Terelt, és ez már teljesen biztossá tett abban, hogy tényleg van valami szar a szőnyeg alatt. És hiába kérte, hogy ne haragudjak, de igazából nem kimondottan haragként írnám le, amit ebben a helyzetben éreztem. Türelmetlennek annál inkább. De igyekeztem mindkettőnk érdekében túltenni magam a tényen, hogy felajzott és parlagon hagyott, ezzel egy nagyobb adag kétségnek megágyazva a lelkemben. De mivel Dakota ért annyit, hogy még ezek után is (megint) az ő szabályait követve haladjak, lenyeltem a dolgot, próbáltam betuszkolni a szörnyet a sufniba, de az egyik keze még így is kilógott. De ennyi nem tartott vissza attól, hogy visszataláljak hozzá, és hogy el ne nyomjon az álom rajta feküdve. Mondjuk gyanítom, hogy ebben a kimerültségem, az alkohol, a kaja-kóma és a forró zuhany is sokat lendítettek. Azt, hogy kijavított és leparasztozott, már nem tudom, hogy hallottam-e valójában vagy csak félálomban képzeltem el.

Azokat az ösztönös, tudattalan és birtokló utána kapásokat sem vettem észre, talán pont azért, mert úgy altatott és cirógatott, hogy esélyem sem volt felriadni abból a forró, békés otthonosságból, amit az érintéseitől kaptam. Az sem volt teljesen tudatos, amikor végül lefordultam róla, pedig talán még a szemem is kinyitottam kissé, ahogy oldalra feküdtem és utána nyúlva húztam közel még így is. Legalább is reggel már semmilyen emlékem sem volt róla.
Magamról sem igazán tudtam, ahogy először megébredtem, és ébren voltam ágyéktájon is. Halkan, álmosan, lustán, de jól esően nyögtem fel, ahogy az ölemtől eljutott az agyamig az élvezet, de csak egy kósza pillanatra nyitottam ki szemeimet, csak megerősítve a tényt, hogy Dakota pimasz mosollyal valóban kezelésbe vett. Aztán visszarántott a sötétség, sóhajtva belenyomtam az arcom a párnába, és ahogy a vállamra fogva fordulásra noszogatott, lustán engedelmeskedtem neki. A szürke sem adott le vészjelzést, semmi okom sem volt arra, hogy kipattanjon a szemem vagy pánikba essek. Csak álmatag élvezettel, rekedt sóhajokkal fogadtam reggelimet, még a világ is kicsit forgott velem, amin Dakota csak gyorsított némileg. Vakon, de céltudatosan mindkét kezemmel az arcára, majd a hajába simítottam, nem irányítottam, nem szóltam bele, miként etet meg ma reggel. Teljesen feloldódva, biztonságban merültem benne és a saját gyönyörömben, és a légzésem is csak akkor hangosodott fel, amikor már a célegyenesbe tartottam. Nem tartott túl sokáig, ezek a reggelek már csak ilyenek. Megfeszültem, ahogy a csúcsra értem, de teljes könnyedséggel süppedtem vissza az ellazult jóllakottságba néhány pillanat után. Egy utolsó fújtatás után a szemeimet is kinyitottam, hogy megcsodáljam a kibaszott nejemet. Igen, ez határozottan jobb ébresztő volt, mint Pat kurva Rio Grandés nyakonöntése.
- Mmm, hátszia...
Ha még elértem az arcát, kedvesen cirógattam meg a gyűrűs kezemmel az orcáját, és egy nagyot nyújtóztam, jól eső, élvezkedő nyögéssel szinkronban. Kidörzsöltem a csipát a szemeimből, majd felültem, a szürke pedig nálam sokkal élénkebben pattant a kis feketéhez. Várjunk csak, nekem erről vannak valahol emlékeim...
Csókra húztam Dakotát, és kávéért könyörögtem.
- Kérdezném, hogy mit tettem, amivel ezt érdemeltem, de nem kérdezem, mert pontosan tudom.
Muszáj voltam mosolyogva húzni egy kicsit, amíg a kávéra vártunk, aztán még a teraszra kimenetel előtt magamra kaptam a pulcsimat és egy alsót. Már nem azért, mert nem akartam pucér lenni, de egyrészt nem hiányzott totálban az alaszkai reggel, másrészt nekem szagosítanom kellett, ugyebár. Ideje volt elkezdeni.
Ahogy az első slukkot letüdőztem, miközben egy pillanatra sem vettem le az elégedett és boldog tekintetemet Róla, már azon morfondíroztam, hogy mit fogok vele csinálni, ha kicsit magamhoz tértem. Mert hát, egy ilyen reggelit illett méltóképp viszonozni, ugye. Csak akkor néztem róla félre, amikor a cigit újra a számhoz emelve megláttam a tetkómat, és elnevettem magam.
- He, már majdnem mondtam, hogy nem fogod elhinni, mit álmodtam, erre most nézd meg... - tartottam felé a kezem - Állítólag a második mindig jobb, mint az első.
Cinkosan pillantottam rá és elmerültem a bögrében, miközben azon lamentáltam futólag, hogy mindketten milyen sikeresen tragédiába vezettük az első házasságunkat. Jó, az övé fontosabb volt, az enyém meg... Szomorúbb? Annak kellett volna lennie...
