vállat vontam és ittam pár kisebb kortyot.
- És kicsit tartok tőle, hogy miattam esetleg azt mondják, hogy ugrott az alku, nem mehetünk majd havi egyszer Fairbanksbe, ha olyan lesz.
Nyilván nem magam miatt bántam volna. És ha csak nekem meszeltek, legyen, egyébként se hiszem, hogy a közeljövőben fel akarnék menni.

Miután mindketten kiszuszogtuk magunkat és az otthonunkba tényleg haraphatóan beállt a csend és a nyugalom, ideje volt, hogy felvegyem a fonalat. Mindig ez van, ahogy egy rendes "latino" családban lenni kell. Jól kiüvöltözzük magunkat, csapkodunk ezt-azt, aztán miután átmegy rajtunk a dolog, újra visszatalálunk egymáshoz. A számtalan közös dolgunk közül azt hiszem, hogy ez a fajta hozzánkállása dobogós volt. Legalább is nagyban megkönnyítette az életemet. Arra egyébként már csak vállat vontam, hogy szerinte a társasága hozzám való. Efelől nem volt kétségem, Dakotát ismerve biztosan nem k-popos díszbuzik társaság miatt volt megőrülve. Tökre nem ez volt a lényeg most, hogy még azt kezdjem neki ebben a helyzetben, hogy szreintem nincs olyan, hogy én-társaság, mert nekem olyan igazából sosem volt. Egyszerűen nem volt rá igényem és igazából... Most sem nagyon van.
Aprót bólintottam, amikor ő is a maga halkságával közölte, hogy tudja, mit érzek iránta. Helyes. Ez is. Úgy, hogy ezt megbeszéltük, igazából már csak egyetlen dolog hiányzott kurvára, az, hogy magamhoz húzzam, de... Csak néha hosszabbakat pislogva élveztem helyette inkább azt, amit a szürke és a fekete energiáin keresztül tudtam. Nm volt az igaz, de a maga módján megfelelt.
Éreztem, láttam rajta, hogy nem igazán hisz abban, hogy minden rendben lesz. Ezzel szemben én legalább olyan biztos voltam benne, mint abban, hogy nekem nem akar majd ártani a falka az Ő balhéja miatt. Elképzelhetetlennek, sőt... Nevetségesnek tartom, hogy egy ilyen eset miatt vendettát indítsanak ellene. Minden más meg... Túl fogunk élni.
- Hát... Nem mondom, hogy nem volt szokatlan ezt "látni" tőled, de nem éreztem idegennek a dolgot. - nem volt grotszk vagy fura, ugyanúgy Őt láttam benne, mint ahogy most itt ül - És azt se felejtsd el, hogy azért te is öregszel. Meg, hogy úgy kábé... Az egész életed megváltozott. Sanszos, hogy nem ez lesz az egyetlen "újdonság".
Azt már nem tettem hozzá, hogy erről én tehetek, mert ez így csak félig volt igaz. Oké, én kajtattam utána a végsőkig, de Ő határozta el, hogy lakást vesz, hogy állást szerez, hogy megáll, hogy velem marad, hogy befogad és hogy össze akarja velem kötni az életét. Az öregedés, meg... Nyilván más értékrendje van valakinek huszonévesen, mint százhuszonévesen. Mások a határok. Még nálam is. És akkor ezekre még rájön a relatíve új farkasa. Egy csomó minden. Épp ezért sem tudtam, hogy mihez kezdjek vele, és örültem neki, hogy nem harapta le a fejemet azért, mert bevallottam, hogy kivételesen nincs ötletem. Nem akartam beletenyereli semmibe, a válaszától viszont az érkezése óta most először tényleg elmosolyodtam.
- De hát itt vagyok, te kis szar. - és nem tervezek menni sehová. Épp ellenkezőleg. Csak csendben hallgattam mindent, amit ki akart mondani és adni magából. Hol őt néztem, hol a kezemben tartott és szórakozottan forgatott üveget néztem és bambán pislogtam. Még véletlenül sem vágtam közbe, egyrészt, mert nem akartam megzavarni a gondolatfolyamot, másrészt nem akartam hirtelen felindulásból megint vitát robbantani. Pedig láttam rá esélyt, mert az első dolog, amit talán elfogadható érveléssel meg tudtam cáfolni, az az értetlensége volt. Nagyot sóhajtottam.
- Nézd... Azért kár bármiben is általánosítanod, mert... mert... egész egyszerűen teljesen felesleges. Minden falkában vannak seggfejek, ahogy a kóborok közt is. Nem vagyunk klónok. És egy szar Teremtő ugyanúgy el tud baszni egy kölyköt, mint az, ha nélküle kell felnőnie valakinek. - az nem reális elképzelés, hogy hovatartozás meg rokonsági tényeken állapítsunk meg ilyesmiket - De ha érdekel, nem volt velünk sokat. Nem rég jöttek vissza, alig a beharapása után leléptek Tacóval. Aki, nem mellesleg egy sebhelyes arcú, mexikói bérgyilkos, teszem hozzá. Ismerem még régről, Új-Mexikóból. - sokat mondóan pillantottam rá - Szerinted? Emlékszel, mit kaptam, miután ejtettem és a torkánál fogva hozzábasztam a szekrényhez... De az más volt.
Csak egy kicsit próbáltam perspektívába helyezni a dolgokat. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy majd jön Taco és levadássza, de... Az a védelmi szint, amivel a hím körbeveszi és vette mindig is, talán ez az, amit az elmúlt évek vándorlásai miatt Bess nem vedlett le magáról a falkában egyelőre, de... Mit tudom én, nem az én dolgom megfejteni.
- Semmit nem tudtál volna csinálni. Nekem sem ment. Engem a kibaszott bögréivel dobált, miközben elküldött a picsába és a szürkét is piszkálta közben. Egy ablakot is kibaszott. - kicsit azért felnevettem és ittam egy kortyot, mert így utólag belegondolva már vicces, és rengeteg dolog történt azóta - Pedig én még meg is mondtam neki, hogy eljár a kezem, ha nem fejezi be kurva gyorsan, szóltam előre, de hát... Csak repült meg nyekkent a végén. Aztán egy kétszázas, arra járó nőstényt is elküldött a picsába, tőle is kapott pár oda-vissza kényszerített alakváltást... Ráadásul mindezek mellé gecire boldogtalan és magányos. Szóval, ja, nem egyszerű a csaj.
Dakotának esélye sem volt ezt kulturáltan elintézni. És akartam, hogy egy kicsit lássa és érezze, hogy az érzelmi frontot tekintve egyáltalán nincs egyedül, mindannyiunknál elpattan olykor a farkas, de ez van. Közben pedig azt is láthatta, hogy amúgy tényleg nincs meg nem is volt igazából tutujgatva. Az pedig, hogy egy kölyök miatt ütheti meg a bokáját, hát... Most erre mit lehet mondani.
- Valamit protokollból nyilván lépnie kell a falkának is, mert kóbor vagy. Becsületvesztés lenne, ha ez másként lenne. De már nem de Luca az Alfa, Mike nem agresszív gennyláda, én sem kaptam semmit, amikor véletlen túlrángattam Ryant és az Őrzőket is ugrasztani kellett. Shane meg... Nem tudom, ő Shane. - az a vén fasz - Attól függ, milyen napja van, bár ő kifejezetten nehezen viseli a kölyköket eleve, szóval még akár az is lehet, hogy nem fog ezzel foglalkozni, csak valaki hozzon neki kakaót.
Azért azt Dakotának is éreznie kellett, hogy ez a helyzet valahol más volt. Nem csak egy random falkás balhé, hanem az én falkám. Hatvan évig voltam velük, ismerem a legtöbbeket, akiket meg nem, azokat is már lassan egy évtizede. Tudom, kitől és mire számítsak, ez pedig őt is meg kellene, hogy legalább egy kicsit nyugtassa.
Amikor felhozta az esetleges alku bukását, megint megdermedtem egy kicsit, mert ebbe szörnyű volt belegondolni, de... Csak nem. Az alku más, az alku nekik is hasznot hoz. Ilyen időkben, amikor random Vörös Holdak vannak, miért érné meg bukni nekik külsős informátort? Ráadásul egyből kettőt?
- Akkor majd stikában felszökünk, mert szeretünk veszélyesen élni. - megint elmosolyodtam - De ne gondolj erre, ilyen nem lesz. Ha meg mégis, akkor tudod mit? - sokat mondóan ránéztem - Akkor majd felhívom Patet, hogy belülről oldja meg a szarjainkat.
Oké, ez köcsög volt, de ennyi igazán járt. És csak minimális szemétkedés volt a hangomban, szóval ezért legfeljebb egy vállba ütés jár. Amit lehet... talán még ki is akartam provokálni, mert akkor legalább végre hozzám érne. Ráadásul... Ezzel nem titkolt célom volt arra is utalni, hogy már számára is van egy öreg farkas, aki, ha nem is az Apja, de helyette is gondoskodik róla kérdés nélkül. Ettől a gondolattól pedig kibaszott boldog voltam.
- Tényleg sajnálom, hogy így alakult. De közben meg nem, mert legalább rátaláltál a hangodra. Meg a határaidra. Úgyhogy ennek örülök. Csak fos, hogy így, pont vele és egy ilyen helyzetben kellett.
Jó, mondjuk egy ilyen megtapasztalást nem lehet ideális helyzetben megtapasztalni, de hát... Nézzük a jó oldalát? Bess él, helyre fog jönni, talán ő is megtanulja a maga leckéjét, Dakota pedig tényleg közelebb kerülhet a farkasához. Be is szarok, ha a történt végén mindenki nyer és évek múlva ezen fogunk röhögni egy tequilázós, tacós este.

Kicsit elhúztam elhúztam a szám arra, hogy esélyesen lesz még meglepi az életemben beállt újdonságok miatt. Igaza volt. És a legjobban az zavart, hogy minden ilyen majd az adott helyzetben fog kibukni, nem igazán lehet rá felkészülni. Akárhogy is legyen, az így se, úgyse változott, hogy mire volt szükségem, ilyen téren semmiféle kérdőjel vagy bizonytalanság nem volt.
Rá. Mindig csak rá.
A mosolya az utolsó görcsöt is feloldotta bennem, az egész testtartás lazább lett, a feszültség elillant a tagjaimból. Minden rendben lesz. Ezzel a megnyugtató tudattal hajtottam a fejem a támlára és fogtam bele a kissé összeszedetlen és csapongó gondolatfolyamba. Leginkább azt mondtam, ami épp beugrott és nyomasztott, vagy kérdésként felbukott, miközben olykor tartottam egy-két kortynyi pihenőt. Henry pedig türelmesen végighallgatott.
A végén a sóhaja akár az enyém is lehetett volna.
Megértően ingattam a fejem, mert igaza volt, mindenhol lehetett ilyen és amolyan arcokat is találni, de egy közösség esetén talán könnyebb a tagokról is valamiféle képet lefesteni, hiszen a nagy egészen, meg persze a vezetőkön is múlik, hogy kiket tűrnek meg maguk között. De nem vitatkoztam vele, mert tény, hogy ettől még bármiféle vadhajtás felüthette mindenütt a fejét. Az meg az adott normáktól függött, hogy ki-mi számított vadhajtásnak.
Amikor Taco-Achillesre esett a bemutatás és a régi időkre meg Új-Mexikóra utalt, lassan bólintottam, a Farkas pedig a hím felemlegetésére a felszínhez dörgölőzött. Vörös villanás futott át a tekintetemen, amikor felemlegette a saját korábbi sérülését, amit tőle kapott. Rezzenetlen arccal néztem a szemébe.
- Javarészt ezért segítettem ki Bessie-t. Napokig le voltam korlátozva, hogy hol, mennyire érhettem hozzád, a fél karod használhatatlan volt, és oké, megoldottuk, de... akkor is kényelmetlenséget okozott nekem. - Én pedig nem voltam a falka tagja, semmi közöm nem volt a drágalátos kölykéhez és igen, értettem a miérteket, de ettől még nem felejtett. - Eredetileg a jófejségemért be akartam zsebelni egy szívesség-tartozást. Tudod, semmi nagy volumen, csak piszkálja már kicsit őt, vagy a falkát, nekem egyre megy. Meg hát mindenki a korának megfelelően boldogul és "áll bosszút" - vontam vállat könnyedén, és ittam megint. - Ennek lőttek Bessie nagy pofája miatt. Meg mert nem vagyok kétszázzal idősebb, akkor pofátlanabb lennék.
Így másképp kellett lavíroznom, de igen, ha egyszer újra lesz alkalmam, nem fogom csak úgy elengedni magam mellett a lehetőséget. Nem akartam én semmi extrát, csak hasonló kellemetlenséget. Ennyi járt - és mindezzel a nőstény mélységesen egyetértett.
A továbbiakra kicsit összehúztam a szemöldököm. Bögre hajigálás, szekrénynek dobás, oda-vissza kényszerítés és még beszólt...
- Hát... ezek után nem csodálom, hogy boldogtalan és magányos. És őszintén nem értem, hogyan volt hozzá bármilyen szinten türelmed és affinitásod, de emiatt fixen nem lesznek álmatlan éjszakáim.
Én semleges voltam és viszonylag sok türelemmel, ha a helyzet megkívánta, Henry nem, szóval tényleg az élet nagy rejtélye számomra, de együtt tudok vele élni.
Az kifejezetten nem vigasztalt, hogy más is regulázott már meg kölyköt - többek közt Bessie-t -, mert... valahol azt reméltem, hogy én nem lesz ilyen. Ugyanakkor az megnyugtatott, hogy a határok nem ismeretét nem csak az esetemben mutatta meg a kölyök, nem először és hát... esélyesen lesz még ilyen. Máskor, más kölyökkel. Mert képtelenek vagyunk hosszan elviselni az értetlenkedést.
Az öröm az ürömben az volt, hogy az első ilyen esetet sikerült falkással összehoznom.
- Érthető - dünnyögtem az arcvesztésre. Még nekem is egyértelmű volt, hogy valamit lépniük kellett és még én is fintorogtam volna, ha ez egy telefonnyi ügyintézés lenne.
Tovább hallgattam a falka összetételéről, hogy a fejesek milyenek, habitustól függően körülbelül mik a kilátásaim, arra pedig önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogy felemlegette a Ryanes esetet. Mintha évek teltek volna el azóta, pedig csak bő öt hónap.
Az is segített, hogy Henry a kétségeimre magabiztossággal válaszolt, és bár még bizonytalan voltam, de azt nem tagadhattam, hogy Ő hosszú évekig ezzel a falkával élt. Amiket mondott, vagy az, hogy nem aggódott komolyabban nem random optimizmus volt, hanem ismereten alapult. Lassan inkább az volt a kérdés, hogy bíztam-e benne és az ítélőképességében a volt falkáját illetően. Nem teltek el évtizedek a távozása óta, nem cserélődött a fél vagy az egész bagázs, szóval...
Bedobtam az utolsó komolyabb aggályom, ami a látogatási lehetőségeikre vonatkozott. A sajátomé nyilván nem érdekelt, de Henrytől semmiképp sem akartam egy ilyen lehetőséget elvenni.
Mosolyogva ráztam meg a fejem az azonnal bedobott ötletre.
- Na mit? - kérdeztem vissza, mire bedobta Patet meg a szarjainkat.
Azonnal rácsaptam a térdére, túltolt morcossággal ráncolva az orrom, de kicsit se voltam mérges.
- Te geci - vontam le a végkövetkeztetést, némi kuncogással a hangomban, majd a dohányzóasztalra tettem a tequilám.
A nőstény a hím mellett hevert, a pofáját olykor a nyakához dörgölte és nekem is szükségem volt a közelségére.
- Dőlj el... - kértem halkan Henryt közelebb hajolva, és ahogy megtette, fogtam magam és ráfeküdtem, a fejemet a mellkasára hajtottam.
Nagyot sóhajtottam, az oldalát cirógattam és végre úgy éreztem, hogy igazán hazaértem. Szükségem volt rá. Nem azért, hogy megvédjen, hogy elegyengesse a szarjaimat, hanem... azért, hogy mosolyogjak, hogy feltöltődjek, hogy megpihenjek és szeressek. Hogy bízzak. Nem csak benne, hanem Patben is és elhiggyem, hogy a holnap is szép lesz, mert Ő vár haza.
- Én is, meg azt, ahogy elsőre kibuktam neked. - Ezt sokkal jobban bántam, mint az egész Bessie-s esetet. - Nem fogok elfutni vagy elbújni, querido. - Az energiáimban megülő eltökéltség most végre a hangomban is érezhető volt, majd a kezemet Henry mellkasára tettem, összefűztem az ujjaimat és ahogy felemeltem a fejem, erre a kis "emelvényre" tettem az állam, úgy néztem a férjemre. - Utoljára akkor voltam magamban ennyire biztos, amikor még úrnő voltam - rándult egyszerre nosztalgikus és magabiztos mosolyra a szám. - Akkoriban én se szerettem a cigifüstöt. Egyenes háttal ültem az asztalál, illedelmesen ettem és a kurva életben nem gondoltam volna, hogy ilyen mocskos szám lesz. Egyik se hiányzik. De elfelejtettem, hogy ezekkel együtt a büszkeségemet is elhagytam, asszem teljesen. Voltak már jelei idén, de ez volt eddig a legnagyobb kisülés. - A nőstény elégedetten szegte fel a fejét, én meg elmosolyodtam. - Még furcsa.
Visszaengedem a keze Henry oldala mellé, visszatettem a fejem a mellkasára és egy darabig csak hallgattam a szívverését.
- Nélküled nem lenne értelme mindezzel vesződni.
Ez volt az igazság. Ahhoz, hogy most is szuszogtam, egyhelyben maradva, neki legalább annyi, ha nem több köze volt, mint a Farkasnak.
- Nem fogom elcseszni - ígértem, vagy fogadtam mindkettőnknek, mintha ezzel valamiféle átkot rázhatnék le magamról.

Szolid félmosollyal fürkésztem Dakota vonásait, ahogy elmesélte, eredetileg milyen céljai voltak ezzel az egész megmentősdivel. Nem mondom, hogy kimondottan csalódás, hogy mégsem az a fene nagy jó szíve vezérelte eredetileg. Annak a privilégiumait amúgy is épp elég, ha én élvezem ki - nem kell mindenkinek csak úgy osztogatni belőle.
- Egy számító kis ribanc vagy. - dünnyögtem a végén, és még egy halk kis kaccantást is hallattam - Figyu, a kimondott "szívességet" lehet, hogy a sztori vége miatt buktad, de... Mivel tényleg nem jó kedvedből emeltél rá kezet, szerintem az eddigi renoméd nem sérül. A falka sem hülye, még így is szívességet tettél, csak hát... Ez most így nem olyan, mintha be is hajthatnád, tudom. - és valahol végül is ez az, ami számít szerintem, hogy nem kerül egy olyan jelzés a neve mellé, amitől újra visszakerül az Üldözöttek közé - Mondanám, hogy engedd el a múltkorit, de tudom, hogy úgy sem fogod, szóval megkímélem magunkat egy újabb veszekedéstől.
Személy szerint semmi szükségét nem láttam annak, hogy Achillest vagy a falkát azért piszkálja, mert a tag egy kicsit megrángatott. Én értettem, tudtam a miértjét, kinyögtem és így is kibaszott jó öt napot töltöttünk együtt Dakotával. Túl léptem rajta, Taco is túllépett, meg persze Bessie is: az elkövetkező időszakban pedig már minden gond vagy feszengés nélkül szevasz Tacóztam. Én nem vagyok az a haragtartó típus, plusz eleget kaptam kölyökként és később is ahhoz, hogy tudjam, mi miért történik és minek mekkora súlya van. Egy-két pofon meg reptetés még nem a világ.
Csak szusszantam egyet arra, hogy nem csoda, hogy Bess boldogtalan és magányos. A szabad kezem kissé megemeltem, majd hagytam, hogy teljes súlyával visszaessen az ölembe. Azt nem állt szándékomban kiteregetni, hogy itt egy kicsit azért többről van szó, meg hogy szerintem megkavarták a kis fejét a lányregények és már most ez igaz szerelme után áhítozik, amikor még évszázadok állnak előtte. Egyrészt, mert nem akarok belemenni, másrészt meg kétlem, hogy Dakotát érdekelné. És talán... Annak is köze lehetett a nyomulásához, hogy bármennyire őszintén örül(t) nekünk, meg a mi "romantikus történetünknek", kíváncsi volt a hogyanra, a miértekre és arra, hogy ebben a "mesében" a "hercegnő" hogy élte meg a helyzetet. Belőlem sosem tudott sokat kiszedni, és talán egy kicsit remélte, hogy Dakota csaj, Őt jobban meg tudja puhítani. Amikor pedig megint azt mondta, hogy nem érti, hogy volt hozzá türelmem, megint csak felsóhajtottam. Meghúztam az üveget és Dakota helyett a nappali egyik sarkát kezdtem fixírozni. Megnyaltam a szám.
- Ezt még soha ismertem be senkinek, de... Azt hiszem, hogy a lelkem mélyén szeretek gondoskodni azokról, akik így vagy úgy, de szerencsétlenek. Az összes, felszínes sallang alatt. - kicsit hülye fejjel pillantottam rá, mintha ez a beismerés egy kibaszott nagy gyengeség lenne a megszokott big dick energy árnyékában - A halálba idegesítenek, meg tudnám őket fojtani egy kanál vízben legtöbbször, egy paraszt vagyok velük, de a végén... A végén ott lyukadunk ki, hogy "nagy kegyesen" megetetem őket és valahogy megoldom, hogy csak egy kicsit jobb legyen nekik. - jó, erre megint innom kell egy kortyot, mert máskülönben lehet, hogy nem fogom tudni visszatartani a hányásomat - Gutával is ez volt. Jasonnel. Rohadt szerencsétlen volt, annyira felidegelt a hülyeségeivel, hogy párszor még rá is lőttem és akkorát lebasztam neki, hogy el is borult. Aztán, így... nem tudom, miért, de olyan volt, mintha a nyomorék kisöcsém lenne, szóval... Nekiadtam a sültkolbászomat azzal az indokkal, hogy "már kihűlt és nekem így nem kell", órákkal később pedig már otthon voltunk és igyekeztem a saját képemre formálni. Mindegy. Chicagóban ugyanez a béna tolvajokkal, ugyanez volt veled... Mármint, először. Nem tudom. Talán Josie miatt van az egész.
Nyilván emlékszik még, hogy vele is mekkora segg voltam az elején, aztán bármiféle elvárás vagy akármi nélkül őt is "nagy kegyesen" hazavittem. Az más, hogy utána köztünk egészen másfele mentek el a dolgok, de... Valamit akkor is megláttam benne, ami miatt képtelen voltam csak úgy átlépni rajta.
Azt viszont tényleg nem gondoltam, hogy olyan óriási megtorlásban lesz része, és nagyon szerettem volna, ha Dakota elhiszi nekem, hogy amit mondok, az úgy van. Hacsak nem kattant be pár hónap alatt Mike vagy Shane, én tényleg nem számítok olyan óriási revansra, és azt hiszem, hogy Dakotát is sikerült legalább egy kicsit megnyugtassam. Ha más, ismeretlen falkáról lenne szó, biztos nem álltatnám semmivel, esélyesen én is be lennék szarva, hogy most mi lesz, de... Ebben az esetben egy fikarcnyi feszkó sem volt bennem. Főleg azért nem, mert hát, még mindig volt egy belsős mmberünk, aki el tudná takarítani a szarjainkat. Igen, mindkettőnkét, ha arról van szó. A korábban történtek meg hozzám vágott szarságok miatt képtelen voltam megállni, hogy ne húzzam kicsit Dakota agyát, meg is tettem és amikor legecizett és térden vágott, őszintén és jóízűen felröhögtem.
- Ezért szeretsz...
Duruzsoltam válaszul a bókjára, és rohadtul örültem annak, hogy végre vidámabb lett a hangja. Haladunk! Annak viszont még jobban örültem, amikor megkért, hogy dőljek le. Habozás tettem le én is az üveget és dőltem hanyatt, és miközben Dakota rám mászott, én már a mozdulat közben mindkét kezemmel a karjait, majd a hátát simogattam. Ahogy rám feküdt, minden jó lett. Lehunytam a szemem néhány pillanatra, hogy mélyen belélegezzem az illatát, miközben élveztem, ahogy az oldalamat birizgálja, én pedig finoman cirógattam egyik kezemmel a haját, a másikkal pedig a derekát. Igen. Ez már kurvára kellett.
- Nem baj... Nekem sem kellett volna úgy beszélnem veled utána. Utállak így ledominálni. - ez volt az igazság, arra pedig, hogy nem fog elfutni, kicsit megemeltem a fejem, hogy egy puszit nyomjak a feje búbjára - Tudom, mi amor, tudom.
Én is egy rakás faszságot összehordtam, a nagy pánik közepette Ő is. Ez van. De azt egy pillanatra sem hittem, hogy komolyan képes lenne csak ezért, ennyiért az egész életünket arcon rúgni és felszívódni, mert... Mert nem éri meg.
Hagytam helyezkedni, es elégedett kis mosollyal néztem bele a szemeibe, ahogy feltámaszkodott, és anélkül hagytam befejezni a gondolatsort, hogy a közepébe myladyztem volna, de azért az úrnőre felszusszantam kicsit. És ahogy sorolni kezdte, milyen is volt annak idején, úgy húztam cukkoló, játékos grimaszba az arcom.
- Hát ez undi... - szívtam a vérét, ahogy leírta magát és kicsit erősebben simogattam a derekát - Azt élem, hogy szerezzük vissza a büszkeséged, de kurvára remélem, hogy a többi nem járulékos hozadék... - egy pillanatra szemtelen fény gyúlt a szemeimben - Nem, most komolyan, persze, hogy furcsa. De meglátod, majd nem lesz. Csak... Tényleg bízz a kis feketében. Tudod jól, hogy a javadat akarja. A javunkat. Ne félj tőle...
Nem akartam, hogy újra és újra megrettenjen úgy, mint ma. Meg persze azt sem vártam el tőle, hogy ilyen hamar kérdés nélkül elhiggye, hogy a nőstény szándékosan szarba fogja vinni, mert ennyire ezért ismertem már, eleget láttam és éreztem belőle. Ezért is mondtam, hogy például... Az én esetemben a felelőtlen faszságaim túlnyomó többségéről én tehettem, az más kérdés, hogy nem sok higgadtságot kaptunk Pat sötétszürkéjéből. Jó csapat voltunk, már ha lehet azt jónak nevezni, hogy tökéletesen együtt menetelt velem minden szarságba és még élvezte is.
Tovább cirógattam Dakotát, ahogy visszafeküdt. A szívverésem már nyugodt és erős volt, csak akkor dobbant egy kicsit határozottabban, amikor újra megszólalt. Csak elmosolyodtam, morogva sóhajtottam és a simogatást abbahagyva mindkét karommal átöleltem és erősebben magamhoz húztam a szavai hallatán. Nem, még mindig nem vagyok jó abban, hogy bármi értelmeset mondjak az ilyen dolgaira, de... Ettől függetlenül pontosan érezhette, hogy mennyire jól esik és hogy pontosan ugyanezt érzem én is vele kapcsolatban.
- Naná, hogy nem. Sosem tudnád.
Ezt viszont már minden extra "nyál" nélkül tudtam a legnagyobb határozottsággal közölni vele. Mozdultam: a feje és az álla alá nyúltam, kicsit megemelkedtem és végre... VÉGRE megcsókoltam, nm érdekel, nem bírom már. Muszáj. Nem, nem azért nem bírtam, mert azonnal le akartam teperni, azt sem bánom, ha ma tényleg nem lesz hancúr, de... Szeretem. És érezni akartam az ajkait, és azt akartam, hogy Ő is érezze, hogy mennyit jelent nekem. Miután elhúzótam, az orrom és a homlokom még az övének dörzsöltem, a szürke Új-Mexikó forróságától délibábos melegségével betakarva mindkettőnket. Apropó forróság:
- Ázzunk egyet. Most olyan jó csak így... lenni. Mit szólsz?
A hurrikán és a jégvihar elvonult, csak a csendes béke maradt utána. Szerettem volna, ha mindketten kiélvezzük, amíg tart, mielőtt visszatérhettünk volna a szokásos "rutinba". Nem mondom, hogy kevés ilyen intim pillanatunk volt, de nyilván nem sok olyan akadt, amik mögött ennyire új és szélsőséges történések hajtották a motort.

