Nem sok szépíteni való van a dolgokon. Sem a helyzetemen. Sem úgy különösebben semmin. Az a szerencse, hogy nem is vagyok olyan állapotban, hogy akár csak egy halovány gondolat erejéig is foglalkoztasson ezek közül bármi is. Ha pedig mégis, azt már egy-két pohár whisky nagyon hamar meg tudja oldani, szóval aggodalomra semmi ok. Persze önmagam védelmére kelve én azért élvezem a saját társaságomat. Legtöbbször. Vagy azért, mert tényleg mókásra és jófejre iszom magam vagy azért, mert néhány, erőtlenül kapargató benyomáson kívül nem sok emlékem van arról, amikor seggfej vagyok. Vagy egész egyszerűen undorító. Ahogyan ma reggel is, bár a már megszokottá vált testszagomat kivételesen nem érzem, de amint magamhoz tértem, rögvest bucskázott egyet a gyomrom és egy rekedt böfögéssel vettem tudomásul, hogy talán túl sokáig voltam kiütve, a testem pedig már kétségbeesetten huzigálja a vészcsengőt. Pótolni kell mindent, ami kiürült a szervezetemből. Méghozzá gyorsan. Könnyű ezt mondani persze, már az is közel tíz perc volt, mire egyáltalán felültem az ágyban és szinte ki sem látva a szemhéjaim mögül, először az ajtófélfának dőltem, hogy erőt gyűjtsek arra, hogy kicsoszogjak a konyhába. Nem, nem tűnt fel, hogy ki tudja, mióta először most nem esek hasra semmiben, és hogy kimondottan sima utam van. Lenne. Lehetne. Ha Dakota nem ülne olyan nyomorultul a kanapén. Bár, ha nem szól hozzám, szerintem simán elmegyek mellette.
- Meghalt valaki?
Morogtam teljes érdektelenséggel, és nem foglalkozva azzal hogy a kanapét lapogatta, kivonszoltam magam kávéért. Közben pedig köhögve sóhajtottam egyet, és azt hiszem, pont semennyire sem érdekelt, ha esetleg így volt. Ebben a köztes létben sikerült kiölnöm magamból minden érzelmet, és talán még azt is rezignáltan fognám fel, ha Patnek baja esett volna. Válni akar? Legyen a vendégem. Ha érdekelne, talán még meg is érteném. Rosszabb már úgysem lesz, ennél lejjebb már úgysincs.
Miután kitöltöttem a kávét, reflexből nyúltam az üvegem után. Vagyis, annak a helye felé. Mi a fasz... Benéztem a hűtőbe, semmi. Ez mondjuk már egy kicsit kezdett nem tetszeni. Beszélnünk kell. A kávéval a kezemben visszamentem a nappaliba, és a hajamat túrva nézelődtem, hogy mégis hol az istenben hagytam, amit még éjjel megbontottam. A teraszon sincs. De a cigimet és a gyújtómat legalább felmarkoltam.
- Ha mész le, hozzál már két-három Johnnyt.
A kanapéhoz csoszogtam, ha már korábban hívogatott, mert beszélnünk kell. Kell, nem kell, ilyen állapotban ha akarnék, sem tudnék két értelmes gondolatot kinyögni. Nagy lendülettel terültem el mellette, és gyanúsnak kellett volna lennie annak az egyetlen pohár italnak, de egyelőre csak megkönnyebbült sóhajjal öntöttem át a felét a kávémba, miközben a fogaim közé szorítottam egy szál cigit, meggyújtottam és az első slukk utáni első korty szinte józanító melegséggel terült szét a gyomromban.
- Na, mi van?
Dakota felé fordítottam a fejem, és egy darabig elméláztam a vonásain. Azt felfogtam, hogy némileg máshogy néz rám, ahogy az elmúlt napok, hetek (hónapok?) alatt emlékeztem, és ettől egy halovány görcs költözött a gyomromba. Ittam még egy korty kávét. Beszélnünk kell... Nem jutott szembe túl sok és túl éles emlék a közelmúltból, de kurvára reméltem, hogy nem ilyen irányba fogunk elmenni, mert az első üveg whiskym előtt nagyon nem állok készen a szemrehányásokra. Utána meg már leszarom. Mégis, amennyire "gyorsan" csak lehetett, átrágtam magamban a talán legvadabb dolgokat. Résnyire nyitva csak a lelki sufnim ajtaját, óvatosan pillantva vissza az oda vetett "nem foglalkozunk velük" dolgokra.

Kisírta, hogy hát, Telihold van, menjünk már vadászni. Jó. Ugyanúgy adtam be a derekam, mint Patnek szoktam régen, amikor valami olyasmire akart rávenni, amit mindennél jobban utáltam volna megcsinálni. Nem értettem, miért nem maradhatunk otthon inni, nézni valami agyzsibbasztó szart, egymásnak esni és reggelig pihegni. A szürkét sem hozta lázba a hajsza gondolata. Egyikünk sem vágyott arra, hogy már megint dróton rángassanak olyan "szabályok", amiket nem mi hoztunk, lehetett ez akár Dakota kérlelése vagy a tény, hogy farkasként veszítenénk az erőnkből, ha ezt a haknit kihagynánk.
A múltkori teraszos volt az utolsó "nyílt" elérzékenyülésem. Többet nem voltam hajlandó sem mondani, sem mutatni magamból, mert összességében ettől a picsogástól jobban hánytam már sugárban, mint a piától, úgyhogy maradt a terelés, a dolgok elkenése és tudomásul nem vétele. És akár akartam, akár nem, a Hold talán mégis csak nagyobb hatással volt rám, mint azt gondoltam vagy el tudtam volna fogadni. Már reggeltől zsizsegett bennem az indulat, ami végül a kurva medvében csúcsosodott ki. Ne nézz így rám. Mi a fasz van. Ne oda tedd. Ne vidd el. Elállod a TV-t. Bassza meg a köcsög Priusos is az anyját háromra. Lassan vezetsz. Ott vagyunk már? Hova, meddig megyünk még? Mielőtt végül kiszálltunk a kocsiból, még meghúztam az üveget, aztán az ujjaimat ökölbe szorítva, majd kiengedve követtem Dakotát mély kussban addig, amerre ment. Itt vagyok, eljöttem, örüljön, ha már egyszer ezt akarta.
Ahogy megtorpant, én már le is szerencsétlenkedtem magamról cipőt, farmert, trikót, és úgy robbantottam ki magamból a szürkét, mintha az emberi alakom sosem létezett volna. Acsarogva dőltünk meg a testében kissé csámpázva az alkoholtól. Ahogy a kis fekete lelkesen hozzám dörgölőzött, megint megbillentem, és ez zavart. Aprót morrantam rá, hogy ezt most ne csinálja, de azért kutyafuttában megnyaltam a feje búbját, aztán felprüszkölve megiramodtam, annyira stabilan, amennyire csak lehetett.
A jeles nap alkalmából a "csináld rendesen vagy inkább ne csináld" elvét követve szinte habzó szájjal fordultam arra, amerről a medvét éreztem, Dakotának pedig ez pont annyira nem tetszett, mint amennyire én még csak jönni sem akartam. Valamit valamiért, mi amor. Hogy cserkésztem-e? Meg a lófaszt! Pont olyan vakmerően és felelőtlenül vetettem magam a hatalmas állatra, mint ahogyan annak idején Vegas utcáin randalíroztam. Kiürítettem a fejem. Nem gondolkoztam semmin. Azt sem fogtam fel, hogy a párom ott van velem, gyakorlatilag a kispadon és onnan figyeli az őrjöngésemet. Semmi nem érdekelt. Nem bántam semmit. Nem fájt semmi. A holdszemű minden erejével viaskodtam a prédámmal, és minden egyes, vérfakasztó válaszcsapása és harapása csak jobban feltüzelt. Még józanul sem biztos, hogy fogadtam volna magamra egy kifejlett medve ellen, hát még így, hogy jószerével a világomról nem tudtam. Úgy vesztem el a szürkémben, ahogyan akkor, amikor Dakotát elvettük a pulton, de ahelyett, hogy megrettentem volna tőle, átadtam magam neki. Fájdalmat is csak azután voltam hajlandó érezni, hogy a medve már élettelenül feküdt csatakos mancsaim előtt, miután Dakota közbeavatkozva a torkának ugrott. Dühösen morrantam rá, hogy ezt mégis mi a faszért kellett, hát ment volna egyedül is, nem látta?!
~ Mi van, nem kell? ~ - felhúztam az ínyem, ahogy látszólag távozóra fogta, mondván, nem szereti a medvehúst. Hát ez nagyon jó. ~ Azt' mióta vagy ennyire válogatós, mi princesa? ~
Megforgttam a farkas ezüstszemeit a válaszára, felmorrantam és inkább rávetettem magam a dögre. A sérüléseim egyre jobban kezdtek marni, a vacsora végét már fekve fejeztem be, de a világért sem nyöszörögtem volna. Az hiányzik, hogy megkapjam, hogy csak magamnak köszönhetem. Ezt is.
Hazafelé már nem szidtam senkit és semmit. Csak kiadósan leöblítettem a húst, kimostam a vér ízét a számból, és alig vártam, hogy elterülhessek a kanapén. A visszapillantóban azért még szemeztem egyet magammal. Kurva szarul néztem ki.

Voltak azért jobb napjaim és pillanataim is. Sokszor tartottam otthoni kocsmabulit, amíg bírta a hangfalszett vagy amíg Dakota le nem lohasztotta a bulit valahogy. Bár azért nagy ritkán, amikor ő is jobb hangulatban volt, azért őt is sikerült megtáncoltatnom a dohányzóasztal tetején (az más kérdés, hogy le is borultam), meg hát, ez sokszor vezetett oda, hogy kész romhalmazt csináltam a loftból. Akadtak pillanatok, amikor rádöbbentem, hogy rendet kéne vágni, de előtte mindig akadt valami fontosabb. Egy cigi, egy újabb üveg pia felbontása, slozi, két napos maradék pizza, ilyesmik. Aztán mire odáig juthattam volna, megint annyira elszálltam a piától, hogy elfelejtettem még az anyám nevét is. Azért emiatt igazán szégyellhetném magam. Szóval... Ja. Amikor ilyen jobb volt a hangulat, akkor általában a közös napunk többi része is remekül kielégített mindkettőnket, csak hát, ha ezerrel pörög a búfelejtés, minek megállni, nem igaz? Na, ugye. Viszont a készletek ehhez a végtelen bulihoz nem töltik fel úgy magukat, és mivel Dakota még nem ért haza, hogy leküldjem, esetleg hozzon valamit, így kénytelen voltam én menni. Telefon zsebbe, Airpods fülbe, aztán már be is estem a liftbe, hogy elgyalogoljak a kisboltba, mert hát, azt a kurva motort sem csináltatja meg helyettem senki, szóval az én lusta kurva anyámat, ugye. Szóval vettem pár üveg piát meg cigit, nagy nehezen bepakoltam mindent a hátizsákomba, és egy nyűgös gyerek lelkesedésével indultam meg... valamerre. Igazából haza akartam menni, csak láttam a pirosnál bekanyarodni egy tűzpiros Camarót, ami annyira megtetszett, hogy mentem is utána, lefordultam ki, a fő utca felé. A kocsi eltűnt a szemem elől, amitől egészen elszomorodtam és csak a semmibe bambulva megálltam a kezeimet lógatva. Egy üzlet előtt. Egy cangás bolt előtt. És ahogy a semmi helyett az arany festésű bicajra bambultam, aztán mint egy hülyegyerek, elvigyorodtam. Mégis miért ne vehetnék egy biciklit, he? Méghozzá azt a biciklit, mert hát, olyan kurva jól passzol a nyakláncaimhoz. Egy kisebb vagyont fizettem érte, bár csak annyi maradt meg, hogy négy számjegyű összeg volt, de őszintén szólva egyáltalán nem érdekelt. Az eladó szerint jobban jártam volna, ha hazáig tolom, de csak azzal hagytam ott majdnem felborulva az első méteren, hogy aki tolja, az buzi - visszakapcsoltam a zenét, és némileg szlalomozva, de gurultam. Egészen addig sikerült mennem, hogy már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, erre még sosem jártam, a város is eltűnt, és tutira nem erre van Fairbanks sem. Ugye? Azért menet közben hátra néztem, hogy kicsit felmérjem a terepet, amikor valamiben megakadt az első kerék, én pedig szégyen-nem szégyen, az árokban kötöttem ki. Csak a cangát, meg a whiskyt féltettem, és boldog voltam, amikor rájöttem, hogy egyiknek sem esett baja. Annyira megörültem, hogy rögtön fel is bontottam egy üveg whiskyt, aztán... Aztán (idővel) csak elsötétült minden.
- Aaaaazt a kurva....
Megdörzsöltem a fejem, ahogy felültem: minden tagom sajgott, a bokor ágai szurkáltak itt-ott és totál kényelmetlen volt a lét. Már lassan sötétedett, mire megint a biciklin ültem. Dakota már biztos otthon várt, én pedig alig vártam, hogy megmutassam neki a legújabb szerzeményemet. Majd megtanítom biciklizni. Veszek neki pótkereket is, ha kell. Ell-ó-ell.
Nagy nehezen felszerencsétlenkedtem a hatodikra a bicajt: ahogy felállítottam a liftben, az első kerék pofán vágott, retkes abroncsnyomot bélyegezve a bőrömre. De nem érdekelt különösebben. Épp a zárral matattam, amikor a mi amor volt olyan cuki, hogy ajtót nyitott. Széles vigyorral, idült büszkeséggel néztem rá, és csak elmaszatoltan köszöntem, mert hát, a látvány magáért beszél, ugye. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy ennyire örülni fog neki, mert olyan lendülettel tarolt le, hogy majdnem hanyatt dőltem. Még jó, hogy fogott. Fél kézzel öleltem vissza és húztam magamhoz.
- Ne fossál, csak piáért mentem... meg cajgáért - hát nyilvánvaló - Nem is hívtál.
Legalább is a ne zavarjanak mód miatt nem tűnt fel. Ahogy az sem, hogy az a blackout nem tíz percig tartott, vele együtt a kis kitérőm sem. Hanem egy napig. De persze, hülye lettem volna ezzel foglalkozni, amikor a feleségem engem akart. Mindent megadtam neki, amit csak tudtam, boldog voltam együtt, vele, és csak azután húztam meg újra az üveget, hogy már mindketten teljesen kielégülve pihegtünk, és hencegtem el azzal, hogy mekkora menő vagyok már az új, aranyszínű, pedálos motorommal.

Nem tudom, hogy meddig feküdtem ott és hívtam, szólongattam mindhiába. Szokás szerint a rajtam lévő kisebb sérülésekkel nem foglalkoztam, mert ha valami igazán vérzett, az a büszkeségem volt, amiről úgy éreztem, hogy korábban Dakota lekaparta a varrt. Persze az sem tetszett, hogy lebaszta a kávéfőzőt, de akkor még nem tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. A saját szavaim visszahangoztak a fejemben, amiket a rendőrségi látogatás közben és után vágtam hozzá.
- Miért nem mondod inkább a szemembe, hogy egy utolsó, semmi szar lettem, he? Tudod mit? Nem is kell. Kurvára tudom! Faszom az egészbe, mégis mit hittél? Hogy majd elcibálsz ide, aztán megszáll a kurva szentlélek? Nem akarom látni! Nem akarok emlékezni rá, hát nem érted? - tényleg nem akartam, mert megölt mindennek és mindenkinek a hiánya, akiket magam mögött hagytam - Hiányzik, mi? Hívd fel akkor Ryant, őt akár hadnagyozhatod is, ha már én kiestem a pixisből, bánja a faszom.
Szédülve szipogtam a lépcsőn fekve, bár javarészt csak vért nyeltem. Megint megpróbáltam Dakotát szólongatni, de nem volt sehol. Rettegtem, hogy megint itt fog hagyni egész éjszakára a mai nap után, a szarokat meg majd hozza, amikor épp úgy dönt, hogy visszajön. Ezért indultam meg utána egyébként is. Vissza akartam hozni, de az esés után olyan mértékben éreztem magam egy erőtlen kupac szarnak, hogy felkelni sem tudtam. Vagy akartam.
Az emlékeim közt hangosan csattant a TV a padlón, mire panaszosan felnyögtem, mint akinek lázálmai vannak.
- Menj már a picsába, Dakota!
Ő pedig ment. Akkor az fájt, hogy elvette a szórakozásomat, úgy éreztem, hogy szándékosan kirúgta alólam az egyik lábat, amin úgy-ahogy meg tudtam állni. Most pedig inkább az, hogy tényleg elment. És hogy bármennyire szerettem volna, a mai este nem olyan volt, amit egy, akár még becsődölt közeledés is meg tudott volna oldani. Csak bújtam volna, magamhoz öleltem volna, ahogy hazaér, belekóstoltam volna a nyaka bőrébe, mintha ebből nyernék magamnak életerőt még úgy is, ha ennél tovább képtelen voltam eljutni. Mert hát... elég kérészéletű volt a haragom és a csalódottságom, mert általában ezt is igyekeztem minél gyorsabban valami másba belegyilkolva elfelejttetni magammal.
A végére már minden meggondolás nélkül ejtettem ki a nevét újra és újra, bele a semmibe. Az sem zavart, hogy nem jött, valahol hittem, hogy hallja, és ha csak el nem alszom, akár holnapig is nyöszörögnék utána.
Sokkal előbb hallottam meg a lépteit, mintsem az energiáit megéreztem volna, mert ilyesmikre nekem már nem voltak erőforrásaim. Hirtelen árasztott el a nyugalom, ahogy megszólalt, bár azt nem értettem tisztán a folyosó visszhangja miatt, hogy pontosan mit mondott. De nem is számított. Mert visszajött. Hozzám. Értem.
- Hátsziabaszki, azthittemnemjössz...
Erőtlen, csálé, de boldog mosollyal néztem rá és ahogy az arcomra tette a kezét, nem csak hogy beledörgölőztem, hanem szinte beletettem a fejem a tenyerébe. Lehunytam a szemeim. Most, hogy már itt volt, belőlem pedig minden feszültség elszállt, képes lettem volna ott helyben megint átadni magam a sötét semminek, ahol mostanában álmok helyett olyan sokat időztem. De előbb még haza akart vinni, szóval kinyitottam a szemeim és a válla felett átnézve óvatosan bólogatni kezdtem. Szó nélkül karoltam át a vállát, ahogy magára húzott, hagytam magam cipeltetni. Haza.

Minden egyes nappal egyre távolabb kerültem saját magamtól. Legalább is attól a formámtól, amit az életem nyolcvan százalékában sikerült hoznom. Alig akadtak olyan napok, amikor a végletek közt helyet kapott akár csak az átmeneti jókedv, egyre gyorsabban lendültem át azon a néhány kósza pillanaton. A legtöbbnél persze Dakota nem volt a közelben, így ő már csak a dolgok szarabbik oldalával találkozott újra és újra. Az olyanokról lemaradt, amikor megpróbáltam volna összeszedni a szemetet, visszatenni a lámpát, meg ilyesmik. Vagy amikor vígan énekelgettem, amíg még képes voltam artikulálni a dalok szövegét. De bármi is volt, nem telt el úgy nap, hogy amikor magamnál voltam délután, ne imbolyogtam volna ki a bejárathoz, hogy minden kimondatlan szerelmemmel és sokszor hamvába haló vágyammal köszöntsem. Nem azt mondom, hogy eszköz volt... lett volna. Tény, hogy a szex segített, de Dakotát szeretem, szeretek vele lenni, szeretem, amit együtt művelünk: hogy a picsába ne akartam volna inkább ezt, mint még egy üveg whiskyt, egy újabb hányásba ájulást. Mert igazság szerint semmi sem érdekelt a világon, még saját magam sem. Csak Ő, és az egyetlen, amivel ezt képes voltam kifejezni, az a testiség volt. A napokban már azzal sem. És ez frusztrált. Sokkal jobban, mint a múltkor a TV, mert ezzel egy sokkal stabilabb lábam sodródott el, lett semmivé. Ezzel pedig csak azt sikerült elérni, hogy mikor éppen nem volt itthon és készen álltam volna mindenre is, úgy nyúltam magamhoz, mint egy lúzer tinédzser az elérhetetlen bálkirálynőről fantáziálva. Nem csak a piától, ettől is hányni tudtam volna.
De nem adtam fel, tudhatja, ismerhet annyira, hogy nálam nyakasabb hímmel kevés esélye lenne találkozni. És az utóbbiak tükrében már nem csak a vágy, hanem a csakazértis is hajtott, amikor az ajtónak nyomtam, szerelmesen, belé halva csókoltam a nyakát, vágyakozó morgással nyomva (még?) élettelen ágyékomat az övének.
Ma ne.
- Nem inkább ma se?!
Gondolkodás és kontroll nélkül tört fel belőlem a csalódott harag, és hiába voltam képtelen rajta bármit is kitölteni még ilyen állapotban is, a feje mellett tenyérrel csaptam rá az ajtóra.
- A gépek mellett téged is karbantartanak a pilóták? Netán a BSB tribute megint ugrásra készen áll, ha meg kell menteni Dakotát Henry helyett?
Ezüstbe fordultak a szemeim - a gondolat a szürkét is felpiszkálta. Őt talán még jobban is. Neki nem voltak az emberihez mérhető, racionális gondolatai a miértekről. Ő csak azt élte meg, amennyire tudta, hogy nem kell a nőstényének. És Dakota hiába próbált csitítani, minden próbálkozása teljesen felesleges volt.
- Mi kell neked bazmeg, hajóárbóc, hogy rámarkolj? A családi méret már nem elég? Ezzel a lelkesedéssel nem hogy felállítani, de megtalálni sem tudod, látom... - sokkal könnyebb volt vádaskodni, mint belátni  problémát, mert hát, számomra ebben az állapotban nem léteztek problémák, akkor sem, ha Dakotának egyébként igaza volt - A lófaszt nem találom! Miattad szoktam vissza a faszverésre. És különben is, ha kegyeskednél megtalálni, nem vedelnék annyit.
Ördögi kör volt az egész. Én kevesebbet ittam, ha együtt tudtunk lenni, ő pedig egyáltalán nem tudott velem mit kezdeni, ha be voltam baszva. Az utolsó megjegyzése szinte ultimátumként ért, amit gyűlöltem és nagyon nem viseltem jól, és szinte másodpercek alatt tapasztaltam meg, milyen, amikor a végtelen szeretet lángját hirtelen a végtelen gyűlölet festi vérvörössé - mint a szemei, bár az enyémek most egy ezüstpenge élével vágták Dakotát.
- Akkor baszd meg.
Ott hagytam. Csináljon, amit akar. Azzal, akivel akar. A kanapé felé menet még nagyot rúgtam egy földön heverő pizzásdobozba, és onnantól kezdve a nap hátralévő részében úgy tettem, mintha nem is létezne. Még többet is ittam és dohányoztam, mint egyébként, ami jó volt, abból a szempontból, hogy ezzel sikerült annyira mélyre süllyesztenem az iránta érzett haragomat, hogy le merném fogadni, hogy másnapra nem lesz belőle több, mint egy halkan nyekergő rossz érzés az agyam hátsó zugában. Akaratlanul is megtettem neki azt a szívességet, hogy felé sem néztem. Egy életnyi távolságra volt már tőlem az a kérése, hogy többet nem akar nélkülem aludni menni, bármi is legyen. Az pedig már nem jutott el hozzám, hogy miként találtam magam reggelente újra és újra az ágyban, ráadásul tisztán. Az ilyen nüanszokhoz már kurvára kopottak voltak a szenzoraim.