Felsóhajtottam és belesüppedtem a székbe. Ha nem szólt, nem szóltam én sem, még mindig nem igazán ébredtem fel, a hangom is rekedtesebb volt a szokásosnál. A tegnap estéből és az egész napból fel-felvillanó pillanatokon merengtem, ahogy Anchorage tájképére bambultam, és ahogy tegnap reggel is, most is cunamiként, lassan, de fenyegetően ömlött rám minden. Nem csak a boldog részek, hanem... az egész. Bassza meg a kurva élet, mostantól akkor ez lesz? Reggelente lelkis picsogás, mintha egy kis buzi lennék, estére meg megint én vagyok a király? Hát, nem tudom, kinek kell szólni, hogy én ezt így nem akarom, de én ezt így nem akarom.
Átnyújtottam felé a bal karom az asztalra fektetve, miközben még mindig csak előre néztem. Reméltem, hogy az érintése vissza fog rántani a jelenbe, ahol le tudok szarni mindent, minden kétséget és kérdést, ami bennem volt. Mert esküt, mert ígéretet tettem azért, mert Dakotát magamnál is jobban szerettem, és kurvára hülye lettem volna mindezt felrúgni azért, mert nem bírok magammal.
- Mit csinálunk ma?
Elszakítottam a tekintetem a hegyekről, hogy visszataláljak hozzá, és ha fogta a kezemet, kissé megszorítottam az övét. Próbáltam a jelenben tartani a fókuszomat, mert ahogy a tegnapi eufóriában is csak a pillanat számított, úgy most is csak erre akartam koncentrálni, hiába lökte már kis a szörny a sufniajtót annyira, hogy a karja mellett már a válla is kilátszott.

A hangok, amiket kiadott egyszerre voltak vérforralóak és édesek, lustán, álmosan, még inkább alva, mint ébren. Még többet akartam ezekből kapni, így rövidesen némi nógatás árán a hátára gördítettem, félrehúztam a takarót, hogy a kezem mellé a szám is beszállhasson semmitől sem zavartatva. Egy kicsit húztam csak az időt, mert képtelen voltam megállni, hogy olykor alhasa puha bőrébe harapjak, a nyelvemmel is kóstolgatva, mielőtt visszatértem volna a fő tevékenységemhez.
Végtelenül tetszett, hogy ennyire képes volt átadni magát nekem. Nem is maradt el a hálám, ahogy a csúcsra juttattam, örömének utolsó cseppjét is lenyeltem.
Mire kinyitotta a szemét, már az oldalához simulva, kétoldalt a mellkásánál támaszkodva néztem le rá finom, boldog mosollyal.
- Férjuram - "viszonoztam" a köszöntést, fejemet pedig kissé a cirógató érintés felé döntöttem, majd megfogtam a kezét és a tenyerébe csókoltam. Lágyan haraptam gyűrűsujja belső felére, majd engedtem el, hogy nyújtózzon, ébredjen fel rendesen. Persze csak a csók után.
- Helyes! - nevettem elégedetten. - Na, gyere, vonszold ki azt az őrületes segged. Mire sikerül, talán már kávéd is lesz - pimaszkodtam, aztán az ő álmatagságával ellentétben én fürgén pattantam ki az ágyból.
Dudorászva plattyogtam végig a nappalin, menet közben felkaptam az egyik fotel háttámlájáról egy oversized pólót, ami már-már hálóingnek is beillett, és a konyhába mentem, hogy mindkettőnk koffeinigényeit kielégítsem. Akkor pillantottam fel a kikészített bögrékből, amikor Henry nagyot ásítva, full kócosan, alsóban és pulcsiban kicammogott a hálóból. Beharaptam a szám. El tudnám viselni, ha minden reggel ezt nézhetném.
Kivittem után a kávét és én is lehuppantam. A nőstény pontosan olyan elevenen csóválta a farkát, mint amilyennek én éreztem magam a tegnapot követően. Friss házasként. Időről-időre azon kaptam magam, hogy bután vigyorogtam. És csak néztem Henryt, mintha valami kibaszott világ csodája lenne. Mondjuk... nekem az volt.
Kuncogva pöfögött fel belőlem az aktuális slukk füstje, ahogy a majdnem-álmot ecsetelte, mert tényleg fura volt valahol tőlünk. Egyébként olyan természetes. A gyűrűje párjára pillantottam, és ittam némi kávét.
- Az biztos - csúszott ki belőlem, és úgy bukott fel bennem a tegnap este szépen elkent átharapás témája, mintha csak erre vált volna.
A második teremtés, a második farkas, a második teremtő... Fasza.
Nem szóltam, meghagytam a csendnek és a puszta jelenlétünknek a helyzetet. Talán rosszul tettem. Cigiztem, kávéztam, és amikor az asztalra fektette balját, szinte oda se nézve fogtam meg a kezét. Éreztem. Nagyon halványan, sejtésnyire csak, de észleltem azt a leheletfinom zöngét, ami nem illett az idillbe. Csak azt nem tudtam, hogy a péntek este vagy az elkent átharapási téma hagyatéka-e. Előbbi ledolgozáshoz idő kellett, tudtam jól, hiába töröltem volna ki egy csettintéssel mindkettőnk életéből. Utóbbi...