Az üveg szája mögé bújva félig kuncogtam a legújabb jellemzésemen, majd ittam és bólintottam arra, hogy a történtekkel esélyesen nem esett nagyobb csorba a megítélésemen falka részről. Kezdem elhinni, ezzel párhuzamosan pedig egyre nyugodtabb lettem.
- Nem szövögetek nagy bosszúhadjárati terveket azért - mosolyogtam rá könnyedén. - Meg nem pörögök rajta, ennyire azért nem tett be. De kellemetlent a hasznossal összekötöttem volna. Meg... - nagyot szusszantam, aztán szinten kelletlenül bevallottam: - amúgy se hagytam volna ott. Anno nekem is jól jött volna egy-két kisegítés, és olyantól sose nyúltam még magamhoz, hogy úúú igen, ma is köcsög voltam.
Szorult belém jóérzés is, nyilván, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ha úgy alakul, ezzel párhuzamosan számító is legyek. Mégicsak a magam/magunk hasznát lestem, mert oké, nem voltam már egyedül, de attól még notórius kóbor vagyok. Egy plusz szívesség sose árt. Ennél több gondolatot viszont én se pazarolok rá, azért hiába teszem el Henryvel ellentétben a dolgokat, attól még kategorizálom őket súlyosság alapján, ha nem is tudatosan vagy szándékosan.
Nem szóltam közbe, amikor a kölyök ügyes-bajos dolgait sorolta, legfeljebb az arckifejezésem és a magasabbra szemöldököm árulkodott, hogy őszintén nem értettem, hogyan lehetett még életben. De megint: tök másban nevelkedtünk, mások voltak a határok, mást tűrtek el - vagy sem - mindkettőnknek. És ehhez mérten nem is tettem megjegyzést arra, hogy egyedül már halott lenne. Nem volt egyedül, a falka tolerancia küszöbe pedig nem az enyém volt és nem rám tartozott.
Azt viszont nem bírtam megállni, hogy egy végszót hozzá ne csapjak, mert hát baszki... Összességében úgy viselkedett, mint egy meg nem értett, emós tinicsaj. És nem, Henrynek nem kellett kiteregetnie a vadregényes álmokat, a mai napból tisztán leesett nekem, hogy teljesen el van tájolva, de legalább fixen nem arra koncentrál, ami fontos lenne jelenleg neki, ebben a korban, még mindig kölyökként.
De újból és sokadjára: nem az én gondom mások esztelen önsorsrontása.
Henry keze emelkedett, visszahanyatlott, majd ivott és félrenézett. Én is ittam pár kortyot, csendben, türelmesen vártam, mert láttam, hogy valami kikívánkozott belőle, csak még nem tudta, hogyan adja elő.
Finoman elmosolyodtam az első mondatra, de nem cikiztem vagy kommentáltam, csak szeretetteljesen megcirógattam energiáimmal. Ez akkor sem változott, amikor azzal az izé-fejjel rám nézett. Csak kicsit megráztam a fejem. Ezen nem volt mit szégyellni, akkor sem, ha ő nem örült annak, vagy nem volt büszke rá, hogy van egy oldala is. Talán azért sem ütköztem meg rajta mert ja, ahogy mondta: elsőre velem is ezt csinálta és azóta is láttam, tapasztaltam, hogy mennyire képes törődni. Oké, velem nyilván, de akiben alapvetően ez nincs meg, az nem csinál ilyeneket. Velem se elsőre.
- Szerintem jó, hogy ilyen is vagy, a magad seggfejkedő módján - mosolyogtam rá és tényleg így gondoltam. Ha valóban nettó seggfej lenne mindenkivel minden körülmények között, biztos nem ülnék itt vele.
De itt ültem és hallgattam, ahogy a falakvezetést jellemezte, egyre inkább megnyugtatva engem is. Persze, ha arra kerül a sor, nem fogom lazára venni, de... így talán nem lesz bennem fölöslegesen nagy és túlpörgetett feszkó is az óvatosság mellé. Amikor pedig Patat is felemlegette, már tényleg nem tudtam megállni, hogy kis nevetéssel legecizzem és a térdére csapjak.
- Ezért IS! - pontosítottam, majd megmutattam, hogy miért is még.
Félretettem a piát, "ráparancsoltam" a férjemre, és csak imádni tudtam, amiért egyből mozdult, elfeküdt, szintén megszabadult az üvegtől, a whisky helyett pedig a karomat érintette, ahogy rá feküdtem. Egészen eddig csak annyiból meríthettem, hogy a nőstény szabadon dörgölőzött, simult a párjához, a szürkével tökéletes összhangban és megértésben - nekem is voltak határaim, eddig bírtam a fizikai távolságot. A cirógatása, az érintései minden szart félresöpörtek, a rossz érzések felszívódtak, csak mosolyogtam azon, ahogy a nagy lélegzetvétele közben a mellkasával együtt megemelkedtem, majd vissza.
- Tudom - motyogtam arra, hogy utál ledominálni. Mármint így, ilyenek miatt. Ő pedig "cserébe" azt tudta, hogy nem fogok elfutni. Rajtam volt a nagy sóhaj sora. - Jaj, bazmeg, de szeretlek...
Pontosan ezért hatott olyan kijózanítóan, amikor korábban megéreztem a megbántottságát - amit én okoztam, a szavaimmal. Ezért sem tudtam elfutni. Ha futna velem, az más lenne, akkor elgondolkodnék rajta, de így... eszembe jutott, mint opció, aztán el is vetettem. A Farkas se hagyta, és mindazt, amit felpiszkált bennem, Henrynek is elmondtam. Azzal megtoldva, hogy milyen voltam.
Elnevettem magam az undira, a hasam az övének nyomódva hullámzott, ahogy az állammal a kezemen néztem a szemtelen pofáját. A simlis mosolyát és azt a zsivány szempárt.
- De persze, majd bevezetjük az öltönyös dress-code-ot - forgattam a szemem, és hallgattam a folytatást. - Próbálok, csak... néha nehéz és furcsa, főleg, amikor valami újat mutat.
Visszahajtottam a fejem és egy darabig csak élveztem Henry cirógatását, majd az is kibukott belőlem, ami még a falka esetleges retorziójánál is nagyobb, sötétebb felhőként tornyosult fölém. Hogy elbaszhatom. Hogy nem volt garancia arra, hogy nem, csak az ígéretem, az igyekezetem, a reményem. Henry ölelése erősebb lett, a szavaival is adott bizalom pedig szíven ütött, a lehető legpozitívabb értelemben. Véletlenül sem akartam elbukni vele ott, ahol egyszer, régen már sikerült.
Engedtem az érintésének, felemeltem a fejem, és most már szembe se jutott elhúzódni tőle, vagy bármiféle távolságot magunk közé erőltetni. A csókja már nagyon kellett, hiányzott, és mindaz, ami vele közvetített, olyan bizonyosságot adott minden alkalommal, hogy abba beleszédültem. Szinte félelmetes volt, de csak szinte, az a bizalom, amit soha senkivel nem tapasztaltam még meg rajta kívül. Halkan nyüszítettem, amikor orrával az enyémet cirógatta, homloka az enyémhez simult. A hím jött, betakart, a melegség pedig, amit adott, minden volt és még annál is több, mint amiben valaha reménykedni mertem életem során.
Kissé kábán bólintottam a kérdésére.
- Ázzunk.
Lemásztam róla, de azonnal a keze után nyúltam és hiába nem volt szüksége segítségre, attól még felhúztam a kanapéról. Az arcába mosolyogtam, amikor megint fölém magasodott, és nem tudtam megállni, a szakállas képéhez simítottam az arcom.
Magunkat és egymást vetkőztetve mentünk a fürdő felé - a véres pulcsi ott maradt parlagon, esélytelen volt, hogy ma már bármelyikünk is foglalkozzon a kidobásával -, bent pedig, amíg ő megnyitotta a csapot, én a tusfürdőért nyúltam és nyomtam egy adaggal a kádba.
- Nyugi, citrusos, nem lesz virágoskert szagod, életem bazsarózsája - nyugtattam és húztam kicsit az agyát ez azonban mondatban, aztán amikor a kád félig megtelt, intettem Henrynek, hogy övé az elsőbbség.
Utána bemásztam én is, majd elzárjuk a csapot. Egyelőre az számított, hogy a hátamat a mellkasának dönthessem, a fejemet pedig a vállán nyugtassam. A lábfejemmel szórakozottan cirógattam a víz alatt a bokáját, ha csak nem döntött úgy, hogy a kád a szélére pakolja őket.
- Ha vásárláskor ezt tudom... olyan lakást nézek, amiben kibaszott nagy sarokkád van - kuncogtam, mert hát oké, elfértünk, de... lehetett volna ennél több helyünk is, belátom.
Lehunytam egy kicsit a szemem és csak élveztem az egész helyzetet, az életünket, hogy közös volt és együtt voltunk. Hogy a békében ugyanúgy örültem a társaságának és szerettem, mint a hülyeségben és szex közben.
- Tudod mi a legszebb? - kérdeztem ki tudja, mennyi idő elteltével, megragadva az egyik csapongó gondolatomat és kinyitottam a szemem. A kezemmel Henry combját simogattam hüvelykujjammal. - A mai után tényleg nem értem, hogyan lehettem valaha is akármekkora mértékben is féltékeny. Ne haragudj, hogy hülye voltam emiatt.
Tényleg nevetségesnek tűnt most már. Az is, hogy délután annyit tipródtam ezen, meg "rajtuk", jézus... Kicsit lejjebb csúsztam és a fejem Henry állának döntöttem.
- Szeretlek, velem vagy, minden mást leszarok.

Egész aranyos volt, ahogy magyarázta, hogy egészen pontosan milyen elképzelései meg hozzáállása voltak... Vagy inkább vannak a egy ilyen helyzettel kapcsolatban. Engem hiába nem érdekelt már a dolog a legkevésbé sem, hagytam, hogy Ő felemlegesse és hivatkozzon rá. Nem ment vele az agyamra, szóval... Semmi gondom nem származott belőle.
- Tudom, hogy vagy köcsög. - finoman mosolyogva igyekeztem azért hozzátenni annak ellenre is, hogy számító ribancnak hívtam - Ha az lennél, az áprilisi kölyköket is ott hagytad volna. Plusz... Nekem bejön, hogy tervezel. Abban én elég fos vagyok.
Ezen nem volt mit szépíteni. Nagyon kevés eset volt, amikor túl láttam volna a következő néhány órámon, dehát, nekem igazából ambícióm sem sok volt soha semmire, ha meg mégis összejött valami, az általában a helyzet szülte szórakozás volt. Persze ez Dakotával megváltozott. Vele képes vagyok a távolba tekinteni, de ezek hangzatos tervek, olyanok, hogy mindig boldoggá fogom tenni, meg az összes többi faszság. Oké, meg talán ez az egész SWAT dolog is terv. Meglátjuk, hogy abban kitart-e a lelkesedésem.
Emellett pedig volt bennem egy hatalmas adag (valószínűleg naiv) elképzelés arról, hogy a kapcsolataimat, a múltamat és a személyemet tekintve én alapból jobb helyről startolok a fairbanksieknél, szóval, ha esetleg valami kellene, azt Dakotával ellentétben ki tudnám bulizni puszira. Aztán lehet, hogy bilibe lóg a kezem, de ez most egyáltalán nem fontos.
Inkább az volt fontos, hogy megpróbáljam Dakotát kicsit beengedni Bess életébe, meg a falkáéba is addig a pontig, amíg semmi olyat nem kotyogtam ki, amit eleve tilos lett volna. Aztán pedig még egy olyan dolgot kikotyogni, amit... Hát, nem voltam felkészülve rá, hogy valaha is ki fogok. Mert mindig csak megtörtént. És eddig sosem gondoltam magamra kimondottan törődőként, az gáz. Én csak... kurva jófej és király vagyok. Ugye? Eh... Az mondjuk segített, hogy Dakota szeretettel és nem instant kicikizéssel reagált a saját jellemrajzomra. Akkor lehet, egy mondat közepén inkább visszaszívom az egészet. Még mindig kicsit zavartan, de valahol nyugodt boldogsággal puffantam fel arra, hogy voltaképpen ezt ő egy jó dolognak tartja. Na, de elég volt ebből, ennél több picsogást nem akarok ma magammal kapcsolatban.
- Azért ne plakátozd ki vele Alaszkát...
Somolyogtam, mert hiába tudtam, hogy sosem tenne ilyet, attól még muszáj voltam kurva gyorsan visszatalálni a foghegyről odavetett, seggfejkedős odamondáshoz. Kellett a lelkemnek, ettől éreztem magam igazán... Önmagamként.
Jó, hát nyilván tudom, hogy nem csak azért szeret, mert geci vagyok, de valljuk be, hogy elég sokat dobott a kapcsolatunk elején a tény, hogy eléggé... Sajátos módon viselkedtem vele és hálóztam be végül. Nyilván ezzel is szándékomban áll menet közben megtartani. Meg persze azzal is, hogy hagyom, hogy minden szempontból a magáévá tegyen. Ebből nem csinálok olyan kérdést, mint abból, mint korábban. Szívbaj vagy akadékoskodás nélkül adom meg magam, amikor kell, mint most is, a gond csak azzal van, amikor tényleg egymásnak megyünk. Ahogy ma is. Tudom, hogy tudja, hogy ezt utálom, de attól még most is el akartam mondani neki, hogy ez egy cseppet sem változott.
Én is nagyon szerettem. Sima bazmeggel, jaj bazmeggel és ezek összes lehetséges kombinációjával. Bár most éppen azzal, hogy megint képes voltam vele szemben beismerni a saját saramat, és nem hisztiztem vagy dugtam homokba a fejem. Nem, vele ezt már nem tudnám megcsinálni. Ha lenyugszom, minden gond nélkül ismerem be neki, ha fasz voltam.
Vicces volt, ahogy a hasa az enyémnek nyomódott, ahogy nevetett, meg úgy... Igazából az egész. És hiába poénkodok, azért rohadtul örülök, hogy nem akkoriban hozott minket össze az élet, mert az egészen biztos, hogy akkor minden máshogy alakult volna köztünk.
- Meg a lófaszt... - morogtam az öltönyös megjegyzésére, és érces nevetéssel "visszahullámoztam" az ő hasát - Legalább szinten tart és nem lustulsz el. Most nézz meg minket, a két vén szatyor, semmi újdonságot nem mutatunk már egymásnak...
A szürke harapósan morrant fel, de nyilván egyértelmű volt, hogy csak szórakozok. Az élteben nem cseréltem volna el, és arra is nagyon kevés esélyt láttam, hogy valaha megunjam. Azt hiszem, hogy ő a legjobb barátom. De ezt sem mondjuk ki soha hangosan. Azt viszont igen, hogy pont ugyanennyire nem látok semmi esélyt arra, hogy Dakota valaha is elcsessze. Már áprilisban megmondtam neki, hogy részemről mik a helyzetek. Tök mindegy, mit csinál, akár szíven is szúrhat, én már vagy vele vagy sehogy. Olyan nincs, hogy én tőle valaha is elsétáljak. Ahogy ő szokta volna mondani, inkább egy szar nap vele, mint száz jó nélküle. Vagy ezer. Vagy egy kibaszott millió. A sok mással együtt pedig ez is benne volt a csókban, amit végre adtam neki. Tetőtől talpig végigcikázott rajtam az összes szeretetem, hálám és büszkeségem, amit iránta éreztem, és az elégedettség, hogy ilyen hatással voltam rá. Ahogy Ő is rám, csak hát... Ma este nekem kellett mindkettőnket megtartani. Majd legközelebb én olvadok a boxerembe. Egy egész életem van rá.
Örültem, hogy belement a fürdésbe, de az átmenet mindig szar. Ahogy lemászott rólam, hirtelen úgy hiányzott, mintha a világ végére ment volna, még úgy is, hogy megfogta a kezem és felrántott, én pedig csak lehunytam a szemeim, ahogy az arcát az enyémnek dörzsölte. Egy pillanatra rossz ötletnek tűnt a pancsi, mert kibillentünk az egymáson tespedésből, de azzal vigasztaltam magam, hogy perceken belül a bőrét érezhetem, és igazából... Annál kevés jobb dolog van a világon. Szóval levettem róla a felsőt, hagytam, hogy Ő is megszabadítson az enyémből, de a farmeremből már én magam bukdácsoltam ki, mire odaértünk a fürdőhöz, és egy pillanatot sem vesztegetve nyitottam ki a vizet és állítottam hőfokot.
- Héj, ugye nem a levendulás?! - kaptam felé a fejem még mindig hajolva és szinte már pánikban - Jó. Azért! A citrusos jó lesz... És bazsarózsa az anyád picsája, az.
Nem voltam különösen seggcsapkodós hangulatban, szóval csak átkaroltam és magamhoz rántottam, hogy egy morgással a nyakába harapjak. Játékos bosszúsággal, amiért szemtelenkedett. Na, így szeretem ledominálni. Miután bemásztam a vízbe és jött Ő is, elzártuk a vizet, én pedig hátulról átkarolva húztam magamhoz, tenyereim a combjai felső részén pihentettem és szórakozottan simogattam a meztelen, neves bőrét, éreztem a mellkasomon a hátát, a fejét a vállamon, a lábfejét a bokámon. Megint kifakadt a torkomból a közösen fürdős, majdnem full-relax morgás, ahogy befészkeltem magam.
- Bármikor megcsináltathatom. - nem nagy kaland, a mosogatógépet is elintéztem - Vagy vehetünk egy házat. Sarokkáddal. Meg kibaszott nagy terasszal...
A világon semmi bajom nem volt a lofttal, de a lelkem mélyén én tényleg csak egy vidéki suhanc vagyok a ranchról. Jobban érzem magam hasonló közegben. Oké, marhák és lovak nem feltétlenül kellenek...
- Na, mi? - kérdeztem halkan, amikor  nagy csend után Dakota megszólalt - A szemeim?
Egy kicsit húztam az agyát és ha puffogott, akkor a habos-nedves nyakába csókoltam megint és röhögtem, mert hát... Akkora hülye vagyok. Na, meg... Amint a mellékelt ábra mutatja, Dakota belátta, hogy Ő is az volt. De legalább nem én mondtam.
- Hát, azért nem volt szép dolog tőled, hogy pont a lagzinkon meg a nászéjszakán kellett ezzel előhozakodnod, de már nem fáj. - drámáztam egy sort, mert muszáj volt - És végül is... Legalább most már te is belátod. Meg azt is, hogy nem maszatoltam neked semmit. Amit mondtam, megmondtam. Veled nem sumákolok.
Tudom, hogy utána sem múlt el benne teljesen a tüske, főleg akkoriban, amikor még falkás voltam, de számomra semmi nem változott az akkor és a most között.
- Erről van szó... - dicsértem meg mosolyogva, és elemeltem a kezeim a lábairól, hogy feljebb nyúlva mgint át tudjam ölelni - Remélem, hogy ez így is marad. Mert más tényleg nem kell, hogy számítson. Főleg azért, mert... - oké lehet, hogy ez korai, de én nem akartam többet erről meg Bessről beszélgetni és hetekig húzni a témát - Remélem, azt tudod, hogyha valaha látom, nem fogok átrongyolni az utca másik felébe, csak hogy kikerüljem. És ez vonatkozik az összes volt társamra is. Se így, se úgy nem kivétel.
Nagyon bíztam abban, hogy ebből nem lesz bajunk, hiszen... Nem Dakota karját tépte le. Csak a jó szokásához képen túl ment a határokon. És ha valaha úgy hozza az élet, pont annyira nem fogok tőle távolságot tartani, ahogy mondjuk Dariótól sem tartanék, ha egy nap mondjuk felenne a fene a Lak környékére (tudom, felügyelettel) és összefutnék a régi ivócimboráimmal.