Ennél több dolgot nem tudtam összeszedni hirtelen. Amíg ezeket nagyjából lepörgettem fejben, annyira nem voltam jelen, hogy ha Dakota válaszolt is vagy belekezdett akármibe, meg sem hallottam, és kénytelen volt elismételni. Csak a whiskys kávét szürcsöltem, a cigit pedig majdnem teljesen elszívtam, amikor a jelen értelmének fénye csillant a szemeimben és a kanapé kárpitja helyett újra Dakota szemeibe néztem.
- Na, mi van?
Tényleg úgy éreztem, hogy gyakorlatilag bármire készen állok, el fogom tudni viselni. Sőt, igazából egészen izgalmasnak tűnt mindenféle képzelt képeket gyártani arról, hogy ennél mégis hogy lehetne még szarabb a helyzetem. Van még egyáltalán bármi, amit rajta kívül elveszíthetek? A lényeg, hogy essünk túl rajta gyorsan. A fejmosások hallgatásában sosem voltam túlságosan jó, és ez mostanra sem változott. És különben is... mi baj lehet?
Legfeljebb én megyek le Johnnykért, és nem őt küldöm. Jelenleg csak ennyit láttam az egészből, ahogy elnyomtam a csikket a hamutálban, és már nyúltam is a következő szálért. Mintha egyébként nem heverne mellettem romokban a mi amor, dehát... Jóban-rosszban, nem igaz? És segítek... Az én szemszögemből nézve nekem most és mindig is a kirúgásom óta mérföldekkel rosszabb, mint neki.

the sinking ship that i could not let go

Megint, vagy inkább még mindig olyan, mint aki igazából nincs is jelen. Üres és érdektelen, látom a tekintetéből, hallom a hangjából, a felém vetett kérdésből. Ezt próbálom megragadni, hogy legyen erőm ahhoz, amit talán rég meg kellett volna tennem. Továbbra is: végtelen naiv voltam és hülye. Vagy csak túlságosan elfogult, többet szavazva Henrynek, mint amennyije valójában volt.
- Senki - feleltem tömören, megkímélve mindkettőnket egy felesleges "érdekelne" költői kérdéskörtől. Máskor talán basztattam volna ilyesmivel, mondjuk még úgy... másfél héttel ezelőtt is. Mostanra örültem, hogy ha a tervezetett sikerül abszolválnom.
Legyintettem - de ezt nem láthatta, mert nyilván nem figyelt - arra, hogy le se szarta a kanapéra invitáló gesztusomat, hanem egyből kávéért ment. Ja, azt nem készíttetem ki, mea culpa bazmeg. Nagyot nyeltem, a térdemre könyököltem és két kezembe temetve az arcom megdörzsöltem azt kicsit. Össze kellett szednem magam. A Farkas a felszín alatt ólálkodott, miközben energiáim a lehető legszabályosabb ütemet felvéve hullámoztak. Jó ideje már, hogy ennyire koncentrálnom kellett arra, hogy egyben legyek, kifacsart ez a hónap - ami még jól is jöhet abból a szempontból, hogy így egyikünket se fogom fölösleges pofázással feltartani.
- Nem hozok - közöltem a Johnny igényre szárazon, aztán vagy meghallotta, vagy nem.
Hátra dőltem, helyezkedtem egy kicsit, hogy mire Henry megérkezett cigistől, kávéstól és letette magát mellém, egyik lábamat felhúzva teljes testtel felé forduljak. A vállamat a háttámlának döntöttem, felhúzott térdemet lazán átkaroltam, közben pedig már-már érdeklődve figyeltem, ahogy a korábban kínos odafigyeléssel kiporciózott whisky felét a kávéjába töltötte. Ó, kis barátom, jól is teszed, ha takarékoskodsz!
Na mi van?
Nagyon halvány feszültség húzódott bennem, de csak mert tudtam, hogy kurvára nem fog neki tetszeni, amit nem sokára hall, és emiatt kénytelen voltam megacélozni magam. Tényleg az utolsó nekirugaszkodásom volt ez - legalábbis jó időre biztosan -, tudva, hogy ha ez nem hat, akkor hónapokig bámulhatom még a sötét karikákat a szemem alatt és lassan csontos leszek, miközben ő az alkoholizmus újabb mélységeit fedezi fel. Ha ugyan volt még mit felfedezni. Én azt mondanám, hogy nem, de hát korábban is gecire optimistán álltam a dolgokhoz.
- Befejeztük ezt az egészet, az van - mondtam a szemébe nézve, fáradságtól kissé rekedtes hangon. - Az ott - intettem fejemmel a pohárban maradt whiskyre - az utolsó, amit a loftban találsz, a többit reggel kiöntöttem. - Felvettem az asztalról a laptopot és elé tartottam az anchorage-i őrs állásajánlatokkal megszórt oldalát és megkocogtattam a monitort. - Kijózanodás utánra.
Visszatettem a gépet az asztalra, ajánlóról meg a többiről pedig egyelőre nem beszéltem, már csak azért sem, mert tippre leragadt ott, hogy nincs több pia itthon és kijózanodást "várok el".
- Pat nem ezért küldött el - mutattam végig rajta -, és én se fogok tovább asszisztálni ahhoz, hogy szétbaszd magad és az életed. Ennél jóval többet nézünk ki belőled. Arról pedig ne is álmodj, hogy majd rendelsz vagy veszel piát, amikor nem vagyok itthon: addig sehova sem megyek, amíg ebből ki nem jöttél. - Közvetlenül elé tettem a maradék whiskyt. - Saúde!
Egészségedre bizony, ha ember lennél, erre az is komolyan, jobban rámehetett volna. Világi mázli, hogy teszem azt részegen nem kötött bele olyas valakibe, akibe nagyon nem kellett volna. Tényleg nem vagyok ép, hogy eddig hagytam ezt menni.
Ha eddig még nem pattant fel, és esetleg sikerült rám figyelni, farkasszemet néztem vele. Eszem ágában se volt elfordítani a tekintetem. Eldöntöttem, beleállok, végig csinálom. Két nyakas van ebben a házasságban, csak vele ellentétben nálam ez válogatottabb esetekben mutatkozik meg, amikor súlyos tétje van. Ennél több pedig nem kellett. Az, hogy minden egyes nap ájulásig itta magát, hogy keresztül nézett mindenen és mindenkinek, hogy ennyire üressé vált tarthatatlan lett. Ez már nem a veszteségeinek a gyászolása, meg a sebei nyalogatása, hanem masszív önsajnálat, teljesen céltalanul, totálisan destruktívan. Talán már az első naptól ez és így volt. Nem számít. A mai nappal pontot akartam erre tenni, hogy egy szintén fos fázisba léphessünk, de annak legalább sejthettem a végét. Ez a jelenlegi... tökéletesen parttalan volt, és ami ennél is rosszabb: elvette tőlem a párom. Szükségem van rá. Vissza akarom kapni.

cold within and dreaming I'm alive

Jó, nem halt meg senki. Akkor legalább még csak úgy sem kell tennem, mintha bárkit is gyászolnék, ennyi könnyebbség jutott. Az meg, hogy nem hoz piát, nem igazán mozgatott meg. Végül is, tényleg nem a csicskám, szóval nem is várom el, csak hát... eddig szokott hozni dolgokat, gondoltam, most is belefér majd egy kisebb kérés. De ha nem, hát nem. Legfeljebb lemegyek megint én és véletlenül veszek még egy biciklit.
Teljesen elmerültem a gondolataim közt, ahogy a közelmúlt emlékfoszlányait gyűjtögettem magam köré, így az, hogy Dakotában milyen változások mentek végbe, teljesen elkerülte minden figyelmem. Egyelőre csak a whiskys kávé és a nap első cigije érdekelt, őt pedig, mint egy kelletlen kelléket kezeltem az ébredés utáni reggelemben. Magam mellé süllyedve a semmi partján.
De ahogy beszélni kezdett, megfeszültem. Mármint... mi az, hogy befejeztük? Mi az, hogy a maradék kávém és a fél pohár az utolsó? A dühöm újfent vörös színezetet adott a bennem fellobbanó pániknak: ultimátum. Megint. Az első reakciómtól vezérelve feltoltam magam a kanapéról, és felbukkant a Kölyök. Még jó, hogy nem csak a loft van, ugyebár. Elnevettem magam.
- Mikor lettél te ennyire korlátolt? A félcsizmás, szakadék benzinkutas picsa Szűz Mária lett. Hát ez kurva jó...
Megforgattam a fejem, ahogy fentről kissé lenéztem rá, aztán a laptopra is, amit felém lökött. Megint a meló. Megint az, hogy beinduljon attól, hogy őrmesterezhet. Hát eszem-faszom megáll.
- Jó, hát ezt akkor zárjuk rövidre. - legyintettem most én, miközben meggyújtottam a következő blázt - Összeszedem magam, visszamegyek az albiba, és majd beszélünk, amikor. Több kárt nem teszek a lopott kecódban.
Továbbra sem ítéltem el azért, ahogyan végül megszerezte ezt a lakást, viszont vele ellentétben hatvan évvel ezelőtt én is elvesztettem mindenemet, és amim most van és még lehet, minden csak azért létezik, mert megdolgoztam érte az utóbbi időben. Itt és most csak tehernek éreztem magam a vállán, mindennek, amitől már az első napokban meg akartam kímélni. Faszság volt belemenni abba, hogy maradjak. És már indultam is a háló felé, hogy egy alsónál jobban felöltözzek és menjek utamra, de Dakota tovább folytatta.
Már a gondolatba is belereszkettem, hogy alkohol nélkül kell folytatnom az életnek nevezett komédiát. Voltam már így. Ismertem az érzést, csak nem piával, hanem drogokkal. Ennél jóval többet nézünk ki belőled. Ökölbe szorítottam a kezeimet, ahogy már gyakorlatilag duplán kaptam a fejmosást.
- Átbasztál. - közöltem vele a fogaim közt sziszegve - Mégis mivel tömi a fejedet, he? Mivel varázsolt el így utólag? Csak mert az is fix, hogy beszélsz vele a tudtomon kívül, meg az is, hogy nélküle nem adnál ilyesmire ultimátumot, hanem velem lennél.
Mert most aztán tényleg nem volt velem. Nem volt olyan, mint korábban, nem volt partner az elszállásban és ez valahol bántott. Visszafordultam, és a maradék fél pohár whiskyre néztem, aztán rá. Mint valami odavetett, utolsó alamizsna, úgy ragyogott barnásan a napfényben. Összeszorítottam a fogsorom, és nagy lendülettel inkább visszaültem mellé, határozottan fogva rá a csuklójára, ha hagyta.
- Lehet neked Pat az új Úristen, de nem hiszem, hogy készen állsz arra, amit kapni fogsz, ha most mindent elveszel tőlem. És a most az a következő fél óra.
Már az elvonás gondolatától is képes lettem volna tombolni, ha engedem, de még mindig ott volt a menekülés, hogy mindent... Kettőnket, hármunkat feladva mentem volna az albérletbe inkább. Csak saját magamért.
Egyre lágyabban fogtam a csuklóját, ha eddig nem rántotta ki a markomból, és ha hagyott némi időt, sokkal inkább megint baszd meg tekintettel, de rá néztem. Azt hiszed... Azt hiszitek, hogy nem menne? Szopjatok le sorban mindketten. A maradék fél pohár felé néztem, aztán húzóra magamba döntöttem a biztonságot adó melegét, a belőle áradó önbizalmat. A kiürült poharat úgy csaptam vissza a dohányzóasztalra, hogy megrepedt az üveg.
- Legyen. De cserébe még egy utolsó dolgot meg kell tenned. - az állapotomhoz képest a lehető legkomolyabban néztem rá, mielőtt elengedtem a csuklóját, és felkeltem, hogy némi matatás után előtúrjam a fegyverem, és még a hozzá való töltényeket is megtaláljam. Töltöttem, a kanapéra dobtam Dakota mellé és nagy levegőt véve kihúztam magam.

- Nem… Nem végeztek elég alapos munkát, he? A köcsögök.
Még gondolatban is nehezen küldtem el Patrick elméjébe a sajátjaimat. Vért köhögtem fel, és köptem a földre, miközben sebészi precizitással kaparta ki belőlem az ezüstgolyókat. Olyan gyorsan történt…

- Lődd belém a tárat, aztán hagyj szenvedni. - adtam ki az utasítást minden érzelem nélkül, de aztán eszembe jutott, hogy talán igényelne még külsős megerősítést is - Legutóbb működött, ha nem hiszed el, nyugodtan hívd fel Patet.
Oké, akkor ezüstgolyókat kaptam, ezek nem azok. De egy tár attól még le tud dönteni, kellően ahhoz, hogy még véletlenül se akarjak inni, hogy megfeleljek mindkettejük elvárásának anélkül, hogy kiköltöznék a loftból. Beálltam találatra kész helyzetbe.
- Csináld. Ha kényelmesebb, nyomd nekem a csövet, akkor fixre nem lősz mellé.
És ha jött, nem hátráltam, hanem csak engedtem, hogy megsértsen úgy, hogy minden bizonnyal majd falat és ágyneműt kell mosnia miattam, de legalább közeledhetünk a céljához anélkül, hogy valóban kiköltöznék.

A szemem se rebbent arra, ahogy felpattant, a nevetésére, meg a rá következő szavaira. Legfeljebb hasonló stílusban visszakaffogni tudtam volna, és az most kurvára nem segített volna rajtunk, szóval őriztem a látszat-békét, amíg tudtam. Ő meg füstölt, jó.
- Hetek óta nem tudod összeszedni magad. - Ennyit a békeőrzésről.
Arra meg már nem vesztegettem plusz levegőt, hogy az újabb lelépéses fenyegetését is kommentáljam. Igazából az előző megszólalással elég nyilvánvalóvá tettem, hogy ezt továbbra sem tartom opciónak. Már csak azért sem, mert ugyebár amint "összeszedi" magát és dobbant, biztos lehet, hogy negyed órán belül már az ajtaján dörömbölök - és be is jutok. Vagy így, vagy úgy.
Minden esetre elindult a háló felé, hogy felöltözzön, és mivel ő nem zavartatta magát tőlem túlzottan, én se attól, hogy újból próbált visszaköltözni a jószerével sose használt albiba. Folytattam a haditerv felvázolását, meg bevittem az öv alattit is, ha már ennyire belejöttem. Rohadtul nem kellett volna ennyit várnom, bassza meg, de hát... szarás után pelenka ugyebár. Most már ebből kell valamit kihozni.
Felvontam a szemöldököm az átbaszásra, mert hirtelen gőzöm nem volt, hogy mégis mivel, hogyan, mikor, mit? Az ominózus estéről olyan kellemetlenül ismerőssé vált dühét előbb fogtam fel és értettem meg, mint a vádját - szinte már örültem, hogy mindehhez nem jött a korábbi gyűlölete is. Legalábbis az, ami akkor a pillantásában lakott. Azt hiszem, megijedtem, hogy már nem szeret, hogy ez a hónap nagy eredménye, és talán ez gyújtotta be a vész-rakétákat nálam. Nem tudom. Csak a vádaskodása meg a haragja volt biztos.
- Van szemem, bazmeg, senkinek semmivel nem kell tömnie a fejem. Az ultimátum is azért van, mert veled vagyok, csak mostanában nehezdre esik ezt meglátni és felfogni.
És ez amúgy szarul esett, de most lényegtelen, hogy nekem mi hogyan jó, nem jó, esik, nem esik. Ő a lényeg. Meg az a szartenger, aminek a mélyén épp lubickolt, és önmagától nem akart kikászálódni belőle. Az ökölbe szorított kéz és a összepréselt száj is merő tiltakozásról árulkodott. Az egész lénye egy masszív ellenállás volt, de ezúttal nem akartam valami simulékonysággal, kitéréssel megpróbálni oldani a dolgot. Akkor sem, ha ehhez teljesen meg kellett feszülnöm, mert baromira nem volt komfortos.
Pislogtam párat, ahogy Henry hirtelen visszahuppant mellém. Ha tippelnem kellett volna, inkább további céltalan mászkálás, esetleges törés-zúzás és kijutási kísérlet mellett tettem volna le a voksom. Ehelyett megint itt volt és elkapta a csuklómat, mire kissé összefontam a szemöldököm, de kísérletet se tettem arra, hogy elhúzódjak. Nem féltem tőle, nem rezzentem össze a váratlan mozdulatra, csak nem értettem.
A tekintetem akkor váltott értetlenkedőből gyanakvóba, amikor beleegyezett - meglepett, hogy csak így! -, de volt még valami, amit meg kellett tennem. A nőstény feszültsége a bőrömön cikázott, neki már nem tetszett valami, de én még néhány másodpercig boldog tudatlanságban léteztem.
Ahogy előkerült a fegyver és a töltények, lassan felkeltem a kanapéról. Mintha egy kiszámíthatatlan vadállat idomárja lennék, úgy mozogtam, mert ki tudja, mi lesz a vad következő megmozdulása. Nem volt konkrétum, amitől tartottam, csak zsigerileg nem tetszett a helyzet. Egy másodpercre se vettem le a tekintetemet a kezeiről, ahogy betöltötte a tárat, a végére pedig úgy álltam, mint aki képes lenne a pillanat tört része alatt reagálni ugrani. El, felé... nem tudom. A szemem vörösbe váltott, ahogy az érzékeim kiélesedtek és a világom a fegyverre szűkült, ami végül a kanapén landolt, kettőnk között félúton.
Aztán meghallottam Henry instrukcióit.
Azonnal a szemébe néztem, még a lélegzetem is visszatartottam. Lőjem belé az egészet és hagyjam szenvedni?! Meredten bámultam, miközben pánikszerűen kezdtem kapkodni a levegőt, mert ezt nem gondolhatta komolyan! Egyrészt mert ez őrültség, másrészt...
- Egy kurva villát nem bírtam beléd döfni, szerinted akkor beléd eresztek egy tárat? - A hangom már nem volt olyan erős, mint korábban, vékony lett, és olyan szívesen rimánkodtam volna, hogy ezt ne kelljen. - Faszom...
Elléptem a kanapétól, pisztolytól, tőle, és fel-alá kezdtem mászkálni, valahol a sírás határán táncolva, mert komolyan, hogyan lehet valaki ennyire megátalkodott? Nem öltem, nem is lőttem még soha senkire, és most pont Őt... Én nem vagyok... én ehhez kevés vagyok... Sose fogadtam meg, hogy nem fogom bántani, de nem is kellett, mert nekem ez totálisan evidens volt, erre most itt álltunk és azt mondta, hogy eressze belé egy egész tárat, mert az segít megküzdeni az alkoholizmusával. Hát baszd meg! Kurvára baszd meg! Miért gyűlölsz ennyire?
- Van még töltényed? - kérdeztem, de se a fegyverre, se Henryre nem tudtam nézni.
Elszorult a torkom, de mentem, hogy egy szó nélkül előtúrjak még egy tárnyi töltényt, majd visszamentem, a kanapéra szórtam a plusz töltényeket és mechanikus mozdulatokkal felvettem a pisztolyt. Egyszer fogtam eddig, amikor brahiból a kertben lövöldöztem. Amikor fogta a kezem. Megremegett a szám.
A kulcscsontját néztem, amikor közelebb léptem hozzá, de hiába próbáltam legalább látszólag nem tudomást venni róla, hogy kivel és mit készülök tenni, az illata az orromba tódult, az energiái az enyéim körül kavarogtak, bőre minden egyes négyzetmilliméterét tökéletesen ismertem. Remegő kézzel nyomtam a combjához a fegyver csövét.
Ez az ára annak, hogy hagytalak eddig csúszni? Hogy nem kaptalak el, amikor zuhanni kezdtél? A nőstény szűkölt, jobban tiltakozott, mint amikor Aidentől eljöttem, mert ezt nem tehetjük, ez nem oké, ez semmilyen körülmények között nem-
Lőttem.
Aztán a jobb vállába, a bal karjába, az oldalába... Ha és amikor összeesett, térdre rogytam. Hiába haraptam a szám belsejét, pislogtam szaporán, már a második lövéstől menthetetlenül bőgtem. Henry testével együtt puffant Teresáé a földön, az ő fejlövése ismétlődött minden alkalommal, amikor meghúztam a ravaszt és lyukat ütöttem Henryn. Mert legutóbb működött. Mert kétségbeesetten próbáltam valami kiutat találni és hittem neki, hogy ha bizarr módon is, de szintén ki akart keveredni ebből az állapotból.
Az pedig nem nagy ár, hogy a végére a földön kuporogva zokogtam, miközben a párom vérének a szaga az egész tudatomat kitöltötte.
- Henry - nyöszörögtem odakúszva hozzá, egyik kezemmel a biztonság kedvéért a pulzusát keresve, a másikkal még mindig a pisztolyt szorongatva.
Mert ha valami itt elbaszódott... ahhoz se kell célozni tudni, hogy fejbe lőjem magam.