Figyeltem, ahogy a panorámáról visszatalált hozzám a tekintete, profilja helyett pedig ismét egész arcát láttam. Nem engedhetem így vissza. Akkor sem, ha végérvényesen is totális katyvasz lesz a hétvége.
- Jó időt mondtak mára, sétálhatnánk egyet a parton, mit szólsz? - Aztán meglátjuk, mennyire szedem össze magam. - Cikizhetünk futókat, szabotálhatunk bicikliseket... félrevonulhatunk a fák közé... - csillant huncut fény a szememben, mert amúgy szép kilátásunk lett volna.
Kék víz, hófödte hegycsúcsok, és talán még a vasárnapi kocogást intéző nyugdíjascsoportot is megboztnkoztatnánk.
- Mondanám, hogy bezavarhatsz a málnásba, maci, de nincs málnál és nem vagy medve, bár ha számításba veszem, mit tudsz művelni horkolás címszó alatt... - ingattam a fejem, kicsit a vérét szívva. - Néha félek, hogy egy horkantásnál felszívod a fél takarót.

Megfordult a fejemben, hogy leoltsam, hogy nem vagyok az "ura", de akkor az egész asszonyozás maga is értelmét vesztette volna, szóval csak kuncogtam egy kicsit, csókoltam és engedtem, hogy Ő is birtokba vegye a kezemet. Egy ilyen ébresztő után ennyi minimum járt. Plusz, az előző házasságom után ennél sokkal durvább tényekre és elvárásokra keltem fel, szóval mindenképp nyerő helyzetben voltam.
- Talán? Talánért ez az őrületes segg nem megy sehova.
Oké, a kávé lehetett talán, de ha az sem lett volna kész, úgy a biztos örömteljes fogadtatást Dakota felől már előre elkönyveltem, szóval fél-kómában összeszedtem magam, és vonultam is kifelé. Nem kellett sok, hogy Dakota és a kávé is kövessen, és ahogy a kert után is mondtam neki, most is azt éreztem, hogy nélküle a mai reggel megbukott volna. A különbség annyi volt, hogy amíg akkor csak a kávéra értettem, most gyakorlatilag mindenre is.
Felfogtam a röpke válaszát, de nem adtam rá feleletet. Ő sosem mesélt az előző házasságáról részletesen, hogy mi és hogy vezetett odáig, ameddig, miközben az enyémről már mindent tudott. Persze nekem nem volt Maryvel közös gyerekem, nem potyogtak a mini-McCartyk, nem töltöttünk együtt éveket, csak pár napot, mielőtt végül öngyilkosságba hajszoltam volna. Rövid időszak volt, így nyilván beavatnom is jóval egyszerűbb volt az egészbe.
Annyira "jó" vagyok egyébként, hogy még az eddig meglévő szarságok mellé a bukott házasság témakörét is sikerült behoznom, de ez forgatókönyv-szerű Henry volt. Elkezdesz egy gondolatot pozitívan, a végére pedig már lesben áll a tücsökraj, hogy ciripelni kezdjenek az utolsó megjegyzéseden. Hála a Szellemeknek, még ez is rátett egy lapáttal a bennem lassan-lassan fel/túltöltődő, érzelmi tömegen, szóval tényleg mindenképpen muszáj voltam kapaszkodni valamibe, és a szék karfája helyett Dakota kezére vágytam. Legalább azonnal lecsapott rám, és ahogy megérintettem, kicsit én is magamra találtam a lassan örvénylő káosz közepén, és inkább megkérdeztem, hogy mi a mai program.
Tetszett a felvázolt terve, és még az is eszembe jutott, hogy talán bölcsebb lenne részemről a reggeli utáni hálámat a fák közt, máshol, a szabadban kifejezni... Igen, határozottan jobb ötletnek tűnt, mint itthon maradni, hiszen tegnap is mindent a helyére rakott az, hogy kimozdultunk. Elvigyorodtam én is.
- Meg van beszélve... - szorítottam egy kicsit a kezén, aztán visszatértem a kávéhoz, próbálva elhessegetni a gondolataimat - Mondjuk így, ebben a sorrendben.
Persze, amikor jött a macival, a málnással, meg a horkolásommal, hát mégis csak felvontam a szemöldököm, és művi sértettséggel dörrentem fel.
- Szóóóóval így állunk... Oké. Akkor mostantól a kanapén alszom, mert én aztán nem fogom hallgatni, hogy a horkolásom miatt vagy kialvatlan, Mylady... Csak egy szavadba kerül.
Igen is, meg nem is. Ha komolyan képes lenne kiküldeni aludni, tényleg mennék, de közben meg gyakorlatilag a szívem szakadna meg, szóval, ha tényleg horkolok, ezzel kezdenünk kell valamit.

- Vezethetek? Légyszi... Neked itt lesz minden nap, nekem meg olyan kevés jut belőle...
Tényleg nagyon szépen nézve kértem megint a Mustang kulcsait, közben pedig megint úgy sikerült kifejeznem magam, hogy a cunami megint egy újabb métert haladjon előre, mert hát... Ha nem lenne elég a csütörtök, és a péntek este, és az átharapás, most még az is megindult bennem, hogy igazából nem a kocsit magát, hanem Dakotát hiányoltam a mindennapokból. De van gyűrűnk, elvettem, egymáséi vagyunk, és különben is, tegnap este, szóval legyűrtem megint a késztetést, és ha átengedte a volánt, az útmutatásai alapján vezettem. Ha mégsem, akkor pedig csak az anyósülésen vertem átmeneti tábort, és minden szar helyett azon gondolkoztam, hogy hogyan viszem majd maciként a nem létező málnásba, mert hát... Egyrészt megérdemelte, másrészt én is vágytam Rá. Megint, újra, örökké, és úgy festett, hogy ezen semmi sem tudott változtatni.