A tervezére a fejemet ingattam, mert igazából... ez inkább mini-túlélési stratégia volt, de nem rugóztam rajta. Különben is, az igazi tervezéseim mind hozzá kötődtek, és tényleg azok számítottak a leginkább.
- Persze, majd lebuktatom az ex- és jövendőbeli őrmesterurat, hogy milyen kegyes tud lenni. Még a végén azt hinnék, hogy számíthatnak rád, aztán itt telefonálgatna mindenféle nyomorult az éjszaka közepén, hogy "Henry ments meg!" pfff - forgattam a szemem mosolyogva. - Tőlem semmit nem tudnak meg rólad, amit te nem akarsz elárulni.
Ehhez pedig kifejezetten kérnie sem kellett. Amit velem megosztott, megtartottam magunknak, ez Új-Mexikó előtt is így volt, azóta meg pláne. Boldoggá tett, hogy bízott bennem, ezzel pedig az életben nem akartam visszaélni - így volt áprilisban egy botlásom ezen a téren, több nem kellett.
A nevetésem végighullámzott rajta és viszont, gyerekesen vicces érzés volt, de imádtam, főleg amiatt, ami kiváltotta. Mert ahogy lenni szokott... akár a pince mélyéről is képes volt visszahozni a hangulatomat és igen, ajj bazmeg, még valami, amiért kibaszottul szeretem.
- Ja, tiszta gáz, mint egy nyugger házaspár. És kurva ciki, de nem akarom felpaprikázni a dolgokat közöttünk, perelj be.
Nem fog. Meg hiába voltunk olyan megátalkodottak alapvetően és simán kevertünk hurrikánt meg vihart, azt a menedéket, amit egymásnak jelentettünk, ami a mindenkori itt és most volt, őriztük. Mindkettőnknek szüksége volt rá. Egymásra. Ezért is fogadta újra a Farkas olyan szertelen örömmel a Holdszemű csipkelődését. Kis geci. Mint mi.
A fürdő felé menet a vetkőzés és vetkőztetés ezúttal semmi plusz töltetet vagy éhséget nem takart, aminek örültem. Sírni tudtam volna az örömtől, hogy sose kellett neki magyarázkodnom, hogy a meztelenség nem csak szexről szólt, és semmiféle vélt vagy valós nyomást nem éreztem felőle, hogy márpedig dugnunk kell ilyenkor.
- A levendulásat különleges alkalmakra tartogatom magamnak - öltöttem rá nyelvet, miközben előkészítettük a fürdőt, a beszólásért pedig kuncogva lefröcsköltem. - Rohadék.
A kis adok kapok után utána másztam a kádba és neki dőlve kényelembe helyezkedtem. A combomat cirógatta, velem együtt ellazult, az a kellemes, dorombolásra emlékeztető morgás pedig újra felhangzott, a hátamon is éreztem.
A nagyobb kád gondolatától egy bakugrással eljutottunk a házhoz terasszal, mire felnevettem, a hang pedig vidáman ott pattogott a csempék között.
- Hogy is szoktad mondani? Toronyóra lánccal nem kéne? - fordítottam oldalra kicsit a fejem, hogy legalább a szemem sarkából és jobban rá tudjak nézni. - Állj szolgálatba, legyen meg a SWAT vizsga, aztán... meglátjuk, mit szólsz?
Nem akartam röpstartból elvetni az ötletet, már csak azért sem, mert neki ez a vágya, nekem pedig nincs okom kategorikusan tiltakozni. De szerettem volna, ha ilyen nagy beruházás előtt rendesen megveti a lábát. Gondolom volt megtakarítása vagy valami, de nem akartam csak erre alapozni. És oké, én se vagyok a megfontoltság bajnoka, így viszont, hogy az élet nem csak rólam, hanem kettőnkről szólt, próbáltam... okosabb lenni. Azt hiszem.
És talán - TALÁN - végre más fronton is sikerült előbbre lépnem.
- Jó, akkor a második legszebb - pontosítottam vigyorogva, és fel is nevettem, amikor a nyakamba csókolt, majd előálltam a farbával. A hülye féltékenységemmel.
Velem nem maszatolt és mindig őszinte. És bízok benne. Velem van, és már eddig is annyi minden mentünk keresztül együtt, amit mások évek alatt szednek össze - azt hiszem, emiatt is féltem, hogy egyszer csak besokall tőlem. Ehelyett kitartott, meg én is. A nyelvem hegyén volt, hogy még szép, hogy nem sumákolt, különben a kövi omlett az ő tojásaiból készülne, de a faszom se fog fenyegetőzni. Csak lejjebb csúsztam picit és jobban bevackoltam a fejem az álla alá.
Semmi más nem számít, és ahogy ő elégedetten egyetértett, úgy mosolyodtam el ismét. Csak a "főleg azért mert..." bevezetőnél vontam fel megint a szemöldököm, hogy na vajon most mi jön?
Amikor végzett, elhúzódtam kicsit tőle, hogy valamennyire meg tudjak fordulni - lehet mégis elintézhetné azt a sarokkádat -, és a szemébe tudjak nézni. Kicsit libabőrős lettem, ahogy a forró víz után a fürdő hűvösnek tűnő levegőjét megéreztem.
- Soha nem is kérnék vagy várnék el ilyet - mondtam komolyan. - Egyik volt falkatársad esetén sem, de én az ő esetében át fogok menni a túloldalra. És ha valaha közösen futunk össze vele, akkor is inkább előre megyek és magatokra hagylak titeket. Te képes vagy őt kezelni és tolerálni, nekem ez nem megy - megrándult a szám sarka -, hiába én vagyok a semleges. De csak miatta... nem fogom a többieket is előre leírni. Akár dugtál velük, akár nem - legyeztem, némi habot szórva erre-arra -, tényleg nem érdekel. És szeretném, ha ezekről is beszélnél, az ivásokról, összefutásokról, nem azért, mert el akarlak számoltatni, meg arra sincs szükségem, hogy szóról szóra beszámolj, csak... Szeretném, ha nem éreznéd úgy, hogy titkolóznod kell, vagy az érzéseimet védeni, esetleg attól félned, hogy ettől vagy attól majd biztos robbanok.
Nem akartam, hogy bármi miatt véletlenül is feszélyezve érezze magát, vagy ilyen piti dolgoknál kelljen amiatt aggódni, hogy valami triggerel. Nem akartam. Már csak azért sem, mert még nála is jobban untam az egész Bessie körüli felhajtást, a ma után tisztán láttam, hogy semmi értelme.

- Ezt úgyse hinné el neked senki... - nevettem fel arra, hogy kegyesnek nevezett, mert hát na. Gondoskodtam azért arról, hogy ez így önmagában elég nehezen hihető legyen - Tudom, ne fossál... tudom.
Mint már mondtam, tudtam, hogy nem adna ki senkinek semmi pénzért, de valamit mondanom kellett, hogy visszataláljak kissé önmagamhoz ebből a kissé melankólikus merengésből a viselt dolgaim miatt. Persze egy-két odaszúrt, seggfejkedős mondatnál sokkal többet segített, hogy Dakota végre rajtam tespedt, egymást cirógattuk és hullámoztattuk egymás hasát. Meg fel-le emelkedett, ahogy vettem a levegőt.
- Dehogy perellek, hát imádom... nyanya. Kurvára semmit nem változtatnék.
Ha már Ő folyton tatáz, szerintem az a minimum, hogy most én is hívhatom nyanyának, ha már Ő maga is nyugger házaspárnak hívott minket. És tudom, ez fura, de a magam módján... Bizonyos dolgokban szeretem a stabilitást. Oké, bármikor mehetünk spontán tetováltatni vagy mit tudom én, de... Így százötven felett sokkal jobban éreztem magam a munkám és a hétköznapjaim rutinjával. Hogy van állandó lakásom, és egy társ, aki a rutinban meg a random hülyeségekben is ott volt velem. Eddig Pat volt az. Most már Dakota.
Tényleg nem állt szándékomban egy kicsit sem rámozdulni. A közhiedelemmel ellentétben nem a szex miatt szerettem belé, és nekem az most sokkal fontosabb, hogy jól érezze magát. Majd ha huncutkodni akar, azt úgyis egyértelművé teszi, ahogy abban is először nyitott, hogy eldőlésre utasított a kanapén. Megvártam. És még csak nem is duzzogtam, de tényleg. És ezen a fronton nem biztos, hogy jól vette volna ki magát, ha nekiállok boncolgatni, hogy mik is lehetnek azok a "különleges alkalmak" saját maga számára, amikhez levendulás habfürdő kell... Voltak tippjeim, de még mielőtt felélesztettük volna a vágyaimat, azokat a tippeket is elhessegettem, inkább játékosan nyakon haraptam azért, mert bazsarózsának nevezett.
- Na, végre, hogy valaki megkérdezi! De, kéne! - nem, nem kéne, de... kicsit szusszantam és az alsó ajkamba haraptam, amikor Dakota finoman kipukkasztotta álmaim hirtelen lufijait - Jóvan már, na. Tudod, hogy szeretem elkapatni magam. Veled meg olyan könnyű... - igen, nullárór kétszázra tudtam gyorsulni, kettő másodperc alatt, ha valami megtetszett és hát, miért n tetszett volna egy igazán közös ház gondolata? - De tudod, hogy leszarom. Nem kell ház. Sarokkád se kell. Meg kád se. Veled egy barlangban is simán ellennék, csak... Mindegy.
Emlékszem, régen voltak még olyan vágyaim, hogy majd egyszer családom lesz, kölkeim meg egy asszonyom. Utoljára a börtönben bőgtem erről Patnek, aki már vagy így vagy úgy, de szerintem már ott tudta, hogy ezt a jövőt már soha nem kaphatom meg. Azóta már én is elengedtem teljesen, de Dakota léte, meg a hatkölykös családi házas beszólása annak idején valamit megmozgatott bennem ebből a régi vágyból. Hogy legalább a nagy ház és az asszony része legyen meg.
- Az meg te vagy... - nyelvet öltöttem, de nem hiszem, hogy látta, de még mielőtt megütött volna, amiért nem hagytam, hogy végig mondja, hozzátettem - Jó-jó, befejeztem, mondjad! Mi a legszebb?
Azt hiszem, hogy tényleg megkönnyebbültem azon, hogy most már tényleg eljutott odáig, hogy elfogadta és elengedte ezt az egész féltékenykedős dolgot. Mert eddig hiába mondtam neki, meg ha jól emlékszem, Bess is ma, egyszerűen... Neki kellett eljutnia erre a pontra, hogy tényleg teljesen maga mögött tudja hagyni az egészet. És ez nekem is tényleg sokat segített. Mintha valami kimondatlan teher szakadt volna le rólam, pedig nem is foglalkoztatott a dolog napi szinten. Az egyetlen, amitől még egy kicsit tartottam, hogy esetleg nem veszi majd jó néven, hogy "ezek" és "minden" után még lenne pofám a saját kapcsolatomat és jó viszonyomat megtartani vele. Nem mintha az elmúlt hetekben, hónapokban egy fűszálat is mozdítottam volna felé, de sosem lehet tudni, mikor jön mg a kedvem vagy futunk össze tényleg teljesen véletlenül. Vele is vagy akárki mással. Nem éreztem különösebben semmi rosszat, amikor elhúzódott és megfordult kicsit, de azért igyekeztem rákészülni, hogy ha nem is olyan durván, de kicsit megint egymásnak feszülünk. De nem így lett, mert mire elmondott mindent, amit elsőre akart, csak közelebb hajoltam és megpusziltam a halántékát. Hálásan, azért, mert nem akar lekorlátozni vagy rossz érzést kelteni bennem. De miért is akarna? Hiszen kettőnk szempontjából ez az egész tényleg semmit sem számít.
- Elengedhetnénk már végre azt, hogy kit dugtam meg és kit nem? - kicsit türelmetlenül, de azért szépen kérem - Nem hiszem, hogy számítana, ha valaha bemutatnék neked valakit, és hozzátenném, hogy X évtizede éééés ő is megvolt. Vagy igen?
Nagyon reméltem, hogy nem, mert nem volt kedvem megint és még tovább feszegetni az újonnan lelt lelki békéjét azzal, hogy amúgy... Asszem, tán a hetvenes években azt a csajt is levarrtam, aki ma Bessért jött, sőt, még a rózsatetkóját is én varrtam rá, ő meg az én kaszásomat. Kurvára nem volt releváns, főleg, hogy azóta egymásra sem néztünk.
- Az nem érdekel, hogy te mit csinálsz. - jó, ez így szarul hangzott, mert persze, hogy csak érdekel, de... - Nem várom el, hogy protokollból jópofizz. Ahogy te sem tőlem. Nem kell ott lenned vagy valaha beszélned vele, ha nem akarsz. Gyere már vissza...
Utána nyúltam és megint magamra húztam és egy kicsit lejjebb csúsztattam magunkat az egyelőre még kellemesen forró, habos vízbe. Átöleltem, és mint egy durcás gyereknek a maciját, úgy nekem sem állt szándékomban elengedni Őt.
- Nem akarok előtted titkolózni. Meg nem is fogok. - dörmögtem és a nyakához fúrtam a fejem - Eddig sem... titkolóztam, csak a kávézó után... nyilván egy falkában voltunk, nekem ott volt a büntetésem, voltak alkalmak, hogy csináltunk együtt dolgokat, de nem akartam, hogy felhúzd magad és mivel semmi olyan nem történt, minek számoltam volna be csak róla? Senki másról nem szoktam mesélni, hogy kivel kávéztam aznap reggel vagy hogy Dario meghívott sörre, amikor neki dolgoztam, mert... Mert ezek igen, megtörténtek, de csak hétköznapi, unalmas, átlag dolgok, mint az, hogy te lementél a Pitbe vagy mit tudom én. Vagy hogy mit trécseltél az utasaiddal. És őszintén szólva beleőrülnék, ha minden részletét tudnám az életednek, nekem erre nincs igényem. Most már biztos más lesz, mert nem ott élek, szóval ami nélküled ott történik, annak már van mesélendő értéke... Érted, mit akarok ezzel mondani?
Mert én a végére egy kicsit már nem, belekavarodtam a saját gondolataimba. De a lényeg a nap végén az volt, hogy nem akartam feleslegesen felhúzni, meg hogy kiakadjon a semmire, amikor nekem ugyanolyan volt Besst fodrászhoz vinni feladatként, mint Annabelle befagyott kocsijának motorjával bíbelődni, miközben mellettem állt és trécseltünk. Az akkori életem része volt és kész.


//<3 500 <3 Nélküled ez nem jöhetett volna létre     //

Arra, hogy lenyanyázott kuncogni kezdtem és az oldalába böktem. Valahol már vártam, hogy beérjen a bosszú a papázásért meg tatázásért és hát nyilván egy pillanatig se voltam miatta mérges.
- Még így is ötvennel hamvasabb nyanya vagyok nálad - szemtelenkedtem, energiáimmal pedig felé kaptam kis játékossággal.
Tényleg azt kívántam, hogy amikor farkas léptékkel is nyanyának meg tatának fogunk számítani, ugyanígy legyünk. Huszonhatéves koromtól minden az örök változásról szólt, alig akadt inkább rövidebb mint hosszabb időszak, hogy kétszer egymás után ugyanott érjen a reggel. Annak is megvolt a szépsége és a nehézségek mellett is szerettem az életet. A stabilitás, az egyhelyben maradás még gondolat szinten is taszított. Most meg... egy rakás stabil pontom, rutinom, holmim... mindenem volt, amik erről árulkodtak. De leginkább a párom.
Ideje volt megállni és élvezni a stabilitást, a biztonságot, amit vele fedeztem fel és neki köszönhettem.
És hogyan ne élvezném, amikor amint lehetősége van rá, azonnal túltolja, ami csak lehet. Már nem kuncogtam, már nevettem azon, hogy végre megkérdezték tőle a toronyórát, miközben a kádban ülve nekiláttunk kiáztatni magunkat.
- Ja, párszor már megmutattad, mennyire megy ez neked. - Az elkapatás. Főleg velem.
Aztán ahogy folytatta, valami finom változás állt be, amit egyelőre nem tudtam hova tenni és a nőstény sem. Az energiáimmal megsimítottam, a kezemet az alkarjára vittem és kicsit rászorítottam. Ha lehetett, még jobban belemélyedtem az ölelésébe, mert ha mást nem is tudtam érte tenni hirtelen, ennyit igen: éreztetni, hogy itt vagyok, vele.
Inkább próbáltam őt és magamat is valami megoldhatóbb felé terelni, ami mostanra egyértelműbb lett. Azért az újabb bohóckodásáért kapott egy futó csókot. Olyan... minden. És csak szeretni tudtam ezért. Meg mindazért, amit velem éreztetett, amit belőlem kiváltott, ahogy léteztem mellette. És ezek miatt azt hiszem, végre a helyére került minden olyasmi, amiben korábban kételkedtem, vagy legalábbis fölöslegesen rágódtam rajta.
- Hát nem tudom. Szerezhetnénk egy projektort és végigmutogathatnád fényképeken, hogy kik voltka meg. Már akikre emlékszel is - mondtam töprengve, aztán egyből hozzátettem: - Viccelek! Csak viccelek, nyugi. Úgyis tudom, hogy mindenkit. Viccelek, befejeztem, eskü - húzódtam kicsit megint odább, ha esetleg valamivel meg akarta torolni a szemtelenkedésem, majd minden hülyéskedés nélkül folytattam. - Tényleg nem számít.
Mindkettőnknek elég szép listája volt, csak amíg az enyém szétszórva Amerikában, addig az övének egy része itt, Alaszkában. Ennyi.
A továbbiakban is erről próbáltam meggyőzni, pontosabban nem meggyőzni, mert ebben semmi hitegetés sem volt. Inkább akartam, hogy tudja, hogy hova jutottam. Arra azért meglepett pofát vágtam, hogy nem érdekli mit csinálok.
- Hát jó...
Ahogy folytatta már több értelme lett ennek, de most mit mondjak... mindig is értett a felütésekhez. Arra viszont bólintottam, hogy nem kell jópofiznom.
- Nem is menne. - Ezzel Henry is tisztában volt, el se várta, szóval jók voltunk. Szusszanva tettem eleget a követelőzésének és bújtam vissza hozzá, az ölelésébe.
Lejjebb csúsztunk, a habos víz az államat csiklandozta, a kezem megint rátalált Henry karjaira. Ez volt a legjobb hely a világon. Ahogy nekidőltem, lehunytam a szemem és hallgattam az érdes-érces hangot, félrebiccentettem kicsit a fejem, hogy jobban a nyakamhoz férjen, hogy a szakálla durva szálai a bőrömet dörzsölhessék. Minden apróság ismerős és otthonos.
Nem akart felhúzni a kávézó után, átlagos, semmi dolgok, meg nyilván közös perceik, mégiscsak egy falkába tartoztak. Sőt, gyakorlatilag egy fedél alatt éltek, és igen, akkor is tudtam, hogy lehetetlenség lett volna egymást elkerülniük. Vagy bárkivel, aki ott élt velük együtt. A Rodriguezes sörözésre azért kibukott belőlem egy "wow", mert na, az én szemszögemből ez nagy dolog volt. Mert nem éltem ott, nem voltam falkás - hálellúja! -, és nyilván másképp hatott az én fejemben az, ami neki egy átlag hétköznap volt.
Ő nem akarta ezeket a részleteket, ez pedig egy pillanatig se vettem zokon, mert:
- Azt hiszem, értem. - A fejének döntöttem az enyém, még mindig csukott szemmel. - Olyan gyors volt minden. Nehéz volt elhinni és... nem tudom, azt vártam, hogy valahonnan valami majd kibukik? Te ott voltál északon, én itt délen, hétvégente találkozhattunk... igen, te is nyíghettél volna ezen, de hát mindig is előrébb jártál, mint én. Szép kis villám vagyok. Nem hittem el, hogy tényleg meg tudlak tartani. - Kiemeltem az egyik kezét a vízből és a habbal mit sem törődve a számhoz nyomtam, majd visszatettem a hasamra, miközben az ujjaimat az ujjai közé fűztem. - Te vagy a legjobb dolog az életemben és annyi mindent adtál nekem. Magadból is. Nem fogok úgy csinálni, mintha nem fogtam volna fel, vagy értettem volna meg őket. Engem választottál és minden nap ugyanezt teszed - mosolyodtam el, majd a szemem sarkából rápillantottam. - Soha semmi okot nem adtál kételkedni és én bízok benned. Nem fogok nem-létező dolgokon pörögni.
Bele is fáradtam, elegem is volt abból, hogy erre pocsékoljak energiát, értelme se volt. Nem fogok ilyen mérget párologtatni magamból, befejeztem.

Nem vitatkoztam. Egyrészt tényleg fél évszázaddal fiatalabb nálam, másrészt ténylg sokkal hamvasabb, mint az én lassan ráncosodó pofám. Pat világ életemben baszogatott, hogyha lehiggadnék és nem stresszelnék annyit, akkor jobb állapotban lenne az arcberendezésem, de hát... Egyrészt kapja be, másrészt egyelőre még sosem volt a hátrányomra a dolog, szóval azt hiszem, így is egész használható vagyok. De most tényleg... Nem mintha mondjuk a kádban ülve, egy lehetséges közös házról lelkesedve már annyira számítana, hogy ki mit gondol rólam, amíg Dakota nem tervez leváltani valami angyalarcú modellfiúra. Persze a lelkesedésem tiszavirág éltű, de csak azért, mert Dakota... Talán Pat helyett is meghúzza a határaimat, mg egy kicsit irányba állít, nem pedig rá kell jönnöm, hogy ja. Talán tényleg jobb lenne először mondjuk megint elkezdeni dolgozni, meg lehúzni pár évet és úgy... Igazán helyivé válni. Addig pedig még kurva sok teendőm van.
- Nem tehetek róla, ezt hozod ki belőlem... Ezt is.
Mondtam volna, hogy pereljen be, de a végén még azért zrikálna, hogy lopom a poénját, azt viszont nem élném túl. Főleg azért, mert szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt (is) én mondtam először. Azon pedig tényleg nem sokat filóztam, hogy mit akartam... egyszer. Huszonegy voltam, akkor... ha lehetőségem lett volna, belefért volna a sietség, de most... Mégis hová rohanjak? Ha mázlim van, legalább még egyszer ennyit élni fogok. Addigra pedig lehet, hogy a sarokkádnál sokkal menőbb kádopciót is feltalál majd valaki. A lényeg, hogy addig is ott legyen, és úgy süppedjen bele az ölelésembe, ahogy itt és most is teszi. Hogy szívhassam a vérét, hogy hallhassam a nevetését és élvezhessem a futó csókjait. Meg persze, a nem olyan futókat is.
- Mmhmm... - hümmögtem hitetlenkedve a fene nagy projektoros ötletére - Mmmmhhhhmmm.... - megint hümmögtem, amikor azt mondta, hogy mindenkit megdugtam már a világon, és ahogy beszélt, az ujjaim az oldalára vándoroltak, és egy hirtelen pillanatban gyorsan, de hatékonyan megcsikiztem - Befejezted? He? Te kis szar...
Ez a kérdés már sokkal kedvesebb volt, játékosabb és morgósan bosszúsabb, és ahogy nevetett vagy éppen sikongatott, úgy én is vele nevettem, ahogy az ujjaim fogságában szenved, de aztán... Miután elég fürdővizet kicsapkodott, megkegyelmeztem neki. Mégis csak szeretem, vagy mi...
- Na, azért...
Hiába távolodott el korábban, most megint utána nyúltam és rajtam volt a sor, hogy egy futó csókra húzzam az idióta fejét, miután végül megadta magát azzal, hogy tényleg nem számít. Nem éreztem, hogy nem mondana igazat, szóval örültem, hogy nem fog ezen stresszelni, és hogy Joról sem kell utólag felvilágosítást tartanom.
Tudom, kicsit durván indítottam, de hamar korrekcióztam magam, és meglepett pofa ide vagy oda, elég gyorsan elmagyaráztam, hogy mire is gondoltam pontosan. A lényeg tényleg annyi volt, hogy nekem semmilyen elvárásom nem volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan viszonyul Bessie-hez, ahogy ő sem várta el azt, hogy teljeséggel szakítsam ki az életemből. Sem őt, sem pedig mást. És ennek baromira örültem. Persze ebből az örömből elég hamar egy kissé zavarodott és hosszas magyarázat lett arról, hogy pontosan mit és miért tettem akkor, amikor még falkás voltam. Örültem, hogy visszabújt, amikor az előbb hívtam, mert így legalább tudtam belé kapaszkodni, plusz az arcomat sem látta, ahogy kerestem a szavakat, amikkel talán ki tudtam fejezni a számomra amúgy tök egyértelmű gondolatokat. Mondjuk akkor felnevettem, amikor kibukott belőle a "wow", mert hát... Ja. A legelső alkalom nekem is fura volt, és jó, a szívem mélyén tudom, hogy nem lettünk igazi cimborák, de azért... Még ha munka miatt is, a történtek után bazi büszke voltam, hogy még ha csak mutatóból is, de idáig eljutottam vele. De ezt sem mondtam el Dakotának a maga idejében, mert tudtam azt is, hogy Dariótól mennyire ki volt bukva. Nem akartam, hogy a távolból azt gondolja, hogy valami csapdába sétálok bele, és majd egy random pillanatban feltépi a torkomat. Vagy nem is tudom, milyen hülye gondolatai lehettek volna.
Akkor lett jobb egy kicsit a hadarás után, amikor végre megint levegőt vettem, Dakota talán értette is, hogy mit akartam és a fejét az enyémnek döntötte. Amíg beszélt, finoman birizgáltam az ujjait, és a csempére bambulva hallgattam. Nem is igazán nevettem, inkább egy boldog, nosztalgikus hümmentéssel rezegtettem meg a mellkasom a háta mögött, ahogy felvázolta az akkori helyzetet a saját szemszögéből.
- Nem volt erőm nyígni, mi amor. Ha már három órát aludtam, az felért egy kibaszott csodával és csak azért nem estem össze, mert azok a hétvégék tartottak életben. Nem akartam őket elveszíteni. - úgyhogy, emiatt igazából nem túl sok időm vagy energiám maradt volna se nyígni, sem pedig... azon fantáziálni, hogy vajon Ő mit csinálhat nélkülem és kivel - Hogy mi? Te nem hitted el? - ezen azért elcsodálkoztam - És akkor szerinted én mit hittem? A notórius lelépő, világjáró hapsija voltam, szerintem rám több meglepetés várhatott volna, mint rád.
A világért sem akartam faszt méregetni, hogy reálisan nézve melyikünknek volt nagyobb félnivalója, mert így utólag már olyan rohadt mindegy. De én hittem neki és benne azok után, hogy nekem adta a Loft kulcsát, és teljesen beengedett az életébe. Amibe a kölyökmentés ugye teljesen bele is szart, de... az a hétvége azt hiszem elég jól kompenzálta a történteket és rengeteget segített abban, hogy ne inogjak meg túlságosan. Ahogy a kezemre csókolt, a fejem az övének dörzsöltem, és kurva elégedett voltam magunkkal, meg persze azzal, ahova onnan jutottunk azóta. Aztán csak egyre erősebben öleltem. Bazmeg. Rajtam volt, hogy becsukjam... Nem, inkább összeszorítsam a szemeimet, mintha itt se lennék, de baszhattam, mert ahogy öleltem, úgy préseltem egyre jobban hozzá a hevesen, csakis érte dobogó szívemhez, és... Igazából majdnem kibukott belőlem egy nyüszítés, mert... mert... Amikor ilyen vallomásos pillanatai voltak, még mindig úgy éreztem, hogy ez egyszerűen nem igaz. Ő nem igaz. A nap többségében úgy csinál, mint egy idióta, aztán alkalom adtán megtalál egy rakás őszinte vallomással. És nem csak az, amit Ő érez, hanem... Hogy azt is pontosan tudja, hogy tőlem mit kap cserébe. És hogy igazából akkor sem felejti el, amikor lekiabált, hogy már megint lebrunyáltam a WC-deszkát és elfelejtettem letörölni.
- Kussoljmárel.
Rekedten suttogtam a nyakába, mert ha még egy mondatot mondana, esküszöm, hogy beleolvadnék a kurva fürdővízbe, arra pedig igazából egyikünk sem volt felkészülve. És ha elkussolt, nagy levegőt vettem, megköszörültem a kissé összeszorult torkom, és megint a nyakába csókoltam, aztán le, a vállán végig, egészen a felkarjáig. Utána pedig egy morranással vissza a nyakához: egy kicsit erősebben szorítottam a bőrét a fogaim közé, de... Ezek egyikével sem állt szándékomban úgy igazán húzni. Csak hát...
- Az enyém vagy, még jó, hogy minden nap Téged választalak. És soha nem fogok okot adni neked arra, hogy mást akarj, az biztos kurva élet. - ha eddig ennyit adtam, még semmit se látott, megmondtam már neki tavasszal is, hogy - Az elégnél is elegebb akarok lenni neked. Kevesebbel nem fogom beérni. Mert te nem a legjobb dolog vagy az életemben, te... - hogy ez mindig a kád párás ködében jön elő - Miattad jöttem vissza.
Ebben már akkor biztos voltam, amikor először elmondtam neki, de azóta rengeteg idő eltelt és... Az életünk alakulása minden egyes nappal és eseménnyel csak egyre biztosabbá tette az akkor bennem megérett gondolatot. Ezért nem maradtam halott, ebből itt és belőle kell Teremtenem valamit, amivel talán megváltom a haramia lelkét, amivel jóvá teszem, amit jóvá lehet és... Úgy lehetek boldog, hogy tényleg úgy érzem, hogy meg is érdemlem.
- Mi amor... mi vida... mi alma... mi corazón... - közvetlenül a fülébe suttogtam, és megint olyan szerelmes voltam, mint a tetoválószalonban, vagy tán még annál is jobban - Olyan büszke vagyok rád... Az egész napra... a Fektére... minden változásodra. És itt leszek, bármi más is jön, én mindig itt leszek és kurvára megoldunk mindent. Megígérem.
Mert jönni fog. Éreztem. Ahogy korábban is megmondtam neki, talán a mai "kisülése" volt az első ennyire intenzív, de... Telik az idő. Egyre inkább bekúsznak majd a hétköznapok, főleg, ha elkezdek dolgozni, és ha egy kissé leszáll a kezdeti köd, talán több ideje marad majd felütni a fejét az olyan dolgoknak, amikkel most nem foglalkozik. A feladott életstílusának. Az új, a megállapodott talán túlságosan is zavaró kiszámíthatóságának. De nem baj. Majd azon akkor aggódok, ha ott leszünk. Mert ott leszek. Egy kibaszott lépést sem megyek sehova mellőle. Legfeljebb motorozni meg biciklizni, de... Szerintem az még belefér.