it's been a while since i said i'm sorry

- Ó, ne aggódj, ennyire menni fog.
Végül is csak egy trikó meg egy farmer kellett, és a teljes kiütöttséggel ellentétben most azért volt bennem annyi, hogy  ennyire magamtól is képes legyek. Azzal együtt, hogy átcangázom a saját kecómba. Persze Dakota szúrós válasza nyilván a következő öt percre korlátozódott, sokkal inkább volt szemrehányás, de erről nem voltam hajandó tudomást venni. Azt viszont nem tudtam teljesen ignorálni, ahogy Patet felemlegette, ahogy szóvá tette, hogy ennél sokkal többet néztek ki belőlem. Hogy voltaképpen egy zsák csalódás vagyok az ő szemében is, és a Teremtőm gondolatai közt is. És az, hogy esetleg összebeszéltek a hátam mögött egészen eddig vagy akár csak ennyire egy húron pendültek, kurvára felbaszott. Főleg azért, mert az a Dakota, aki a fejemben élt, minden gond nélkül aljasodott volna le velem minden egyes alkalommal, ehelyett úgy osztja itt nekem az észt, mintha kicserélték volna. Amennyire örültem akkor, amikor együtt grilleztünk otthon, most annyira utáltam, hogy ebben is ilyen jól megértik egymást.
- A lófaszt vagy velem. Nem azt kaptad, amiben reménykedtél, ez nyilván fáj, oké. - tök megértem egyébként, csak akkor már beszéljünk egyenesen - Már nem vagyok rendőr, már ráuntál a faszomra is, mégsem vagy olyan tróger, mint én és kivételesen nem Te vagy az, akinek a lelki szarjai páros lábbal basszák szét az életünket.
Kész voltam mindenért őt hibáztatni. Mert elege lett, mert nem akarta tovább engedni, hogy úgy "gyászoljak", ahogy nekem kényelmes és amit Ő már nem visel el tovább. Lehet, hogy mellette sikerült megdöntenem a házassági rekordot, de arra nem álltam készen, hogy bármilyen szabályozást elfogadjak tőle. Hol van már az a sok okádék "úgy szeretlek, ahogy vagy" megszólalás? Sehol. De végső soron azzal, hogy kvázi bedobta a "szar vagy" kártyát, valahol mégis megmozgatta bennem a maradék büszkeségemet. Ha valamiben egész életemben jó voltam, hát az a csalódásokozás másoknak. Hogy nem úgy viselkedtem, ahogyan azt elvárták tőlem. Nos... jelen helyzetben nagyon úgy tűnt, hogy ezek ketten azt hiszik, hogy kész, ennyi volt, vége van, nincs remény. Meg a lófaszt nem. Akár így, akár úgy, de Billy, a Kölyök még nem fejezte be mások meglepését. Akkor sem, ha ehhez radiális eszközökre volt szükség.
Nem zavartattam magam Dakota hirtelen ugrására és készenlétére. Fordított helyzetben lehet, hogy én is pánikolni kezdtem volna, de így csak nagy rutinnal töltöttem meg a revolverem, amíg ő a kis feketével együtt mindenre felkészült. Vagyis csak azt gondolta. A távolban éreztem a bőrömön cikázni a rettegését, az ellenkezését... De ahogyan Ő sem engedett a huszonegyből, én sem tágítottam.
- Hát, valakinek muszáj lesz. - megrántottam a vállaim, miközben Ő fel-alá kezdett járkálni a nappaliban - Megmondtam. Úgy fél óráig még elszórakozom itt veled, aztán olyat teszek majd, ami egyikünknek sem fog tetszeni, hacsak nem vagyok teljesen életképtelen.
Nem akartam bántani. De talán bántottam volna, talán ellöktem volna, talán felrúgtam volna mindent, ha van elég erőm ahhoz, hogy félreállítsam az útból és lemenjek vásárolni.
- Van.
A fejemmel a korábban feltúrt doboz felé böktem, és bár nem értettem, miért kérdezi, ennyiben hagytam a dolgot. Ki tudja, talán azért kérdezi, mert azt gondolja, hogy akár még közvetlen közelről is el fogja hibázni a lövéseket. Nem tudom.
Ő reszketett, én viszonylag stabilan és határozottan álltam vele szemben. A szemeimben egy szemernyi kétség sem volt, és az sem érdekelt különösebben, hogy szenvedni látom. Hogy is szokta mondani a régi életünkben? Most már mindenben ketten vagyunk benne, ugye. Azt akarja... akarják, hogy fejezzem be az önpusztítást. Legyen. De annak ára van, amit én hajlandó vagyok megfizetni, de tudnia kell, hogy ez számára sincs ingyen. Így is ezt akarod, mi amor?
Hiába rogytam meg azonnal a combomat ért lövéskor, a fájdalom csak pillanatokkal később hasított belém. Talán akkor, amikor a következő golyó már a vállamat sebezte meg. Dakota menthetetlenül bőgött, nekem csak nyögve folytak a könnyeim a fájdalomtól, ami már most sokkal józanítóbban hatott rám, mint bármilyen magasztos szentbeszéd.
Mire a negyedik lövést leadta, már a falnak dőlve csúsztam le a földre... A vérem szaporán gyűlt tócsába a padlón, és ahogy Dakota mellém kuporodott, zihálva nyúltam a keze felé...
- A tárat... Az egészet...
Jobb kezemmel a hasfalamhoz húztam a kezét és a plafonra meredve, kissé már szédülve annyit megtettem érte, hogy vele együtt húztam meg még kétszer a ravaszt úgy, ahogyan annak idején a kertben tettük - az utolsónál már vért köhögtem fel és köptem a meztelen mellkasomra. Mivel a jobb karom még mozdítható volt, azzal karoltam át  nyakát, a vállát és húztam magamhoz.
- Nincs baj... nincs... semmi baj...
Megint magam köré képzeltem a sikátort. Annyiból sokkal jobb volt a helyzet, hogy tényleg nem ezüstöt kaptam és nem húgyoztam magam alá. Amennyire csak tudtam, még közelebb húztam Dakotát és sok idő óta a legőszintébb csókot nyomtam a homlokára. Mondtam volna, hogy sajnálom. Mondtam volna, hogy köszönöm. De nem jöttek a számra a szavak, még úgy sem, hogy hetek óta most először sokkal tisztábban láttam, mint bármikor azóta, hogy Anchorage-be jöttem.
El-elvesztettem az eszméletem pillanatokra, percekre, de mindig visszatértem a valóságba, a képzelt halál szélén táncolva. Mit akarok jobban? Egy utolsó golyót a fejembe vagy egy jobb, tisztább életet Dakota mellett? Pat nélkül, akármi nélkül, csak vele... aki miatt meggyőződésem szerint visszatérhettem.
Megpróbáltam mozdulni, de a lövések helye minden próbálkozásra belém hasított. Ismertem az érzést, és nem jelentett túl sok jót.
- A golyók... ki kell... ki kell venned.
Talán felüdülésnek is elkönyvelhette, hogy most nem az alkohol miatt nem tudtam sem beszélni, sem magamtól mozdulni. Nem tudtam, hogy képes lesz-e rá, vagy magamnak kell-e csinálnom, minden esetre a hasam felé nyúltam és a sebet kezdtem volna piszkálni, ha hagyta.


// Dobás a bent maradt golyókra //

Hallgattam a felsorolását és teljesen szürreálisnak tűnt, hogy ugyanaz a Henry köptem rá a szarjait, akivel a tetoválószalont megjártam. Az ő kifacsart logikája szerint olyas valaki lettem, akivel a büdös életben nemhogy nem jön össze, bottal se bökdösi meg, a házasságról meg már ne is beszéljünk!
- Felfogod egyáltalán, hogy mit beszélsz? - kérdeztem, de nem volt bennem indulat, legfeljebb elképedés, hogy tényleg ide jutottunk.
Mert persze, fasz módon tudtuk egymást becézni, másnak sértés, ami nekünk, egymástól bók, de ez már rég kurva messze volt attól. Majdnem megkérdeztem, hogy szeret-e még egyáltalán, de féltem a választól, attól, hogy esetleg nem érzem hazugság szagát ott, ahol kéne, vagy elhiszem, ami rendesen talán nem is igaz. Rendesen... baromi messze voltunk attól. Mert azt hitte, hogy ellene vagyok, hogy a saját kényelmem néztem, amikor ultimátumot adtam, de a bizonygatásnak semmi értelme sem lett volna. Bezárta magát a saját gondolatai közé, a maga igazához láncolt mindent, ami kijött a száján, és ha meg is hallotta, amit mondtam, kicsavarta minden szavam, hogy passzoljon abba a világképbe, amiben ő szenvedve dorbézolt. Amit szerettem volna végre ripityára törni, mert elértem a határaimat és szerintem Henry is az övéit - legalábbis ennél lejjebb nem voltam hajlandó engedni.
És ehhez ő megtalálta - szerinte - a tökéletes eszközt. Miért is gondoltam akár egy pillanatig is, hogy erőszakosság nélkül ki tudunk ebből lábalni?
Rosszul voltam a puszta gondolattól, hogy bántom, miközben fájt, hogy Henry ezt ennyire leszarta. Pontosan úgy, ahogy minden mást. Egy kellemetlenkedő légynek éreztem magam az életében, akinek amúgy semmi keresnivalója a közelében. És mindezt meg kellett tennem azért, mert ahogy a piának nem tudott gátat szabni, úgy talán az indulatainak sem. A gondolat egyszerre volt kétségbeejtő és dühítő.
Fel-alá járkáltam, hogy valamivel levezessem a feszültségem, a pánikom, hogy ne boruljak ki - idő előtt. Aztán beugrott valami, ami ugyanúgy nem tetszett, mint Henry ötlete, de ismertem magam, ezért rákérdeztem a plusz töltényekre.
Biccentve fogadtam a válaszát, majd előtúrtam még párat. Szám szerint négyet. Igazából abban sem voltam biztos, hogy mind a négy elfogy, de... majd elválik. Egyelőre valahogy rá kellett vennem magam arra a saját magam és a nőstény tiltakozását legyűrve, hogy tegyem, amit Henry szerint tennem kellett, hogy kikeveredjünk ebből a rémálomból. Az övéből.
Próbáltam tartani magam, főleg, mert nulla vigaszra számíthattam tőle, de ez túl sok volt. Eleinte csak a kezem remegett, az első lövés után már az egész testem, és hamarosan úgy bőgtem, mintha épp kivégezném a párom. Pedig nem ezüsttel lőttem. Ő akarta. De mindettől nekem nem lett könnyebb, bennem sose volt meg az a fajta a keménység, ami az ilyen döntésekhez és tettekhez kellettek.
Csukladozva nyeldekeltem a levegőt, miközben a falnak dőlve lassan lecsúszott a földre, véres nyomot hagyva maga után. A vonásai, az egész alakja vérző foltok kusza halmazaivá vált számomra a könnyeken keresztül. Legyen már vége. Legyen már elég! A Farkas szűkölt, vergődött, erővel kellett visszatartanom, de a vele való küszködés, a zokogás és Henry erőtlen, szétlőtt teste mellett már tényleg képtelennek éreztem magam még kétszer meghúzni a ravaszt.
- Nem... - nyöszörögtem, amikor az egész tárat követelte még ilyen állapotban is.
Nem tudtam elhúzni a fegyvert tartó kezem. Ő pedig megfogta a hasfalához irányította és csak azért bevitette velem a fennmaradt két lövést. Nem kaptam levegőt. Nem akartam a vigasztalását. A kurva életbe, bántottam, ne vigasztaljon, nem érdemlem meg, ne most legyen kedves!
Zihálva téptem ki magam az eleve erőtlen mozdulatából, tántorogva felkeltem, a loft pedig forgott velem, a falak közelebb húzódtak a belmagasság összement. A sírásom nem csillapodott, hiába fájdult meg tőle a fejem, és azokban a röpke pillanatokban, amikor kipislogtam a szememből a könnyeket, megláttam, mit műveltem.
Ki kell vennem a golyókat... Vagy a jelek szerint ő próbálja meg és már attól felfordult a gyomrom, ahogy megláttam, miképp piszkálta a sebet.
Csak a felbukkant feladat miatt tudtam összeszedni magam annyira, hogy rászoljak:
- Hagyd békén. - Csak... hagyd abba. Könyörgöm, hagyd már abba!
Nagyokat szipogva töröltem meg az arcom, a fegyvert visszadobtam a kanapéra, pedig legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, szarok rá, mennyire bassza fel Henryt. Nem maradt rá erőm. És még egyébként is kellett.
Halvány sejtésem volt csak arról, hogyan kell kiszedni valakiből egy golyót. Az a kurva vizes törölköző megint porondra lépett, kerítettem egy nagyobb csipeszt, meg gondolom az kelleni fog. A már csak megszokásból eleredő könnyek mellett visszabotorkáltam a hol ájult, hol magánál lévő Henryhez, az alatta gyűlt vértócsához, az egész katasztrófához, hogy munkához lássak. Pontosabban munkához láttam volna, de a kezem még jobban remegett, mint a lövésekkor. Erőltettem, próbáltam a vállát ért lövés körül letakarítani, a csipesszel hozzáférni - vagy karmokkal kellett volna? csak nem! -, de vagy túl bizonytalanok, vagy túl fájdalmasak voltak a mozdulataim.
Elbasztam. És most nem tudtam helyrehozni. Pont mint minden egyéb dolog esetén az életemben.
Bántottam Henryt.
Kiesett a kezemből törölköző-csipesz, és önkénytelenül is előre-hátra dülöngéltem kicsit, ahogy próbáltam az újabb feltörő zokogást valami kezelhetőbbé csitítani. A tenyerem élét a szememnek nyomtam, mintha egy súlyos ajtónak feszültem volna neki, próbálva mindent visszatartani, ami mögötte lapult. A lelki szarjaim, amik páros lábbal basszák szét az életünket.
De sem ez, sem más nem számított. A kurva golyók Henryben voltak, én pedig képtelen voltam kiszedni őket. Neki pedig nem hagyhattam, mert képes lett volna feltépni a hasát. Más se hiányzott volna ebből a napból, de tényleg... Az agyam nehezen kapcsolt, sokkal vontatottabban, mint egyébként, vagy vészhelyzet esetén. A doki képét, nevét valahonnan nagyon mélyről kellett előkaparnom, és még ez után is csak imádkozni tudtam, hogy tényleg meglegyen a száma.
Letelepedés tippek kezdőknek: mindig legyen legalább két kijáratod az otthonodból; tudd kit kereshetsz, ha össze kell fércelni.
A Henrytől a dzsekimig vezető kis út kiesett, auto-pilóta üzemmódban léteztem, kerestem ki a "JLH"-t a telefonkönyvemből, és azt hiszem, még fosabbul hangozhattam, mint ahogy éreztem magam, ami baszott nagy teljesítmény volt!
- Szia, bocs, de át tudnál jönni? Most, igen. Nagyon gyorsan - remegett és cérnavékony lett a hangom. - Ne kérdezz majd semmit, jó? Kérlek, siess... - Elmondtam még a címet, aztán vonalbontás.
Nem törődtem vele, hogy miféle felárakat kérhet esetleg azért, hogy siet, hogy rögtön ugrik, hogy nem kérdezősködik, hogy majd véletlen se fecsegjen erről... Nem érdekelt. Csak szedje ki a golyókat a férjemből, tök mindegy, mi az ára.
A várakozás kínzó perceiben Henrytől nem messze telepedtem le, de kartávon kívül. Sem az érintését, sem a közelségét nem érdemeltem meg. Csak öntudatlanul vakargattam a jobb kezem, akaratlanul is egyre erősebben, félig-meddig katatón állapotban, amíg már a vérem serkent. Folytattam volna, de ekkor végre megjött a doki.
Ha valamit, hát a diszkrécióját kifejezetten szerettem. Az ábrázatomra egy szemöldökrántással reagált, Henry látványát pedig annyival kommentálta, hogy: elég fura BDSM szokásaink vannak. Annyi erőm se maradt, hogy legalább félzsémbelve odavessem, hogy baszd meg.
A kanapé karfájára ültem, onnan figyeltem, az egész műveletet, és bár egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármi jogom lenne hozzá, mégis halkan, nem-tetszőn mordultam, valahányszor Henry felszisszent vagy megrándult az arca a fájdalomtól - ha láttam. Ezt leszámítva a nőstény szégyenkezve húzta össze magát, energiáimat magam köré húztam és reméltem, hogy megnyílik alattam a föld.
Mintha csak egy kísértet lennék, úgy kísértem ki a dokit, miután végzett, azt a megjegyzését pedig elengedtem a fülem mellett, hogy szerinte a kikötözéssel jobban járnánk. Belendítettem utána az ajtót, holott szívem szerint kirohantam volna a rajta.
Visszaültem a karfára és Henryt néztem, bár nem igazán fogtam fel belőle sokat. Illetve nem akartam felfogni. Nem akartam látni. Csak ültem ott magamba roskadva, megint a jobb kezemet piszkálva. Annyiszor túrtam a hajába, kaptam el a tarkójánál, hogy csókra húzzam, barangoltam be a testét, hol követelőzve simítva, hol csak szeretve cirógatva... És ennek most vége.
Felkeltem, továbbra is szótlanul, felvettem a kanapéról a pisztolyt, majd beletettem azt a plusz négy töltényt, amit a kezdeti sokk és feldúltság közepette még elővadásztam. Már nem remegett a kezem. Ebből tudtam, hogy ez könnyebb lesz, mert ez így helyes, ennek így kell lennie - erre rászolgáltam. A mutatóujjammal végigsimítottam a ravaszon, a hüvelykkel a kakason, amikor leengedtem magam mellé a fegyvert. Leültem megint a karfára, praktikussági okokból.
Ami az előbb nem ment, azt most minden probléma nélkül hajtottam végre, ha Henry magánál volt: végig a szemébe néztem. Akkor, amikor a combomnak nyomtam a pisztoly csövét és meghúztam a ravaszt. Felsikítottam a fájdalomtól, de már annyira nem számított... Akkor is a szemébe néztem, amikor a vállamba lőttem, akkor is, amikor az oldalam következett. A negyediknél kezet váltottam, és nem akadályozott meg, hogy a bal vállamat meglőttem. Annyira még tudtam szorítani, hogy a cső elé tegyem a jobb tenyerem és úgy húzzam meg ballal a ravaszt.
Aztán lecsúsztam a karfáról és a kanapénak döntöttem a hátam a földön ülve, a pisztolyt pedig hanyag, erőtlen mozdulattal félrehajítottam. Égett, zsibbadt, fájt minden. És a világon semmit se akartam ellene tenni. Megérdemeltem.
Cserben hagytalak.