Ahogy megérkeztünk, lendületesen csaptam be magam után a paci ajtaját, és az első dolgom az volt, hogy megint Dakota keze felé nyúltam. Andaloghattunk, sétálhattunk, mentem vele, amerre csak vitt. Egy borzastóan random és hülye ötlettől vezérelve eleresztettem, és úgy sétáltam bele a biciklis útjába, mintha megrendezték volna. Nekem furcsa mód jól esett, ahogy az ütközés letarolt jobbról és fájt, a csávó elbukott, én pedig magamból kissé kikelve, valami egészen máshonnan eredő feszkót levezetve küldtem el a picsába, hogy örüljön, hogy nem hívok rendőrt veszélyeztetésért, amúgy én is az vagyok, és még a jelvényemet is megvillantottam. Talán ez volt az utolsó löket, hogy magát összekapva tovább tekerjen, én pedig a jobb oldalam fájdalmát éltetve Dakota felé fordultam.
- Most mi van? Te mondtad, hogy szabotáljunk bicikliseket...
Nevettem, és megcsókoltam, ha hagyta. Magamat ismerve talán tudnom kellett volna, hogy ez így igazából fele annyira sem poén, mint ahogy annak lennie kellene, de jól voltam, nem sérültem igazán, és kész voltam újra kézen fogni Dakotát, hogy a sűrűjébe egyre inkább belegyalogolva megfelelő helyet keressek az... elvonulásra. Az első ötletemkor pedig már bőven a túraútvonal földjét tapostuk, de hát Istenem... Húsvét vasárnap a világon senki sem jut el idáig délelőtt, tökéletes macis-málnás helyszínnek tűnt a szakvéleményem szerint.

Mindjárt gondoltam, hogy mások vasárnapjának tönkretétele és a málnás ígérete megfelelő ürügy lesz, hogy elhagyjuk a loftot megint. Megvolt a magunk bekuckózós időszaka, de egyikünk sem érezte magát komfortosan túl sokáig a négy fal között. Maximum ha szexmaraton volt. Vagy az ominózus öt nap...
Ciccentettem arra, hogy kint aludna a kanapén és a fejemet ingatva somolyogtam.
- Jaj, William, ne bohóckodj - dorgáltam tőlem egyáltalán nem megszokott stílusban, ha már egyszer Mylady. - És úgyis tudod, ha kint aludnál tíz perc se kéne és már rajtad feküdnék, akár horkolsz, akár nem.
Az egyetlen, ami kialvatlanná tudott tenni és nyugtalanná az éjszakáimat az az, ha nincs velem.

Az a kérlelő tekintet konkrétan kegyetlenség. És abszolút, kurvára nem fair! Hát ha így kér, felőlem... felőlem... nm tudom, szét is verheti az autót, vagy a lakást, csinál, amire épp kedve szottyan, mert úr isten, ez a fej! Amiből kurvára keveset kapok, mert maximum a hétvégék jutnak nekünk.
- Vezethetsz, bazmeg, vezethetsz - adtam át neki a tőle kapott, lila macis kulcstartót a slusszkulccsal, de egy pillanatig még nem eresztettem, csak annál fogva közelebb húztam magamhoz Henryt és megcsókoltam. - Csapj a lovak közé, haramia.
Ha te bukkantál volna fel a kert végében annak idején... vajon mennyivel alakult volna másképp az életünk?

Sietve kerültem meg a Mustang orrát, hogy egy ugrással henrynél teremjek és egyből a felém nyújtott kezébe csúsztattam az enyém. Pár másodpercig a szemébe néztem, majd futó csókot nyomtam a szája, és így, hogy érzésre elég erőt gyűjtöttem elindultam vele. Hiába jöttem vissza, azóta nem jártam a Tony Knowles ösvényen, vagy a város ezen részén. Egy nagyon kicsit erősebben szorítottam rá Henry kezére.
Eleinte én "vezettem", de egy idő után kezdett arra hasonlítani az egész a magam szemszögéből, mintha kerülgetném a forró kását. Aztán nem maradt időm ezen tipródni, mert életem értelme egyszer csak fogta magát és full random kilépett a következő, utunkba kerülő biciklis elé. A srác zakózott egyet, a férjem jajdult... a vasárnapom pedig hirtelen sokkal szórakoztatóbb lett.
A szemem előbb teniszlabda, majd dinnye nagyságúra kerekedett a jelenetet figyelve, aztán erősen beharaptam a szám és olykor köhécseltem, hogy így álcázzam a feltörni készülő nevetésem. Amikor jelvényt is villantott, hátat fordítottam nekik, majd nagy nehezen megvártam, hogy szerencsétlen faszi elhúzzon a közelünkből. Utána pedig kirobbant belőlem a nevetés. Szabotált, mert mondtam, hogy lehet.