Elkezdtem elég meggyőzően arról magyarázni, hogy mégis, igazán tarthatna egy prezentációt a trófeagyűjteményéből. Eskü még arra is képes lettem volna, hogy írogassam: őt megismerném, őt nem, jézusom, mennyire voltál kétségbeesve satöbbi... De ennyire már nem vittem el a dolgot, így is csak hümmögött, az elején röviden, aztán hosszabban, és éreztem én, hogy ebben nekem nem lesz köszönet, amikor az ujjai gyanúsan mocorogni kezdtek az oldalamon.
Felsikítottam, amikor nekiállt csikizni, ez csapott át azonnal nevetésbe, majd fröcskölő ficánkolásba, ahogy próbáltam szabadulni, tök eredménytelenül, egy csomó vizet kicsapkodva. Kurvára le se szartam. Nevettem, habot kentem az arcára, miközben ő is röhögött, és:
- Billy bazmeg, eléééég! - kiabáltam nevetve, és ahogy megkegyelmezett, még mindig nevetve, "kifulladva" dőltem vissza. - Befejeztem-befejeztem - ziháltam a kezét fogva, kicsit azért is, hogy még egy ilyen orv támadást ne tudjon ellenem indítani. Mintha lett volna ellene esélyem...
Főleg úgy, hogy fél kézzel mégis elengedtem, amikor megcsókolt, hogy az arcára simítva pár másodperccel elnyújtsam a pillanatot. Utána békésen, csillapodva bújtam hozzá, hogy aztán biztosítsam: nem számít a strigula-lista. Eléggé álszent lett volna tőlem amúgy is. És tényleg ha csak magamból indulok ki, világgá szaladtam volna, ha ilyesmi korlátokat megpróbált volna felállítani, úgyhogy... miért tegyek vele olyasmit, amit én is gyűlölnék? Főleg, hogy tényleg nem éreztem ilyesmire késztetést.
Azok után meg végképp nem, ahogy mesélte a büntetése idejét felölelő hét köznapokat. Sűrűnek hangzott, és tényleg nem értettem, hogyan bírta. Az érzelmi oldalát viszont felfogtam, és azzal is tisztában voltam, hogy akkoriban mitől pörögtek a kétségekkel zsúfolt gondolataim. Nem szégyelltem őket elárulni, ez is hozzám tartozott meg ahhoz az időszakhoz, és azért bíztam benne, hogy nem keserítettem meg vele az életét.
- Annyi mindent tettél értem, értünk - mondtam halkan, amikor közölte, hogy nyígni se volt ereje, hogy milyen keveset aludt és utána ráadásul minden hétvégémet szebbé tette. Úgy is, hogy az ő feje fölött konkrét, kimondott fenyegetésként lebegett, hogy egy nap se szó, se beszéd megpattanhatok. - Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy ez elijesszen. Jó, tudom, eldöntötted, de... akkor is.
És ha már ennyit elmondtam, a többit se fogtam vissza. Egyébként se szoktam, mert amilyen kis fasz tudtam vele lenni, vagy épp bebakizni egy-két reakcióval, igyekeztem azt is éreztetni és tudatni, hogy azok tényleg csak botlások. Reméltem, hogy idővel mindet elhagyom, hogy ha elő is fordulnak a jövőben, egyre több és több idő fog kettő között eltelni. Tudtam, hogy nem kételkedett, hitt nekem: az egyre erősödő szorítása, az ölelés, amivel mintha magába akart volna olvasztani, hogy szó szerint mindig vele legyek, tiszta bizonyítéka volt ennek. Szerettem ezt az ölelését is. Kemény volt, határozott, minden esetleges kétséget könyörtelenül félrepakolt - pont mint ő maga. A szíve hevesen dobogott.
- Oké-oké - hallgattam el mosolyogva, amikor rám szólt, hagyva, hogy összeszedje magát.
Kissé oldalra döntöttem a fejem, hogy Henry jobban a nyakamhoz férjen, majd következett a vállam, a felkarom, aztán halk mordulással megint a nyakam. Vizes kézzel túrtam a tincsei közé, markoltam kicsit a hajába és tartottam ott őt, hogy harapja még egy kicsit emberi fogaival a bőröm. Nem lobbant vágy, tartottam tőle, hogy ez ma nekem a hullámvasút után nem fog menni, de nem létezett, hogy a ragaszkodására ne hasonlóval válaszoljak. Mindeközben pedig tudtam, hogy nem fogja zokon venni, mert nem kellett minden nap készenlétben állnom, nem volt ilyen elvárás, nem volt neheztelés. Mondjuk tény, hogy nem sűrűn fordult elő ilyesmi, mert hát... szerettem Henryvel lenni, őt érezni, szeretni. De ha nem volt hozzá hangulatom, akkor se tudtam megállni, hogy hozzáérjek, bújjak, öleljem.
- Querido, ha valaki mást akarok, akkor az nem én vagyok, és fuss - dünnyögtem félig komolyan, félig viccelve, mert most őszintén, a faszomnak se kell más. Technikailag vak lettem mindenkire, aki nem Ő, vagy legalábbis senki vonzereje nem működött rajtam. És én boldogan köszöntöttem a monogámiát.
Elegebb az elégnél. Miattam jött vissza. Halványan elmosolyodtam attól, hogy ez megint fürdés közben jött elő, és így, hogy nem először, már nem tarolt le olyan vehemensen, mint amikor hónapokkal ezelőtt a házban a konkrét haláláról mesélt.
- Mindent megteszek azért, hogy minden nap úgy érezd, kurvára megérte - mondtam halkan. - Annyiszor meghaltál... - Kétszer? Minimum. Ennyi, amiről fixen tudtam. - Most már csak élj, és gondoskodni fogok róla, hogy egyetlen napot se bánj, hogy boldog legyél, és olyan idióta vidám vigyorral várj vagy állíts haza.
Én ezzel tudtam segíteni őt, nem mintha direktbe ezért csináltam volna, csak... jól esett. És persze nem pusztán az, amit adni tudtam, hanem amit kaptam is: most például a szerelmes szavakat, az elismerését, amibe kis híján belevörösödtem, de még így is érezhette, hogy minden szándékom ellenére kicsit zavarba jöttem. Halkan gurgulázó morgást hallattam, mintha épp egy eszméletlen jó hasvakarást kaptam volna. Ezek után felőlem akár szét is kaphatott a falka, mint foxi a rongyot, leszartam, Henry dicsérete és támogatása mindennél többet jelentett, akkor is, ha annak kiváltóoka még szokatlan volt.
Csak a fejéhez dörgöltem a magamét.
- Szükségem van rád, Henry - mondtam csendesen. - Mindig és egyébként is, de most kurva sokat segítettél azzal, hogy nem kezdtél kiakadni meg drámázni azon, amit tettem. Nincsenek illúzióim, soha nem is voltak arról, hogy milyen a farkasélet, de tudni meg látni, hogy mások helyretesznek akár engem, akár mást, nem pont olyan, mint amikor én csinálom. Tök jól kezeltél, pedig az elején kibaszottul nem könnyítettem meg a dolgod - mosolyodtam el, ez viszont hamarosan leolvadt az arcomról, ahogy a rajtam kintebb álló dolgok is kezdtek jobban betolakodni a gondolataim közé.
Mert hát... volt itt még egy-két "apróság".
Megint helyezkedni kezdtem, mert ezt végképp úgy akartam elmondani Henrynek, hogy a szemébe nézek. Tudtam, hogy nem fog örülni, talán még fel is bassza magát, de már nem lehetett visszaszívni - pontosabban eszembe se jutott kitáncolni belőle.
- Miután elvitték tőlem Bessie-t, hívtam Rodriguezt. Amúgy is megtettem volna, de amíg ő azzal a nősténnyel beszélt, én nézhettelek téged.
Megmutattam neki emlékképként a telefonomra küldött élő közvetítést, amiben ez az épület volt, a legfelső szint, a kivilágított nappalin és Henry, ahogy épp elballagott az ablak előtt, pár órával korábban. Mindeközben a férjem vállán tartottam a kezem, ha esetleg megpróbált volna felpattanni. Mondjuk ha menni akart nyilván nem tudtam hatékonyan megállítani, de azért utána siettem, kurvára nem érdekelt, hogy mit tocsogtunk-vizeztünk össze. Akár a kádban, akár utána sietve vagy az ablaktól elrángatva, mielőtt faszkopterezni kezd, de "rászóltam".
- Van még ott, ahonnan ez jött! - kapaszkodtam meg kicsit a karjában, majd a szemébe nézve megnyaltam a szám. Ha már lúd, legyen kövér és jöjjön ki egybe, aztán... meglátjuk. - Szóval beszéltem Rodriguezzel, a világon mindent jelentettem neki az egészről és megmondtam azt is, hogy ha a falka úgy akarja, felmegyek és átadom az emlékeket. Ha pedig ez lesz, szeretnék egyedül menni. Nem azért, mert attól félek, hogy veled valamit csinálnának, azok után, amiket meséltél, ilyen miatt nem aggódok annyira. De teljesen egyértelmű szeretnék lenni feléjük is abban, hogy ez részemről kurvára nem rólad meg a korábbi nemi életedről szólt. Emiatt sem szóltam Patnek. Nem akarom őt "használni", vagy valaha azt éreztetni, hogy bármit is azért engedek meg magamnak, mert az apósom a falka megbecsült tagja.
Egy kicsit paráztam. Talán fostam is, de az energiáim, a Farkas meg se rezdült.
- Le akarom rendezni a picsába az egészet, ha már így alakult.

Amikor húzni kezdett, én pedig mit sem titkolva a szándékaimat a rákészülés után csikizni kezdtem, mindketten teljesen felszabadultan nevettünk. Az arcom habos lett, a fürdő csurom víz, és úgy tűnt, hogy ezekre a pillanatokra teljesen kiszakadtunk a korábbi valóságból és megint gondtalanok lehettünk. Még ha csak egy kicsit is. Kurvára örülök, hogy ezt a "képességünket" még mindig nem veszítettük el. Jól eső csókkal zártam a sikeres támadást, aztán szép lassan belesüppedtünk a saját érzelmeinkbe és megélésünkbe - megint. De most nem csattantunk fel, most egymáshoz közelítettünk, és amit nem szavakkal mondtunk ki, az ott kavargott az energiáinkban és az érintéseinken át cikázva a bőrünkön.
- Nem igazán hagytál más választást. - kuncogtam kicsit a köszöntére - Tudod jól, hogy a Kertben már végem volt. Te, meg az a kurva simid, az... - próbáltam egy árnyalatnyi szemrehányással a hangomban a szemére vetni, hogy az Ő hibája az egész, de nem igazán jártam sikerrel - Pedig én csak egy kis bondingot akartam.
Hát, végül is, az lett a vége, de... Kicsit úgy látom magam, mint az "Amikor Isten megteremtette" mémek figuráját, ahol a rajzolt, szakállas öreg beleborítja az összes X-vegyszert a tálkába, és hát... hupsz? Na, ilyen hupsz volt az is, hogy beleszerettem a sima kötődés helyett. Mondjuk, a cukroszsák most is erősen borulni látszott, csak épp Dakota adagolta, én pedig egyre csak süllyedtem a rám pakolt érzelmei és szavai alatt, hevesen dobogó szívvel és olyan szoros öleléssel, mintha sosem akarnám elengedni. Mondjuk, így is van. És ahelyett, hogy pátoszos faszságokkal háláltam volna meg a szavait arról győzködve, hogy márpedig Ő mennyire csodálatos, csak finoman csókoltam a bőrét, aztán emberi fogakkal ugyan, de a hím vágyaival haraptam rá a nyakára. Ahogy a hajamba markolva húzott közelebb magához, erősödő, elégedett morgás-sóhajjal szorítottam rá még egy kicsit. Minden szinten imádtam és lázba hozott, hogy mennyire akarja, hogy akarjam, és hogy ezt ki is fejezzem. Nekem pedig semmi ilyesmit nem kell kétszer mondani. Legyen szó szexről vagy akár olyan hétköznapi birtoklástól, mint most. Birtoklástól, amitől a nem-randi-randink elején még világgá rohant volna.
- Egyelőre még jobban futok nálad, szóval sosem kap el élve az alteregód...
Röviden nevettem, hiába esett jól az, hogy voltaképpen a lényeg az volt, hogy nem járattam feleslegesen a számat, hogy nem csak érzi, de érti is, hogy mit jelent nekem, és ami a legszebb: azt hiszem, hogy egy szemernyivel sem kevesebb viszonzást kapok cserébe, és ez tesz boldoggá. Tudom, nem úgy tűnt mondjuk júniusban, de enélkül... Nélküle nem tudtam volna végig csinálni.
- Hát, eddig nagyon ügyes vagy. - egy kicsit elhúztam az egyik kezemet, hogy egy habfelhő tetejét lekapva az orrára kenjem, mert hát... kurvára megérte. A folytatásra csak elnevettem magam - Azt szereted, he? Az idióta, hülye, bamba fejemet, amikor meglátlak... - igazából elképzelni sem tudom, hogy festhetek, mert nem hogy nem szoktam azt a tekintetet másoknak osztogatni, de eddig szerintem nem is tudtam, hogy van ilyen fejem - Többször nem fogok meghalni. Semmilyen értelemben sem. Max egyszer, de az is idióta vigyoros lesz, olyan öt-hatszáz évesen.
Ebből is tudhatja, hogy eddig remek munkát végez. Ha csak máson, a Szellemeken, a Guta átkán nem múlik, már én is pár lépést visszább veszek. Jó, önmagam megtagadni sosem leszek képes és talán nem is lesz szükség rá, de... Már van okom élni, és nem teljesen agyatlanul berohanni az égő házba. Vagy esetleg felgyújtani azt. Az egyetlen, amit lángra akartam lobbantani, az Ő volt, hogy talán tettem most is a szavaimmal, ahogy megéreztem a pillanatnyi kis zavarát és a morranást, ami kiszökött az ajkai közül.
- Nem "kezeltelek" jól. - nem akartam vitatkozni, de elhúztam tőle a jobbomat, hogy szórakozottan tapicskolhassak a víz felszínén - Nem volt benne semmi tudatos. Csak úgy... Jött. De örülök, ha ez kellett. - a tapicskolást befejezve pár mozdulattal a vállára mertem a melegvízből, aztán újra megfogtam a kezét  - Hát, így száz felett kezdődik az élet! Már, amikor jogalapod is van rá. Főleg falka nélkül. - tettem hozzá gyorsan - Jó, én előtte is remekeltem, de hát az az elbaszottságom volt, rá is basztam, szóval... Azt hiszem, hogy te csinálod jól végül is.
Nem vagyok büszke a Vegasos ámokfutásomra, de attól még történt, ami történt, meg is kaptam érte a magamét többszörösen is, sőt... De nem ma este fogok életem legfelelőtlenebb időszakával felvágni, az hót ziher. És nem is itt, a kádban ülve úgy, hogy a nőstényem végre nyugodtabban a karjaim közt piheni ki a napot. Vagyis, eddig nyugodtabban. Mert ficeregni kezdett, és ahogy eltávolodott megfordulni, úgy lett hidegebb a fürdővíz is. Kérdőn pillantottam rá, kissé oldalra döntöttem a fejemet, és úgy hallgattam, hogy mi van még a tarsolyában. Mert hát... akadtak még meglepetések.
- Mi az, hogy néz...
Hála neked otthon semmi pajzs, még mielőtt befejezhettem volna az értetlen kérdést, Dakota máris újra az elmémbe költözött az emlékeivel. Láttam, ahogy a telefonján keresztül látott engem az otthonunk hatalmas, függöny nélküli ablakain keresztül. Minden egyes izmom pattanásig feszült, és csak azért nem robbantam egyből, mert érdekelt, van-e még, lesz-e még... lehet-e még ennél is súlyosabb... Aztán amikor kiderült, hogy (egyelőre) ennyi, csak egy erősebb mozdulattal toltam le magamról Dakota vállamon lévő kezét, álltam fel és már indultam is kifelé, mert Dario, bazmeg - tartja a régi mondás. Minden gondolat nélkül az ablakhoz tartottam, még a vizes járólapon sem estem hasra, de Dakotát sem kellett félteni. Jött utánam, mint a Villám, és mire a vállamnál elkapva maga felé fordított, csak újra ezüstben égve és megnyúlt agyarakkal hörrentem rá és kirántottam a karom  fogásából. Vérszag gyűlt az orromba, azt hiszem, áttrappoltam a korábban falhoz vágott tequilás üveg romjain. De bazmeg.
Értem én, hogy Felder Nagyúr, de a kurva anyját! Figyeltet? Elszámoltat? Sakkban tartja a nőstényemet ezzel? Egyetlen... egyetlen megállapodásunk van érvényben, azon kívül már nem tartozom neki semmivel, és van pofája bazmeg az otthonunk békéjébe páros lábbal beletrappolni! Hát persze, persze, hogy van pofája. Nem is ő lenne, ha nem lenne. Minden egyes sejtemmel át akartam menni a szemközti épületbe, hogy darabokra szaggassam vagy szitává lőjem azt, aki akár még most is ott lehet, aki még most is nézheti az egészet... De, hát... Van ott még, ahonnan ez jött, ugye. Minden kilégzésem acsarkodó morranás volt, ahogy a nőstényemet hallgattam és a vörös ködön át próbáltam valahogy fel is fogni, hogy mit akar közölni velem, de... Nem volt könnyű.
- Egyedül? Jó, akkor menjél egyedül! - rivalltam rá a szürkével színezett hangon, de igazából támogattam a dolgot, csak - Akkor majd azt is mondd meg neki, hogy Henry üzeni, hogy baszd meg, Dario, érteni fogja és idehozhatja a tökeit ő maga, hogy megint belebassza az asztalba a fejem, ha valami nem tetszik! - nem, kérlek, ezt ne mondd meg neki, te is tudod, mi amor, hogy nem látok tisztán - Figyeltet, figyeltet, bazmeg... - elléptem legalább az ablaktól és a tarkómat fogva igyekeztem beljebb, hátha ki tudok esni a vigyázó szemek látóköréből - A kurva életbe már! Egyikünk sem csinált semmit, mi a fasz? - nekem új volt ez az egész, és igazából - Leszarom. Figyeltessen. Nem érdekel. Majd nézhet minket, ahogy dugunk, annál érdekesebbet úgysem lát, mert nem_csinálunk_kurvára_semmit!
Rajtam volt a sor, hogy meghúzzam a korábban a dohányzóasztalon hagyott whiskyt, és a fal helyett a földhöz vágjam hozzá. Leültem a kanapéra és két kézzel a hajamba túrtam. Nagy levegő, nagy levegő... Le kellene higgadni... Ha Dakota idő közben megpróbált hozzám érni, csak lesöpörtem a kezét a testemről. Én ezek után bazmeg csak egy hamburgert akartam, meg Archert, meg bevinni a már alvó Dakotát az ágyba, hát olyan nagy kérés ez?
Kellett pár perc, mire először az agyaraim váltak ismét emberi fogakká, aztán az ezüstöt vette át a mogyoróbarna árnyalat.
- Mehetsz egyedül. - adtam ki az ukázt foghegyről - Ez nem a Falka, ez csak ő. Nem féltelek. - ha így lenne, az ziher, hogy nem engedném, hogy maga menjen - Hiába szólnál Patnek, ez nem az ő hatásköre, szóval... Legfeljebb, ha látod, mondd meg neki, hogy szevasz vagy valami... Kell nektek, hogy egyedül menj.
Megadtam magam, feladtam. Hátra dőltem a kanapén és egy darabig csak kussban meredtem a plafonra és próbáltam feldolgozni, hogy még mindig, mindenek ellenére ott tartunk Darióval, hogy ilyen sunyi módon belemászik az életembe... Az életünkbe. Fáj a fejem.
Ha Dakota mellém keveredett, egy nagy sóhaj után ráfogtam a tarkójára, minden apelláta nélkül húztam magamhoz és csókoltam homlokon.
- Feltakarítom ezt a szart.
A szilánk, ami a talpamban járta a bugit, éles fájdalommal jelezte, hogy azt is ki kéne szedni, szóval... inkább visszaültem és kiszedtem, hogy kevesebb vért kelljen feltakarítani utánam. Aztán vártam még úgy két-három percet, mire a kis sebem elkezdett összehúzódni annyira, hogy ne hagyjak nyomokat, és megint felkeltem, hogy első körben lapátért meg partvisért induljak.
- Rendelsz nekem hambit? Meg magadnak, amit akarsz...
Egyszerűen muszáj voltam valami mást csinálni az ücsörgés meg a merengés helyett, mert ha nem teszem, akkor vagy tényleg átmegyek, vagy felhívom Dariót és elküldöm a faszba. Perpill egyik sem volt jó ötlet, szóval, maradt a takarítás.