//Dobás a bennem maradt golyókra.//

you're the only one, please lead me out of the dark

Nem. Nem fogtam fel, hogy mit beszélek, de úgy tűnt, hogy ennek éppen nem sok jelentősége van. Csak dacosan rántottam fel a fejem, mert hittem abban, hogy igazam van, még annak ellenére is, hogy Dakota szemszögéből nézve már egy rossz viccnél is mélyebbre süllyedt az érvelésem. De ez nem zavart meg az akaratomban, a terveimben, abban, hogy végezetül arra kérjem, hogy szó szerint lőjön szarrá azért, hogy ő megkaphassa, amit akar és én is úgy tudjak minderre reagálni, hogy fizikailag ne bántsam. A lelki része pedig nem foglalkoztatott. Abban már amúgy is mindketten mélyen benne voltunk. Én, a magam szempontjából legalább is mindenképp.
Minden egyes lövéssel és találattal egyre közelebb kerültem az élthez, ahhoz, amit képes lettem volna eldobni és feladni akkor, ha nincs ez a fájdalom, ha nincs ez a bizonytalanság a szarabbik élet és a végső halál közt.
Amíg a saját szarjaimmal voltam inkább elfoglalva, Dakota minden érzését háttérbe szorítottam. Sokkal élesebben mart belém minden újabb lövés és golyó, ahhoz sem voltam már elég erős, hogy megálljak a lábaimon, de... Ebben a szarban is vele akartam lenni. A szürkével együtt. Mert amíg mi mindketten tudtuk, hogy ez szükséges, addig Ő éppen darabjaira omlott miattunk. De még nem volt vége. Még nem lehetett vége.
- De...
Az utolsó, mély lélegzet után a kezét az enyémmel fogva húztam meg újra a ravaszt kétszer. Ezt akartam, ezt kértem, ez járt. Vért köhögtem fel, és ahelyett, hogy összebújhattunk volna, Dakota úgy döntött, hogy jó lesz neki nélkülem is. Felkelt, hiába húztam volna magamhoz, próbáltam volna még így is nyugtatni, nem működött. Azt hiszem, az, hogy felkelt mellőlem, jobban fájt, mint az, hogy négyszer-hatszor belém lőtt. Úgy, hogy a golyók bennem maradtak, vagy legalább is a törmelékük. Egy-két ájulás közt magam álltam volna neki a műtétnek, de ahogy a párom rám szólt, úgy húztam vissza a kezeimet magamtól. Hogy aztán mit és hogy csinált, már nem volt előttem tiszta. Azt hallottam, hogy valamit végül beszélt, de nem hozzám. Kérdeztem volna, hogy mi van, de csak egy újabb véres köhögésre futotta.
- Gyere már ide...
Szükségem van rád, hát nem érted? Ezt sem? Ahogy az elmúlt heteket sem? Kinyújtottam felé a karom csak azért, hogy a jobbom erőtlenül hulljon vissza az ölembe, mert Dakota nem volt hajlandó közeledni hozzám. Azt hiszem, hogy ez még rátett egy lapáttal minden fájdalmamra. Hát nem érted, hogy miattad... miattunk van az egész? Te kis szar.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, mire egy idegen hím érkezett hozzánk a loftba és úgy turkált bennem, mintha régi ismerősök volnánk. De nem ellenkeztem, hagytam, csak azt sajnáltam, hogy nem Pat az megint. A jobbommal Dakota felé nyúltam, valahányszor jobban fájt a művelet, mint ahogy el tudtam viselni. Érted van, miattad van... Nem azért, mert te okoztad, baszki, hanem ezért, mert ez az egyetlen út, hogy az legyek, akit te akarsz.
Mire az egész műveletnek vége volt és a hím megmentőm távozóra fogta ahelyett, hogy a nőstényem közelségét éreztem volna az éber pillanataimban, csak az ő keserűsége maradt.
- Ne csináld...
Szipogva próbáltam kérni, de hát, basszameg, pont olyan fasz volt, mint én. Minden lövés fájdalmas visszhangot vert a fejemben, a szeméből sütő eltökéltséget nem tudtam volna megállítani. Én már "jól" voltam - lettem volna, ha nem kezdi el magát büntetni tök feleslegesen a kérésem miatt.
Mire a negyedik lövés végére ért, belőlem előtört a Szürke, és sántítva, magamat vonszolva léptem elé a teljes alakban. Nem a saját fájdalmam miatt, hanem miatta szűköltünk, az orrunkat a sebeihez toltuk és ahol a golyó fémességét éreztük, nekiestünk, a lehető legfinomabban próbálva kivakarni belőle a töltényeket. Mire az utolsóhoz értünk, már megrogyottan, fáradtan vetettük magunkat Dakota ölébe.
~ Erről nem volt szó. Gyere...~
Egy nagy szusszanás után feltoltam magam négy lábra, finoman, de mégis erősen az agyaraik közé fogva a jobb alkarját és az ágy felé húztuk sántítva. Sokkal-sokkal jobban túlmutatva azon, ami magunkért tennék a fájdalmaink mellett. És bármibe is tellett, felrángattam valahogy az ágyra, aztán mellé feküdtem, és vissza változtam az emberi formámba, felnyögve a fájdalomtól.
- Szeretlek. - suttogtam révetegen a szenvedéstől erőtlenül, de őszintén - Soha... többet... Ne csinálj ilyet.
Erőtlenül suttogtam felé, ahogy egy kicsit megcirógattam az arcát, miközben alig voltam magamnál megint. De eddig leszartam, a saját fájdalmam mellett az övé sokkal fontosabbnak és feleslegesebbnek is tűnt. Hiába keltem fel éppen, a vérvesztség megint csak a sötétségbe csábított. Pluszban az is kimerített, hogy még Róla is váratlanul gondoskodnom kellett.
- Szeretlek...
Suttogtam újra így, már az ágyban fekve, az ébrenlét határát nagyon csücskösen súrolva, és az egyetlen ok, amiért nem húztam magamhoz, az az attól való félelem volt, hogy megint kimászik a karjaim közül, plusz a testem többi részét leuraló fájdalom. Nem hagyott cserben. Sőt. Sokkal többet adott annál, mint amire számítottam.

Elborzadva néztem végig Henryn és azon, amit vele tettem. Nem, kurvára nem számított, hogy az ő kifejezett kérésére, mert ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Nem mentem a közelébe, akkor sem, amikor hívott. Mert fájt. Mert haragudtam rá, hogy erre kényszerített. És magamra, hogy eddig jutottunk.
Még akkor is a korábbiak hatása alatt zihálva, reszketve ültem, amikor a doki kiszedte belőle a golyókat. Mind a hat benne maradt. Csak annak örültem, hogy tényleg jó farkast hívtam, aki értette a dolgát, ha én próbáltam volna meg mindezt kivitelezni, egyrészt biztos, hogy sokkal kárt okozok, másrészt kétszer ennyi idő se lett volna elég, hogy legalább a felét eltávolítsam a találatoknak. Arról nem is beszélve, hogy volt, amelyiket darabonként kellett kivakarni.
Lehunytam a szemem, de így se lett jobb, csak még inkább a kiömlött vér fém szaga tudatosult bennem. Mire eljutottam addig, hogy ablakot nyitok és/vagy rágyújtok, hogy kompenzáljam a szagot, JLH végzett. Szívem szerint marasztaltam volna, hogy kívülállóként... nem is tudom, akadályozza meg a további hülyeségeinket? Ha lesznek. Miért ne lettek volna? Rólunk van szó.
Ellenálltam a kísértésnek és hagytam menni, a saját köröm még úgyis vissza volt, és igen, szándékosan időzítettem a doki utánra. Mert elsődlegesen magamat büntettem azzal a négy lövéssel, a négy, égettszélű sebbel, de közben reméltem, hogy egy kicsit Henryt is. Mert akkor számított(am). És az elmúlt hetek után ezt a helyzetet, egy ilyen ütést nem tudtam máshogy kezelni, mint némi bosszúval. Pont, mint Aiden esetében: nem akartam, átharapott - hogy nekünk jó legyen. Nem akartam, rávett, hogy beleeresszek egy tárat, mert kétségbeestem - hogy nekünk jó legyen.
De akkor mondd meg, miért érzem magam nyomorultabbul, mint valaha?
Ahogy ő nem hallgatott rám, úgy én se rá a lövések kapcsán. Neked fáj, nekem fáj és vica versa. A szemem a sírástól és a bennem élő nősténytől vöröslött, alig pár árnyalattal térve el a falat és a padlót immár mindkettőnk alatt szennyező vérétől. A pisztoly tompán koppant valahol mellettem, miközben majdnem olyan üres tekintettel néztem Henry átváltozását, ahogy korábban ő meredt a világra maga körül. A szűkölését is alig hallottam meg.
Csak néztem, ahogy a hatalmas, szürkebundás test felém tartott, a könnyeim pedig szinte megszokásból folytak.
Arra se volt erőm, hogy összeránduljak, vagy morduljak, amikor véletlenül durvábban ért hozzám, miközben a golyókat szedte ki belőlem. Egyedül akkor mozdultam magamtól, amikor fáradtan az ölembe ejtette a fejét. Nehézkesen felemeltem a bal kezem, végigsimítottam a fülén, majd a tövénél a bundájába túrtam és gyengén megmarkoltam.
- Nem. Erről nem. - Ő az enyémre gondolt, én az övére, de nem maradt kapacitásom ezt boncolgatni.
Helyette a tekintetemmel követtem, ahogy nagy nehezen újra talpra állt, majd ráfogott a karomra és noszogatva magával húzott. Mindketten sántikálva mentünk be a háló - kívülről amúgy rohadt vicces látványt nyújthattunk és egyszer talán még nevetni is fogok rajta. Egyszer. Talán.
Nem kellett sokat nógatnia, nem ellenkeztem vele minden áron, csak olykor makacskodtam - most például nem. Felmásztam az ágyra, a sebeknek hála meg-megránduló arccal, aztán amikor úgy ítéltem, hogy itt már jó lesz, lefeküdtem és a hátamra fordultam. Így fájtak a legkevésbé a lőtt sebek, amiket kezdtem rohadtul megbánni, de már ez van. Oldalra fordítottam a fejem, végig néztem, ahogy a bunda eltűnt és Henry felbukkant alóla.
Halkan, röviden nyüszítettem arra, hogy szeret, nem tudva eldönteni, hogy épp sót dörzsölt a sebbe, amit akaratlanul, de rajtam ejtett, vagy valami balzsamot. Nem maradtak gondolataim, hogy mindezt kibogózzam, csak hagytam, hogy az arcomat cirógassa, szeretve, miközben én jobban utáltam magam, mint valaha.
- Ez volt az első és az utolsó - mondtam elszoruló torokkal, de vele ellentétben én nem a magam lyuggatására gondoltam. - Szeretlek... de ezt nem játsszuk újra.
Ott feküdtünk egymás mellett, mint két roncs - minden értelemben, bár ő talán, remélhetőleg elindult valami felszálló ágon, én megérkeztem az alagsorba. Az ágy vérfoltos lett alattunk, de nem törődtem vele, egy millimétert közelebb kúsztam hozzá, de csak ennyire futotta jelenleg. Figyeltem, ahogy egyre laposabbakat pislogott, egyre mélyült a légzése, és rettegtem, hogy ez csak egy jobb nap - neki. Nekem esélyesen életem egyik, ha nem a legrosszabbja, bármi legyen is a kifutása.
Mindezt azért, hogy ne tegyen olyat a következő fél, vagy egy órában, amit mindketten megbánunk. Jogos, így csak én bánom. Ötvenszázalékos siker, jobb, mint a semmi. Nem akart bántani, kösz, én se őt... de itt voltunk és talán ha tudok, elfutok, hogy összeszedhessem magam.
Teljesen kifacsart.
Testileg, lelkileg, mentálisan, és még egy friss vágást is ejtett rajtam. Mindebben pedig én is bűnrészes voltam a puszta tétlenségemmel. Azt hittem, ha valaha elhagyja a falkát, ha nálam, velem lesz így is, akkor a röhögésünktől és a féktelen, végtelen számú dugásunktól lesz hangos a loft. Ehelyett kiabálás, veszekedés pattogott a falakról és sértett szavak röpködtek ide-oda, hányást takarítottam, ájultan mosdattam, és mint egy hülye, a farkamat csóváltam a legkisebb, kérészéletű pozitív változásra is. Elfogytam. Nem tudok többet adni.
Se érintést, se ennél nagyobb közelséget.
Aludni se tudtam, pedig kellett volna, de a kimerültség azon szintjére értem, amikor képtelen voltam elaludni. Szóval csak feküdtem mozdulatlanul, hol a plafont, hol Henry arcát bámulva, amíg aludt. Inkább a plafont. Nem akartam váltót futni vele - nem fogok váltót futni vele. De ha sikerül ez az elvonó, azt hiszem, kelleni fog némi idő és tér. Ő egy tárral gyógyul, én így, és lassan magamra is gondolnom kellett.
Amikor ébredezni kezdett, odahajoltam hozzá és puhán, finoman megcsókoltam. Itt vagyok. Nem mentem sehova, csak most mozdulok. Mert muszáj volt, mert a kávés whisky maradéka még a dohányzóasztalon pihent, és a fél pohárnyi whisky emlékét is el akartam tüntetni.
A fogamat szívva másztam ki az ágy szélére és kászálódtam le róla. A bal kezemet a váll-lövésem miatt, a jobbot az átlyuggatott tenyerem miatt nem tudtam arra használni, hogy feltoljam magam. Szép munka, komolyan, csodás... Az oldalam is fájt, de a legrosszabb a lábam volt. Egyébként sem szerettem, ha le vagyok korlátozva, az pedig, hogy nem tudtam olyan szabadon mozogni, mint azt megszoktam és mint ami biztonságérzettel töltött el, egyenesen kikészített.
Kisántikáltam a nappaliba, felmarkoltam a maradékot, majd tovább döcögtem a konyhába és ha el nem is tudtam mosni őket, de kiöblítettem minkettőt a picsába. Aztán jobbommal a pultra könyököltem megpihenni, ha pedig már ott voltam, lefőztem egy nagy adag kávét. Közben minden érzés, amit valaha képes voltam megélni, ott tobzódott bennem, mintha felültek volna közösen egy nagy ringlispílre.
Amikor a kávé lefőtt, mindkettőnknek töltöttem egy-egy adagot, majd az egyik random kisasztalra tettem őket. Korábban lámpa volt rajta, de hát nem élte túl Depressziós Henryt. Levetettem magam a közelében lévő fotelbe és elfintorodtam, mert pont ráláttam a vérpacáinkra. Fasza. Inkább felmarkoltam a földre keveredett telefonomat, hogy kaját rendeljek. Egyszer majdcsak éhes lesz valamelyikünk.

stubborn as me? maybe not, but you're close to it

Fogalmam sincs, hogy jelen állapotomban mégis milyen alapos munkát végeztem a golyók kimetélésekor. Nekem nem voltak olyan spéci felszereléseim, mint amivel engem kezelt a hím, csak a karmaim és a Guta öröksége, hogy emberi ujjakkal tudtam reszketve, de azért csak-csak ráfogni a töltényekre, hogy utána hangosan koppanjanak a parkettán. Ahogy végül a fejem is "koppant" Dakota ölében. Teljesen kimerültem, mindenem fájt, szédültem a vérveszteségtől, és így, hogy sikerült a nőstényemet valamennyire ellátni, már ezek az érzéseim is teret kaphattak. És hiába csak azért nem vonult el, mert Ő is szinte mozgásképtelen volt, azért jól esett, hogy végre hozzá tudtam érni. Hálásan nyüsszentettem, ahogy a bundámba túrt. Csak szusszantam a röpke válaszára. Nem igazán tudtam mély levegőt venni, mert abba az egész felsőtestem élesen belefeszült. Mindkettőnknek jobb lesz, ha elmászunk valahogy az ágyig. Nem akartam, hogy ellenkezzen, bár fogalmam sincs, mit tettem volna, ha mégis ezt teszi. De könnyebbség volt az, hogy amennyire tudott, ő is jött velem, hogy nem akarta még tovább sanyargatni magát azzal, hogy még csak meg sem próbálja kifeküdni a kritikus órákat.
Haragudtam rá. Persze, hogy haragudtam, mert teljesen feleslegesen büntette magát miattam. Mert hát... számomra ez az egész egy olyan kérés volt, mint akár az, hogy hozzon már Johnnyt a boltból. Én nem úgy láttam, ahogyan Ő, egy pillanatra sem gondoltam, hogy bántott. Csak megtette, amire nekem éppen szükségem volt. Még akkor is, ha Ő ezt nem volt hajlandó felfogni vagy elismerni, ha azt hitte, hogy ez az egész nettó kibaszás volt a részemről: ennél távolabb nem is lehetne a valóságtól. De nagyon nem voltam olyan állapotban, hogy ezt vagy bármi mást magyarázni vagy bizonygatni kezdjek. Vagy hogy nyugtatni próbáljam. Csak erőtlenül közöltem vele, hogy szeretem, mert minden szart félretéve az útból, ez az igazság. Akkor is szerettem volna, ha magától lő belém egy tárat, teljesen mindegy, hogy milyen megfontolásból. És amíg az arcát simogattam az utolsó erőmmel, valahol legbelül elhittem, hogy ezen is túljutunk, és hogy a végén minden rendben lesz. Minden.
- Még... még csak most... kezdődik.
Nem akartam zsákbamacskát árulni. Mondjuk azt nem tudom, hogy számára melyik epizód lesz majd a nehezebb, de azzal pontosan tisztában voltam, hogy számomra ez, az egész testemet betöltő fájdalom szinte vakáció ahhoz képest, ami még hátra van. És személy szerint ezért jobban sajnáltam Őt előre is, mint amennyire a lövések okozta trauma miatt. Mert nem fog tudni segíteni. Semmit.

Én is a hátamon feküdtem, úgy ragadott magával végül a sötétség. Bár alvás helyett inkább a szó szoros értelmében elájultam, és bármennyire is dőltem ki, a szerveztem igen hamar megmutatta, hogy még farkasként sem vagyok képes könnyedén megbirkózni egyszerre ennyi mindennel.

Nem kérdeztem, hogy mégis honnan szerzett kocsit vagy elegendő pénzt arra, hogy újra és újra fel tudjuk tankolni. Jobbára emberi és farkas alakomat váltogatva feküdtem, kuporogtam a hátsó ülésen.
- Nem ráz nagyon az út, Kölyök?
Mindig ezt kérdezte menet közben, amikor felnyögtem egy bucka után. A sebeim húzódtak, a belső szerveim minden döccenésre mintha lifteztek volna, de csak a fejemet ráztam. Ettől függetlenül mindig óvatosabban vezetett, és én sokszor rá akartam szólni miatta, de sosem tettem, mert úgy éreztem, tartozom neki annyival, hogy az életem megmentése után nem kezdem el köpködni a vezetési szokásait.

Nem voltam még teljesen magamnál, amikor elkezdődött az egész. Először csak a hideg verejték úsztatta a bőrömet, nyugtalanul kezdtem vergődni a matracon - nyögtem, nyöszörögtem, amennyire tudtam, félálomban vergődtem. Aztán jött a remegés. Zihálva vettem a levegőt, amitől minden egyes alkalommal húzódni kezdtek a sebeim. Fél kézzel, nagy nehezen magamra rángattam a takarót. Fáztam. Reszkettem. De a szemeimet még mindig nem voltam hajlandó kinyitni. Az első dolog, ami tényleg felkeltett, az a szinte semmiből belém hasító hányinger volt. Próbáltam volna felkelni vagy legalább a padló felé fordulni, de a fájdalom nem adott elég mozgásteret. Pedig hát... Ha erre képes lettem volna, akkor arra is, hogy tényleg lemenjek a kurva boltba piáért. Mint akinek lázálma volt, úgy motyogtam Dakota nevét két, heves lélegzetvétel közt.
- Kérlek... Csak egyet... Felet... Valamit...
Csendesen kezdtem bőgni a hiánytól, a fájdalomtól, mindentől, ami vasmarokkal tartott fogva, amikor először csak böfögni kezdtem, aztán öklendezni és segítség nélkül csak egy kissé oldalra fordulva hánytam el magam, a vér mellett hányással szennyezve a matracot. Már most epeízű volt, hiszen nem sok minden akadt, ami kijöhetett belőlem. Könnyem-taknyom-nyálam egyben, és nem tűnt úgy, mintha ezzel megkönnyebbültem volna, mert hát... Nem is. Fáradt voltam, dühös, lestrapált, a szívem úgy vert, mintha most futottam volna körbe a várost, a fejem pedig szét akart szakadni. Mi a faszt csináltam magammal... Mi a faszt csináltam megint... Mi a faszt csináltam velünk.
A semmi... az epe pedig szüntelenül utat akart találni magának belőlem, az izzadt, reszkető testemből kifelé. És ha Dakota a közelemben volt, úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne az egyetlen kapaszkodóm az élet felé. Mert hát, végül is, tényleg Ő az. Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy a heroin rosszabb. Ugyanolyan szar, szemét az egész. De talán... talán (?) hamarabb túl leszek majd rajta.
Mondtam volna, hogy sajnálom. Mondtam volna, hogy ne haragudjon és hogy tudom, hogy az egész az én hibám. De lassan már a fogaim is összekoccantak a reszketés közben, még a szám belsejét is sikerült véletlenül felsérteni. Mondjuk végső soron Dakota ezt akarta. Elvágni tőlem a szert úgy, hogy hetekig tartó, több liternyi kemény alkohol után egyszer csak nincs több, nincs tovább. Akár beszélhettünk volna a fokozatos lejövetelről is, dehát én sem voltam éppenséggel beszámítható, ami a beszélgetéseinket illette.
- Fá-fázom...
Még erőteljesebben húztam magamra a takarót, és már annyira szédültem, hogy a szemeimet sem bírtam nyitva tartani, de ez nem jelentette azt, hogy el is aludtam. Nem is fogok tudni a közeljövőben.