- Nem vagy normális - közöltem a nyilvánvalót még mindig kacagva, és ahogy csókra hajolt, két kezem közé fogtam az arcát. - Jól esett, mi? - kérdeztem még mindig vigyorogva, bár igazából szükségtelen volt reagálni, pontosan tudtam a választ.
Újra megragadta a kezem, én pedig ha pár pillanatra is, de megfeledkeztem arról, hogy hol voltunk, csak élveztem az energiáit, a magabiztos lendületét, ahogy teljesen magától értetődően vette magához az irányítást. Volt mindez így egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy pontosan merre tartottunk. Nem tudta, nem tudhatta, de én tökéletesen emlékeztem, és nem szándékosan, de lassítani kezdtem, ódzkodni az iránytól, mintha nem is egy eldugottabb hely felé tartanánk, hanem konkrétan a múltamba.
Egy ponton túl nem tudtam tovább menni. Csak megálltam, mint aki gyökeret eresztett és egy pontra meredtem: bokrok, fatörzsek, látszólag semmi jelentős vagy szokatlan. Ha Henry beszélt is hozzám, eleinte meg se hallottam. Szaggatott volt a belégzésem, mintha nem jutna elég levegő a tüdőmbe.
Szinte éreztem a vállamba maró agyarakat, akaratlanul is odanyúltam szabad kezemmel és a dzsekimen keresztül megvakartam a rég nyomtalanul eltűnt harapásást. A nőstény velem ellentétben jókedvű volt, őt feldobta a születése helyszíne, és ezzel megint az akkorban voltunk, egymás ellentettjeként. Nagy levegő.
- Ott... ott született a kis feketéd. - Ebben a pillanatban sokkal inkább éreztem az övének, mint a sajátoménak. A nem is olyan régi meghasonlottság visszaköszönt.
Elengedtem Henry kezét, ha hagyta és lassú, óvatos léptekkel, mintha félnék, hogy valakit felverek, közelebb sétáltam, majd leguggoltam és ujjaimmal felpiszkáltam kissé az avart. Sehol semmi vérnyom, vagy bármi, ami a hét évvel ezelőtti dolgokra utalt volna. Mintha mi sem történt volna. Harag, veszteség, ragaszkodás, kétségbeesés rémlett fel bennem - éreztem, hogy a szemem változott.

Amilyen matrica volt, nyilván nem lepett volna meg, ha még egy kanapéra zavarás után is rövid időn belül magamon találom. Egymás közelében (egyelőre) nem bírtunk létezni egymás nélkül, és ez annyira tiszta volt, mint az ég, ami a reggeli órákban felettünk ragyogott. Persze a Williamra kissé morcos tekintettel pislantottam rá, mert hát, direkt kértem, hogy ne hívjon így, ugyebár, de... Talán jobb eredményeket értem volna el, ha nem "tiltom" meg neki. Nyilván pont annyira sértődtem meg rajta egyébként, mint ő a Myladyn, és különben is, a lényeg az volt, hogy akár horkolok, akár nem, nem fogunk külön aludni.

Nyertes vigyorral vettem át a Mustang kulcsát, és ahogy engedélyt adott, úgy húztam magamhoz a csókjánál, mintha ő lett volna a most forgatott film hősnője. De hát, ha egyszer az is volt... Csak a BSB Tribute bandával ellentétben most az én oldalamon ragyogott, és ettől a gondolattól sokkal jobban éreztem magam. Abban pedig biztos lehetett, hogy hamarosan ténylg vágtázni fogunk - megint.
Izzítottam a motort, élveztem a kocsit, és egy kicsit el tudtam feledkezni arról, hogy a vezetés élményén kívül akad a háttérben más is, ami nem feltétlen ennyire kellemes.
Nem volt egyébként csúnya a környék, nekem minden újdonság volt, éppen ezért sem tűnt fel igazán, hogy látszólag céltalanul kavirnyáztunk ide-oda. Egészen addig a pontig, amíg egy elmebeteg Henrys ötlettől vezérelve szánt szándékkal léptem a biciklis fazon elé balesetet okozva. Végül is, egyikünknek sem lett komolyabb baja, én pedig úgy éreztem, mintha a lelkemben háttérbe szorított, kellemetlen túlnyomást enyhítettem volna minden anyázással, erőteljes dörrenéssel és a bunkó parasztként való fenyegetőzéssel. Nem, nem gondoltam végig, de pontosan tudtam, hogy az ilyesfajta kötekedések akkor jöttek elő belőlem, amikor valami nem volt kerek az életemben. Vegasban rájöhettem volna, hogy ez nem feltétlen egészséges vagy éppenséggel életbiztosítás, de könyörgöm, ez itt csak egy ember volt. Közben pedig még az is adta alám a lovat, hogy Dakota szórakozását érzékeltem, tetszett, hogy úgy éreztem, hogy előtte is felvághatok egy kicsit. Ahogy a biciklis elhúzott, vele együtt nevettem.
- Sosem mondtam, hogy az vagyok. - nem is értem, mit várt, de komolyan - Ne tudd meg, mennyire.