Bazsalyogtam, mint egy hülye, amikor felemlegette a kertet és a simimet.
- Tudom, nem szóltam előre, de mindenhogyan kurva ügyes kezem van - szemtelenkedtem kicsit, aztán felnevettem a "kis bonding"-ra. - Vééégülis, megtörtént, aztán kurva gyorsan több lett. És azóta sokkal szebb és több az élet.
A mellkasához simultam és újra bevallottam neki mindent, mert sose éreztem úgy, hogy igen, ezzel elmondtam az egészet, folyton találtam valami újat, valami apróságot. Sose fukarkodtam ezekkel, akartam, hogy tudja, hogy érezze az őszinteséget a szavaimban is. Azt, hogy értette és elhitte mi sem bizonyította jobban, mint a harapása és a csókjai. Annyirszor jelölhetett a magáénak, ahányszor akart, úgy, ahogy akart. Ezzel pedig nemhogy nem lökött el, vagy kergetett ki a világból, hanem maradásra bírt és boldoggá tett, hogyan vágyhatnék így bárki másra? Meg is mondtam neki, hogy hülyeség az egész, és kurvára nem lennék.
- Élvezd ki, van még pár éved, Fürge Láb - piszkálódtam, tetetett bosszúsággal ráncolva az orrom.
És ne csak ezt élvezze, hanem... mindent, amit az élet - a közös életünk - még tartogathat neki, mert amennyire ő tett boldoggá, legalább annyira akartam én őt azzá tenni.
- Igen! - vágtam rá azonnal. - Bármelyik nő ölne azért, hogy a pasija úgy nézzen rá minden alkalommal, ahogy te rám, a vigyorgásról nem beszélve!
Képtelen voltam bármit is mondani arra, hogy mikor és hogyan tervezett most már meghalni. Csak elszorult a torkom, miközben azt reméltem, hogy amikor eljön az ideje, akkor is ott fogok feküdni mellette, hasonlóan idióta, boldog vigyorral. Egyszer képzeltem el eddig a halálomat, amit meséltem is Henrynek Új-Mexikóban. De az mind tragikus volt, fájdalmas, tele szenvedéssel és veszteséggel, mert sem előtte sem azóta nem fordult meg a fejemben, hogy lehetne másmilyen is - mostanáig. Egy teljes élet után, megpihenve amellett, akit szeretsz.
Kurva önző kérés, mi? Mégis ezt kívántam magunknak.
Visszanyeltem a gombócot, megköszörültem kicsit a torkom, hogy inkább visszaevezzek valami kevésbé megterhelő felé, ami a jelenben tartott, nem pedig visszarántott a múltba vagy előre rohant velem évszázadokat.
Mosolyogtam, miközben beszélt, meg mint egy gyerek, a vizet paskolgatta. Szerettem benne ezt a kettősséget is.
- Nem tudom, hogy jól csinálom-e - vontam vállat. - Máshogy, mint te, ez fix... de lehet ettől is vagyunk olyan fasza csapat - pillantottam rá a gondolattól lelkesen. - A bandita és a tolvaj.
Ebben pedig benne volt minden hasonlóságunk és különbözőségünk, de még az egymáshoz passzolásunk is, ami valamennyire egyértelmű volt már az elejétől kezdve, csak nem ennyire. Megcirógattam a karját, majd némi erőt gyűjtöttem az elkerülhetetlenhez. Pontosabban: elkerülhettem volna azzal, hogy kussolok, de semmit se akartam elhallgatni előle, akármilyen kellemetlen volt, akármennyire is bassza fel magát tőle. Mert fel fogja, ismertem, elkerülhetetlen volt, úgyhogy emiatt szinte teljes lelki nyugalommal fordultam meg és terítettem elé a Rodriguez-lapot.
Elvetélt ötlet volt megpróbálni visszatartani, de a remény hal meg utoljára vagy mi a rák. Azelőtt pattant fel és húzódott el a vállára tett kezemtől, hogy annyira se maradt időm, hogy "retkesfasz".
- Vigy-a-pad - akartam figyelmeztetni a vizes kőre, amikor szinte már félúton járt kifelé.
Nem zakózott el, ami a tehetségét meg a vizes padlót tekintve kurva nagy teljesítmény volt. Hagytam neki két másodpercnyi előnyt, aztán nagyon sóhajjal kiszálltam és utána mentem. Addigra már enyhe vérszag is megcsapott, a forráshoz meg az okokhoz elég volt pár kutató pillantás. A kurva üvegszilánkok...
Henryhez hasonlóan csöpögtem én is és ugyanúgy nem érdekelt. Felhoztam volna, hogy szedje ki a kurva szilánkot mert biztos nem kellemes, de ahogy teret meg időt adtam neki, úgy szólni se szóltam, csak megálltam, karba fontam a kezem és a tekintetemmel követtem Henryt. Aztán amolyan kizökkentés vagy figyelemarrébbtevés, vagy... nem is tudom, talán azt akartam, hogy minden szar együtt legyen kint. Minden esetre elmondtam neki az egyedüli út tervét is. Mondjuk úgy, hogy nem dobott a hangulaton.
Egy-két másodpercig a padlót fixíroztam egy nagy szusszanás után. Nem bántott, meg se hatott, pontosan ezzel számoltam, még az összetört whiskys üveg is stimmelt. Oké, nem voltam benne biztos, hogy az látja majd az egész kárát, de nem volt kétségem afelől, hogy valami törni fog. Bólogattam arra, hogy mit mondjak majd Rodrigueznek. Nyilván nem fogom átadni ezt. Amikor már ott tartott, hogy nem csinálunk semmit (max a dugásunkat kukkolhatja a pervy hím), és látszott, hogy igyekezett lehiggadni, közelebb araszoltam, de így is megtartottam az egy lépés távolságot.
Fürkészőn méregettem, csendben vártam, hogy csillapodjon annyira, hogy ne robbanjon megint akár annyitól is, hogy "ö". De nem féltem, nem lettem tőle feszült, csak ott voltam mellette, kivárva, hogy némileg összeszedettebben megint hozzám szóljon. Az, ahogy az áldását adta az egyedül menetelre, ahogy előhúzta agya logikusabb részéről az értelmes válaszokat, kurva jól esett, és árnyalatnyi mosolyt csalt az arcomra. Akkor ültem csak le mellé, amikor láthatóan kifogyott belőle a szufla és hátra döntötte a fejét.
A comjára támaszkodtam, amikor a tarkómra fogott, magához húzott és a homlokomra csókolt.
- Nem tudom, miért csinálja, Henry, nem ismerem. De esélyesen vagy ennyire paranoid, vagy szereti, ha mi nézünk a hátunk mögé és nem feledkezünk meg róla - mondtam ijesztőek nyugodtan ahhoz képest, hogy a ma látottak alapján micsoda nagyító alatt voltunk. - Nem mondom, hogy bízok benne, sem azt, hogy kiszámítható vagy kiismerhető, de... - megnyaltam a szám. - Jelenleg okék vagyunk nála. Ha nem így lenne, nem azzal köszönt volna el tőlem, hogy meglátja, mit tehet értem. - A karjára tettem a kezem és a vállára döntöttem a fejem. - Hadd figyeljen, ha nincs jobb hobbija, hátha ihletet kap, becsajozik és inkább a nőt figyelteti minden létező CIA-s cuccával.
A vállára csókoltam, és elhúzódtam, hogy fel tudjon kelni nekilátni a takarításnak. Nekem is el kellett vánszorognom a dzsekimig, a zsebében lapuló telefonomért. Volt egy olvasatlan üzenetem, rövid, lényegre törő, csak az időpont és a helyszín.
- Holnap délelőtt várnak a Síparadicsomban - mondtam, miközben gondolom Henry lapátot, felmosót meg miegymást kerített a romeltakarításhoz.
Azért az idegesség megülte a gyomrom, mert az rémlett, hogy a hegy masszívan falkaterület volt. Oké, a város is, de vannak fokozatok - a belvárosba még berongyolok, a hegyet kerültem, mintha farkas-pestis pusztítana ott. A nőstény megrázta magát, ha oda várnak, hát oda várnak, mi ott leszünk.
Inkább tárcsáztam a megszokott hambis helyet és kértem Henrynek egy minden extrás szétesőset, magamnak egy kicsit visszafogottabbat. Ja, sok sajttal, meg whiskys BBQ-s szósszal. Nyami! Krumpli ketchup nyilván muszáj.
- Valami extra? - kérdeztem Henryt, és amit még esetleg kért, azt hozzácsaptam a rendeléshez, ha nem, hát ennyi volt.
Visszamentem a kanapéhoz a szilánkokat kerülgetve amik még voltak, és amíg Henry esetleg a törmeléket söpörte-lapátolta, én fogtam a felmosót, vizet töltöttem a vödörbe, majd elkezdtem a ragacsos piát feltakarítani. Nem kellett kérnie, és azt se akartam, hogy egyedül tegye rendbe, amit ketten okoztunk.

- Az van, bazmeg... - dörmögtem vissza megjátszottan vádaskodva - Az van.
Akkoriban még csak a hálószobai keretek közt volt egyértelmű, de azóta... A magic touch minden hétköznapi értelemben kihat rám, teljesen mindegy, mit csinál. Masszíroz, csak simán hozzám ér... Oké, aláírom, hogy esélyesen elfogult vagyok, de ezzel most nem fogok hangulatot rombolni, amikor most olyan jó... Ahogy azzal sem vitatkoztam - okom sem lett volna rá -, hogy a bonding is megvolt, csak túltolódott és hogy azóta tényleg szebb és több az élet. Számomra is. Most már az enyém, ahogy én az övé, és ezt most sem voltam rest a tudtára adni, egy kicsit fejbe verve minden érzelemtől, amit a szavai kiváltottak belőlem.
- Élvezem is! Fürge Láb? Ez lesz a dakota nevem?
Egy kicsit elnevettem magam, de abba már nem mentem bele, hogy esélyesen le kell majd cserélni, csak évek és edzések kérdése.. Mert hiába lesz gyorsabb nálam, ha az út felénél kifullad, akkor még mindig én leszek a király. Nem mintha amúgy nem lennék az, de ez most részletkérdés. Az mondjuk nem, hogy mennyire meg van őrülve azért a hülye fejemért, amit csak neki, csak miatta "fejlesztettem" ki és aminek a létéről szerintem sokáig nem is tudtam, egyszerűen csak, megtörtént. És azt hiszem, a felcsattanására most is, még akkor is, ha nem láthatta.
- Hát, azért ilyen pofa nem jár csak úgy bármelyik nőnek... - ezzel nem arra utaltam, hogy én az enyémet másnak is osztogatnám, egyszerűen... Sokkal többet adott a "pasijának" Ő, mint bármelyik átlag nő, szóval, ehhez is ketten kellenek - Soha nem néztem még így senkire.
Azért a szokásos önteltség magával ragadt a reakciójára, ez talán még egy kicsit csavart energiáim hőfokán, amik már így is azt a délibábos táncot járták pusztán attól, ahogy itt és most szerettem Őt, és ahogy elképzeltem, hogy vén szarként alszom majd el örökre, de úgy, hogy a hátam mögött már egy élet van Vele. Éreztem, hogy ez mélyre ment. De nem bántam. Tudja csak, milyen terveim vannak kettőnket illetően. Már nem úgy féltem a haláltól, mint eddig. Már csak azért nem akarnék meghalni, mert akkor kevesebb időm lenne vele, de ezt leszámítva nem lennék olyan zaklatott, mint eddig bármikor. Ha itt és most vége lenne, boldog lennék.
A valóság és a jelen talajára visszatalálva... Nem vitatkoztam, de egyszerűen közöltem a tényeket, miszerint nem én vagyok ilyen kurva érett meg okos, egyszerűen csak jött, ami jött és az már csak extra, hogy neki ez kellett, és hogy gondolkodás nélkül azt adtam neki, amire szüksége volt.
- Haramia. - suttogtam rekedten, ezzel javítva ki a banditát, mert... bármennyire is legyen átkos a szó az éltünkben tavasz óta, az én akkori megéléseimhez ez illett - Alulról nyaldostam a százat, amikor szétterrorizáltam Vegas kisebbjeit. Akkoriban volt Mary, és nem voltunk túl jóban Pattel, miután... - Mary megölte magát, én meg felbaszva tettem, amit tenni akartam, mert úgy éreztem, hogy van rá jogalapom és mert... megtehettem. Halkan sóhajtottam - Hidd el nekem, ha azt mondom, te csinálod jól. De attól még kurva jó csapat vagyunk.
Mert most az vagyunk. Akkoriban biztos nem lettünk volna, pontosan úgy, ahogy minden bizonnyal a régi farkasával sem feltétlenül működött volna a dolog. Nem, nem vagyok büszke az életemre, de semmit sem változtatnék így, hogy tudom, hova vezet az egész. Ide, ebbe a kádba, mellé...
Mondjuk, már nem olyan sokáig, mert ahogy szembe fordult velem és az emlékei leperegtek a szemem előtt, ott egy mozdulattal sikerült elvágni minden eddigi (nem)romantikát. Úgy csaptam le magamról a kezét, mintha égetne, mintha gyűlölném, pedig nem Őt, hanem a helyzetet gyújtottam volna fel inkább kettő másodperc alatt. Valamit mondott, de meg sem hallottam, csak meneteltem kifelé anélkül, hogy zakóztam volna a vizes kövön.
Csak az rántott némileg vissza, hogy még volt mondandója, ami adott pillanatban nyilván nem tetszett sem nekem, sem a szürkének, de legalább attól visszatartott, hogy túlságosan közel kerüljek az ablakhoz. Harmadik fél helyett megint Dakotán csattant az egész, Ő pedig hősiesen tűrte, hogy fröcsögjek, hogy akár úgy is érzhesse, hogy hibáztatom valamiért.. akármiért... Holott erről szó sem volt. Miután meghúztam a whiskyt, az üveg gyors és kegyetlen halált halt a padlón, én pedig szépen lassan igyekeztem lehiggadni, és megpróbálni legalább annyira magamra találni, hogy valami értelmeset is fel tudjak böfögni a nyilvánvaló hisztizésen kívül. Most éreztem azt, hogy igazából... Dakota tud engem jól kezelni, ebben volt tudatosság. Abban, hogy hagyott (megint) tombolni, hogy nem állt neki nyugtatni olyanokkal, amikkel esélyesen csak még jobban felbaszott volna... Nem ért hozzám. A kivételes alkalmak egyike, amikor hálás voltam érte... Már egészen okésan a plafont fürkésztem, amikor mellém telepedett, már nem zavart, már nem rántott meg bennem semmit. Hanyag eltökéltséggel húztam magamhoz egy utolsó, "jóváhagyó" homlokcsókra, beismerve, hogy tényleg egyedül kellene mennie, de ez az egész... Egyszerűen letaglózott.
- Kibaszott gyalogok vagyunk a hülye sakktábláján az van, még, hogy ő paranoiás... - a további fejtegetésére csak rákaptam a tekintetem, a szemeim egy futó pillanatra megint ezüstbe váltottak - Nem bízhatsz benne.
Ezt olyan határozottsággal mondtam, mint ahogy azt, hogy egyedül fog menni és azt, hogy erősen kétlem, hogy a vezetés részéről komoly megtorlást kapna. Én már majdnem elhittem, hogy jók vagyunk, erre pár perce kiderült, hogy mégsem, és hát... Azért a kurva anyját, hogy még én is bedőltem neki a közös múltunk után a... semmire. Pedig velem a végén még extra jófej is volt, amikor elengedte a büntim végét.
- Őt hívtad, más kontaktod nem volt. Ez falkaügy, most épp ő a kifutófiú a fejesek alatt, bántani nem fog, az biztos, de hidd el nekem, hogy nem érted teszi, amit "megtehet". Ne dőlj be neki. Én megtettem. És most nézz rám.
Ne csak most, hanem az elmúlt percekben. De ezen kár lovagolni, azt hiszem, hogy idővel ezt is meg fogom emészteni. És nem, nem hittem el, hogy majd a megfigyelt hardcore szextől egy szép napon ihletet kap, ezért sem foglalkoztam Dakota erre tett megjegyzésével. Helyette inkább kiszedtem a kurva szilánkot a lábamból, hanyagul az asztalra dobtam és miután kissé alvadni kezdett a seb, megindultam takarítani. Még mindig fájt a fejem. Épp a lapátért hajoltam, amikor Dakota megosztotta velem a randi helyét és idejét. Csak bosszúsan morrantam.
- Fasza. Akkor korán kelünk.
Nem hittem, hogy civil helyen lesz megejtve a végleges beszélgetés, volt egy erős gyanúm, hogy a Lakba vezet majd onnan az útja, de ezt megtartottam magamnak. Minek pumpoljam előre a nejemet, ugyebár... Majd meglátja, megéli és megbirkózik vele. Pont úgy, ahogy most én is a romjaink eltakarításával. Meg a vacsora kérdéssel.
- Jalapeñót.
Csak ennyit morogtam vissza a valami extra kérdésre és nekiálltam sepregetni. Talán a falat is le kéne majd sikálni, de nem tudom, hogy ehhez ma este lesz-e energiám. Ha nem, akkor ott rohadjon meg, ahol van. Ha máshogy nem is, de ezzel valahol kimozogtam a bennem maradt feszkó maradékát, de azt levetkőzve is egy kissé borongós hangulat maradt körülöttem Dario miatt. Kérdés vagy pillantás nélkül hagytam, hogy Dakota is beszálljon a romok eltüntetésébe a felmosóval.
Mivel Ő utánam és a nyomomban haladt a pia és a vérem feltakarításával, így miután elkészültem a magam dolgával, volt egy kis időm csak a partvisra támaszkodni és elmélázni azon, hogyan lett tényleg rend ott, ahol előzőleg közösen káoszt Teremtettünk.
- Gyere ide.
A fejemmel biccentettem, a szabad kezemmel intettem felé, és ha jött, elkaptam a derekánál két kézzel, magamhoz préseltem és a partvis nyele meg pattogva koppant a padlón. De leszartam. Ezt streamelje a világ, hogy dögölne meg az egész...
Megcsókoltam, de úgy, hogy remélem, nekem kellett valamelyest megtartani a testét a megroggyant térdei alatt, mert basszameg, imádom és kész. És a ma este olyan, ami alkalmas arra, hogy ezt kifejezzem, főleg azok után, amin a magunk módján mindketten átmentünk.
- Kibaszottul szeretlek, ha ez eddig nem lett volna egyértelmű. - úgy közöltem vele, mint a reggeli híreket szokás, és a homlokomat az övének döntve folytattam - Te is rohadt jól kezelsz. Én minden fasza lesz holnap, tudom. - őszinte voltam, tényleg nem féltem és nem is féltettem - Van még valami, amiről tudnom kell? - szerinte legalább is - Mert, ha nincs, akkor pizsi, Flix és kaja, aztán alvás... Azt akarom, hogy szép legyél holnap délelőtt.
Nem mintha nem lett volna (nekem) szép mosott szarként is, de na. "Haza-haza" megy, hadd csorogjon a nyála a fél falkának, ahogy közöttük vonul, hadd gondolják azt, hogy McCarty "csaja" és wow. És hadd tudja le kipihenten és rákészülve mindazt, ami rá és az én kis feketémre vár. Ha megkaptam az okét, a szemetesbe dobtam a lapáton lévő szilánkokat, törölköznöm már nem kellett, mert megszáradtam, de felvettem egy fekete boxert meg egy trikót, és amíg meg nem jött a kaja, benyomtam a következő Archert. És Lanáztam megint fennhangon, meg "spoiler veszély"-eztem is, röhögve magamhoz húztam minden ilyennél, és amikor végre megjött a futár, megint én mentem ki átvenni. Aztán zabálhattunk szaftos pofával. Az orrára valahogy felkenődött Jack Daniels BBQ szószt nem tudtam nem lenyalni, pereljen be.
- Hogy érzed magad?
Nyögtem be a kérdést a hambik felénél járva, amikor épp loptam a ketchupba fullasztott krumplikból egy nagyobb falatot. Azt eddig sikerült felfognom, hogy minden is fura és ismeretlen de... Tényleg érdekelt, hogy hogy van a nőstényem a mai traumák után így, a valóság és a hétköznapok mezsgyéjén, csak... mint Ő. Nem agyalva semmin, csak létezve úgy, hogy közben történt, ami történt.

- Vagy ez, vagy Csoda Pöcölő, választhatsz - mondtam nagy komolyan a dakota névre, de pár másodperc se kellett hozzá, hogy elnevessem magam.
Könnyebb és jobb lett a hangulatom, főleg így, hogy a gondolataim tisztán Henry körül kavarogtak, és még úgy is láttam magam előtt az idióta-boldog mosolyát, vigyorát, hogy háttal volna neki. Arra, hogy ez az arckifejezés kizárólag az enyém, a fejemet az övének döntöttem kicsit, és erősebben fogtam a kezét. Jóleső melegség járt át, amiben pont úgy merültem el mint a habos fürdővízben, de annál kismilliószor jobban esett. Életem végéig ebben akartam létezni, Vele, amíg le nem jár az időnk. Ha száz év még, hát száz, ha négyszáz, akkor annyi.
Akkor feszült csak meg egy árnyalatnyit, amikor a banditát haramiára javította. Azt hittem, nem fog neki feltűnni ez a kis... csúsztatás, de hát nyilván feltűnt, mindketten tudtuk, hogy mekkora finomítás volt ez részemről. Ugyanolyan kíméletlenül söpörte ezt félre, mint annak idején, tavasszal a házban a megamaradt leheletnyi illúzióimat - pontosabban azt az üvegfalat, amin keresztül még akkor is néztem őt, elfordulva mindentől, ami komolyabban durvább volt a múltjában.
Eltűnődve figyeltem a habokat, miközben beszélt és gondolatban kicsit visszakerültem áprilisba.
- Nem vitatkozok - ismertem el és egyúttal törődtem bele, hogy... igaza volt. És valahol összességében örültem, hogy továbbra sem engedte, hogy véletlenül is visszacsússzak abba a féltagadásba, amiben akaratlanul is belesüppedtem az elején.
És ha már ezzel némileg megalapoztunk neki, hát jöhetett a fennmaradt feketeleves. Tudtam, hogy ezt sem lehetett jobban időzíteni, mert nem volt megfelelő alkalom erre, így inkább túlestem rajta, legyen kint, tudjuk le, aztán menjünk tovább. Van, amivel kapcsolatban ez a legtöbb.
Az emlék átment, ő felpattant és kivágtatott, én meg némi késéssel utána. Mert hát akadt még más is, és ha eleve felcsesződött, dobtam erre még egy lapáttal, legyen kint egyszerre minden. Egyikünk sem tudott ezzel mit kezdeni, vagy változtatni, én már tudtam és beletörődtem, neki is meg kellett barátkoznia a gondolattal - a maga Henrys módján.
Ivással, üvegtöréssel, haraggal, verbális tombolással. Én pedig csak álltam és hagytam, hogy csinálja, karba font kézzel, türelmesen álltam az egészet, mert hiába én voltam itt és néztem-hallgattam végig a legújabb cirkuszt, tudtam, hogy nem nekem szólt. Csak közönség voltam, ezért pergett le rólam olyan könnyen és azonnal az a foghegyről odavetett stílus, amit hozzám vágott. Közeledtem hozzá pár lépést, de eszembe se jutott valami faszsággal nyugtatni, egyedül annyit értem volna el vele, hogy még nagyobbat robban, és pont így fogtam vissza a hozzáérési vágyam. Jól esett volna az arcára simítani, némi cirógatással csillapítani, de az egész lénye indulattól sistergett, és nem felejtettem el, hogyan rázott le magáról, amikor kikelt a kádból. Még nem volt itt az ideje.
Kivártam, amíg leült a kanapéra, amíg a testtartása kicsit lazább lett, ebből tudtam, hogy most már zöld utam van. Leültem mellé, a rezdüléseit figyeltem és kivártam, hogy ő tegye meg az első közelítő gesztust, mutassa, mi és mennyire oké már, onnantól pedig mentem vele, ahogy mindig.
A tarkómra fogott, közelebb húzódtam, a combján támaszkodtam, és csak ezek után mondtam el, hogyan láttam az egész Rodriguezes helyzetet. Egyetértően biccentettem a bábus megállapításra, hiába állt fel a szőr a hátamon tőle, arra pedig elhúztam a szám, hogy nem bízhattam benne.
- Rajtad kívül senkiben sem bízok - közöltem komor őszinteséggel.
Nem, még Aidenben sem. Mert igen, végre kurvára egy húron pendültem a nősténnyel, de nem felejtettem el, hogy úgy kaptam őt, hogy könyörögtem ellene. Hogyan bízzak olyanban, aki ennyire félresöpri az ellenkezésemet? Patben is Henryn keresztül bíztam.
- Egy pillanatig se hiszem, hogy miattam jófej most, ha az. De amíg ilyesmivel búcsúzik, addig rendben vagyunk. Amíg hajlandó egyáltalán meghallgatni, addig nem fogok álmatlanul forgolódni, ha meg nem így lesz - vállat vontam -, elnyom mint egy csikket. Emiatt viszont nem kell aggódnod, nem kerülünk át a "rossz gyerek" listára.
Egyelőre legalábbis semmiképp. És ez nem önámítás vagy önnyugtatás volt, de ha tényleg mindig-mindenen ezerrel pörögnék és aggódnék, rég megőszültem volna és alkoholista vagy halott lennék. Megszoktam, hogy kicsi vagyok és jelentéktelen, a Farkas pedig ezt arra használta fel, hogy a magunk alábecsülése helyett szimplán tisztában legyünk a "fontosságunkkal" a nagyok tábláján. És ez élethosszabbító előny tudott lenni, pont mint régen.
Figyeltem, ahogy Henry kiszedte a talpából a szilánkot, és amíg várt, hogy jobbá tegye a helyzetet a regenerációja, ha nem húzódott el, monoton mozdulatokkal simogattam a tarkóját a háttámlára könyökölve. Ha azt éreztem, hogy zavarta, leálltam vele, és akkor sem erőlködtem vagy ellenkeztem, amikor seprű-lapátért indult.
Én a telefonomért, hogy rendeljek, de még előtte bejelenthettem a randi időpontot és helyet. Egy hümmentéssel értettem egyet a koránkeléssel, aztán leadtam a kívánságlistát a hamburgeres helynek, extra sajttal, whiskys BBQ szósszal meg Henrynek jalapenóval. Utána felmosót ragadtam és mentem becsatlakozni a férjemhez takarítás fronton.
Ha ő nem tört volna szintén üveget, a magam tequilás esetét biztos, hogy holnapra hagytam volna, annyira kikerült a figyelmem köréből, de így kivettem a műveletből a magam részét. Totál magától értetődően. A végén magamon éreztem Henry tekintetét, de nem zavart vagy feszélyezett, csak felpillantottam rá és megeresztettem felé egy mosolyt. Rendben vagyunk. Kurvára rendben.
Azonnal mentem, amint hívott, pont annyit törődve a felmosóval, mint ő a partvissal, és ahogy Henry két kézzel karolta a derekamat csók közben, én úgy kapaszkodtam a nyakába, hogy tetőtől talpig tökéletesen egymáshoz simulhassunk. Belesóhajtottam egy lélegzetvételnyi szünetben és tényleg kapaszkodnom kellett, mert ebben a csókban megint benne volt minden és talán még több is. A végére jobban kellett tartania, mint amikor megérkeztem hozzá.
Kimelegedtem, az arcom forró volt, a szavait is úgy tudtam csak hallgatni, hogy a fejemet a nyakához fúrtam, kicsit kábán, végtelenül szerelmesen és mélyen magamba ittam az illatát. Amit úgy szerettem, ami az egész lakást belengte, ami rajtam is nyomot hagyott, hogy teljesen egyértelmű legyen az összes farkasnak: kurvára foglalt vagyok. Megállapodott. Elkötelezett. Férjezett.
Csak azért húzódtam el kicsit, hogy a homlokát az enyémhez dönthesse, de képtelen voltam nyugton maradni, és folyton az arcához dörgöltem az enyém, az orrom cirógatva az övét. Elmosolyodtam az ismerős-ismételt kérdésre.
- Ennyi nem volt elég? De amúgy nincs.
Felnevettem a menetrendre és arra, hogy azt akarja szép legyek holnapra.
- Kurva jól fogok kinézni - vigyorogtam Henryre, aztán mentem, hogy bő pólót és pamut shortot vegyek magamra, amíg ő boxert és trikót kerített.
Lusta macskaként nyújtóztam a kanapén és dőltem Henryhez ugyanazzal a természetességgel, amivel már első este is tettem, de full szándékosan, és röhögve, amikor Archerrel együtt mondta a magáét. Imádtam, basszameg, olyan nagyon imádtam! A hülyeségeit, a megszokott programunkat, azt, hogy vele voltam... tökéletes volt. Akkor húzódtam csak el, amikor megérkezett a kaja és Henry pattant, hogy átvegye. Utána ki-ki a maga szétesősével volt elfoglalva, neki a szakálla lett szaftos-szószos, nekem az orromra jutott a BBQ-ból, amit persze lenyalt. "Bosszúból" az ajka alatt a szakállát nyaltam meg és ha már úgyis a környéken jártam, megcsókoltam. Hadd csípjen engem is az a jalapeno.
A kérdésre elsőre csak pislogtam, mert váratlanul ért, de félig reflexből így is kicsúszott, hogy:
- Jól. - Sablon válasznak tűnhetett, de tényleg, így éreztem. - Stabilan, ha ennek van értelme és... nyugodtan, oké kicsit izgulok a holnap miatt most. De úgy... rendben vagyok. Veled boldog - mosolyogtam rá, majd megint kicsit komolyabb lettem. - Annyival másabb így, nem csak a Farkas miatt, hanem miattad is. Te vagy a hátországom.
És ez is bőven hozzáadott ahhoz a stabilitás érzéshez. Az, hogy a néhány órával ezelőtti pánik után most itt tartottam és minden lappangó szorongásom ellenére is nyugiban gubbasztottam Henry mellett... azt hiszem mindent elmondott.
- Jól vagyok, querido.
Átment rajtam az egész, már amennyire átmehetett, a holnap pedig... majd meglátjuk, hogy mit hoz, de ezek után mertem egy kicsit bizakodni.
Jóízűen folytattam az evést, nem volt gyomoridegem, semmi sem akadályozott abban, hogy élvezzem a vacsit a férjemmel. Az energiáim a megszokott szeretettel és törődéssel fonódtak Henryéibe, csak annyiból volt másabb, hogy most szabadabban mozgott a nőstény. Nem éreztem a szükségét annak, hogy külön felügyeljem vagy kontroláljam, mert tudatosabban bíztam benne. Eddig se fogtam vissza a szürkétől - be is baszott volna -, de most úgy... teljesebben lehetett jelen.
Miután végeztünk, kidobáltam a papírzacsikat, menet közben vetve egy futó pillantást a tequila-foltos falra. Majd holnap... Ma már semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ágyba bújjunk. Mielőtt viszont bementünk volna a hálóba, leszedtem róla az atlétát. Nem azért, mert hirtelen benedvesedtem volna, de jobban szerettem a bőrét érezni, mint a felső anyagát. A boxer maradhatott, az ellen nem indítottam hadjáratot, a trikót viszont az egyik fotelre dobtam.
- Sokkal jobb - mondtam kissé évődve, aztán vagy vitt, vagy kézen fogva magammal húztam, mintha bármi plusz noszogatásra szüksége lett volna.
Már hozzá bújva feküdtem, fejem a mellkasán, vállán pihent, amikor a félhomályba bambulva halkan megszólaltam.
- Te vagy a kibaszott legjobb.
Kicsit erősebben öleltem a hasán átvetett karommal, jobban összegabalyodott a lábam az övével, és még ha nem is tartoztam neki semmi ilyesmivel, akkor is kurva hálás voltam. Akár tudatosan, akár nem tudatosan, tök mindegy, de mindig eltalálta, hogy mire volt szükségem.
- Büszke leszel rám - tettem még hozzá, mert bár nem ez motivált, nem ezért csináltam, mégis számított. És sokat jelentett.