Még csak most kezdődik.
Ez járt a fejemben, miközben vártam, hogy a kávé lefőjön, hogy utána már-már megszokásból neki is töltsek. Őszintén? Nem tudtam, mennyire fogja megviselni ez a leállás, hogy ennyire hirtelen és éles lesz ilyen szintű alkoholizmus után. Talán jobban jártunk volna a fokozatossággal, vagy teszem azt, még segítséget is kérhettünk volna hozzáértőtől.
Elképzeltem Henry reakcióját a puszta felvetésre és felhorkantam. Sose ment volna bele. Ezen a ponton tőlem is mindent manipulációként élt meg, kizárt, hogy ebbe belement volna, vagy ha mégis, hát ott szabotálja az egészet, ahol éri. Én pedig nem tudtam így folytatni, szóval ja... megérkeztünk a drasztikus megoldásokhoz és azok mellékhatásaihoz.
Kelletlenül szisszenve ültem le a fotelbe a négygolyós mellékhatás eredményeképp. Hogy aztán két korty kávé után merhessem is fel magam, mert a szoba felől Henry megviselt hangú "Dakota" szólongatása jött. És tök mindegy, hogy mi volt előtte, vagy mi lesz utána: mentem hozzá, mert szüksége volt rám, mert megígértem, hogy nem hagyom magára, mert egyszerűen csak túl akartam lenni az egészen.
A kávét hátra hagytam, még arra is figyelni jelenleg túl sok lett volna. Visszasántikáltam a hálóba, hogy szembesüljek a betakarózva, vacogva reszkető férjemmel. Odavergődtem az ágy felé eső oldalához és leültem a fejéhez közel, a takarót pedig ügyetlenül feljebb húztam rajta. A paplanon keresztül simogattam kicsit a vállát, de ha nem esett jól, abbahagytam.
- Még nem lehet - mondtam halkan nyöszörgő könyörgésére. - De később majd iszunk. Felmegyünk a tetőre, piálunk, szexelünk... mit szólsz? - Nem vártam választ, csak teljességgel lehetetlen küldetésre vállalkozva próbáltam legalább egy másodpercre elterelni a figyelmét a szenvedéseiről.
Ahogy észleltem, hogy próvált minél inkább oldalra fordulni némi böfögést követően, félig átváltoztattam a jobbom, hogy egy picit hatékonyabb legyek vele, és segítettem, hogy ha az ágy szélére nem is jutott el, de könnyebben ki tudja adni a kikívánkozó epét. Ennek az ágyneműnek és a matracnak is már kurva mindegy.
Majdnem olyan volt, mint első éjjel, amikor a vécé mellett küzdöttünk az akkori rosszullétével. Ott se tehettem igazából mást azon túl, hogy vele voltam és azt a keveset, amit lehetett, könnyebbé tettem. Amikor látszólag egyelőre végzett, kihúztam az ágy sarkánál a lepedőt, feljebb hajtottam és azzal töröltem meg Henry száját, állát. Tényleg könnyebb volt így, hogy mostanában csak borostáig ment.
De aztán egyből jött a következő öklendezés, és itt már tényleg csak annyit tehettem, hogy mellette ültem, engedtem, hogy a karomat szorongassa, mint valami utolsó mentsvárat, miközben epét hányt. Vele voltam, mert ezt, a lövésekkel ellenétben, én akartam. Eszembe se volt elfutni vagy elfordulni ettől, inkább megint megtöröltem Henryt, amikor úgy tűnt, hogy egy időre ennyi volt a műsor ezen része.
- Nem segít, ha átváltozol? - A sebeinek mondjuk esélyesen de, az elvonónak... Inkább nem dobálóztam olyan sorskísértéssel, minthogy rosszabb nem lehetett.
Minden esetre feltápászkodtam az ágyról, hogy kerítsek egy plédet, amit aztán a paplanra teríthettem. Valószínűleg így se lesz neki elég meleg, de ennél többre nem futotta azon túl, hogy visszakapcsolom a fűtést. És már úgy is felkeltem, a szekrényből előszedett pléd ráterítése után vízért indultam. Más se hiányzott, minthogy még ki is száradjon, bár ahhoz nem sok reményt fűztem, hogy a víz benne marad. De ha legalább egy része nem jön vissza, már jobbak vagyunk, nem?
Pohárba öntöttem, szigorúan szénsavmenteset, kellemesen hideg is... Jószerével biztosra vettem, hogy nem sokára az ágyon köt majd ki, de azért adtam neki némi esélyt. Dobtam bele szívószálat is, mivel jelen állapotomban nem tudtam volna annyit segíteni, hogy felüljön és úgy igyon.
- Igyál egy kicsit - másztam fel mellé, fájón húzódó sebekkel, és ha hajlandó volt legalább pár kortyot magához venni, tartottam a poharat meg a szívószálat is. Nem erőltettem, hogy igya meg mind a majd-féllitert, ha az első nyelet után elege volt, félretettem a vizet. Amíg ennyire bizonytalan volt a gyomra, nem akartam túltolni.
Ha a víz nem maradt benne, megint segítettem neki oldalra fordulni, ha benne maradt, akkor ilyen kitérő nélkül, fogtam magam és alakot váltottam, akár ember maradt, akár a korábbi kérdésem nyomán megint bundát öltött. Nyüffenve inogtam meg, mert farkasként négyből három végtagom volt tropa, ágyon meg egyébként sem egyszerű egyensúlyozni, így csak röviden helyezkedtem, mielőtt befeküdtem Henry mellé. Ha nem ódzkodott, megnyaltam a homlokát, sós verejtéket ízlelve.
~ Kimenjek? ~ kérdeztem, mert még az életben nem asszisztáltam lejövéshez, gőzöm nem volt, mi esik jól neki vagy mi nem. Mondjuk ennek utána nézhettem volna... Majd ha kiküld vagy nem reszket, feltúrom az internetet.
Addig meg úgy helyezkedtem, ahogy Henrynek a legjobb volt, akár a takarókra feküdve, a közelébe húzódva, akár alájuk bebújva, hogy közvetlenül érezhesse a testhőmet. Így nekem biztos, hogy rövid úton baromi melegem lett, de ez a legkevésbé sem érdekelt. A korábbiakkal ellentétben most teljesen tiszta volt, hogy mi a cél, mi miért történik, melyikünk miért csinálja azt, amit, a gondoskodásra, segítségre szorultsága, pedig segített abban, hogy félretegyem legalább egy időre a lövés körüli érzelmi kálváriát. Most nem az számított, hanem, hogy Henry mielőbb jobban legyen.
Hogy mi legyünk jobban.

Hívtam, és jött. Még csak kiabálnom sem kellett, elég volt a motyogásom, de számomra óráknak tűnő pillanatokkal később már ott volt velem. Betakart, hozzám ért, simogatott - szükségem volt ezekre az "apróságokra", ahogy annak idején Pat minden mozdultára, szavára is. Ügyetlenül kaptam az engem érintő keze felé, de szinte céltalanul hullott vissza mellém a matracra.
Esdekeltem, könyörögni próbáltam, hogy csak egy kicsit, egy cseppet, egy keveset adjon bármit, akármit, mert hiába tudtam, hogy nem haldoklom igazán, úgy éreztem, hogy mindennek vége lesz, ha nem kapok utánpótlást. A jövőbeli berúgás gondolata nagyon csábított, főleg úgy, hogy még a szexet is felhozta, de én most akartam a dolgot, és nem később, majd ha jobb lesz vagy akármi. Még úgy is, hogy akár egy száz fős pompomlány csapat is lehetett volna előttem, akkor sem lettem volna akcióra kész. Mert hát, minden bajom is volt, és ha Dakota nem segít kicsit oldalra fordulni, talán még a saját hányásomtól is fuldokolni kezdtem volna.
- Menjünk fel...
Teljesen a realitás talajáról elrugaszkodva feleltem neki, mert hát, amilyen csábító volt a felvetése, én annyira voltam képtelen akár még megmozdulni is. Sőt, a böfögésen és a remegve hányáson kívül nem igazán voltam képes semmire. Azt is csak a messzi távolból fogtam fel, hogy a lepedővel megtörölgette az arcom hányás után. A kérdése valami távoli buborékból jutott el hozzám, és csak lassan kezdtem rázni a fejem.
- Nem... nem... ezen nem.
Persze a sebeken segített volna az átváltozás, a lejövésen aligha. Legfeljebb az alakom lett volna különböző, amivel szédülve, reszketve hánytam, és most nem igazán éreztem úgy, hogy indokolt lenne a lövések okozta káron bárhogy is segíteni.
Édes volt, ahogyan még egy extra paplant is rám terített, de ezt a fajta hidegrázást nem szüntette meg még egy másik takaró. Ahogy a víz sem segített. Hiába volt erre is szüksége a testemnek, gyakorlatilag azonnal vissza is hánytam, ahogy belém került. És amíg ezzel szenvedtem, a puha bőre helyett a finom, fekete bundáját éreztem magamon. Jaj, te kis szar...
- Ne menj... ha nem akarsz... Maradj...
Kapva az alkalmon, felé fordultam nagy nehezen, megpróbáltam még mindig reszketve átkarolni a kis feketém testét. De ez sem tarthatott sokáig, mert az epe megint felkívánkozott, miközben bőgtem tovább a fejfájós szédüléstől, őt ölelve reszketve továbbra is.
- Ne hagyj el...
Kimondtam, ami bennem volt, ami értelmes gondolat megszületett az elmémben az egész napos tragédián kívül. Órákig szenvedtem így, akár mellettem maradt, akár magamra hagyott. Néha Patet is szólongattam, mert meg voltam győződve arról, hogy valaki a semmiben Williamnek szólított. Fantomokhoz kezdtem beszélni, soha el nem hangzott kérdésekre válaszoltam röviden, miközben az én kis vörös szemű feketémbe kapaszkodtam, amíg megint el nem nyomott egy kis időre az ájulásnak nevezett álom.

Halványan, rándulásnyira elmosolyodtam attól, hogy ment volna a tetőre. Persze, hogy ment volna, hiszen csupa olyat ígértem neki, amit szeretett, de tudtam, hogy a lakásból se lenne képes kijutni ilyen állapotban, ő pedig... egyszerűen nem volt képes kijutni ilyen állapotban. Bármennyire is szerette volna, egyelőre be kellett érnie a jóval kevesebbel: vízzel és egyszerű érintésekkel.
Bedobtam a váltás ötletét, de ellenkezett, én pedig nem erőltettem, hogy a sebek miatt csak azért is váltson. Még ha a hirtelen alkohol-megvonás miatt nem is tűnt úgy, de utáltam bármit is erőltetni vagy kikényszeríteni tőle, és amivel nem volt muszáj, azzal nem nyúztam. Pár órával megnyúló gyógyulási idővel simán ki tudtam egyezni, ha minden más egyenesbe tudott jönni.
Próbáltam plusz takaróval enyhíteni a vacogásán, de nem meglepő módon, semmit se használt. A tehetetlenég frusztrált, pontosabban az, hogy bármit csináltam, az nem hozott érdemi változást, viszont még ez is elviselhetőbb volt, mint amikor lőnöm kellett. Két dologban voltam csak biztos: nem kaphat alkoholt és ügyelni kéne rá, hogy hidratáljon - onnantól, hogy megmarad benne. Egyelőre jószerével ahogy lenyelte, már ki is hányta azt a pár kortyot, így végképp értelmetlen volt tukmálnom. Félretettem szebb időkre az éjjeli szekrényre, majd átváltoztam.
A takaró hatástalansága után nem voltak illúzióm, a testhőm se fog segíteni, de ennyire futotta egyelőre. Hozzá bújtam, hallgattam azt a veszett tempójú szívverést, amit semmit se indokolt - az elvonáson túl -, és nem húzódtam el. Az se érdekelt, ha egybefolyó taknya-nyála-könnye(-epéje) a bundámat is érte. Van fürdőszoba, van víz, majd kimosakszok, de jelenleg ez foglalkoztatott a legkevésbé.
Energiáim lassú ritmusban hullámoztak, találkoztak Henry zaklatottságával, de nem próbáltam ilyen módon sem "lefogni", csak szelíden, mintha táncolnánk, igyekeztem egy másfajta dallamba hívni. Nyugodtabba, csendesebbe, hogy ha már a kínjain nem tudtam segíteni, legalább ennyi kis megnyugvása lehessen. Nincs semmi baj.
~ Soha ~ mondtam akár felfogta, akár nem és még inkább hozzá vackoltam magam, mint aki elfoglalta a kijelölt őrhelyét.
Alig moccantam a következő órákban. Arra se keltem fel, hogy a kajás futár csöngetett - majd ott hagyja az ajtó előtt a cuccot, úgyis előre fizettem, a járvány pedig szépen behozta az érintés mentes átvételt, szóval szarhattam mindenre, ami nem érintette közvetlenül Henryt.
Csak néha emeltem fel a fejem, amikor Patet szólongatta vagy valamit nagyon magyarázott. Halkan nyüszítettem, az arcát nyaltam, és oldalsebet kínzóan nagyot szusszantam, amikor megint utol érte az öntudatlanság. Egyedül ekkor keltem fel, hogy megint emberi alakot öltve ajtón belülre tegyem a kajás zacsit, aztán rögtönzött kötést csavarjak a jobb kezemre, hogy ne érje minden késként, amihez véletlenül is hozzáérintem. Patnek dobtam egy "Jamboree-zunk, juhé!" üzenetet, amiből szerintem levette, hogy meguntam Henry vergődését a whiskyvel, majd eltettem a telefont és két vizes törcsit kerítettem, azokkal bicegtem vissza - ezek lesznek baszki a csodaszereim...
Az egyikkel áttörölgettem az arcát, a nyakát meg a mellkasát, a másikkal benedvesítettem kicsit cserepes száját, hogy ha pár csepp is, de némi víz jusson a szervezetébe. Ha közben magához tért, mocorgott, csendesen nyugtatgattam:
- Css... semmi baj, itt vagyok. Itt vagyok. Kérsz valamit? - Nem voltam róla meggyőződve, hogy minden eljutott a tudatáig, de próbálkozni szabad, és hátha valamit megkívánt a pián kívül. Mondjuk ennyivel az elvonó kezdete után erősen kételkedtem, bár már azt sikerülnek könyveltem volna el, ha egyáltalán teszem azt egy forró fürdőre vágyott volna.

love let the poison bleed out of me

Az egészben talán az volt a legrosszabb, hogy annak ellenére, amin mentálisan és fizikailag keresztül mentem, az egyetlen biztos hang a fejemben azt üvöltötte, hogy ennek az egésznek vége lehetne. Ha csak egy kicsit. Ha csak egy kortyot. A legelvadultabb pillanataimban látszólag minden ok nélkül próbáltam volna felkelni és megindulni valami elbaszott felfedezőkörútra, de vagy a sebeimbe nyilalló fájdalom lökött vissza a matracra vagy a kis feketém gondoskodott arról, hogy ne mehessek sehova. Hadakozni viszont semmi erőm sem volt.
Valamire azt mondta, hogy soha, én pedig csak nyögve sóhajtottam, miközben a bundájába kapaszkodtam. Soha mi? Soha nem lesz vége ennek a rémálomnak? Ez tűnt a legigazabb dolognak, és nem sokkal később már abban sem voltam biztos, hogy Dakota hangja szólt-e a fejemben korábban vagy a sajátom.
Amikor Dakota az arcomat kezdte nyalni, nyűgösen toltam el magamtól, majd húztam vissza magamhoz szinte azonnal, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit akar. Nem is tudtam igazán. Minden engem érő hatás egyszerre őrjített és nyugtatott meg, semmi sem volt jó, sehogy sem volt kényelmes a lét. Amennyire tudtam, forgolódtam, és zagyvaságokat magyaráztam továbbra is a semminek, és talán a mozgolódástól újra és újra felszakadó sebeimből megredő vér miatt hamarosan megint a sötétben találtam magam. Bár nem tartott túl sokáig. Igazából ki-be estem a katatón létezés és az agónia közt. Dakotának így nem maradt túl sok nyugalmas pillanata.
Azon pedig talán még most is képes lettem volna felbaszni magam, ha tudom, hogy ezek ketten megint a hátam mögött diskurálnak. Bár, ha láttam volna, hogy Pat nem egy, hanem kettő kérdőjelet küldött csupán válaszul Dakotának, talán közöltem volna vele, hogy ez azt jelenti, hogy aggódik. Bár mindezek után felőlem minden aggodalmát feldughatta volna a seggébe.

Felszínesen kapkodtam a levegőt, amikor Dakota törölgetni kezdett. A kezéhez nyúltam a sérülésmentes jobbommal, rászorítottam. Erőtlen volt a mozdulat a szorítással együtt. Nem volt bennem több.
- Há-hány óra van.... Bekell, be... a marhák... be kell terelnem őket...
Fáradt aggodalommal suttogtam a csukott szemhéjaim mögül, aztán elengedtem Dakota kezét és komolyan aggasztani kezdett, hogy a csorda a szabadban tölti az éjszakát. Az én felügyeletem alatt ilyesmi nem történhet meg, ugyebár.

Számomra egy életnek tűnt az elkövetkező néhány óra. A tünetek néha úgy tűntek, hogy szinte teljesen elmúltak, de csak azért, hogy percekkel később újult erővel temessenek maguk alá. A következő négy próbálkozás, amikor Dakota megitatott akár csak egy kicsit is, mind hányással végződött. Egy alkalommal szinte magamból kikelve próbáltam a letartóztatásom ellen küzdeni, és ha Dakota nem fog meg, biztosan a földön kötök ki. Meg bőgtem is, nyilván. Aztán egyszer csak minden elcsendesült, velem, a tüneteimmel és a háborgó lelkemmel együtt. Talán úgy másfél órát sikerült ebben az állapotban eltölteni, de amikor legközelebb magamhoz tértem, a világ mintha kicsit jobb hely lett volna. De csak egy kicsit.
A remegésem alábbhagyott, a szívverésem kissé lelassult, de még mindig izzadtam és fájt a fejem. Kimerültem. A gondolatim a maguk módján tiszták voltak, de olyan szinten magam alatt voltam és annyira fájt minden, hogy csak halkan szipogva feküdtem és miután lassan kinyitottam a szemeimet, a plafont bámulva meredtem a semmibe. A vágy, a kísértés lassan, csendesebben, elviselhetőbben dübörgött a gondolataim közt, minden ujjam zsibbadt. Sőt, igazából az egész testem égetően forró volt. A hallucinációk helyét pedig lassan átvette a bűntudat. Halkan kértem Dakotát, hogy segítsen inni és végre, most először minden lenyelt korty bennem maradt.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? Mindenért?
Ércesen hangzott az első, értelmesnek mondható kérdésem. Mert az egy dolog, végig mellettem volt az elmúlt hetekben, de amit kapott, azt tényleg nem volt jogom elvárni, hogy elviselje. De mégis itt volt. Ennek ellenére nem akartam, hogy valami hülye kötelességérzetből tegye, amit. Hogy ez az időszak éltünk végéig valami kimondatlan fekélyként ragadjon ránk. Azt azt hiszem, nem tudtam volna elviselni. Rendben leszek. Azt hiszem, most már rendben leszek. Legalább is abból a szempontból, hogy a masszív ivászat ki fog kerülni a képből. A többiben egyelőre nem voltam biztos, de ilyen állapotban nem is igazán lehettem volna. A felépülésem hátralévő részében majd kiderül. Úgysem sok másra leszek majd alkalmas, mint az önvizsgálatra, és arra, hogy kitaláljam, hogy pontosan hogyan tovább az életemmel. Az életünkkel. Mert hát... tényleg ketten vagyunk mindenben benne. Most már tényleg csak ketten.

Zavart a tehetetlenségem, de azon túl, hogy elfogadtam, a puszta mellette levés a legtöbb, amit nyújthatok ebben a helyzetben, nem tehettem mást. Nehéz volt úgy próbálni elviselhetőbbé tenni az egészet, hogy igazán Henry se tudta, mitől lehetne legalább pillanatnyilag jobb. Mármint tudta: olykor whisky után nyöszörgött, vagy csak márkát mondott, de ezt nyilván nem kaphatta meg.
Hagytam, hogy eltoljon, majd szinte azonnal magához húzzon, az első eszméletvesztésig farkasként voltam mellette, és csak akkor keltem fel, amikor legalább pár percre abba maradt a nyugtalan forgolódás. "kiszöktem" a kajáért, írtam Patnek, a kérdőjelekre pedig rém diplomatikusan csak annyit feleltem, hogy: "felmerült egy kis probléma, de no para, megoldjuk ". Könnyebb volt leírni, mint valóra váltani, de ez a színlelt magabiztosság mégis adott némi plusz löketet és hitet.
Ezzel felvértezve tértem vissza Henryhez és kezdtem törölgetni, mire látszólag jobban magához tért, vagy legalábbis megint zaklatott lett. Olyan gyenge volt a szorítása, amilyennek azt hiszem, még sosem éreztem, de az igazi ütést az vitte be, ahogy a marhák beterelése fölött aggodalmaskodott. Hát ilyen messze jársz?
A homlokára simítottam a tenyerem, ha pedig nem lökött el a nagy mocorgás közben, csókot nyomtam a szemöldökére.
- Már bent vannak. Rendben vannak - mondtam, legalább ennyit próbálva eloszlatni mindabból a kavalkádból, aminek a nagyjáról valószínűleg nem is tudtam, mert nem volt ereje mindent megfogalmazni.
De ha lett volna, se hiszem, hogy eljutnak hozzá a válaszaim. Erre is leginkább azért reagáltam, hogy ha véletlen mégis meghallja, felfogja, ne zavarja tovább. Úgyis biztos akadt ezer más ügy, amit csapongó gondolatai az emlékei közül a jelen illúziójába löktek. Ha csak a felét át tudtam volna venni mindennek - habozás nélkül megtettem volna.