Ördögi vigyorral néztem rá, ahogy a csóktól eltávolodtam, arcommal a tenyerei közt. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt nagyobb a forgalom, mert készen lettem volna már ugrani is a következő áldozatom felé. Ennek híján viszont más eszközökkel terveztem levezetni a felgyülemlett energiáimat, bár ahhoz előbb megfelelő helyet kellett találni a... khm, vad romantikához. Én lelkes voltam, talán túl lelkes is, ezért a Dakota energiáiba, mozgásába beálló változások is csak akkor tűntek fel élesen, amikor megtorpant.
- Mi az?
Megálltam mellette, és tényleg megijedtem egy kicsit, ahogy az arcát fürkésztem. Kieresztettem a szürkét, mert rögtön valami veszélyforrást kerestem volna a dolgok mögött, valamit, amit eddig nem vettem észre, mert túlságosan magammal voltam elfoglalva. De rajtunk kívül nem volt a közelben senki. Követtem a tekintetét a bozótosba, és tényleg semmit sem értettem az egészből.
- Mi amor?
Kicsit türelmetlenül noszogattam, az álla alá nyúltam és megpróbáltam magam felé fordítani a fejt, hogy legalább rám nézzen, ha már egy büdös szót sem szól. Ezen a ponton már komoly aggályaim voltak, főleg azért, mert annak, ahogy a kis fekete örült, és amennyire Dakota le volt sápadva, nem sok értelmét láttam. Egészen addig, amíg végre meg nem szólalt.
- Mi?
Hagytam, hogy elengedje a kezem és elsétáljon mellőlem, én pedig csak álltam, egyre keserűbb szájízzel és hevesebben dobogó szívvel, mint akit egy láthatatlan kéz pofán vágott. Meredten álltam és figyeltem, ahogy leguggolt, ahogy az avart túrta. Az első dolog, ami beugrott, az az volt, hogy legalább nem egy kurva motelszobában történt, és ez valahol megnyugtatott.
- Nem kell ám itt lennünk. - ez volt az első, amit közöltem vele, mert nem akartam, hogy szarul legyen, másrészt tegnap is megmondta, hogy nem akar róla beszélni, gondoltam, ez mára is érvényes lehet - Oké, megtörtént, érzem, hogy nem repesel az örömtől, de ez is a múlt. Hacsak nem lapul itt valamelyik bokorban, hogy elrángasson tőlem, de arra is lennének opcióim.
Tényleg kész lettem volna lelépni a picsába, és mér tényleg bántam, hogy ennyire behoztam a "málnásba" ahelyett, hogy inkább a part környékén maradtunk volna járókelőket terrorizálni.

Sose fogom a magaménak érezni ezt a fajta ön- és közveszélyt, de láthatóan rajta segített valamilyen formában, neki ez most kellett és jól esett, baja pedig egyikünknek sem esett. Nem mintha a biciklis érdekelt volna, legfeljebb ha őrző vagy farkas és akkor is azért, nehogy Henry megüsse miatta a bokáját.
- Azért autó elé ne vetődj majd, kérlek - nevettem még egy kicsit, mert oké, azt is túlélné, de tartottam tőle, hogy ez valami faszom élményfokozásba menne át és a végén nem is tudom.... űr bungee-jumpingolna vagy mi.
Kis időre a magam lappangó feszéje is teljesen eltűnt, így teljes lelki nyugalomban mentem utána - egy darabig. Aztán szép lassan beindult a tudathasadásos folyamat, mintha az utóbbi hónapokban jószerével semmiféle látványos eredményt nem értem volna el a farkassal való összehangolódásban és újra két külön entitás lennénk. Pedig látszólag csak egy kurva bokros részhez értünk oda.
Nem hallottam meg Henry első kérdését, a másodikra is csak ösztönből moccantam, reagáltam, mintha valami varázsige lenne, de nem igazán voltam jelen fejben, amikor felé fordultam. Közben a saját vergődésem mellett próbáltam azt is valahonnan előhúzni a kalap mélyéről, hogy mégis hogyan a faszba kezeljem az egészet, mennyit mondjak Henrynek, hogyan, és egyáltalán... Nem kapott még eleget erre a hétre? De. Kurvára.
Fogalmam sem volt, hogy mivel teszek jobbat, ha most a nyakába zúdítom az egészet, és akkor legalább véletlenül sem kattog a rejtély körül, vagy elhallgatom, amíg legalább a péntek tényleg elmúlik. Vagy amíg hallgatok az se múlhat teljesen? Nekem ezekre nincsenek válaszamim!
Elengedtem a kezét és odabotorkáltam inkább ahhoz az ominózus ponthoz. Azt hittem, Aiden szakasztott mása leszek, de nem így történt. Az én hasam nem volt fakó, fehérbe hajló, nem tarkítottak helyenként fehér szálak és a farkam vége se hajlott szürkés árnyalatba. A nőstény a szemszínt leszámítva egy az egyben a nagyapja lett.
"Mi?"
Némileg zsibbadtan észleltem Henry felől az árnyalatnyi megnyugvást, de ez csak apró oázisnak tűnt a feszültség sivatagjában. A szavaira melegség költözött belém, pár másodpercre halványan elmosolyodtam, majd felálltam és leporoltam a kezemre tapadt apró fűszálakat és az előző őszből itt maradt száraz levéltöredékeket.
A társam akar lenni. Partner. Itt akar lenni.
A hajamba túrtam és nagyot sóhajtottam. Oké, próbáljuk meg valahogy nem katasztrofálissá tenni ezt a katasztrófát. A nőstény tettre készen toporgott, mintha legalább vadászni mennénk - szép is lenne, ha annyival elintézhetnénk az egészet.