Instant felröhögtem a másik névjavaslatára. Hát ez hülye! A kis fasz... Istenem...
- Ez! Ez kell. Csoda Pöcölő akarok lenni. Vagy Bitang Fasz. Aztán értse mindenki úgy, ahogy akarja.
Rázkódott a háta alatt a mellkasom, pont úgy hullámoztattam meg, mint korábban a kanapén, amikor hason ugyan, de elnyúlt rajtam. A röhögésből lassan idióta-hülye vigyor lett, és bár nem láttam, szerintem simán megérezte (lehet, hogy az energiáim is máshogy zsizsegnek ilyenkor?), és amikor közöltem vele, hogy ez csak is az övé, hozzá hasonló odaadással dörgölőztem vissza hozzá és szorítottam viszont a kezét. Hát mégis ki a tököm kaphatná meg a mosolyt és mindezt tőlem, rajta kívül? Na, ugye. És persze a nyílt vágyamat arra, hogy mellette öregedjek meg.
Ebből az egész harmóniából csak a valóság és a szégyenletes múlt rángatott ki. Éreztem, ahogy megfeszült, amikor kijavítottam, de nem sajnáltam. Néha így is az az érzésem, hogy mindketten szeretjük a hétköznapokban a szőnyeg alá söpörni a másik régi szarjait. Amivel nincs baj, mert ami már azóta megváltozott, az nem a mi gondunk ugye. De ahogy áprilisban is megmondtam neki, bennem ez... Nem változott meg. Csak kordában van tartva. És azt sosem szabad elfelejtse, hogyha nem lenne előttem az életben más alternatíva, ha nem lennék rendőr, ha nem lenne Ő, ha kicsúszna az irányítás a kezemből... Egy pillanat alatt ugyanaz tudnék lenni, aki akkor és előtte voltam. Örültem, hogy nem akart vitába szállni, egyébként is szenttül hittem az igazamban, plusz, így nem kellett még más sztorikat is bedobnom arra vonatkozóan, hogy miért az ő megélése a helyes irány. Még akkor is, ha szokatlan és egyelőre fura.
Hülye voltam, hogy azt hittem, hogy ez a téma lesz az egyetlen megbicsaklásunk ebben az idilli fürdőzésben. De az emlékek és a hírek teljesen maguk alá temettek. Sem az idegtől agyarakat növesztve, sem pedig utána nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént vagy folyamatosan történik. Azt a tudatot is gyűlöltem, hogy valakinek akár teljes hozzáférése lehet a magánéletemhez, amiről beszélni sem szoktam, mert kurvára nem tartozik senkire, ugyebár. Kényelmetlen volt nyitott könyvnek lenni olyanok előtt, akiknek erre én nem adtam engedélyt. De nem tudtam mit csinálni azon kívül, hogy kitomboltam magam Dakota áldásosan távolságtartó jelenlétében. Határozott mozdulattal húztam végül magamhoz, megadtam az "engedélyt" az egyedül menetelre és már tényleg nem zavart az, hogy hozzám ért. Sőt, talán ezen a ponton még kicsit segített is nem újra elkapatni magam, hanem csak jobban a földhöz ragasztott, és meg tudtam vele osztani azt, ami most igazán fontos volt. És amiről akartam, hogy mindenképpen tudjon részemről. Azt pedig kurva szar volt hangosan is beismerni, hogy lényegében azt csinál velünk, amit akar. Még úgy is, hogy már nem a Vezetőm. De attól még ez az igazság, és ezt Dakotának is tudnia kellett, mielőtt tényleg holmi paranoiát látna bele a dologba. Azt is tudtam, hogy bármit tesz vagy mond, nem jófejségből teszi, még ha úgy is tűnhet, ezért karakteresen megtiltottam Dakotának, hogy bizalmat szavazzon neki. Bármit is tegyen vagy mondjon ezek után. Amikor pedig azt mondta, hogy rajtam kívül senkiben sem bízik, rajtam volt a sor, hogy egyetértően bólintsak. Rajta kívül nekem is csak Pat volt tetszett így. Praktikus volt, egy sor pofára eséstől kímélt meg. Tényleg nem hiszem, hogy ennél többre szükségünk lehetne valaha, hangozzon ez bármennyire is önző dolognak.
- Addig jó, amíg egy ponton valahol neki is "fáj". Mit tudom én... - egy kicsit elbambultam, aztán folytattam - Lehet, ma épp rá volt bízva Bess? Vagy az egyik Felderre, akivel neki kell elszámolnia? Mit tudom én... - eszembe jutott, hogy ezt vágta hozzám, amikor színt vallottam, hogy ha én elbaszok valamit, Ő lesz elő véve - Nyilván nem kerülünk, baszd meg, hát kurvára nem csináltunk semmit!
Ez megint hangosabb és indulatosabb volt, mint lehetett volna, de a pillanatnyi vérnyomásemelkedésnél többet nem váltott ki belőlem. Mondjuk ez sem hiányzott, mert mire befejeztem a mondatot, csak belobbant még jobban a fejfájásom. Inkább a szilánk kipiszkálásával kötöttem le magam, aztán csendben hagytam kicsit, hogy dolgozzon a regen. Lehunytam a szemeimet, ahogy Dakota jött, látott és győzött megint a tarkóm baszkurálásával. Nem hogy nem húzódtam el, de hálás is voltam érte, azt hiszem, hogy valamelyest a fejfájásomon is segített. Ez már minden esetre nyugtatott, és a szürke is megfeküdt végre, majdhogynem teljesen. Csak a keserű szájízt és a megrekedt emlékeket kellett megpróbálnom szó szerint félresöpörni azzal, hogy takarítani kezdtem.
Korán kelünk, gondolom a Mustanggal megy. Már csak annyiból is, hogy nem rohant a laptophoz hirtelen last minute repjegyet venni Fairbanksbe holnap reggelre. Nem baj, ez a hét még pihenő, legfeljebb visszafekszem, ha element. De hogy nem fogom átaludni a távozását, az is hót ziher.
Tényleg volt valami... Extrém fura teljesség érzet abban, ahogy beállt mellém takarítani. Pedig semmi szükség nem lett volna rá, megcsináltam volna passzióból, de így, mire a magam köre végére értem, csak néztem rá, elhittem, tudtam, hogy tényleg történhet akármi... Mi mindig rendben leszünk.
Magamhoz rendeltem, Ő pedig kérdés vagy várakoztatás nélkül jött és hagyta, hogy beleadva apait-anyait, a szívemet, a lelkemet és testemet csókoljam meg és húzzam magamhoz, miközben Ő a nyakam köré fonta a karjait. Erősebben tartottam, ahogy belefeledkezve egyre jobban átadta magát mindennek, amit adni akartam és tudtam. Mindig meg foglak tartani, sose felejtsd el. Ezt sem. Azt sem bántam, hogy hozzám bújt, amíg beszéltem és hogy mg akkor sem igazán hagyta abban a dörgölőzést, amikor a csóknak már rég vége volt. Ebben is a partnere voltam azzal a kiegészítéssel, hogy a jobb hüvelykemmel finom határozottsággal simogattam a derekát ott, ahol hozzáértem. Halkan kacagtam a kérdésére. De, de kurvára elég volt. Annak pedig örültem, hogy tényleg nincs más most a tarsolyában. Ennyi agyvérzés egy estére elég volt.
- Helyes. El is várom.
Vigyorogtam rá viszont. Nyilván nem fogom még a választott ruháit is jóvá hagyni, ez nem erről szólt. De még ha nem is olyan gyakran és nyíltan, én is szerettem az Ő egóját etetni, amikor lehetőség úgy adta magát. Játékosan paskoltam meg a fenekét, mielőtt elszabadulva az ölelésből mindketten elmentünk volna magunkra lőni a pizsit.
Annyira sok volt az este eddigi része, hogy tényleg vágytam a normalitásra. Belőni a Flixet, Archerezni, faszkodni, szétesős hamburgert zabálni... Nem mondanám, hogy struccpolitika volt, de basszus. Az egész helyzet totálisan a kontrollomon kívül esett, a holnap nem lesz egyszerű, de most mit üljek a sarkban és rágjam a körmeimet? Az amúgy is Dakotás szokás, amivel nem tudtam azonosulni. De legalább most Ő is jött velem. Nem éreztem rajta semmi xtra fszkót, mitől boldog voltam. Nevetett a hülyeségeimen, a sorozaton, aztán olyan élvezettel zabált, mint általában szokott, szóval... Én is elengedtem magam. Olyannyira, hogy lekajáltam az orráról a szószt, mire Ő rátámadt a szakállamra, és spoiler veszély: még meg is csókolt. Még jó, hogy a kényszerű böfim csak után jött... De azért kíváncsi voltam arra, hogy érzi magát csak így random. Hogy vajon tényleg jól van vagy csak én húztam magammal.
- Biztos van értelme, de erről Pattel kéne konzultánod. - elnevettem magam, mert hát, én és stabilitás érzése... Kimerül kábé annyira, hogy stabilan tudok lovon ülni - Ay, mi amor..
Arra, hogy velm boldog és hogy én vagyok a hátországa, megint csak nem túl stabilan lobbantak fel az energiáim, és muszáj voltam most én megcsókolni, mert hát baszki... A büdös életben nem hittem, hogy ez leszek valakinek, és nem hogy valahogy megbirkózok ekkora felelőséggel, de még élvezni is fogom és akarom is az életembe. Ha nem lettem volna biztos kettőnkben és magamban, fix, hogy hanyatt-homlok menekültem volna. De így csak élveztem Dakotát és a kissé... erőteljesebb vörös szemű, kis feketém energiáit.
- Nem lesz semmi baj. - mondtam megint a holnapi randival kapcsolatban - És legyél is jól, másra semmi okod. - mert hát, a nagy egészet nézve többként jött ki az egész napból és helyzetből, és biztosra veszem, hogy a holnappal is ugyanez lesz - Szeretek a hátországod lenni.
Annyira fasz dolog lett volna rávágni, hogy "te is az enyém", de szerintem pontosan tudja. Különben is, ha a júniussal ez nem lett világos, akkor kurvára feleslegesen tépném a számat.
Hagytam, hogy szorgoskodjon és levegye rólam a felsőt. Igazából, azt sem értem, minek vettem fel, de csináltam én már ennél érthetetlenebb faszságokat is. Imádtam, ahogy végig nézett rajtam, elégedetten mosolyodtam el, és kikapcsoltam a TV-t. Ahogy megfogta a kezem és húzott volna magával, egyszerűen csak visszarántottam.
- Na, nem úgy van az... Tessék pattanni!
Már előre a combjai felé nyúltam, hogyha ugrik, akkor azonnal meg tudjam tartani. Aztán még mentünk egy kört a nappaliban, mert lekapcsoltam a lámpát is és összeszedtem a dohányzóasztalról a telefonomat, mielőtt eltűnhettünk volna a hálóban. Nevetve dőltem rá vele az ágyra, aztán hagytam, hogy helyezkedjen, addig én töltőre dugtam a mobilt és az éjjeliszekrényre tettem. Utána csak a balomat kitárva hívtam és vártam, hogy kényelmesen elfeküdjön rajtam, aztán szorosan, szeretve húztam magamhoz. A kijelentésére megint lobbantak az energiáim, és ahogy ő bújt szorosabban, én úgy szorítottam rá erősebben a felkarjára, miközben a plafonra vigyorogtam.
- Ezzel sokan vitatkoznának... - fejbúb puszi - De mekkora mák, hogy leszarom. - elnevettem magam, és szórakozottan kezdtem cirógatni az eddig szorítva szeretett felkarját - Neked a legjobbnál is jobb leszek, ne fossál.
Elegebb az elégnél, jobb a kibaszott legjobbnál...Hát, nem fogom szépíteni, elég magasra tettem a lécet, de csakis azért, mert nem vagyok úriember, aki nem fogad biztosra. Én kurvára biztos voltam
a megugrásban és igen, magamra fogadtam. Ennyi jár.
- Ne szórakozz velem, mi amor, eddig is kurva büszke voltam rád. Nekem nem kell semmit bizonyítanod. Csak Ti legyetek rendben.
Más aztán tényleg nem számított. A legjobbat akartam neki és a feketének egyaránt. Hogy együtt jók és erősek legyenek. Mert mi van, ha holnap megdöglök? Vagy abban az elképzelhetetlen helyzetben, hogy szétmegyünk? Nem akarom, hogy nekem és miattam tegyen bármi olyasmit, ami ennyire fontos. Azt akartam, hogy egy évszázad után rendben legyen magával. Ahogy én is rendbe jöttem a régi szarokból. Úgy, hogy a Szürkém a Társam Dakota mellett, hogy úgy nézhetek a tükörbe minden nap, hogy tudom ki vagyok és mire vagyok képes. Amiből egy szemernyit sem engedek mások miatt. Miatta sem, és a Gutának, a Szellemeknek, a kisJézusnak, meg mindennek hála, erre nincs is szükség.
- Hánykor akarsz kelni?
A jobbommal a telefonomért nyúltam, hogy ébresztőt állítsak, mielőtt mindketten bealszunk. A fejem már jobban volt, talán a kaja is segített, de... Hiába nem volt még késő, kivett belőlem annyit az este, hogy akár instant el tudjak aludni, és nem akartam ezt azelőtt megtenni, hogy ébresztőt állítok. A megadott időpontra meg öt és tíz perccel azutánra pötyögtem, aztán lebasztam a mobilt vissza a helyére és ha lehetett, még közelebb ficeregtem Dakotához kezestől-testestől-lábastól.
- Buenas noches, mi amor...
Ez már nem volt hangos, nem volt kimondottan vidám. Ez már békés volt, szerelmes, mélyen dörmögő. De a benne rejlő lényeg ugyanaz volt, mint akkor, amikor ma hazajött. Újabb nap a közös életünkben, amit egymással, egymás mellett fejezünk be. Úgy, ahogy annak lennie kell, fasz mindegy, hogy mi történt előtte.