Nem vettem fel újra a fekete bundát, és utólag láttam, hogy - sajnos - nagyon jól tettem. Így szükség esetén le tudtam fogni Henryt, megakadályozni, hogy a nagy hánykolódása közepette levetődjön az ágyról. Olykor próbálkoztam pár korty víz belé diktálásával, de amilyen gyorsan lecsúszott, úgy vissza is jött minden. Az ágy epétől, verejtéktől és mindkettőnk vérétől mocskos lett a következő órákban. Az oldalamon lévő seb fel-felszakadt, de a többi egész jól tartotta magát. Henry esetén a sok mozgolódástól szinte mind időről-időre újra vérezni kezdett, bár mindig egy kicsit kevésbé.
Én okoztam őket. Azzal a kezemmel, amivel épp visszahúztam, megakadályozva, hogy leessen az ágyról.
Megfordult a fejemben, hogy át kellett volna inkább hívnom valakit, aki helyettem, könnyű szívvel megteszi ezt a szívességet Henrynek (és nekem), de amint egy kicsit is komolyabban mérlegeltem ezt az elszalasztott lehetőséget, rájöttem, hogy úgyse hívtam volna senkit. Zach-et sem, pedig benne megbízok. Sőt, esélyesen Pat kezébe se adtam volna a pisztolyt, hiába voltam vele tisztában, hogy szereti Henryt. Senkiben sem bíztam volna annyira ebben a szituban, hogy majd "jól" lő. Hogy nem okoz a szükségesnél is nagyobb kárt. És a leginkább azt hiszem, azt bántam, hogy az utolsó kettőnél annyira összeomlottam, hogy neki kellett a végét levezényelnie. Ha rajtam múlt volna, valami kevésbé fájdalmas helyet választok, nem a hasfalát. Bár... rajtam múlt, csak nem éltem vele.
Ez a kettőnk ügye volt, Henry pedig úgy is tisztábban látta ezt nálam, hogy hetek óta masszívan vedelt. A gondolattól oldódott a lövések okozta görcs a gyomromban.
Amikor végre tartósabban elcsendesült, kissé fellélegeztem, és hozzá hasonlóan terültem ki, fáradtan. Nem akartam, mégis sikerült egy kicsit aludnom, hogy aztán szinte Henry eszmélésével egy időben ébredjek túlfeszített érzékekkel, ugrásra készen, lesve, hogy mire lehet szüksége. De most csendes volt, nem hadakozott délibábokkal, nem dobálta magát, csak halkan szipogott.
Felültem, amikor inni kért, az arcom megrándult, mert túl gyorsan mozdultam és az oldalam nagyon nem örülte a sietségnek. Segítettem felülni Henrynek, majd lassan, óvatosan megitattam, kis kortyonként, tesztelgetve, hogy mennyi marad benne, és amikor elég volt - vagy elfogyott a víz -, visszatettem a poharat az éjjeliszekrényre.
A hangja a szokásosnál is reszelősebb volt, a hányások nem tettek jót a torkának sem, de a kérdése tiszta volt, a szavai tagoltak. A halántékához nyomtam a szám.
- Persze, hogy meg tudok. Sőt, már meg is bocsájtottam - mosolyodtam el halványan, majd kissé elkomorultam. - Ne haragudj, hogy nem léptem előbb.
Mert ezt igenis a magam felelősségének éreztem. Igen, felnőtt férfi, nem is kölyök már, de baszki... vele ellentétben én nem voltam tropa attól, hogy kitettek, nekem nem nullázták az életem, én pontosan láttam, hogy mit művelt magáról nap-nap után. Elkerülhettük volna, ha nem hiszem, hogy neki erre és így szüksége volt. Nem volt. Erre. Így. Nem volt.
- Rendben vagyunk, Henry - cirógattam meg lágyan az arcát.
Most már tudtam ezt mondani, és el is tudtam hinni. Lehet, hogy túl korai volt, lehet, hogy megint abba a hibába esek, mint az első jobb napokkor, hogy azt hiszem, innentől minden felfelé ível. De ilyen mélyen még sose voltunk, és ilyen tiszta se volt a tekintete hetek óta. Ezért mertem újra hinni és megengedni magamnak, hogy elkezdjem elhagyni az eddig történteket. Nem elfelejteni, vagy úgy tenni, mintha sose lett volna, egyszerűen... hátra hagyni. Nem akartam ezt maguk közt tudni, vissza-visszatérni, esetleg felemlegetni. Tudom, miért, hogyan jutottunk ide, azt is, hogy mennyire nem igaz mindaz a sértés, vagy kaffogás, amit ez alatt kaptam tőle. Akkor is, ha egyik-másik adott pillanatban fájt.
- Nagyon szeretlek.
Ezért vagyok itt. Érte vagyok itt.

he'll fight because he knows he cannot hide

Reflexből, de lágyan, még mindig erőtlenül nyúltam az oldala felé, simogatva, amikor felült, hogy megitasson. A tenyerem, az ujjaim finoman pihentek meg a testén. Tudom, hogy fáj, mi amor. Nekem is fáj veled együtt, és bár ne kellene neked is szenvedned velem. A gondolatra pedig a szürkém is velem együtt nyüszített. A vizet pedig végre sikerült befogadnom, ami jó jel volt mindazok mellett, amik egészen eddig kétségben tartottak mindkettőnket. A pohár üresen koppant az éjjeliszekrényen.
A belőlem felbukkanó kérdést legfeljebb az elhasználtság színezte meg kissé, a közeledését pedig a szavai előtt is fáradt örömmel fogadtam. A derekáról az arcához nyúltam, amíg Ő a halántékomhoz nyomva az ajkait válaszolt. Amíg beszélt, csak lehunytam a szemim megint. Megkönnyebbülten préseltem ki magamból a levegőt. Szeret. Nem haragszik. Legfeljebb magára, amitől kényelmetlenül éreztem magam, mert ezt sem akartam. Ahogyan a fekélyt sem, ezt sem voltam képes hosszú távon elviselni.
- Az nem a te hibád, hogy erősebbnek hittél, mint amilyen vagyok.
Ha engedte, erőtlen finomsággal az álla alá fogtam és rövid, de számomra annál fontosabb csókra húztam magamhoz. Semmi nyelv, meg ilyesmi, főleg úgy, hogy ennyire undorítóan festettem én is, nem csak a matrac.
Egy aprót bólintottam a szavaira, és a holokomat az övének nyomtam. És ő hiába gondolta azt, hogy megint túl sokat előlegez meg nekem, én már biztos voltam abban, hogy ennél tovább, ennél mélyebbre nem fogok süllyedni. Egyrészt azért, mert őt még a whiskynél is jobban szeretem, másrészt azért, mert neki is és Patnek is tartoztam azzal a bizonyos "csalódással".
- Te amo mucho también.
Még mindig kissé reszketve ugyan, de magamhoz húztam kissé, és nem érdekelt, hogy mennyire fájnak emiatt a sebeim. Vagy az övéi. Ha másra nem is, de arra elég energiám volt, hogy megint egy kicsit játékba kezdjek a hajával, miközben oldalra fordítva a fejemet, úgy fürkésztem a vonásait, mintha nem láttam volna eleget, mintha ez lenne az első alkalom, hogy valaha is megnézem magamnak közelebbről. Újabb, rövid csókkal illettem az ajkait. Aztán csak a fejem az övének döntve, szuszogva megpihentem néhány percre.
- Még nem vagyok kész. - suttogtam megint rekedten, és a füle mögé tűrtem a haját - Haza akarok menni. Haza kell mennem. Megint.
Az új élet még mindig megijesztett, olyasmi volt, amire még józanul sem álltam készen. Mert előtte szükségem volt még egy utolsó, igazi löketre - pontosan úgy, ahogy akkor, amikor először eldöntöttem, hogy rendőr leszek. Nem azért, mert más, mert Pat akarta vagy mert a falka javát szolgálta volna. És ha már úgy döntöttem, hogy megint az életet választom a halál helyett, csábított az origója mindennek, a húsomba maró valósága annak a sírnak, amibe állítólag eltemettek. Odalent. Délen. Új-Mexikóban. Mert hát... akár akartam, akár nem, az életem összes radikális változása oda kötött. Akkor is, ha Pat szeretett belőle viccet csinálni.
- Azt érzem, hogy enélkül még az itteni - rendőr - brigádhoz sem tudnék jelentkezni. Adsz nekem még két, két és fél hetet? - a jobb kezeim ujjait megpróbáltam az övéi közé fűzni - Tudom, Pat hülyét csinált belőlem miatta, de ez nekem tényleg fontos. Esetleg...
Minden mozdulatom megdermedt, leszámítva az eddigi remegést, és úgy kerestem a párom tekintetét, mintha az életem függne tőle.
- Lenne kedved velem jönni?
Mert szerettem volna, ha velem van. Egyedül is végig tudtam volna csinálni az utat, nem arról van szó. Csak hát... Jól esne, ha ezúttal nem egyedül kellene mennem. Ha Ő is a saját szemével látná, hogy honnan indultam, hogy a világ számára mi maradt belőlem, hogy az évtizedek után a Legenda még mindig él és hogy annak ellenére, hogy a legtöbb dolog hazugság, még így is itt vagyok. Élek. Még úgy is, hogy a világ szemében halott vagyok.

Halkan nyüszítettem, ahogy az oldalamra majd az arcomra tette a kezét. Az érintés ismerős, otthonos volt, olyan, ami mellett éreztem, hogy kiengedhetek végre kicsit, nem kell annyira résen lennem, engedélyezett a pihenés. És közeledhettem anélkül, hogy attól kellett volna tartanom, hirtelen a semmiből totál más hangulatba csap át, hogy elküldjön az anyámba. Fel se tűnt így az utóbbi napokra már, hogy miféle készenléti állapotban léteztem, csak az, hogy egyre jobban fáradtam.
Kelletlenül húztam el kicsit a szám arra, hogy erősebbnek hittem, mint amilyen.
- Még mindig ugyanolyan erősnek tartalak. Mindenkivel megesik, hogy elbotlik és pofával előre tehénszarba zúg - vontam vállat, mintha ennyi lett volna az egész. - A Legenda státusz se véd meg ettől, brit tudósok is kimutatták már.
Szerintem akkor is annyira az, amennyire hiszem, csak szeret kötekedni, meg gáncsoskodni, de egyszer majd belátja, hogy igazam van. De ha nem... akkor sem lett kevesebb a szememben, annyi, hogy most picit meggyötört, ezt próbáltam a magam faszságaival elmondani. Meg jól esett végre kissé levedleni a tyúkanyó bőrt. Ezeken pörögtem fejben, amikor az állam alá nyúlt, én pedig egyből félrelöktem minden egyéb gondolatot, hogy minden figyelmemmel fogadhassam a csókját. Az se zavart volna, ha mélyíti, ha a nyelvét is használja, sose tudnék tőle undorodni némi lerobbantság és utóíz miatt.
Azt pedig kifejezetten fontosnak tartottam leszögezni, hogy részemről semmi sem változott kettőnket illetően, semmin nem változtatott az elmúlt időszak és semmiféle tüskét vagy egyebet nem dédelgetek, hogy később előránstam és orvul belé döfjem. Lehunytam pár másodpercre a szemem, ahogy a homlokomat az enyémnek döntötte. Hiányoztak ezek az apróságok, hogy úgy kapjam őket, hogy nem szól bele valami delírium.
- Mucho-mucho - dünnyögtem, a szavaira, majd rásegítettem, hogy közelebb tudjon húzni, miközben mindkettőnknek olykor spontán arcrángása támadt a fájó sebektől.
Mialatt a hajammal játszott, én a borostás képét cirógattam. Közben pedig mindennél jobban élveztem azt a nyugalmat, ami egyre inkább maga alá temetett. Az újabb kis csók után arcomat Henryéhez dörgöltem kissé, majd a nyakába szuszogtam. Olyan fáradt voltam. És magányos. És már annyira hiányzott.
Elhúzódtam, amikor azt mondta, hogy még nincs kész, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni, némileg ráncolva a homlokom. A nőstény értetlen kíváncsiságával biccentettem oldalra a fejem, Ő pedig a fülem mögé tűrte a hajam.
Aprót biccentettem a hazamenetelre, bár első blikkre azt hittem, hogy Fairbanksre gondolt. Kicsit késve esett le, hogy az úti célja Új-Mexikó. És hogy adok-e neki még pár hetet?
- Naná, hogy adok! - Két kezem közé fogtam az arcát. - Nincs kötelező ütemtervem, querido, csak... szerettem volna, ha legalább sikerül elindulnod. Nem miattam, miattad, amilyen vagy, amiket szeretsz, vagy legalább szórakoztatnak. Mint mondjuk megszeppent civilek unaloműző basztatása - villant kis mosoly az arcomon. - Felőlem az egész nyarat is azzal töltheted, hogy kitalálod, hogyan tovább, ha tényleg haladsz. Itt leszek, segítek, amiben csak akarod. - A jelenlegi kimerültségemet is gond nélkül félretettem volna, hogy megint boldog legyen.
Figyeltem, hallgattam, álltam a tekintetét, a mosolyom pedig már nem tünékeny kis semmi volt, hanem tényleg jelen volt. Energiáim finoman felszikráztak.
- Veled megyek, Henry - bólogattam határozottan. - Ahogy szólsz, indulhatunk is, ha neked fontos, nekem is - Ezúttal én voltam, aki rövid csókra hajolt, majd beharaptam kicsit a szám és nagyot szusszantam. - Úgy örülök, hogy itt vagy.

..: for the lyrics ::.

Még egy hétig semmi dolgom nem volt, úgyhogy igazából... Igyekeztem kihasználni a hátra lévő időt némi képletes faszverésre, meg arra, hogy egy kicsit megint formába jöjjek. Úgyhogy canga, futás, otthoni edzés... Ezeken kívül nem sok mást csináltam, csak a kanapén tespedtem, PS-eztem, ha a Spoty feldobott valami új és tetszős muzsikát, akkor a dobommal szórakoztam. Nehéz idők jönnek, minden pillanatot ki kell használni. Persze mindezek mellett a kedves kis feleségemet is szórakoztattam/a halálba kergettem mindenféle mémekkel, selfie-kkel, üzenetekkel random szarságokról. Bár, az utóbbit ma mellőztem, mert tudtam, hogy fuvarja van a világ végére, a semmi közepére, szóval... Sem ideje, sem térerője nincs velem foglalkozni. Hát szipp.
Viszonylag későn ért haza, bár ez nem tűnt fel igazán- Új-Mexikó után előszedtem a Red Deadet, és órákra bele tudtam feledkezni. Ha Dakota néha nem lök vállon, hogy itt a vacsi, sosem állok fel előle. Ez is egy átlagos nap, szóval amikor megéreztem őt, meghallottam, hogy matat a zárral, csak elmosolyodtam és amint nyílt az ajtó, reflexből elkiabáltam magam, mielőtt megállítottam volna a játékot.
- Buenas noches, mi amooooorrrrr!!!
Eldobtam a kontrollert, és ahogy felkelve a kanapéról fordultam felé, egyszerre több dolog is történt. Kurvára elgyötörten festett, és ezt lassan, de az energiáin keresztül is megéreztem. A szürke pattant, mert hát, mi a fasz van? Ismerős szagokat hozott felém az ajtót becsukó mozdulat szellője, a vér fémességével együtt. Egy pillanat volt csak, amire teljesen megdermedtem, de után úgy indultam el felé, mint akit puskából lőttek ki.
- Dakota? - ha közel engedett magához, egyik kezemmel az álla alá nyúlva próbáltam felemelni a fejét, a másikkal a Bessie vérétől áztatott pulcsit szorongató kezét húztam felfelé - Mi a fasz? Felmentél Fairbanksbe?!
Oké, bevallom, hogy így elsőre kicsit elkapott az ideg, de ez inkább amiatt volt, mert abból, amit eddig láttam és éreztem, semmi jót nem reméltem. Megverte? Megölte? Random bosszúhadjáratot indított a régi féltékenysége miatt? Közben pedig... Kurvára zavart az is, hogy a nőstényem energiái eddig talán még sosem érzetten voltak mások, egy kicsit megfoghatatlan volt számomra, de a lényeg teljesen egyértelmű volt: nem volt boldog. Közben pedig felrémlett a tény, hogy Ő még sosem ölt, és bár... Ha valaha meg is tenné, én lennék az utolsó, aki ezért elítélné, de... Kibaszottul nem akartam, hogy egy ismerősömmel nyissa a sort, plusz... Emlékszem magamra.
Pontosan tudom, milyen érzés először ölni vagy kárt okozni valaki másban. Az akkori, szar reakcióm, az ijedtségem és a félelmem miatt váltam végül azzá, akivé. Látod, Kölyök... Eltemettelek otthon a srácok mellett, de te mindig visszajársz kísérteni hozzám...
Minden esetre, ha még nem rázott le magáról, futólag megcsókoltam, csak hogy biztosan tudja és érezze, hogy itt vagyok, hogy vele és mellette vagyok. Ha pedig mégsem volt hozzá hangulatban, akkor nem a csók után, hanem anélkül tettem fel a kérdést:
- Elmondod, mi történt?
Engedtem, hadd menjen, hadd döntse el, hogy mit akar csinálni vagy mondani vagy a lakás melyik részére akarja száműzni magát. Minden esetre az én utam a konyhába vezetett tequiláért, mert ha jelenleg mást nem is, de ezt tudtam nyújtani neki, amiben biztos voltam, hogy szüksége van rá. Aztán majd mondja, ha akarja. Ha nem, akkor legfeljebb ráírok a kölyökre, hogy egyáltalán éltben van-e még... Hogy mekkora a gáz... Talán buktuk a zöldkártyánkat Fairbanksbe? Akkor mondjuk biztos hülyét kapok, de a szar dolgok listáján jelen állás szerint Dakota volt az első.

Kellett... fél vagy egy óra, hogy az adrenalin kicsit átmenjen rajtam, visszamásszak a gépbe és induljak. Valahol belül azt hiszem, pánik kapart. Főleg Rodriguez üzenete után. A hívásom után. Valami viszont ennél is jobban belém akaszkodott, a nőstény tovább ólálkodott a lelkemben, fáradhatatlanul, csillapodásában is hajthatatlan eltökéltséggel. Az önérzete, a büszkesége...
Lenéztem a kezemre, amivel megragadtam Bessie vállát, aminek hüvelykujját a lőtt sebbe vájtam. Nem éreztem se büszkeséget, se elégtételt, csak riasztó nyugalmat, mintha valójában egy utolsó cérnaszál tartott volna a teljes széteséstől. Mert ennyire valójában nem lehettem nyugodt.
Pedig... pedig.
Indítottam, és visszarepültem Anchorage-be. Abból tudtam először, hogy valami talán tényleg nem kerek, hogy a karbantartó a jókedélyű üdvözlés után megtorpant és egy szó nélkül, kicsit távolságtartón méregetett. Biztos nem a szemem miatt, a Farkas visszavonult, a szemem emberi volt. De tükör nélkül nem tudtam megmondani, hogy mi süthetett belőle, vagy az egész arckifejezésemből. Persze lehet, hogy a véres pulcsi volt az oka, amit a jobb kezemben lóbáltam.
Automatikusan a Mustanghoz mentem - a nap közben küldött, eddig térerő híján meg nem kapott üzenetek szüntelenül rezgették a telefonomat, de nem érdekelt -, és robotpilóta üzemmódban vezettem haza, teljesen normálisan. Igen, biztos, hogy valami cérnaszál...