- Egészen biztosan nem lapul egyik bokorban sem - fordultam felé a korábbi kis mosoly emlékével a szám sarkában, majd nyeltem egyet. - Nekem ez azt hiszem sosem lesz egyszerűbb téma, de tényleg szeretném, ha tudnád, hallanád és tőlem. - Ezt legalább teljes magabiztossággal tudtam kijelenteni. - Viszont olyan fiaskót se akarok, mint a Teresás eset - húztam fel esetlenül a fél vállam. - Segít nekem egy kicsit, Henry. Ez sehogy sem lesz könnyebb vagy kevésbé bonyolult, de nem akarom úgy és akkor rád zúdítani, amikor arra... nem is tudom, nem állsz készen. Kettőnket az én részemről a világon semmiben nem befolyásolja, ahogy azt sem, hogy Te vagy a mindenem. - Ez volt a másik, amiben abszolút biztos voltam. - De fogalmam sincs, mivel teszek neked jobbat, ha most elmondom, ha már itt vagyunk, vagy később és tegyük el máskorra?
Tegyük. Így, többes számban. Mert a te terhed az enyém is, és próbálom ennek a viszonzását megadni, még ha rettenetesen bénán is. Az egyik káosz kérdezi a másikat, hogy mi legyen. Tényleg szép kis páros vagyunk.

Még jó, hogy csak nevettem, és nem tettem ígéretet, hogy nem ugrok kocsi elé, amikor Dakota szóba hozta a dolgot. Már csak azért, mert arra nem számítottam, hogy a szórakozás után, a lelkes kamatyhely keresése közben-után megint egyik pillanatról a másikra vesz ekkora fordulatot a marháskodásnak indult sétánk. Faszom.
Tényleg gőzöm sem volt arról, hogy mi történik, az pedig még erre az ideges, hirtelen őrző-védő bizonytalanságra csak rátett egy lapáttal, hogy Dakota meg se hallotta, hogy hozzászóltam. Amikor pedig "erővel" fordítottam magam felé az arcát, hát... nem tudom, hogy mit láttam a megszokott szerelmes ragyogása helyett, csak azt, hogy kurvára nem tetszett. Főleg úgy nem tetszett, hogy közben ordas nagy szakadék kezdett tátongani közte és a kis fekete között. Persze, ha nem lett volna ezer másik szar, ami miatt gyökeret vertek a lábaim és rám került a sor, hogy látszólag használhatatlan legyek, összerakhattam volna a szavai után, hogy mégis miért olyan lelkes a kicsi és miért olyan... Más a gazdája. De a sokkhatás, ami állcsúcson vert, csak egy reflexből kimondott, nem túl bő kérdést eresztett ki belőlem. Aztán amikor végre kicsit felocsúdtam a hidegzuhany után, egész egyszerűen közöltem vele, hogy jó, nem érdekel, menjünk a picsába inkább. Tényleg megbántam, hogy most az én lábaim hozták ide Dakotát, mert hát, én vezettem, de ki tudja, talán a mondás univerzálisan rám is igaz volt. Csak hogy, én nem éreztem úgy, hogy nekem itt kell lennem, mi több, az elmúlt napok és a tegnap esti vörös zászlók tükrében nem akartam itt lenni. Amikor végre felkelt és leporolta magát, abban reménykedtem, hogy jó, akkor ennyi, mindjárt azt mondja hogy menjünk a vérbe, én megfogom a kezét, aztán némi átállás után a vízbe lökök egy gyanútlan futót vagy nem tudom. Spoiler alert: nem ez történt.
- Akkor nyert ügyünk van, na, gyere!
Biccentettem és a keze után nyúltam, de ahogy látványosan nagyot nyelt, megakadtam a mozdulatban, és tovább hallgattam. Még csak nem is pislogtam.
Rezzenéstelen arccal hallgattam a vallomását, mindegy egyes kurva szót, egyedül a szürke volt kissé izgága, mert hát, mégis csak a feketéjéről volt szó. Sosem lesz egyszerűbb, fiaskó, Teresa, nem könnyű, segítsek, semmit sem befolyásol...
Mintha buborékból hallottam volna a szavait egy idő után, az agyam flatline-on, és indokolatlan képek bucskáztak fel, ahogy elképzeltem őt Ronnyval és két arctalan hímmel nevetgélni. A cunami elérte a partot, és úgy tört át a korláton, hogy rögvest recsegve adta meg magát a betonpárkány. Egy túraösvényen meredten álló, ragyogó ideggóc voltam. Nem tudom, pontosan mikor kezdtem el fújtatni, de nem is számított.
- Hát, nekem az lenne legjobb, ha úgy kollektíven befejeznénk ezeket a "mit nem tudok, ami kicsinál" köröket. - közöltem vele fojtott indulattal, amiért egy részem szarul érezte magát, mert feltűnt, hogy mennyire próbál óvatos lenni és tényleg kettőnk érdekét nézni, de erre én már a tegnap esti felhúzása után nem voltam képes - Mert hát, ilyen intró után gyanítom, hogy ki fog. - nem mintha nem kérdeztem volna péntek este előre, amit, és kissé fájdalmasan elnevettem magam - Most komolyan, mi van? Az előző, félresikerült dugipajtid volt? Valami elbaszott sorozatgyilkos? Vagy tényleg megerőszakolt? Valamelyik, a csütörtök esti brigádból?