A Csoda Pöcölős, Bitang Faszos nevetésének emléke még ott vibrált a hátamban, amikor a whiskys üveg a földnek csapódott. De az üveget el fogom felejteni hamar, a nevetését nem, és csak ez számított, amikor leültem mellé, a tarkóját cirógattam, akaratlanul is tovább oldva benne a feszültséget.
Egyedül a "haramia" rántott ki a saját nyugalmamból kicsit, de igaza volt, ugyanúgy, mint áprilisban, én pedig továbbra se voltam hülye, így most sem vitatkoztam vele. Csak vártam a napot, az alkalmat, amikor megint ugyanúgy, vagy legalább hasonlóan, becézésképp tudom így hívni őt. Egyszerre szembesítve mindkettőnket a ténnyel és közben nem foglalkozva vele - mert nekem nem ez, hanem sokkal több, értékesebb. Ezt látom, amikor rám néz, vagy hallom abban, ahogy Bessie viselt dolgairól beszélt, ahogy Pat távolságába szinte bele akart halni, és nem akarom, hogy mindezt valaha elveszítse, vagy hátat fordítson neki.
Közben pedig azt sem, hogy valami idióta naiva legyen - mondjuk erre vajmi kevés esélyt láttam, főleg azok után, hogy jószerével megtiltotta, hogy bízzak Rodriguezben. Jaj, querido, mintha olyan könnyen tudnám osztogatni a bizalmam, mintha nem tettelek volna ki akarva-akaratlan egy rakás szarnak, azért, hogy teljesen biztos lehessek a dolgomban, benned. Ennek megfelelően közöltem vele, hogy csak benne bízok. Ez a lista pedig kurva nehezen bővül.
- Kell neki, külön ok, hogy az orrunk alá dörgöljön bármit? - kérdeztem továbbra is nyugodtan, de nem vártam választ. - Rodriguezt hívtam, egy kölyök miatt, úgy, hogy neki ebben semmi haszna vagy bármilyen nem volt, csak melója vele, nem is ő jött érte. Lehet szimplán bosszantotta, hogy megzavartam dauerolás közben, és emlékeztetett, hogy nem kéne. Nem tudom.
Elsőre, a teljes para közepén újabb sokk volt, hogy megfigyelt minket a hím. Azóta... nem azt mondom, nem törődtem vele, csak most komolyan... ott volt az egész falka, helyben, neki dolgai vannak, én meg nagyjából tisztában vagyok a saját fontosságommal ilyen helyzetben. Nem gondoltam, hogy olyan kurva nagy prioritás lennék, ettől viszont megfogadtam magamnak, hogy leépítem a megszokott útvonalaimat és beiktatok pár plusz helyszínt, ahol rendszeresebben megfordulok. Az ördög nem alszik - szerintem Rodriguez sem -, meg a részletekben rejlik és a falra festik. Legalább nem tompulok el teljesen.
A takarítás elején konstatáltam a randiidővel és hellyel, hogy igen, kurva korán lesz a kelés. Utána már azzal törődtem, hogy Henryvel közösen eltakarítsa a korábbi kisüléseink nyomait. Közben magamban mosolyogtam, hogy igazából minden mással is ezt csináltuk, és... jól esett, hogy most már csak ennyi volt. Két törött üveg. Max fél-félórányi kiakadás, aztán mentünk tovább, közösen, mert a problémák csak addig voltak azok, amíg ki nem adtuk magunkból. Utána mehet tovább minden. Szeretném ezt tőle eltanulni. És így, hogy Henry mellett van lehetőségem azon melegében "kezelni" az aktuális szart, hogy nem teszem félre "majd ha lesz szusszanásnyi időm, talán foglalkozok vele" címszóval, megkaptam az esélyt, hogy egyből letudjam, hozzá hasonlóan tovább lépjek. Vagy legalábbis megtanuljam, ellessem, hogyan kell ezt.
Amikor hívott, mentem. Hogyan ne mentem volna? A karjaiban volt a legjobb helyem, a legjobb dolgom, és mindaz, amit a csókjával elmondott, amit próbáltam viszonozni, de szinte letarolt, hiába én voltam, aki hozzá lépett. Sose elszek rá immunis, ebben teljesen biztos voltam és örültem, mert imádtam, ahogy újra és újra elcsavarta a fejem, elbódított, magához édesgetett és... nem hagyta, hogy valaha is beteljek vele, vagy mindazzal amit nekem adott. Mert mindig több lett, fontosabb.
Kissé ködös aggyal kerestem a kérdésére a választ, de tényleg nem volt más, amivel jelenleg előhozakodhattam volna - mindkettőnk örömére. Inkább biztosítottam, hogy jól fogok kinézni, az elégedettsége pedig tovább fűtötte az enyémet. Oké, hogy egy darab szakadék vagyok és igazából minden gond nélkül felmentem volna mackóban is, de... ha már ennyire helyrekattantnak éreztem a Farkassal is egy csomó mindent, az volt a legkevesebb, hogy megjelenésre is a leginkább én legyek, a legjobb formámban. Már csak azért is, hogy ebből is önbizalmat, erőt meríthessek út közben.
Röviden, könnyedén nevettem, amikor a fenekemre csapott, aztán szinte futva iszkoltam felöltözni. Vagyis inkább egy-két gúnyát magamra kapni, Henryhez hasonlóan. Utána Archert néztünk, kétpofára zabáltunk, az egész annyira megszokott hétköznapis volt, hogy szinte el is felejtettem, mennyivel másabb volt a hangulat nem olyan sokkal korábban. De hát az csak ennyi volt: egy kis bukkanó, a most pedig a valóságunk, az életünk, és ennek megfelelően ettem, meg kapkodtam ki ketchup-áztatta sültkrumplikat. Nem szorongtam, nem aggodalmaskodtam, legalábbis semmiképp sem olyan szinten, mint korábban szoktam.
Ez pedig a Farkasnak és Henrynek volt köszönhető. Ezért tudtam őszinte jókedvvel fogadni, hogy szószt evett le az orromról, aztán egyből viszonozni egy szakállnyalintással meg a csókkal. Boldogan, a felmerült probléma gyenge árnyékában is. Ezért tudtam olyan magától értetődően és őszintén felelni Henry kérdésére, hogy jól vagyok. Tényleg így volt, és ez azt hiszem, engem lepett meg a legjobban.
- Majd fogok is - bólogattam a Pattel való értekezésre. - De mindig tiéd az elsőbbség.
Mert te vagy a hátországom, a stabilitásom sarokköve, mialatt lett állandóság az életemben, méghozzá olyan, amitől nem, hogy nem futok el, hanem minden nappal egyre inkább hozzá kötöm magam. És ez nem riaszt, nem taszít, mert jó, az otthont jelenti, biztonságot ad.
Elhittem Henrynek, hogy nem lesz baj. Mástól biztos, hogy üres sablonszövegnek vettem volna, tőle nem. Neki hittem, mert benne teljesen megbíztam.
- Köszönöm, hogy az vagy. Hogy ennyire az vagy mindig, mindenben. - Szusszantam egyet. - Jól esik, hogy tudok rád hagyatkozni, ha olyan van és elengedhetem a gyeplőt, mert tudom, hogy te átveszed és kézben tartod. - Az arcához dörgöltem az enyém. - Szeretlek, Henry.
És reméltem, hogy kimondatlanul is tudta az elmúlt hónapok után, hogy ha úgy volt, ő is támaszkodhatott rám. Elbírtam, a szó minden értelmében, amikor az kellett, amikor nem, akkor meg szerettem, ahogy felkapott.
Pontosabban rám szólt, miután kinyomta a TV-t, hogy pattanjak. Hát, nem kellett kétszer mondania, és miután megszabadítottam a trikótól, már ugrottam is az ölébe, hogy vigyen. A nyakába szuszogva, kicsit kuncogva, amikor körmenetre indult velem, mert hát a lámpaoltás szó szerinti része még vissza volt, de nem bántam. Zavartalanul tudtam így is bújni, lábammal a dereka, karommal a nyaka körül, aminek a bőrét finoman, szeretve harapdáltam, mert szeretem és szükségem van rá.
- Dőőőől a faaaaaaaaa! - sikítottam, amikor a hálóba érve elterült velem az ágyon, majd helyezkedni kezdtünk.
Mivel Henry gondoskodott a telefonról, én már nem törődtem a magaméval, csak befészkeltem magam mellé, néztem, ahogy töltőre dugta a kütyüt, majd végre engem hívva kiterült. Azonnal mozdultam, mentem, félig ráfeküdtem, öleltem és belé gabalyodtam, futó csókot nyomva a mellkasára, mielőtt ráhajtottam volna a fejem és újabb vallomással traktáltam volna.
Energiái lobbanására széles mosoly terült el a képemen, a szorítása erősebb lett, ahoyg az enyém is.
- Pfffff... - prüszköltem, amikor a vitatkozókkal jött, de aztán: - Nagyon helyes. - Henry a felkaromat cirógatta, én az oldalát, pusztán azért, mert jól esett. - Tudom, hogy így lesz. És már az vagy nekem - szusszantam elégedetten. - Megígérted... hiszek neked és benned.
Ezt akartam én is neki nyújtani, nem kötelességből, hanem mert erre vágytam, mert az az idióta-hülye boldog vigyor tényleg a mindenem lett. És így lesz, eldöntöttem. Neki nem fogok csalódást okozni, nem lesz oka miattam szégyenkezni vagy bármit megbánni. Leszarom, ki és mit jósolt nekünk, ez csak rajtunk állt és a legtöbbet akartam kihozni belőle.
- Rendben leszünk... vagyunk. Egyre jobban.
Energiáim felszikráztak, a fekete a szürkéhez bújt, egy rakás visszatartó aggályomtól megszabadulva. Erősebbek leszünk, jobbak, jobban egyek és elhagyom a sok szar miatti kétségeimet. És nem csak Henry lehet majd büszke rám, de végre én is magamra. Kétségek nélkül.
- Aaaahhhh, négykor, fél ötkor? Legyen négy és akkor talán fél ötre talán kimászok az ágyból - mondtam álmos hangon, mert így, hogy túl voltunk stresszen, adrenalinon, fürdésen, kaján és vízszintesbe kerültünk, rám szakadt az eddig félretett fáradság. - Dumálunk majd út közben? - kérdeztem, miközben laposakat pislogva figyeltem, ahogy Henry ébresztőt állított.
Tényleg kurva hálás voltam, amiért képes volt helyettem is gondolkodni, gondoskodni ezekről ilyenkor. Mondom én, hogy bízok benne! Különben magam ragadok telefont, állítok ébresztőt meg minden - ok, apróság, de akkor is. Régebben a felét se hagytam volna, vagy legalábbis extrán bebiztosítom magam. Most ráhagytam a reggelt.
- Boa noite, querido - dünnyögtem már félálomban, teljesen leeresztve.
Még egy kicsit mocorogtam, jobban elhelyezkedtem, a cirógatásom abba maradt és hiába várt rám az másnap, ami, könnyen aludtam el. Mert azt mondta, hogy nem lesz baj, mer ismerte a falkát, mert bíztam benne.
Talán egy kicsit többet forgolódtam-mozgolódtam, mint szoktam és eszméletlenségemben kijött némi aggály mégiscsak, de nem riadtam fel, nem mentem ki a nappaliba, hogy zaklatottan járkáljak fel-alá. Olykor energiáim izgágábbak lettek, jobban a szürke után kaptak, mintha egy lecsúszott takarót igazítanék vissza, erősen kapaszkodva a csücskébe, melegséget, vigaszt, biztonságot csavarva magamra. Amikor az oldalamra fordultam, Henrynek háttal, egyből nyúltam utána, addig ficeregtem, amíg meg nem éreztem a teste melegét, az élesen rajzolt izmokat, a menedékemet. Menni fog úgy is, hogy egymagam vezetek fel. De csak azért, mert egyébként nem vagyok egyedül.
Órákkal később az ébresztő hangjára nyűgösen nyöszörögtem és rohadt felnőttesen a fejemre rángattam a takarót. Geci korán volt! Azt hiszem, dünnyögtem valamit, ami a leginkább arra hasonlított, hogy "mégötpercet", de nem biztos. A szándék megvolt.

Nem tudom, miért esett valahol pofátlanul jól, ahogy kimondta, hogy elsőbbséget élvezek az öregemmel szemben. Mármint, ez az Ő réészéről valahol természetes, de így tényleg hallva is  dolgot, csak egy kicsit erősebben mart belém a valóság, hogy tényleg a magam ura vagyok és hogy már nem kell mindenért Patnél elszámolnom vagy hozzá rohannom, ha valamit csinálni szeretnék. Az pedig végképp, hogy a hátországának nevezett, én pedig hirtelen megint nem tudtam mit csinálni, mint szeretetteljesen megcsókolni, és tényleg elhitetni vele, hogy nem lesz baj, hogy itt leszek, legyen csak jól, várni fogom és maradok a hátországa pontosan úgy, hogy eddig.
- A gyeplők az egyik specialitásom, hát már elfelejtetted? - ahogy az arcomnak dörgölte az övét, én szórakozottan belesimítottam a néhol még vizes hajába. De nem, hogy is felejthetné  látványomat a lovon... - Én is téged, te kis szar. És te is egészen... használható kis cowgirl vagy, csak mondom.
Rajtam volt a sor, hogy visszanyomjam az arcom az övéhez. Megint csak így, ilyen sehogysem-nem jelleggel utaltam arra, hogy a gyeplőátvétel neki is meg. A gondolataim közt színtisztán a júniusi teljesítménye pergett le, hiába lovagolt jól egyébként is... Így is, meg úgy is.
Nem hagytam, hogy csak úgy berángasson maga után a hálóba, mint valami rongyot. Azonnali hatállyal visszaparancsoltam, az ölembe kaptam, és körbe vittem a loftban, hogy minden villanyt lekapcsoljak, addig is élvezve, ahogy jól érezte magát és kissé kuncogva a nyakamba szuszogott. Meg persze harapdált is, de erre csak a szürkével morrantam rá játékosan, aztán kicsit igazítottam a fejtartásomon, hogy jobban odaférjen. Mindezek után csak röhögve dőltem fel az ágyon a sikkantására és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
- Fájsz bazmeg, fájsz.
A lófszt fájt, imádtam az összes hülyeségét és ezt Ő is pontosan tudja. Még akkor is, ha volt elég agyam ahhoz, hogy töltőre tegyem a mobilt és még ébresztőt is állítsak. Azt hiszem, hogy ezek a dolgok tényleg azóta érdekeltek jobban, hogy rendőr lettem. De előtte még egy újabb bókjával kellett a magam módján kezdenem valamit, és hát... Nem tagadom, azt hiszem, hogy kezdtem túltöltődni, de csak mert tényleg hatalmas dózisban zúdította rám a nősténye frissen megvetett mancsaival mindazt, amit Nőként érzett, és amit Férfiként nekem nehezebb volt lányregényes hapsiként lereagálnom. De tudom, hogy így is tudta, így is értette, hogy mennyit jelent nekem és ha nem jobban, de legalább ugyanennyire bennem is hasonló gondolatok és érzések kavarognak. De csak nem úgy tűnt, hogy egyhamar abba akarná hagyni a rosszéletű...
- Akkor jó. - dörmögtem arra, hogy már a legjobbnál is jobb vagyok neki - Azt hiszem, én is csak miattad hiszek saját magamnak.
Ez még kicsúszott úgy, mintha töprengtem volna a dolgon, de a lényeg tényleg nem az volt, hogy én most mit magyarázok össze-vissza, hanem az, hogy valóban jól legyenek. Együtt, egymással, egymásért. Na jó, és persze értünk is egy kicsit. A szürke visszabújta a feketéhez, játékos szeretettel harapott annak marjára, majd nyomta le a földre, de csak azért, hogy vele együtt dőljön, ereszkedjen és a hülye fejét a nősténye marjára támasztva előkészítse magukat is a pihenésre. Mert hát, négykor, negyed és fél ötkor itt kérem, csinnadratta lesz. És már nem voltunk annyira messze tőle.
- Hogy a faszba ne dumálnánk? - dünnyögtem, miközben ébresztőt állítottam - Nem megyek sehova, majd edzek itthon. Akkor hívsz, amikor akarsz.
Amúgy is imádtam minden faszságát. Az sm érdekelt, ha azt osztotta meg velem, mi megy a rádióban vagy hogy mekkora faszkalap volt a kasszás a benzinkúton. Vagy milyen béna kocsi jött vele szemben, esetleg azt, hogy hány nyomorékot kellett a zárt sávban kielőzzön, mert gyökkettővel vezettek. Nyáron. Hó, fagy és jég nélkül.
Helyezkedtem, bújtam, magamhoz húztam és elköszöntem tőle, hogy Ő is tőlem. A világon semmi sem bántott vagy aggasztott, úgyhogy az orromban az illatával én is nagyon gyorsan elaludtam, a mentális kimerültségtől és a jóllakottságtól lustábban, jóval kevesebb talajtornával, mint egyébként. Ma este az övé volt a színpad. De nem zavart. Csak morgolódva fordultam, mikor húzott vagy amikor én nem éreztem a teste melegét annyira, amennyire azt kívántam volna. A szürke gyorsabban reagált mint én az alvás és a félálom határán. Jószerével egy pillanatra sem távolodott el igazán. Hát nem is tudna...
Az első, négykor felzengő ébresztőt elégedetlen morranással nyomtam ki reflexből. A negyed ötösre már ment a halk "faszom" is, de nagyot sóhajtva, egy darabig a sötétben is csillagokat látva felültem. Dakota még öt percért könyörgött. A jobbommal megdörzsöltem a szemeimet és az arcomat, a balom a fenekén/combján pihent. Mint előző este a vizet, most úgy csapkodtam meg puhán a testét, mielőtt támolyogva felkeltem volna. Konyha. Kávégép be. Pisa. Konyha. Kávé.
Mire a két bögrével meg a cigivel visszaértem a hálóba, a feles ébresztő már javában zengett.
- Kussoljál már el, baszki... - rém morcosan nyomtam ki a telefont, kapcsoltam kislámpát és huppantam le az ágyba Dakota tetszhalott teste mellé - Ez tizenöt volt, kapkodd magad, asszony...
Csak a kézfejemmel böködtem, lökdöstem, mert mindkét kezem ujjai közt bögrefülek voltak. Aztán ha telt annyira, hogy felém nézett legalább félig nyitott szemekkel, a kezébe nyomtam a kávéját, a saját számba meg egy szál cigit, és amíg meggyújtottam, pislogtam rá én is halál nyúzott pofával.
- Naszia...
Csak az álmos feje miatt volt mosoly a szám sarkában, máskülönben az egész világot a pokolba kívántam legalább addig, amíg az első szálam végig nem égett és fogyott a kávéval együtt. Nekem legalább nem kellett öltözni, ez kurva jól esett, de ahogy egyre jobban magamra találtam, eldöntöttem, hogy nem fogok visszafeküdni, mert hát... megígértem, hogy dumálunk. Hogy bármikor hívhat. Én tök jól elvoltam kábán kómázva: ha csak nem mondott valami olyat, akkor csak néztem ki a fejemből, meg néha rá, ahogy öltözködött. Hála a mindennek is, mire elkészült, az egészséges kisfiús árboc is visszavonulót fújt. Talán, ha hazaért. Igen, ha hazaért, tuti. Nyughass már.
A bögrém nagyot koppant a szekrényen a telefonom mellett, én pedig fellöktem magam az ágyról és a szakállam mögé rejtett mosollyal ballagtam oda hozzá, átfogva a derekát, adva neki egy nikotintól és koffeintől fűszerezett csókot, és a homlokomat az övének döntöttem.
- Kurva jól nézel ki... - közöltem vele még mindig rekedten - Na, ki a királynő?
Ő volt. Hát persze, hogy Ő volt. És persze a Fekete. Ezzel pedig a magabiztos Szürke sem vitatkozott.
- Hívj majd, jó? - szóltam utána, amikor már a folyosón volt, én pedig hanyagul a nyitott ajtó szélének támaszkodtam - Bassz oda nekik. Várlak haza, és ha jó leszel... - egy kicsit oldalra döntöttem a fejem és a szép jövő ígéretének villanásával néztem rá - Eh, majd még kitalálom, mivel jutalmazlak meg.
Nem, igazából egy percig sem kellett gondolkoznom rajta, ezt Ő is pontosan tudhatta. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb távolodott tőlem, még utoljára ráküldtem a Szürkét, hogy fussa körbe Őket, mielőtt visszatérne hozzám, hogy várjuk a délutánt, az estét, hogy még ennél is büszkébbek lehessünk és hogy ezt az egészet úgy hagyjuk magunk mögött, hogy erősebben jövünk ki belőle.

Halkan kuncogtam, miközben az érintés élveztem - a kezét a hajamban, az arcát az enyémen -, miközben felidéztem, hogyan bánt Új-Mexikóban a gyeplővel. Le se tagadhatta volna, hogy sok időt töltött régen lóháton. A dicséretére elvigyorodtam.
- Még szép bazmeg, hogy az vagyok!
Használható kis cowgirl... nekem se kellett túl sokat nyújtóznom gondolatban, hogy a szó szerinti és a képletes gyeplőtől eljussak a másfajta lovaglásig, amire szintén nem volt még Henrynek panasza. A fellobbanó vágy helyett viszont még mindig csak tompa bizsergés jutott és egy szusszanással vettem tudomásul, hogy ez a nap ilyen szempontból elúszott.
Arra viszont így is futotta, hogy amikor felkapott és körbevitt a loftban, jókedvűen szuszogjak a nyakába, harapdáljam a bőrét, mert hiába nem volt többhöz hangulatom, attól még ugyanúgy ki tudtam fejezni a ragaszkodásomat. Abból pedig, ahogy Henry félredöntötte kicsit a fejét, a szürke morrant, tudtam, hogy még mindig nincs ellene kifogása.
Eldőltünk, én sikítottam, ő röhögött és csókkal fogta be a szám, ami kicsit bénára sikerült, mert képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. Ha pedig a testiség nem ment, hát maradtak a szavak, az érzéseim, mindannak a kimondása, amit egyébként érintésekkel hoznék a tudtára, miközben elhelyezkedtünk, neki pedig még futotta ébresztővel baszódni.
Laposakat pislogtam, lustán mosolyogtam, amikor közölte, hogy miattam hisz magában. Csókot nyomtam a mellkasára, mert mondani semmi sem tudtam. Néha még mindig fejbe vágott, hogy milyen szinten tudtuk a (leg)jobbat kihozni egymásból, bármennyire is voltunk régebben külön-külön katasztrofálisak.
A nőstény a szürke felé kapott játékosan, amikor az maron harapott minket finoman, majd olyan békésen heveredett el és csóválta álmosan a farkát a hím közeledésére, a feje ráhelyezésére, mintha nem órákkal ezelőtt hördült volna fel és tett volna helyre hidegvérrel, tűpontos kimértséggel egy kölyköt. Mintha kiengedtem volna a szellemet a palackból, ami, ha akartam volna se lenne hajlandó már visszabújni. De nem is akartam.
- Akkorjó... - dünnyögtem arra, hogy hívhatom és itthon fog edzeni.
A magunk módján jó éjszakát kívántunk, engem pedig pillanatok alatt elnyomott az álom.
Jól aludtam, csak magamhoz képest sokat forgolódtam és ha nyugtalanul mocorogtam, Henry testének közelsége, melege, a hím biztonságot adó energiái nyugtattak meg. Mindenki mástól az ehhez egyáltalán nyomokban hasonló is fojtogató volt, de tőle jól esett, belesüppedtem, és semmire se cseréltem volna el.
Az első ébresztőt konkrétan nem fogtam fel, meg se hallottam. A másodikból is inkább Henry szitkozódását érzékeltem és abból következtettem ki, hogy idő van, kelni kell...ene. Igen, követeltem a plusz öt percet, ami jobban belegondolva megint csak röhejes volt. Év elején simán keltem ilyen körül ébresztő nélkül is, hogy tovább álljak, akár egyedül, de főleg ha társaságban töltöttem az éjszakát. A hajnali, kora reggeli órák voltak a legbiztonságosabbak nekem. Aztán jött Henry és hétalvót csinált belőlem, aki hétvégén, vagy délutáni fuvar esetén hétköznap is simán képes volt tízig, tizenegyig húzni a lóbőrt.
Nyöszörögtem - kicsit a nekem nyomódó árbóctól is, ami ma reggel fedezékben maradt -, amikor kimászott mellőlem, de nem, még mindig nem mozdultam, csak a fejemre húztam a paplant. Félig ébren hallgattam Henry neszezését, a készülő kávé hangjait, aminek kisvártatva az illata is bekúszott a szobába. A harmadik ébresztő bezzeg nem volt ilyen visszafogott, az ott ricsajozott a túloldali éjjeli szekrényen, én meg naná, hogy nem voltam hajlandó kimászni a paplan alól, hogy lecsapjam. Nem is kellett, jött Henry és megmentett!
- Tevagyale... - dünnyögtem még mindig a paplan alól, amikor az egybefolyt mondatom közepén megkaptam az "asszonyt". Kidugtam a fejem a paplan alól és kócosan, hunyorogva pislogtam fel Henryre. Eredetileg be akartam szólni a megjegyzéséért, még morcos pofát is vágtam, aztán kenyérre kenhető kiscica lettem zsebtigris helyettem, amikor felfogta, hogy ágybakávét kapok.
Hát nekem van a legjobb férjem bazmeg!
- Imádlak - bújtam ki a paplan alól, felültem, átvettem a bögrét, hümmögéssel feleltem a "naszia" köszöntésre, és már ittam is a feketét.
Az első néhány korty után kitaláltam az ágyból, aminek a szélére Henry telepedett, és egy korty, egy ruhanemű sebességgel nekiláttam készülődni. Amikor a rögtönzött pizsamától megszabadultam, hogy pucéran álljak a szekrény előtt a gönceim közt turkálva, nem bírtam megállni, hogy vessek egy pillantást a férjemre, meg a magára hagyott reggelire. Más körülmények között...
De nem más körülmények voltak, így a fehérnemű után jöhetett a szakadt farmer szürke pólóval, majd a derekamra kötöttem az egyik kockás ingem és megpördülve ismét Henryre néztem. Épp letette a bögréjét és felém indult. Energiáim úgy túrtak az övéibe, amikor elkapta a derekam, ahogy egy pillanattal később az ujjaim a hajába, hiába volt szükségtelen tovább kócolnom az amúgy is zilált tincseket. A csókja kicsit csillapított az éledező feszültségemen és eszembe juttatta, hogy nekem is kéne egy cigi.
- Te is - sóhajtottam kicsit sóvárogva, majd beharaptam a szám és motyogva feleltem a kérdésére. - Én...
Kurvára nem szoktam így tekinteni magamra, vagy egyáltalán... nem hogy sokra, de legalább valamire tartani magam. Most se ment, sokkal inkább volt ez Henry visszhangzása mint a saját megítélésem. Talán majd idővel... Addig is tartotta a frontot helyettem a nőstény ezen a téren, mert hát a Jégvihar unokája baszod. Mint mondtam: szellem a palackból.
A bejárati ajtónál bakancsba bújtam és inkább megszokásból mint szükségből vettem magamra a bőrdzsekim. Július volt, inkább "páncélnak" kellett, mint melegítésre, meg azért, hogy kicsit jobban meglegyen a magabiztosság illúziója.
Nagyot szusszanva léptem ki a folyosóra, még csekkolva, hogy minden motyóm - kulcsok, telefon, papírok - nálam vannak-e, miközben Henry ellátott útravalókkal.
- Ühüm - ennyit bírtam kinyögni arra, hogy majd hívjam. Arra meg, hogy basszak oda, kicsit megrándult a szám, aztán a szöszmötölést befejezve Henryre néztem. - Ha nem lesz ötleted, majd segítek - húztam pajkos mosolyra a szám egy pillanatra, aztán adtam neki egy gyors búcsúcsókot és indultam, mielőtt ínamba szállna a bátorságom.
Örültem, hogy lekísért, és én is csak akkor húztam fel a pajzsom, amikor kiléptem a kapun. Ha tehettem volna, tovább kapaszkodok Henry energiáiba, a nőstény bezzeg nem volt ilyen beszari, szóval kénytelen voltam ebben fogódzkodót találni, amikor beültem a Mustang volánja mögé.
Anchorage határában voltam, amikor hívtam Henryt. Semmiségekről pofáztam, néha közbeszúrtam, hogy ja azért fosok, de nem annyira, hogy összehányjam a kocsit, ami fasza, mert semmi kedvem nincs kárpitot sikálni.

*********

Az esti hangulatom összehasonlíthatatlanul más volt, mint a reggeli, az adrenalin még nyomokban bennem volt, amikor a benyitottam a loftba, teljesen leengedett pajzzsal, alvadt vér- és némi falkaszaggal kísérve. Az ujjvesztéssel nem okoztam meglepetést, már hazafelé elmondtam Henrynek, mi történt, ami friss és új lehetett, az az energiáimban táncoló elégedettség, önbizalom és büszkeség, a nőstény könnyed kevélysége, meg a mindkettőnk felől érezhető nyers vágy.
Nem volt olyan vad, mint mondjuk a pusztában a szabad ég alatt, de sokkal inkább jött egyszerre a nőtől és a nősténytől, semmint csak az emberi rész nagyobb felfokozottságából, aminek mintegy következménye lett a Farkas előtérbe nyomakodása. Vörösbe váltott szemmel mértem végig Henryt, energiáim csalogatón dörgölőztek az övéihez, a nőstény szégyentelenül simult a hímhez, egyszerre kínálva fel magát bármire és akarva elvenni mindent.
- Vetkőzz! - követeltem morgós hangon, miközben még határozottabban túrtam energiáiba a sajátjaimmal, és éhes tekintettel követtem, ahogy megvált a textiltől. - Simogasd magad... - adtam ki a következő parancsot, megállva, hogy egyből rávessem magam.
Ó nem, most én kérek, követelek, kényeztessen látvánnyal, hanggal, szagokkal és ingerekkel, miközben imád és egyre kevésbé képes magát türtőztetni - hozzám hasonlóan. Mégiscsak több mint huszonnégy óra telt el anélkül, hogy egymást élveztük volna, és most kurvára nem voltam vak a meztelenségére. Sőt! Úgy ittam a látványát, mintha sose állt volna előttem csupaszon, begerjedve, magával játszva.
Kitágult a pupillám, ahogy évődve figyeltem, a légzésem hangosabb lett, minden mozdulatával jobban ingerelt. Hasonló módon "utasítottam", hogy vetkőztessen le, aztán üljön a legközelebbi fotelbe, vagy a kanapére, kurvára mindegy volt, hogy minek a karfájára teszem az egyik lábam, hogy már a puszta mozdulattal evésre késztessem Őt. Nem kellett sok hozzá, hogy két kézzel a hajába markoljak és ráüljek, egyszerre gyötörve mindkettőnket, egészen addig, amíg nem bírta tovább és hördülve átvette az irányítást.
Utána kaját rendeltünk, de amikor megérkezett és nekiláttunk a vacsorának, evés közben úgy pillantottam Henryre, mintha ő lenne a főfogás - mert az volt -, nem pedig a hamburger.
- Hosszú estéd lesz, McCarty - ígértem szinte csevegő hangon, a még mindig vörös szemem és a rekedtes hangomba vegyülő halk morgás viszont könnyedség helyett teljesen mást ígért. Izzasztó órákat, forró zuhanyokat, hajnali ébresztőt, odaadást és minden gyönyört, amíg már egyikünk se bírja tovább.