A mélygarázsban magamhoz vettem újra a pulcsit, pedig már hordhatatlan volt. Ha a vért kis is mossuk belőle, a vállánál lyukas lett. Mégsem tudtam kidobni egy konténerbe, vagy egyszerűen otthagyni valahol. Úgy szorongattam a liftben állva, mintha valamiféle vad irhája lenne, bizarr trófea, a tettem mementója - a Farkas helyeslően mordult. Energiáim egyre határozottabb, nagyobb hullámokat vetettek, ahogy emeletről emeletre lejjebb engedtem a pajzsom, mint mindig, hazaérkezéskor. Eszembe jutott Rodriguez üzenete, mire paranoid, jeges érzés csiklandozta meg a tarkómat. Legyen.
Felérve megszokott mozdulattal nyúltam a zsebembe, vettem elő a kulcsot és nyitottam be. Annyira mindennapos volt, olyan egyszerű, hogy majdnem felröhögtem. De egy hangot se bírtam kibökni, még akkor sem, amikor Henry a szokásos módon üdvözölt.
Belöktem magam után az ajtót, a párom felé néztem, és hiába láttam, hiába éreztem az energiáit, mintha nem tudtam volna igazán felfogni a jelenlétét. Egy buborékban voltam, ami bármikor szétpattanhatott, és nem tudtam, mi lesz, ha ez megtörténik.
Valamit ő is megneszelt, vagy meglátott, mert ahogy felpattant, egyből meg is torpant. Egy hosszú, fagyott pillanatra rezdületlenül meredtem rá, a szemébe, ahogy ő se mozdult. Elkezdett belülről kaparni, hogy... ami történt, az rá is tartozott, valószínűleg magyarázatot várt az egész megjelenésemre, és... valamit mondanom kellett. Leginkább mindent.
Akkor se mozdultam, amikor kilőtt hozzám, figyeltem, ahogy vizsgált, egyik szeméből a másikba néztem, miközben az állam alá nyúlt, a kezemre fogott, és ez az érintés elég volt ahhoz, hogy elengedjem a... koncot. A véres, lyukas pulóver a parkettára esett - mint amikor a macska egeret vagy pockot visz a gazdája küszöbére. De én Farkas vagyok, Henry pedig nem a gazdám.
A pillantásom ha lehetett még komorabb lett a kérdésére, a felőle érzett kétségekre és
- Persze, és ha már ott voltam, gyorsan elintéztem egy kölyköt szerelemféltésből - mondtam szinte kikérve magamnak, majd elléptem tőle és a zsákmányomtól; akárcsak a lehetséges csóktól. - Nem vagyok ilyen kicsinyes.
Ökölbe zártam, majd ellazítottam a kezem, fél lábon egyensúlyozva kioldottam egyik majd másik bakancsom fűzőjét, kiléptem belőlük és beljebb sétáltam. Nesztelenül, puhán, mintha attól féltem volna, hogy egy hangosabban dobbanó lépés bennem tör el valamit. A légzésem is ugyanígy egyenletes volt, halk.
Szinte a nappali közepéig sétáltam, amikor elért a kérdése. Megfordultam, a tekintetemmel elkísértam a konyhába, és csak akkor feleltem, amikor felém tartott a tequilával.
- Összefutottam Bessie-vel az erdőben - közöltem egyszerűen, és ha nem ejtette el az üveget, megérkezett vele hozzám (vagy esetleg pohárba töltött...), akkor átvettem tőle és ittam egy kortyot. - Balesetből lőtte meg a vadász, a végén én vájtam a sebbe a karmom, mert felbaszott.
Energiáim halkan morajlottak, a szememben egy pillanatra vörös árnyék jelent meg, majd el is tűnt. Egy merő kordában tartott indulat voltam, minden, amit nem adhattam ki, nem torolhattam meg az ésszerűség és az érdekek miatt.
Kissé oldalra biccentettem a fejem, úgy fürkésztem Henry vonásait, túrtam energiáimmal övéibe, nem tudva eldönteni, hogy épp kapaszkodót, támaszt kerestem, vagy csak... segítséget.
- Megmutassam?
Ha akarta, hát megnyitottam felé az utat, az elmúlt órák emlékei pedig egymás után, sorban, a frissességük miatt pedig elég élesen peregtek le. Talán le kellett volna ülnöm, mielőtt ennek nekiláttam, mert mégiscsak egy száztízes voltam, de ahogy ez felmerült bennem, a Farkas megvetette a lábát. Talpon hordjuk ki, oké.
Semmit sem hagytam ki, semmit sem kentem el. Hazafelé még azt hittem, a végét szégyellni fogom. Én, aki nem olyan régen még azt magyarázta meg arról papol, hogy nem szereti az erőszakot, hogy hiába ez a világunk rendje, a saját tapasztalataim miatt sem szerettem, ha idősebbek megrángatta kicsiket csak azért, mert épp olyanjuk volt.
Csakhogy... nekem nem épp olyanom volt. Még a jelenben is csendesen mordultam, ahogy eljutottunk oda, hogy a repülőút után nem állt le. Jött az erőlködés, a próbálkozás akkor, amikor én már egy korábbi szégyenérzettől érzelmileg fáradtabb voltam, és nem tudtam... nem is akartam többet adni magamból.
Arra, hogy Henry meg  egy kis beszélgetési szándék miatt téptem volna meg, a nőstény hátán felborzolódott a szőr. Mégis kinek nézett minket? És még utána se bírta befogni, megpróbált megütni, de elkaptam a kezét, mert ezt aztán már végképp nem, az indulat nagyot lobbant bennem az ostobaságára, arra pedig, hogy úgyis el fogom cseszni, leütöttem.
A végére megint vörös lett a szemem, a hangom a Farkastól lett érdesebb, amikor megszólaltam.
- Nem öltem meg, de így nem adok neki újabb két évet sem. És ha legközelebb találkoztok, magyarázd... nem, nem kérlek ilyesmire. Leszarom, ha a következő kóbor kibelezi, kizárólag magának köszönheti majd.
Megint ittam pár kortyot, és mielőtt esetleg Henry megpróbált volna megölelni, vagy jobban közeledni, az ablakhoz sétáltam. Kicsit botorkálva, fárasztó volt az emlékmegosztás. De most szükségem volt egy kicsi távolságra, mintha a bőröm és mindenem túl érzékeny lett volna.

Elképzelni nem tudtam, mégis hogy máshogy jöhetett volna ki a matek, mint hogy Ő ment fel Fairbanksbe. Annyi idő még nem telt el, hogy Bess ledobja a kölyökprémet és kedve szerint nyargalásszon Alaszkában, szóval nyilván ez volt az első dolog, ami beugrott. Azzal, hogy a pulcsim idő közben a földön landolt, kurvára nem foglalkoztam, csak megforgattam a szemeimet a válaszára és kissé morogva válaszoltam.
- Nem ezt mondtam. - jó, de gondoltam, na - Tudom, hogy nem vagy kicsinyes.
Hagytam, hogy vetkőzzön és hogy beljebb vonuljon. Bár egyelőre még mindig semmi olyat nem tudtam meg, ami segített volna megérteni a történteket, azt sem, hogy él-e még a Vörös Démon és ha esetleg nem, akkor miért. Úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, ami jelen helyzetben okosnak és hasznosnak tűnt. Kislattyogtam a konyhába piáért és óvatosan kijátszottam az "akarsz róla beszélni" kártyát. Borzasztó fura volt megélni Dakotát ilyennek, és igazából fogalmam sem volt róla, hogy miként kezeljem. Mitől robban? Mitől múlik el ez a benne kavargó... nem tudom, megfoghatatlan valami? Egy merő ellentmondás volt a farkas és az ember, ehhez pedig a részéről kurvára nem vagyok hozzászokva.
Az egész üveget felé nyújtottam, és vele ellentétben én egészen otthonosan visszadobtam magam a kanapéra, a térdeimre támasztottam mindkét könyököm és előre hajolva méregettem a nejemet.
Összefutott Bessie-vel. Jó. Bólogattam, mert hát, ez még mindig olyasmi volt, amit magamtól is meg tudtam fejteni. Az egyetlen plusz infó az volt, hogy az erdőben találkoztak, szóval legalább nem a városban, ami jó. Meglőtték véletlenül, tovább bólogattam, és még akkor is, amikor azt mondta, hogy a végén ő terrorizálta meg kissé, mert felbaszta.
- Ééééés...?
Kíváncsian pislogtam, mert hát, valami másnak is kellett lennie, mert ennyitől csak nem lehet így kiborulva. Az nem akkora szám, hogy Bess felcsesz valakit, és helyre van téve, mind megéltük már, szóval vártam a csattanót.
- Persze... persze, mutasd.
Nem igazán voltam biztos abban, hogy látni akarom az egészet, de úgy tűnt, hogy Dakotának fontos, szóval egy kicsit sem ellenkeztem. Ráadásul reméltem, hogy lesz az egészben majd valami, amit nem tud vagy nem kar csak úgy kimondani, valami, a lényegi rész, ami miatt ilyen állapotban van. Mire az emlékek végére értünk, a kezembe temettem az arcom és megdörzsöltem a bőröm.
- Éééédes faszom...
Nem, igazából összességében ez az egész túl sok volt. Onnantól kezdve, ahogy az erdőben egymásnak feszültek, jogokról meg minden szarról balhézva. A repülőútnál azt hihettem volna, hogy minden jó lesz, de mivel az igazi balhés rész addig nem esett meg, tudtam, hogy a buli még hátra van. Az engem érintő részektől kifejezetten szarul éreztem magam, sőt, pár pillanatra fel is baszódtam, egész egyszerűen azért, mert utálok "kibeszélve" lenni, főleg ilyen témában. Az meg egyenesen nevetséges, hogy az egész egy brazil szappanoperába torkollt egy ponton, de tudom, hogy itt nem ez volt a lényeg. Ismerem Besst, velem is eljátszotta nem egyszer a nyomulós dolgokat, hiába nem volt kedvem beszélgetni sem a magánéletemről, sem akármi másról. Az emlék-Dakotával együtt éltem meg a felpiszkált farkas feszültségét, közben valahol eszembe jutott a húsvéti edzés, amikor egyetlen cérnaszálon múlott, hogy edzés közben ne tépjem fel a Behemót torkát. Amit Dakot csinált, ahogy viselkedett... Teljesen új volt és szokatlan, ezt aláírom, a maga módján meg is lepődtem, mert még sosem láttam ilyennek, de... Ezt leszámítva nem értettem igazán a "problémát".
Figyeltem, ahogy Dakota szemeibe költözött a kis feketém vöröse, miközben beszélt, én pedig muszáj voltam rágyújtani. Különben is elvonult az ablak felé, szóval... Azt hiszem, a mai hancúrnak meg összebújós vacsinak reszeltek.
- És az mér a te gondod? - kérdeztem, miután kifújtam az első slukkot - Úgy is van, szard le. Túltolta, ahogy szokta, te lebasztál neki egyet és kicsit megterrorizáltad, nagy kaland. Bárki megtette volna. Én is megtettem anno.
Az meg már tényleg ne az ő baja legyen, hogyha máskor olyasvalakibe szalad bele, aki nem áll meg ennyinél. Emiatt fájjon Taco feje, főleg úgy, hogy most már igazából miattam sem kell Dakotának a falkával foglalkozni ilyen mélységeiben. A szürkém csak kókadtan heverészett a lelkemben, ahogy egyre inkább eltűntünk a füstfelhőben. Egyikünk sem tudta, hogy igazából most mi a gond, de az még mindig nem esett jól, ahogy Dakota érezte magát. Viszont van egy erős gyanúm, hogy talán nem ezt a választ vagy reakciót várta volna tőlem, úgyhogy... Előre dőltem, és a játék mellé már bekészített whiskymért nyúltam, hogy egy nagy korttyal felvértezzem magam a folytatásra.

i'm a ghost

Az, hogy Henrynek mindez egy elnyújtott "és" volt sokat elárult igazából mindkettőnkről. Megráztam a fejem és inkább felajánlottam, hogy megmutatom neki az egész fost, mire bólintott. Utáltam újraélni, a már valamelyest elegyengetett feszültséget és haragot ismét felpiszkálni, hogy a végére megint vörös legyen a szemem, de most már legalább piával a kezemben.
És szerencsére Henry nem nyomult, nem próbált hozzám érni, csak leült a kanapéra és rágyújtott. A délutáni feldúlt láncdohányzásom kaparta a torkom.
Ahogy a kis affér végére értem, ő a kezébe temette az arcát, én meg nagyot kortyoltam, mintha ezzel leöblíthetném a felkívánkozó epét. Sprinter voltam, nem maratonista, ami az indulatokat illeti, így az, hogy még mindig ilyen szinten fel voltam baszva valahol - főleg ezzel az ismétléssel - betett a bioritmusomnak. Oké, ez nagy részt még mindig a Farkas volt, de a saját megvetésem is beleszövődött. Mármint... a kölyök iránti megvetésem. Magammal szemben más bajom volt.
- Nekem mondod... - mormoltam az orrom alatt és megint ittam, de nem túl nagy kortyokat, nem akartam lerészegedni.
Az ablakhoz mentem és ha már ott voltam, ki is nyitottam, hogy az est hűvös levegő is segítsen, azt hiszem. Egy darabig a várost néztem, amiben olyan meglepően könnyen megtaláltam második nekifutásra a számításom, amiben a párommal együtt éltem, és ami olyan kényelmes távolságra volt a falkától.
- Nem, csak gondoltam szólok, mennyi ideje van nagyjából az "exednek" - horkantam fel a végére egyfajta hitetlenkedő, semmi nevetés módján, mert hát... mindketten tudtuk, hogy nem az. Egyikünknek sincsenek exei. Jó, ez így nem igaz, nekem ott van Aiden, neki pedig technikailag idesorolhatjuk Maryt.
Fél kézzel a hajamba túrtam és ezúttal tényleg felnevettem röviden, kicsit hisztérikusan, amikor Henry azzal folytatta, hogy a kölyök megtépése nagy kaland, bárki megtette volna és ő is megrángatta anno. Visszafordultam az ablaktól felé, kissé széttárva a karjaimat.
- Én nem vagyok te. Akármennyire is hasonlítsunk. Én nem ugrok neki másiknak, nem baszok oda és nem adom át csak úgy a gyeplőt a farkasnak. - Tettem felé pár lépést, az energiáim zaklatottan kavarogtak, a nőstény dacosan honolt a lelkem mélyén. - Kóborként kezet emeltem egy falkásra.
Ahogy ezt hangosan is kimondtam, megrogytak a vállaim, a következő pillanatban pedig repült az üveg és a szemközti falon csattant, ripityára törött, a tequila tócsába gyűlt a fal tövében, a szilánkok között. Két kézzel fogtam a fejemre, ahogy a mennyezetre emeltem a tekintetem, a pánik és a harag életük kergetőzését produkálták bennem.
- Neked ez semmi, neked mindig ott volt Pat és szépen elsimította a dolgokat, eltakarított a szarod és bevédte a segged. Plusz még a falkában voltál, amikor megtépted. Nagy kaland... Ja, ti pofázhattok meg pattoghattok és acsarkodhattok a nagyvilágba, mert úgyis lesz valaki, aki helyettetek gondolkodik, visszafogja magát meg rólatok gondoskodik, de ez nem így működik.
Zaklatottan szedtem a levegőt, és ha lett volna még valami a kezem ügyében, biztos, hogy azt is összetöröm, így csak kétoldalt a fejemre szorítottam a kezem és erőnek erejével próbáltam csillapodni. A nőstény gomolygott, sötéten és viharosan és olyan kurva hangos volt... Bessie vérének íze még mindig megülte a szám, hiába próbáltam tequilával leöblíteni.
- Ott kellett volna hagynom a picsába - mondtam, a hangom megremegett. - Kitérni, elkerülni, elfutni. Van fogalma róla, hogy mennyire szeretném megtenni? Hanyatt-homlok menekülni, hogy a büdös életbe ne találjanak rám, ha viszonozni akarnák némi kamattal a gyerek-bántást? - meredtem Henryre, egész testemben reszketve, a késztetéseim csapdájában. - De a másik nem engedi. Nem engedte el a sértést sem és most azt érzem, hogy baszódjon meg mindenki, ha ez kell, kurva élet, hogy beleállok.
Megremegett a szám, a szemem, ami még mindig a Farkasé volt, kissé könnybe lábadt. Bosszús mordulással fordultam el, újra kibámulva az ablakon és karba fontam a kezem, mintha ezzel jobban egyben tudnám tartani magam. Miért nem tudok lehiggadni? Miért nem múlik már el?
Persze... tök egyértelmű volt a válasz. Csak annak elfogadása meg elrendezése...
- Nem vagyok az oldalkocsid. - Ez is baszta a csőröm, a nőstény egyenesen kikérte magának, hogy őt csak valaki más kontextusába helyezve látták. Henry kinövéseként, aki miatt teszek, mondok vagy érzek mindent ezen a kibaszott világon, mintha nem lehetne, hogy valami egyszerűen nekem nem teszik. - De ha a falkád is valami nyúlványodnak lát, akkor bocsi, lehet még te is kapsz Princess Peach miatt.
Bár neki ott volt Pat, szóval emiatt azért annyira nem aggódtam.

- Nagyon jól tudod, hogy nem az exem.
Kihallottam én a nevetéséből meg a hanghordozásából, hogy ezzel Ő is tisztában van. De attól még nem esett jól, hogy ezzel szurkálódott meg hogy egyáltalán felhozta. Miért? Minek? Annyira hót felesleges volt. És azt továbbra is fenntartom, hogy azon lamentálni, hogy mi lesz Bess jövője, nem a mi dolgunk. Nem kívánok neki rosszat, nem erről van szó.
Nem, Dakota tényleg nem ilyen válaszra számított tőlem, és ez már akkor elég nyilvánvalóvá vált, amikor felröhögött és a hajába túrva visszafordult felém. Nekem pedig nem egy kortyot kellett volna innom, hanem mondjuk húzóra a fél üveggel. A folytatást tekintve lehet, jobban jártam volna.
A szürke moccant a lelkemben, amikor a fejemre olvasta, hogy milyen vagyok valójában... Szerinte. Ezzel párhuzamosan a pulzussom is meglódult kissé és kihúztam magam ültömben.
- Hát, a mellékelt ábra szerint most már igen.
Üdv a klubban, sajna a kösztőcsomag lemaradt. Elhúztam a szám, mert kurvára nem értem, hogy miért kell ezt ennyire szélsőségesen látnia. Oké, mások vagyunk, de nekem nem kell a farkasra fognom a dolgokat, magamtól is elég jól el tudok pattani és tisztában vagyok vele, hogy Dakota nem ilyen. De bazmeg, attól még farkas, akiben ösztönök munkálkodnak, kurvára nem értem, mit kell ezt megvetni vagy valami rossz dolognak beállítani. És közben úgy csinálni, mintha én azt várnám tőle, hogy olyan legyen, mint én. De egyelőre állom az ütéseket, és még akkor sem állok fel, amikor a falhoz bassza az üveget.
- Jó, hát az kurvára nem kellemes, de nem úri luxusodból, hanem mert nem tudta, meddig mehet el. Más kategória, ráadásul még kurvára segíteni is akartál neki, szóval nem kell ezt annyira túlpörögni.
Erősen kétlem, hogy már szerveznék is a Tarkokat valami istentelen hajtóvadászatra ellene. Oké, megdicsérve biztosan nem lesz, de messze jobb a helyzet, mintha tényleg puszta szórakozásból vagy hobbiból rángatta volna meg. Dakota érzései égettek és ahogy nekiállt a világra (rám) okádni őket, akkor már eljött az a pont, hogy én is felkeltem. Ömlöttek belőle a szavak. Olyanokat vágott hozzám rólam és Patről, amiket a büdös élteben nem hittem volna, hogy az Ő szájából hallani fogok. Fájt, kurvára kaparta a lelkemet minden hang, a Hold a szemeimbe költözött, a hangja figyelmeztetően gurgulázott a torkomban. Kurvára szeretlek bazmeg, de ezt nem fogom benyelni. Nem, tényleg nem olyan, mint én. Mert amíg az ő haragjába pánik keveredett, az enyémbe egy adag sértettség, a pipa pedig egy csettintésre öntött el. És ebben most a szürke sem tudott megállítani. És nem is akart.
- Befejezted?! - hörrentem rá és tettem felé egy lépést - Kibaszottul unom már ezt a magányos túlélő szarságodat, nem fogod fel, hogy annak már vége van?! Nem, nem fogod fel, miért is fognád, te ezt nem tudod elviselni. Ne engem hibáztass a szarságaidért, többet már képtelen vagyok benyelni. Neked is lehetett volna normális védelmed, de hát, nem, neked mindenképpen meg kellett magad baszatnod egy falka lábtörlőjével, mert annyira farkas akartál lenni! Mégis mire számítottál?!
Elegem van már abból ténylg, hogy azért, mert Ő szar döntéseket hozott, én vagyok a faszkalap, csak mert nekem máshogy alakult. Én nem akartam farkas lenni, nem tudtam róluk úgy, mint Ő. Nem én könyörögtem Patnek, hogy harapjon be. És ha azt hiszi, hogy így olyan gecire könnyű életem volt, akkor semmit nem értett meg belőlem vagy a történeteimből az elmúlt hónapokban.
Csak megfeszült vállakkal hallgattam, ahogy kifakadt. Hogy menekülni akar. Itt hagyni mindent és a világ másik feléig rohanni csak azért, mert kezet emelt egy falkás kölyökre. És még a feketét hibáztatja, amiért visszatartja. Teljesen ki volt borulva, de jelenleg... Az előző kis műsora miatt nem voltam olyan hangulatban, hogy vigasztalni próbáljam. Eszembe sem jutott.
- Helyes! - kaffogtam rá indulatosan, amikor azt mondta, hogy beleáll a helyzetbe, és most először valami egészen megfoghatatlan büszkeség keveredett a hurrikánomba - Az a te nagy bajod, hogy száz évet leéltél egy szar, semmi farkassal, végre kaptál egy erőset, egy igazit, de még mindig nem tudsz vele mit kezdeni. Úgyhogy talán mégis lehetnél kicsit olyan, mint én, és igenis átengedhetnéd neki párszor a gyeplőt, mert látszólag sokkal több esze van, mint neked jelenleg.
Itt parádézik velem ahelyett, hogy normálisan megbeszélhettük volna az egészet. Meg becsmérel, bezzegezik és rajtam tölti ki az indulatait, amikor én semmi mást nem csináltam, csak azért tepertem június kivételével minden egyes kurva nap, hogy neki jobb legyen. Hogy nekünk jobb legyen. A következő, gyakorlatilag totál a semmiből jött kijelentésére úgy festhettem, mint aki üvegfalnak ütközött. Kissé elnyíltak az ajkaim a döbbenettől. Mégis ki a faszom mondta, hogy az oldalkocsim lenne? Vagy ki éreztette vele? Mert az biztos kurva élet, hogy nem én, szóval ismétlés a tudás anyja alapon: nem. Nem nyelem be, hogy én szívjak mások szarságai miatt.
- Sosem mondtam, hogy annak tartalak, bazmeg. Ezt ne próbáld rám kenni... - kissé halkabban morogtam oda neki a figyelmeztetésemet, és még mindig ezüstben úszó szemekkel egész egyszerűen hátat fordítottam neki és meghúztam a whiskyt.
- Nem fogok. - ebben teljesen biztos voltam - Ismerem őket egy ideje.
Vissza sem néztem rá, egész egyszerűen szándékomban állt kimenni a konyhába az üvegemmel és befejezni ezt az egész szarságot. Vettem pár nagyobb levegőt, és ahogy kissé elcsihadt a lelkem, úgy kapart egyre erősebben a megbántottság, visszhangoztak a fejemben Dakota szavai, az enyémek és az a borzasztó tény, így kellett viselkedjek vele. Oké, messze nem tartottunk ott, mint a túraösvényen anno. És ja, pont arról papoltam, hogy ez normális, de bármennyire is tartottam annak... Ő a kibaszott nejem, meghalnék érte gyakorlatilag és gyűlölöm, amikor így és ilyen formában kell beleállnom. Ideális lett volna, ha esetleg Ő is lehiggadna és tényleg beszélgethetnénk, de... Én és az álmaim, ugye.

- Persze, hogy tudom - legyintettem ingerülten, mert úgy összességét tekintve tényleg ez volt a legutolsó hangyafasz, ami bármilyen szinten is érdekelt vagy foglalkoztatott.
Láttam, felfogtam, ahogy a szürke mozdult, ahogy Henry kihúzta magát a folytatásra. Arra, hogy olyan kis hányaveti odadobta nekem, hogy hát a jelek szerint már ja, én is nekiugrok másoknak, egy pillanatra valami megfeszült bennem. Valami, amit tényleg nagyon régen éreztem magammal kapcsolatban, főleg ilyen téren, és nem gondoltam volna a farkasként töltött éveim alatt, hogy fogok: elégedettséget. A bennem élő vad pedig egy fél lépéssel közelebb jutott ezen keresztül az emberhez.
A tetteim fölötti pánik viszont nem fújt ilyen könnyen visszavonulót, a szavak jöttek, az üveg falnak repült, pedig sokkal jobban tettem volna, ha inkább kussban megiszom a tartalmát, alszok egyet, és másnap higgadtabban mérlegelem a dolgaimat. De ehhez már végképp olyan szintű megfontoltságra lett volna szükség, amilyennek egyszerűen - még? - nem rendelkeztem.
Az sem segített rajtam épp, hogy Henry próbálta a puszta tények felől megmutatni nekem az egészet. Mert a saját reakcióim is megleptek, ezzel pedig a tény, hogy a nőstény kezdte komolyan megmutatni a másik oldalát is. Azt, amiből csak leheletnyi ízelítőt kaptam a kölyökmentéskor, és mivel azóta nem volt rá oka - okunk -, így nem is fedeztem fel többet.
És nem, nem tudom olyan könnyen venni, magától értetődő természetességgel kezelni, hogy életemben először ennyire elpattant bennem a húr. Mindennek következménye van - amik elől menekülni szoktam mert menekülnöm kellett. Azzal pedig, hogy Henry tök máshogy, könnyedebben látta az egészet, csak rápakolt egy lapáttal az ingerültségemre.
Amint kiejtettem Pat nevét a számon, tudtam, hogy olyan területre léptem, ami semmi jóval nem kecsegtet, de... már kint volt. Ez pedig hozta magával az összes többit, minden mindegy már alapon. A barna ezüstbe váltott, a rubin a helyén maradt, a megbántottsága alattomos méregként kúszott felém, mintha gyomorszájon ütött volna. Ez ha nem is hatott kijózanítóan, de nem suhant odébb nyom nélkül. A nősténnyel együtt, csak egy árnyalatnyit ugyan, de összébb húztuk magunkat.
- Be.
Ennek hála pedig jött az ő lavinája. Megfeszült az állkapcsom, de nem szóltam közbe. Ő hagyta, hogy hányjak, én se fojtottam belé a szót.
- Egyetlen szarságomért sem hibáztatlak, semmi közöd nem volt hozzájuk. De ja, lehet, hogy mindezek miatt nehezemre esik megérteni, hogy a normális védelemmel együtt jár Bessie példája alapján az életösztön meg az ész hiánya, és komolyabban veszem, hogy a tetteknek következménye lehet. És megmondtam, hogy ugyanúgy végigcsinálnám megint, mert ez a kibaszott erősségem. - És akár tetszett, akár nem, ez pont nem a traumám volt, hanem a büszkeségem: igenis megcsináltam és eljutottam eddig.
A menekülésekkel együtt, hiába volt szégyen a futás, soha egy pillanatig nem szégyelltem, mert ez van. Mind úgy élünk túl, ahogy tudunk, én eddig így. És igen, kurvára ijesztő, hogy az elsődleges túlélési stratégiám most jószerével lehetetlen. Hogy nem az, hogy tippem sincs, mire számíthatok, de még csak el se tudok futni előle, és mindezt miért? Mert egy neveletlen szaros kölyök képtelen befogni, amikor kellene.
Helyes.
Szinte megütköztem a hirtelen rávágáson, a felizzó büszkeségen. Csak pislogtam párat, majd abba a kavicsnyi melegségbe kapaszkodtam a mellkasomban, amit ez gerjesztett. Szükségem volt rá.
- Az a szar, semmi farkas én voltam - emlékeztettem erre az apróságra. - A mostani... - elhallgattam és lehunytam pár másodpercre a szemem. - A mostani is - ismertem el, szinte megadón. - Nem vesztette el az eszét, nem kapatta el magát, csak... rendet rakott. Pontosan tudta, meddig mehet el, Henry... hogy meddig mehetünk el. Akkor sem pattan el, amikor az a kis hülye még hozzátette, hogy el fogom cseszni veled.
Pedig az mélyre ment, még most éreztem, akármennyire is nem akartam. De hát neki teljes egészében Henryhez igazítva léteztem, és ez ki is bukott belőlem - igaz nem így. Mert nekem tök egyértelmű volt, és emiatt azt hittem, hogy Henrynek is, de tévedtem.
A homlokomat dörzsöltem.
- Tudom, nem is rád értettem. - Nem volt ez igazi felcsattanás, inkább afölötti frusztráltság, hogy elcsúsztam ezen. - A kölyök nem bírta felfogni, hogy tőled teljesen függetlenül, önmagáért lettem képtelen elviselni a végére. Azt se értem, hogy neked hogyan megy, vagy ment. És nem akarok más szemében is ennyinek tűnni, miattad sem.
Mert akkor lehet, hogy őt (is) bántják, de amikor azt mondta, hogy őt biztos nem, kicsit megnyugodtam és leülte a legközelebbi fotelbe. Némán figyeltem, ahogy Henry faképnél hagyva a konyhába csörtetett. Felhúztam mindkét lábam, átkaroltam őket és a térdemre tettem az állam. A nőstény kényelmesen nyújtózott, és megint... velem ellentétben neki se kétségei, se fenntartásai nem voltak - teljesen elégedett volt a mai dolgainkkal.
- Ugye tudod, hogy soha senkinek nem mennék neki csak azért, mert anno dugtál vele. Vagy lenne röpstartból elásva - mondtam halkan, mert ez volt a másik, aminek a lehetősége nyomasztott. Hogy azt hiszi, hogy egy kiállhatatlan hárpia vagyok csak azért, mert előttem is volt élete.
Bessie-vel sem azét mentek félre a dolgok a kávézóban, mert basztak. Ma sem emiatt estem neki, akkor sem, ha képtelen volt ezt felfogni.

Mindkettőnk kurva nagy szerencséjére Ő is, meg a fekete kissé takarékra tette magát, amikor a kanapéról felállva leadtam nekik a jelzést, hogy nem viselem el sem azt a hangnemet, sem azt, amit hozzám vágott. Jó, mondjuk a büdös életben nem emelnék rá kezet, olyat egyszerűen úgysem tudna tenni vagy mondani, de... Attól még ennél is jobban üvölthettem volna, esetleg én is szétbaszok valamit a nappaliban, ha tovább huzigálja a bajszomat. Ettől független rohadt pipa voltam és fájtak a szavai, a véleménye rólam és az életemről. Most bezzeg zavarja, hogy Pat mindig ott volt velem, de amikor arról beszélünk, hogy ja, máskülönben már rég megdöglöttem volna, akkor ő a Szent.
Hát, ebben is teljesen más véleményen vagyunk. Állítólag nem hibáztat, holott az előbb rótta fel, hogy debezzeg, mintha én tehetnék arról, hogy nehéz élte volt. És akkor ezek után még szolidan egy kalap alá vesz a kölyökkel is, mert hát... Jó, rendben, legyen. Tök jogos, az én életösztönömmel is ki lehet törölni valaki seggét normál esetben, az ész hiányáról pedig ne is beszéljünk.
- Lófaszt jár együtt! - vágtam vissza még mindig dühösen - Az meg sem fordul a fejedben, hogy valaki gyárilag van elbaszva? Ahogyan én is? - egy kósza pillanatra az emberi életem tragédiái fájdalmasan színezték be az energiáimat, de még csírájában megöltem - Se Patre, se másra, se a falkára nem kenheted rá az ilyen dolgokat, és különben is...
Hirtelen hallgattam el. A dolgokon és azok következményein való érvelése nekem egy kicsit sántított még vele kapcsolatban is, és persze az első és legfájdalmasabb dolog az volt, ami a lányával történt. De egyszerűen nem voltam képes ezt hozzá vágni, úgyhogy a végén csak idegesen felmorrantam, és inkább tovább hallgattam a menekülési vágyáról és arról, hogy vele ellentétben a nőstény sziklaszilárdan megveti a mancsait. Még jó, hogy meg. Legalább van pártfogóm is ebben a történetben. Hiába nem láttam még ilyennek a kis feketémet, én büszke vagyok rá a szürkével együtt.
- És micsoda életed volt. - ha már Teresát nem is, de ezt epésen a lábai elé köpöm, a folytatást pedig jószerével nem tudom feldolgozni. Mármint... - Te most szopatsz. Csak szopatsz, ugye? Épp azt ugatom, hogy mennyire király a fekete, és most mondod ki mindazt, amiért nekem estél? Megőrülök... - megráztam a fejem - Nem fogod velem elcseszni, fasz mindegy, ki mit mond vagy gondol, erről nem vagyok hajlandó beszélni.
Talán nagyon hülyén festhet a magabiztosságom a dologban pont itt és pont most, de nem érdekel. Dakota és én egy külön világ vagyunk. Talán Paten kívül senkinek nincs belátása abba, hogyan élünk, mit érzünk egymás iránt és meddig vagyunk hajlandók elmenni egymásért. De még Ő sem tud mindent. Senkinek semmi köze hozzá, egyikünk sem szokta ezt kiteregetni és ez így van jól. Véleménye mindenkinek lehet, de az meg ugyebár pont olyan, mint a segglyuk, szóval... Hagyjuk.
Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy utána még belém áll az oldalkocsis megjegyzésével is. Csak megforgatom a fejem arra, hogy nem rám értette. Még jó, hogy nem rám értette, de akkor miért nekem mondja? Miért nem Bessie-vel beszélte meg? Hát nm igaz már...
- Akkor mit javasolsz, elváljunk? - döntöm kissé oldalra a fejem, és nyilván kurvára nem fogunk elválni emiatt, de azért erős volt ez a "még miattad sem" - Vagy tán egyszerűbb lenne inkább telibe leszarni, hogy kinek mi a véleménye. Megint.
Talán ebben sem vagyunk egyformák, bár azt hittem, hogy mégis. Mint amikor nyilvános helyen böfögünk és kurvára nem érdekel, hogy ki mennyire gondol minket parasztnak. Az én megítélésem csak két ember szájából foglalkoztat, az egyik az Apám, a másik a Feleségem, aki épp percekkel ezelőtt írt le, mint egy felelőtlen, önálló életre képtelen szart, aki helyett Pat úgyis mindig mindent elrendez. Csodás.
Biztos voltam abban, hogy ezért és ennyiért én nem fogok rábaszni. Közvetlenül legalább is biztosan nem. Szóval ezzel a határozottsággal közöltem is vele erről a véleményem, aztán többet rá se nézve hagytam magára a nappaliban és a konyhában lévő asztalhoz ültem. Háttal.
A kezembe temettem az arcom, megint. És csak annyira emeltem el, hogy inni tudjak, egy kicsit.. Leöblíteni a nappalis jelenet fájdalmait és a keserűséget, amit az egész magával hozott. Csendben szuszogtam fújtatás helyett, amikor Dakota halk hangja beúszott a helyiség falai közé. Mindkét öklömmel az asztalra csaptam és robbantam. Megint.
- Mi amor, most komolyan?!
A szék hangos zörejjel tolult hátra, ahogy felkeltem, és hamar véget vetve az elzárt magányomnak, visszacsörtettem hozzá. Eddigre Ő már a kanapén ült és a térdeit ölelte, és az, hogy látszatra ilyen elesettnek tűnt, egy kicsit visszavett belőlem, de azért még mindig fel voltam cseszve. Csak nem üvöltöttem.
- Mondd, hogy nem nézel teljesen hülyének... Mi a faszért gondolnám, hogy ilyet csinálnál? A fél világot átdugtam veled együtt, pontosan tudod te is, én is... Tudom, hogy ezen mindketten túl vagyunk... Ha nem így lenne, már a kurva kávézóban beépíted a fejét az asztalba.
Meg nem segített volna neki az erdőben. Ott hagyta volna a picsába szenvedni. Nem látta volna el, már amennyire tudta. Esetleg csali végett, hogy a bizalom megléte után kilökje a repülőből. Tudom, hogy nem az eszemért szeret (meg ezek szerint a felelősségtudatomért se, ugye), de annyira én sem vagyok hülye, hogy ezt ne lássam át. Csak néztem rá, kissé idiótán, de még mindig zabosan, mert közben még attól is tartottam, hogy nm hisz majd nekem. Minden esetre, ha már itt voltam, a cigisdobozért nyúltam, kettőt gyújtva egyszerre, az egyiket Dakota felé nyújtottam.
- Hozzak egy másik tequilát?
Még mindig kicsit hisztis hangon kérdeztem, de... Minden látszat és szitok ellenére tényleg törődni akartam vele és jót akartam neki. Azt akartam, hogy megértse és szeresse mindazt, ami most történik vele. Akkor is, ha erről gyökeresen más véleményünk van. Ha kért, akkor hoztam, ha nem, akkor csak a saját üvegemért mentem vissza a konyhába, aztán... Visszaültem a kanapéra. A tőle távolabb eső felére, mert nem akartam még azt is hallgatni, hogy belemászom az aurájába.
- Akarod, hogy lelépjek egy kicsit? Vagy beszéljünk anélkül, hogy mindennek elhordanánk a másikat?
Ezt már egészen halkan kérdeztem némi kivárás után, két slukk között. Egyikkel sem volt problémám, motorozni mindig jó, és ha egyedül akar lenni rágódni, akkor legyen. Nem fogok rátelepedni.

- Próbáltam kedves lenni - morogtam az orrom alatt a gyári elbaszottságra, majd felvontam a szemöldököm a félbehagyott mondatra. - Igen?
Nem voltam biztos benne, hogy hallani akartam a folytatást, már csak azért sem, mert ismertem a férjem. Akkor is, ha épp nem teljesen úgy tűnt. Ha ő valami elé szűrőt tett, az tényleg, így végül inkább megráztam a fejem.
- Felejtsd el.
Nem akartam hallani, akármi legyen is az. Struccpolitika, ide veled. Így is elég feszült volt a hangulat, nem hiányzott még pár nyílt láng a puskaporos hordók közé. Azt nem mondom, hogy az átharapás előtti idők és a mostani összevetése, meg a rá adott reakcióm jobb, de bassza meg...
- Bocsmár, hogy nem vagyok pöccre összeszedett! - csattantam fel. - Félek, oké? Majd abbahagyom, de kaphatok így öt percet? Széteshetnék kicsit? Tudom, hogy neked ez az egész lófasz se, majd nekem se lesz, de most kurva ijesztő, egyik reakcióm se olyan, mint eddig megszoktam és ezzel rohadt gyorsan zöld ágra kell vergődnöm, tudom. - Vettem pár nagyobb levegőt, és igyekeztem korában tartani a légzésem, hogy ne legyen megint olyan kapkodó, mint Healyben volt, amíg a falkásokra vártam a kiütött Bessie-vel.
Csípőre tettem a kezem és lehajtottam a fejem.
- Sajnálom - böktem ki, majd beharaptam a szám. Nem volt fair a viselkedésem vele szemben, teljesen mindegy, hogy mi hozta elő.
Ha csak dühös lett volna, azzal elbírok, arra visszaugathatok ugyanúgy, szavakkal tépve, kiadva... rajta levezetve bassza meg azt, ami bennem ragadt. Jézusom... Elszégyelltem magam a viselkedésemért.
Az oldalkocsit már jóval higgadtabban tálaltam, de persze félrement, mint az első lövéseim a lőtéren. A pontosításom se sokat segített.
- A faszt válunk el! - horkantam fel, újra Henryre nézve. - Csak aggódok, hogy neked is bajod lehet abból, amit tettem. És arra mindig büszke leszek, hogy hozzád tartozok, de az felbaszott, hogy valami szimbiótának próbált beállítani. Addigra ez a sokadik csepp volt, főleg a korábbi szájtépéseim után.
Nem akartam, hogy azt higgye, az a bajom, hogy összekötnek vele. Még mindig úgy gondoltam, hogy ketten vagyunk benne mindenben, pontosan ezért aggódtam most miatta, és nyilván az se okozott bennem semmiféle törést, ha egy egységként gondoltak ránk. Azok vagyunk. De a szimpátiám és az ellenszenvem nem Henry hozadéka, az érzéseim a sajátjaim, és... igen, képtelen voltam benyelni, hogy ez ennyire figyelmen kívül lett hagyva.
Ő elvonult a konyhába és nekem háttal leült, én a kanapé egyik végébe telepedtem, gombóccá hajtogatva magam. A kérdéseim viszont nem fogytak el, a hirtelen hangra pedig összerezzentem. Aztán szusszantam és nem szólaltam meg, csak hallgattam a székzörgést, aztán a lendületes lépések dübörgését, és a fejemet továbbra is a térdemen nyugtatva sandítottam fel rá.
Még mindig dühös volt, én már javarészt lecsillapodtam. Kurva szar, de tényleg olyan volt, mintha egyszerűen fogtam és átadtam volna neki a saját indulataimat. Tessék, itt van, dédelgesd és rendezd le őket helyettem, de jobban értesz hozzá. Szőrnyű vagyok.
- Nem nézlek hülyének - mondtam végül. - Csak néha nem vagyok benne biztos, hogy ami nekem egyértelmű, azt ki is tudom fejezni.
Sose benne kételkedtem, sokkal inkább magamban, ezért kellett olykor némi megerősítés.
Szótlanul vettem át a felém nyújtott, meggyújtott szálat és azonnal beleszívtam. A füst az orrom keresztül távozott, bár istenigazából nem nikotinra volt szükségem. Meg nem is piára, de azért:
- Kérlek - feleltem és biccentettem az új üvegre.
A semmibe bambulva hallgattam megint a ténykedését, a hűtő ajtó nyitódott majd csukódott, azt hamarosan Henry visszatért két üveg piával. Whisky és tequila. Ha valaha bandát alapítunk, ez tökéletes név lenne.
- Köszi - motyogtam, aztán egyből meg is bontottam az üveget és kortyoltam belőle.
Ahogy leült a kanapé másik végébe, helyezkedtem kicsit, felé fordultam és úgy dőltem vállal a háttámlának. A fejemet is rádöntöttem, kicsit lejjebb csúsztam, így néztem a férjem, immára emberi szemmel, kevésbé zaklatott, de még mindig kissé felspannoltan éber energiákkal.
- Ne hagyj itt - kértem, és csak annyira mozdultam, hogy kényelmesebben tudjak inni pár kortyot. Utána jöhetett egy újabb slukk.