//Köszönöm a nem-tervezettet, imádtam, mint mindig! Ö.Ö <3333333333 //

Igazából nagyon szívesen hagytam volna még tespedni, de... A dolog az dolog. A szívem szakadt meg, hogy elő és fel kellett rángassam valahogy, de muszáj voltam. Ha már három ébresztő nem volt rá képes. Tudtam még, mit jelent a Falkának engedelmeskedni. Két hónap kóborként nem öli ki azokat az ösztönöket, amiket hatvan év alatt agyalt belém a rendszer. A reggeli bókom hamvába halt, de nem baj. Még szerencse, hogy tegnap este elmondta már, hogy én vagyok a legjobb, így nem maradtam le semmi újról legalább. Mondjuk, nem mintha amúgy ne mondaná el mindig, amikor úgy adódik, hogy ágyba kapja a kávét, ne adja ég, még a reggelit is. Rajtam volt a sor, hogy prüszkölve nevessek egy rövidet a morcos kis pofájára, amit az asszonyozás váltott ki belőle, megeshet, hogy még véletlen arcon is köptem egy kicsit, de ha így is volt, szerintem meg sem érezte ilyen állapotban. Meg amúgy is, teljesen lement cicába, ahogy felfogta, hogy hoztam neki kávét? Hát nem cuki? Dehogynem. De ezt sosem mondjuk ki hangosan.
- Énistéged.
Teljesen tagolatlan rekedtséggel feleltem az imádatára, aztán mindketten elvoltunk a saját agóniánkkal. Ez így azért fos. Amikor a számunkra "klasszikus" módon reggelizünk, valahogy mindig elviselhetőbbnek tűnik az ébredés, de így... Így csak a nyomor, a nyűg és a kissé eltátott szájas, kába bambulás maradt, ahogy Dakotát néztem öltözés közben. És, már megint... Nem baj. Most tényleg nem ez volt a fontos, sem a lényeg. Hanem az, hogy ne késsen, hogy szexis legyen, hogy magabiztosan menjen a Vezetőség elé. És ahogy eddig megítéltem, mindent megtett azért, hogy ez így is legyen. Vágyakozva, de mégis elégedetten morogtam bele a csókba, ahogy a hajamba markolt. De a kérdésemre adott válaszával már közel sem voltam elégedett.
- Na, mész te a faszomba, ez semmi! - megragadtam a vállait és eltoltam magamtól, hogy akkor még egyszer - Ki a kibaszott királynő?
Nem mondom, hogy üvöltöttem, de olyan fociedzős lelkesedéssel, szinte szótagolva ismételtem el a kérdést addig és annyiszor egyre hangosabban, amíg már túl nem kiabált röhögve és a picsába elküldve.
- Na, erről van szó!
Tudtam, hogy esélytelen, hogy a feszkója minden cseppjét kiüldözzem belőle, az nekem sem sikerült soha, ha raportra mentem. De talán... A lelépésen kívül minden alkalommal mégis csak úgy álltam oda, hogy ez van bazmeg, itt vagyok, jöjjön, aminek jönnie kell. Csak ezt az érzést kívántam neki, ennél semmivel sem többet.
- Fixre lesz, ne fossál! De minden javaslatot szívesen fogadok...
Viszonoztam a búcsúcsókját, utána kaptam még a szürkémmel, amíg lehetett, aztán kissé hangosan ugyan, de betoltam az ajtót és visszadőltem az ágyra a telefonomon játszani, amíg nem hívott. Nem kellett túl sokáig várnom, aztán már utazhattam is vele. Néha kimentem egy cigire, aztán a második kávémra is közben. Kommentáltam és röhögtem a semmiségeken, és legalább egyszer még elértem, hogy a vonalon keresztül üvöltsön rám, hogy ÉN VAGYOK, BAZMEG, amikor a feszkójáról beszélt. Mert hát, nyilván Ő volt, és Ő a kibaszott királynő.


Hazafelé a telefonban elmondott már mindent is, én meg a halálba is dicsértem, többször, oda-vissza. Mert hát, mindkettejüknek járt. Bár főleg neki, azért, mert ahogy elmondta és éreztem már este is, a Feketém nem csinált problémát a történtekből. Gyaníthatóan ebből a jelenésből sem. Emiatt nem ért meglepetésként, hogy egy ujjal kevesebbel tért haza, mint amennyivel reggel itt hagyott. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet. A telefonban kérdezgettem erről, de bármit is mondott, nem tudtam elképzelni. Pedig akartam. Sok mindenem sérült már, de veszteni még sosem vesztettem semmit.
Amikor hazatért, és üdvözlőn már megindultam az ajtó felé, ahogy a vére szaga az orromba bújt, elsőre igazából az futott át rajtam, hogy azért baszki... Csak be kéne kötni rendesen, lemosni, tenni rá jeget vagy a fasz se tudja. Másodjára az, hogy arcon csapott a falkaszag, ami valahol mélyen felkarcolta a hiányt és valamiféle vágyódást, de már a töredéke sem volt annak, mintha mondjuk júniusban éreztem volna ugyanezt. A szürke ficergett velem. De egyikünknek sem volt túl sok ideje ilyesmiken mélázni, amikor az egész reggel pumpolt szerepében tért haza a nőstényünk. Ó, hogy baszd meg... A felőle érkező energiák egy pillanatra fejbe vágtak. Nem mondom, hogy rá sem ismertem, mert ez így nem igaz, de... Elképesztett a változás, meglepett pofa helyett azonban ördögi vigyorral hajtottam le a fejem, hogy letudjam a kettőnk közt még fennálló távolságot és elkapjam a picsába, de... A királynőm nem hagyta. Parancsot adott. A hangjára megtorpantam, és kissé oldalra döntött fejjel fürkésztem a vörös szemeket a saját ezüstjeimmel. Halk, elnyújtott, figyelmeztető morgás szökött fel a torkomból, amíg szinte habozni látszottam, aztán csak felhördültem, ahogy egy reccsenéssel letéptem magamról a boxert. Semmi szégyellnivalóm nem volt, már teljesen készen álltam, mire idáig jutottam. A következő parancsára lassan fogtam magamra, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetem. Nem így akartam, nem így képzeltem, de legyen. Ez neked jár, ezt megérdemled, főleg most, főleg azért, mert így nézel, mert ezt váltom ki belőled. A kíméletlen oda-vissza játékunk csak akkor maradt félbe, amikor őt kellett megszabadítani a textiltől. Egy pillanat alatt teremtem mellette. A dzsekit csak azért nem szaggattam le róla, mert abból addig kibújt, amíg morogva és hozzá préselve magam, az alsó ajkát harapó csókkal meg nem ízleltem végre. Minden másnak rövid úton vége volt. Hamarosan a kanapén találtam magam, és kérnie sem kellett, hogy máshol is csókoljam, miközben a combját markolva az alvadt mellé finoman, apránként kiserkenő friss vér szaga öntötte el mindkettőnk orrát. Amikor mozdult, hagytam, hogy irányítson egy darabig, de elég hamar rá kellett jönnöm, hogy én ezt így, ennyi idő és ennyi felgyűlt érzelem után nem tudom a végtelenségig játszani. Gyorsan, mohón és követelőzve vettem el, ami nekem járt, hogy utána pontosan ugyanígy kapja meg tőlem azt, ami neki járt.
Igazából egyikünk sem nyugodott le teljesen, amíg rendesen is megvacsoráztunk. Kurvára tetszett, minden megrágott és lenyelt falatnak kéj íze volt a számban a fűszerek mellett. Az ígéretére és a megszólítására nyomokban visszatértem a reggelhez, ám most egyáltalán nem a poénfaktor okán. Annál sokkal, de sokkal többet akartam mondani.
- Már várom, hogy megváltásért könyörögj, Mrs McCarty.
Az én hangom nem tudott csevegő lenni. Sötét volt és baljós, amiben csak mi ketten láttuk meg a ránk váró boldogságot. A fürdőben, a nappaliban, a hálóban... Az egymáson ejtett friss sebekben, a megtépett és törött bútorokban, berendezési tárgyakban. A látszólagos nyugalmat felkavaró, alattomos mozdulatokban a hajnal felé közeledve.
Nem, azt még nem sütöttem el, hogy sosem csináltam még "fogyatékossal". Talán majd holnap. Ma este és éjjel nem volt helye a faszságaimnak, csak annak, hogy egészen máshogy kiteljesedve ünnepeljem, uraljam és uralkodni hagyjam Őt, mert... kibaszottul megérdemelte.


//Én is köszönöm, én is imádtam, de csak mert KEKSZ! XD <33333 te amo :* //

[2023. November 25., szombat, Hálaadás]


Pat tudta a címet, szóval nem aggódtam. Megdumáltuk, hogy szombaton ebéd-vacsora, ahogy sikerül. Bár, inkább vacsorára tippeltem volna, mert csak nem indul el kocsival éjjel kettőkor, hogy ebédre minden készen legyen... Ugye? Ja, remélem. Bár, minden elképzelésembe a maga szokásai szerint tiport bele a tény, hogy reggel nyolckor (igen, nyolckor, szombaton) megszólalt a kapucsengő.
- Mi amor, mi a fasz... - leendő gyermekem anyja pedig minden felelősség felmutatása nélkül horkant egyet és küldött el a picsába - - Akkor baszd meg.
A Miles-McCarty feliratú kapucsengő továbbra is olyan vígan zenélt, amilyen én nem voltam. Egy szál faszban, kócosan és csipásan mentem az előszobába felvenni.
- He?
- William? William! Én vagyok az, Pat, megjöttünk!
- Hogy, mi a... - fasz - Várjál... várjál, két perc... - azzal visszarohantam a hálóba és Dakotára vetettem magam - MI AMOR! Mi amor... - ráztam és puszilgattam egyszerre - Itt a fater...
Igen, kurvára pont olyan volt, mint amikor először beállított reggelizni. Az álomnak semmi a nyoma többé, a loft moderált nyomorban, de legalább a mini baki a szekrényben. Fasza. Magamra rángattam gyorsan egy alsót meg Dakotának is dobtam valamit, ha kért, aztán szinte a saját lábaimban elesve mentem vissza a kaputelefonhoz, és amikor kábé elfogadható volt a szitunk, nyitottam. Azt mondta, megjöttünk. Mi a faszom ez a királyi többes? Remélem, hogy a pulykára értette...
Akár egyedül, akár Dakotát magam mellé húzva vártam, amíg a lift felért, és igazából... Még ha az időzítés szar is volt, mint mindig, nagyon vártam, hogy itt legyen. Hogy végre Ő is lássa, hogy hol és milyen életem van. A szürke fel-alá rohangált bennem, alig győztem visszafogni a köcsögöt. A lift felért, megállt, némi kivárás után nyílt az ajtó. Szélesen elvigyorodtam az öregem ráncos képére és szatyrokkal teli kezére, aztán... Aztán egyből le is lohadt minden lelkesedésem, ahogy már őt ölelve a vállán keresztül megláttam Dariót. Pat kezében a pulyka, a lelkemben a mérge.
- Te meg mi a...
- Eeeeejnye, William, fiam, nem szép dolog így köszönteni a kuzinodat - a mimet?! - így Hálaadáskor. - már elmúlt - Főleg, hogy nála van a kávé.
Bennem volt az indulat, hogy a nyári kamerás szarságáért instant neki menjek, de közben meg... wow? Ezzel párhuzamosan töltött el valahol az is, hogy minden ellenére milyen kibaszottul hiányzott. Nem kimondottan a személye meg Ő, hanem... A Falka, a szag, amit a sajátján kívül magán hordozott Pattel együtt, de mégsem Pat volt, aki kutya kötelességből volt itt és szeretetből. Neki amúgy nem kellett volna. És ha megint tervez valamit? De mit? Ja, és tényleg volt nála kávé. Egy csipetnyi, szinte testvéries káröröm töltött el, amiért Pat őt is "csicskáztatta" (gondolom, szépen kérte), hogy segítsen neki.
- Holá, hombre...
Köszöntem végül oda Dariónak kissé elhúzva a szám, de aztán a tőlem telhető legbarátságosabban, csipásan és még mindig kómásan biccentettem, hogy arra van a befele.
Patricket nem kellett körbe vezetni. Ment Ő magától, amerre látott, széles vigyorral vizslatta azt a modern környezetet, amiben éltünk, én pedig mindeközben Dakota tekintetét kerestem, hogy most ez vajon mégis mi, miért ilyen korán, miért ketten, miért... miért minden.
- Nohát, micsoda ablakok! - dicsérte meg Pat a kilátást, még mindig szatyrokkal a kezében, aztán szinte mintha zavarba jött volna - Dakota kedves, ezeket megtennéd, hogy kiviszed a konyhába? - és már nyújtotta is neki a megpakolt szatyrokat, miközben Dario és én még mindig az ajtóban álltunk, mint két díszfasz (jee, végre nem vagyok egyedül eme tisztségben Pat árnyékában).
- Tudom, korán jöttünk, de igazából tegnap érkeztünk és az estét egy hotelben töltöttük, hogy legyen időnk bevásárolni is és nem elpocsékolni az egész szombatot. Remélem, nem baj...
Olyan sunyin vigyorgott, hogy én is csak hasonlóképp tudtam reagálni rá. Nem, hát nyilván nem baj, hogy felversz Apámként az álmomból (megint) és úgy és azt csinálsz, amit amúgy akarsz, csak hogy kibassz velem. Elveszetten és szinte bocsánatkérően néztem Darióra, és szó nélkül vettem el az egyik kavét a kezében tartott kartontálcáról. Ha túlélt egy Pattel való közös vásárlást, nagyot nőtt a szememben.
- Faszt, dehogy gond. Izé, nem tom, gyertek beljebb... Üljetek le, tespedjetek... Mi casa, su casa..., asszem.
Aztán a konyhába csörtetve elkaptam Dakotát is, mert hát... Baszki. Kurvára én sem tudtam egyelőre, mit kezdjek a szituval, mert hát, Pat az Pat, Dario meg hirtelen már a "kuzinom", csak mert őt is a Guta ütötte meg annak idején.
- Jó lesz ez, csak ébredjünk fel... Van kint kávé.
Kapott még egy csókot is, mielőtt kézen fogva kivittem volna magammal azzal a kommentárral, hogy én vennék fel valami többet is az alsómnál, ezzel Dakotának is megadva a lehetőséget, hogy átöltözhessen velem.

A hedonista mennyországból hazatérve semmi más vágyam nem volt, mint egy kiadós alvás. Oké, nyaralni mentünk, de azt a kurva hosszú utat ki kellett heverni! Meg hát... vendéget vártunk, és oké, hogy Pat ismert már engem is eléggé, de szerettem volna kábé-vállalhatóan előbújni a vackomból, Henry mellől.
Shame on me: elfelejtettem, milyen módszerei vannak apósnak a kínzásra.
A csengőt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, Henry "utánam sírt", én meg kibaszott felelősségteljesen és nőiesen felhorkanva fordultam le róla, rántottam magammal a takarót és váltam sündisznósan szuszogó burritóvá.
- Te nézed meg baszod - morogtam félálomban, és miután kölcsön beszól visszajárt, jószerével vissza is aludtam.
Henry ment, Henry intézkedett, nekem innentől nincs min pörögnöm vagy aggódnom, akkor meg már durmolhatok is még pár órát, nem? Hát kurvára nem.
A hangok elmosódottak voltak, de a rám vetődő test súlya és az alattam nyikorogva hullámzó matrac rohadt valóságos és tiszta. Meg az elüvöltött "MI AMOOOOR". Én úgy tudtam, hogy még csak lesz gyerekem. Ehh, lófaszt...
- Haggyáméééég... - dünnyögtem és próbáltam még jobban elbújni, aztán felfogtam a mondat második felét is. - MI?! - ültem fel hirtelen, és ha a querido nem volt elég gyors, még az is lehet, hogy simán összefejeltünk. - Akurvákfaszát! - másztam ki az ágyból akár a fejemet fogva, akár nem.
A világomról alig tudva rángattam fel magamra egy túlméretezett fekete pólót - gőzöm nem volt, hogy Henryé vagy az egyik oversized-om, le is szartam -, és a párommal ellentétben bennem éppen semmi lelkesedés sem volt. Az öklömmel dörzsöltem a szemem, félálomban, kócosan, miközben Henry maga mellé, magához húzott, és inkább csak ösztönösen, semmint tudatosan karoltam át a derekát. A szürke energiái bántóan elevenek voltak ezen a hajnali órán, de csak dünnyögtem kicsit és a vállára hajtottam a fejem. A pajzsom sehol sem volt, lusta-szombat üzemmódban léteztem.
Egészen addig, amíg fel nem fogtam, hogy Pat mosolygós arca mellett egy másik fej is megjelent, ami ostorcsattogtatva kergette el tőlem az álom maradékát. Hirtelen a világon mindent felfogtam. Henry örömét és a kis hiányt, a magam reflexszerű kis orr-ráncolását az otthonunkba tolakodó falkaszag miatt, a gerincem mentén felfutó feszültséget Rodriguez láttán, a belém nyilalló feszültséget és a frusztráló tudatot, hogy bár volt rajtam póló, de sokkal meztelenebb voltam annál, mint ebben a pillanatban szerettem volna. A tekintetemet le se vettem Rodriguezről, a nőstény figyelt, a pajzsomat pedig azonnal szinte teljesen felhúztam. A pulykát, amit Pat hozott, alig fogtam fel - tudatosan, a gyomrom persze megkordult -, és már majdnem oldódni kezdtem a pillanatnyi belém állt görcs után, amikor Partick le-kuzinozta Rodriguezt, én meg úgy néztem Henryre, mintha egy eddig eltitkolt gonosz ikertesót mutatott volna be a Teremtője.
- Felöltözök - morogtam és már indultam is volna, de Pat a kezembe nyomta a hozott cuccokat.
Megfordult a fejemben, hogy rávágjam, majd a "sógor" kiviszi, ha már olyan szépen tud kávét is hordani, de továbbra se voltak kifejezetten szuicid hajlamaim, így kussolva elcsattogtam mezítláb a fűtött padlón a konyhába.
Még mindig nem túl éberen pakoltam le a motyót a konyhapultra, és totálisan megfeledkezve arról, hogy amúgy Pohárnok Dariónál volt kávé, elkezdtem feltenni egy nagy adagot. A mutatvány ott bukott be, amikor tejet töltöttem a daráló részbe. Henry a "romok" fölött a pultra támaszkodva talált rám.
- Az lesz... - sóhajtottam és élve a pillanatnyi menekülési lehetőséggel, a querido nyomában visszaiszkoltam a hálóba felöltözni.
Út közben lopva Rodriguez felé pillantottam, és amolyan megkésett köszöntés gyantán biccentettem. Közben próbáltam nem összefosni magam azon, ahogy itt volt. Az egy dolog, hogy figyeltet. Az is, hogy ijesztő. De eddig olyan biztonságot adónak tűnt az a távolság Áncsi és Fairbanks között. Hát, ez az illúzióm ma összeomlott.
A póló maradt, csak felvettem alá egy csöcsfixet, meg magamra kaptam egy cicanacit, a hajamat pedig felkötöttem, hogy kicsit cselekvőképesebbnek tűnjek.
Amikor visszamentem a nappaliba, bepótoltam, ami eddig elmaradt, és Pathez lépve megöleltem.
- Szia, Pat - dünnyögtem, és hagytam, hogy a pajzsom résén át a viszontlátás öröme elérje. Aztán megálltam Rodriguez előtt és felnéztem az arcába, majd két nagyot pislogtam. - Gondolom addig jó nekem, amíg meg se próbálkozok hasonlóval nálad. - Elég nyilvánvaló volt! - De ha a hálaadás szelleme megszállt és igényled - tártam szét megadóan a karjaimat, hogy ha akart, valami bizarr performance részeként közéjük lépjen és produkáljunk valami kurva kényelmetlent, egyúttal röhejeset.
Mert hát... jó házigazda vagyok én, kéremszépen.
- Valaki valami töményet? - kérdeztem körbe, és már osontam is megint a konyha felé, hogy a "felszolgálással" lefoglaljam magam, meg egy kicsit még jobban felébredjek. Le se szartam, hogy még reggel volt. Inni bármikor lehetett.

A világért se hagytam volna ki ezt a kis túrát, mikor Sir Patrick bedobta az ötletet, hogy kellene neki egy sofőr, aki nem öregemberes tempóban vezet, tekintettel a korai érkezésre. Mondjuk, meglátásom szerint egyébként is rám gondolt, mivel folyamatosan képes betalálni a vérvonalrokonos dumájával. Na jó, lehet Henry születésnapjának dátuma is közre játszott abban, hogy igent mondtam, meg a városból való lelépés lehetősége... A hálaadás ténye volt az egyetlen indok, amire nem foghattam az egészet.
S ha már így alakult, bolond lettem volna nem kihasználni az összezárt időszakot azzal, hogy Jasonról kérdeztem, meg a többi első vérfarkassal kapcsolatos tudásáról. Hiába mondtam, hogy örvendetes annak híre, már nem járnak közöttünk, azért ettől függetlenül igenis érdekelt kilétük, természetük és hogy nyolcszázon túl milyen is az élet.

S bár az érkezési címmel magam is tisztában voltam, nem adtam semmi jelét ennek, miközben Pat lelkesen navigált az utcák között haladva, sőt! Azt is bevállaltam, hogy megálljunk a sellőlányos logóval ellátott kávézónál és míg ő a csomagtartóba rejtett fél konyhányi cuccot cipelte, addig én a kávékkal egyensúlyoztam a liftbe szállva.
A szerelmes madarak reakciója jöttömre... kábé hozza a vártat, hát kiszélesedő mosollyal reagálok Henry kezdődő megjegyzésére, miközben kilépek Patrick után a liftből.
- Távoli, technikailag. - Szúrom közbe a kuzinozás kapcsán a pontosítást, mintha nem lenne kurvára mindegy. A pajzsom szokás szerint csontig felhúzva pihent, nincsen ebben semmi újdonság részemről.
Pat beljebb kerül, hála istennek a figyelme is inkább a lakáson, meg a kis nőstényen - épp elég jutott ki nekem az elmúlt kábé fél napban hozzá, hogy tudjam élvezni, máson van a fókusza - ilyenformán pedig bolond lennék nem ütni azért kicsit azt a kuzinozós vasat. A köszöntéssel, üdvözléssel együtt szabad jobbomat nyújtom Henry felé.
- Feliz cumpleaños, primo! Az arcodat elnézve inkább sör kellene ide, de apád közölte, az maradjon csak a kocsiban egyelőre, szóval ezzel kell beérned. - És ezzel a négy kávét tartalmazó tálcát a kezébe nyomtam, majd egy hanyag mozdulattal levettem a kisebb, egyszerű feketét tartalmazó poharat, ami az enyém volt, s azzal kerültem beljebb a lakásukba, mintha mi se lenne természetesebb. Hogy utána mit csinált a kávéstálcával, már az ő dolga volt. Én eddig voltam hajlandó cipelni az öreg felé tanúsított jófejségből.
Mondjuk, ahogy a fiatalság elsiet a képből, kis híján félre is nyelem a felhajtani kívánt, lórúgásnyi dupla espressot, mert a megátalkodottnak sikerül egy "Hát nem csodálatos ez a lakás? Olyan kis takaros..." jellegű megszólalást elejtenie felém pont, mikor felhajtanám a kávét. Meglehet, Dakotának sikerül elkapnia a jelenetet, miközben egyik helyiségből a másikba sasszézik. Én épp az életben maradásért küzdök egy fél másodpercig, köhögve. (Nem tudok egyszerre inni és röhögni.)
- Valóban az. - Ez csak egy lakás, Patrick, az istenért...
Az én pillantásom ezen a ponton jár végig a fel nem fedezett helyiségek irányába vezető ajtókon, remélve, nem húzzák sokáig az eltávot a szerelmesek. Baromi türelmes tudok lenni, ha akarok, de a Sir kezdi kimeríteni a limitét és még csak délelőtt van.
Imáim - kacc - meghallgatásra találnak, s az ölelkezős hangulatban levő Dakota szavaira önkéntelenül is megül egy szélesebb mosoly a képemen.
- Azért túlzásokba ne essünk. - Utaltam itt a Hálaadás szellemére, ám ezzel együtt, mintha mi sem lenne természetesebb, öleltem meg, fülébe súgva, hogy csak ő hallja:
- A Lannisterek üdvözletüket küldik. Hiányoztam? - Mint só a nyílt sebbe, sejtem, de hát igazán nem ártottam én nekik semmit, ha végigvesszük rövidre visszanyúló ismeretségünk történetét. A töményre biccentettem, ezzel együtt pedig visszafordultam a hombre felé.
- Aztán jobb itt az élet, mint a hegyen fent?