Ezer és ezer ötletem volt még, de ezek voltak azok, amik elsőre kitörtek belőlem, amiktől egészen biztosan tudom, hogy tényleg kiakadnék. És nem, nem válaszoltam meg nyíltan a kérdését, hogy mi lenne nekem a jobb, de szerintem elég egyértelmű volt a kifakadásomból, hogy milyen irányba fog elmenni a további beszélgetés. Valahol félúton voltam a pénteki állapotom és a jóval nyíltabb kapálózás közt. De még mindig nem kiabáltam, nem voltam fenyegető, sokkal inkább elveszettebb és túlterheltebb a az elmúlt napok halálos hullámvasútja után.

Szerintem pontosan meg tudtam volna mondani, hogy mikor milyen szó koppant nála. Az arckifejezése, az energiái, az egész lénye... Azt hiszem, ez volt az, ami némileg meggyőzött arról, hogy ezt nem kéne tovább halogatni. A "hogyan" viszont ugyanolyan nagy kérdés maradt.
Nem mondom, hogy tudtam, az elejétől, hogy ezt majd valahogyan elő kell adnom, mert hát... néhány évig fixa ideám volt, hogy akkor majd sóvárgásban élem le a hátralévő éveimet. Aiden mellett. Valami elbaszott cölibátusban, vagy nem is tudom. Minden esetre ez egészen biztosan nem szerepelt az akár fél éve is még elképzelt lehetőségek között. De itt voltunk, és utáltam magam, amiért ennek teszem ki Henryt - megint. Hárman három mély, teljesen sose eltüntethető vágást ejtettek rajtam - vagy inkább én magamon velük. Őket pedig tönkre tettem.
Miguel. Teresa. Aiden.
Még a "sztorik" is ebben a sorrendben nehezedtek. A beharapásom még könnyűnek volt nevezhető, a lányomnál orbitális bakot lőttem azzal, ahogy, amikor elmeséltem a történeteket, és ezért Ő is úgy reagált, amire az egyetlen válaszom az volt, hogy rácsaptam az egészre az ajtót a magam részéről. Homokba dugott fej, menekülés. Ehhez értettem.
Aiden kapcsán... jobban akartam csinálni. Már csak azért is, mert ő nem ragadt a múltban, ő tulajdonképp bármikor felbukkanhatott. És fontos volt. Nem úgy, mint Henry, de az volt.
Nyert ügyünk van? Szép is lenne.
Talán először nem fogadtam el a felém nyújtott kezet, mert túlságosan lefoglalt a nyelés, az, hogy a barna szempár mélyére tekintsek. Tudom, hogy szar. Nekem is. De csak ezen legyünk túl és esküszöm... esküszöm nem lesz több ilyen tőlem. Nem pislogott, csak nézett, a szürke nyugtalannak tűnt, én pedig meghasadtam. A Farkas alig várta, hogy megossza az élményt a párjával, én azt kívántam valahol mélyen, hogy bár ne lenne mit megosztani. Ez dacot csalt elő a nőstényből, hiszen hogyan lehettem ilyen hálátlan, amikor mindent neki köszönhettem. A mindenemet.
És most, talán szemét módon, de pont a mindenemtől vártam egyfajta megoldást.
Fojtott indulata tűként szurkált, bennem semmiféle viszonzás nem lobbant, nem lettem tőle feszültebb, vagy ingerült. Értettem mindent, ami felőle áradt és igen, teljes joggal.
- Ez az utolsó - mondtam, bár nem kifejezetten megnyugtatásnak szánva, csak úgy... tényként közölve. Nincs több nyúl a kalapomban.
Kurta, féloldalas biccentéssel erősítettem meg, hogy nem fog repesni a hallottaktól.
Szívem szerint a felsorolás egyes részeit hallva odaléptem volna hozzá, hogy megérintsem, hogy megnyugtassam, semmi ilyen. De moccanni se bírtam. Csak nagy levegőt vettem és próbáltam a korábbiakból tényleg tanulva belefogni ebbe az egészbe.
- Jól elvoltam vérvonal nélkül, Henry. Függetlenül, minden Teremtő-Kölyök szarságtól mentesen. Szabadon. - Elhúztam a szám a gondolatra, hogy az életvitelem és a felfogásom alapján sokkal inkább illettem volna Fakírnak, mint Villámnak, de ezen már kár agyalni. - Sose kerestem és sose akartam átharapót. Nekem egy Teremtő visszataszító kötöttség lett volna. Engedelmesség. Korlátok...
Nem az én döntésem volt. Sőt, kurvára semmi beleszólásom se volt, mert az a rimánkodás, ami akkor hagyta el a szám, siket fülekre talált.
- Volt némi összetűzésem a lányom, pontosabban a halála miatt. - Sose fogom elfelejteni Aiden dühét. - Az apja nehezen fogadta a hírt. Meg az én szerepemet az egészben. Rám ijesztett. Aztán megbánta kicsit azt hiszem. És a végén átharapott.
Megtette, mert megtehette. Mert nagy, idős, erős. Én pedig kicsi, fiatal és gyenge - akkor még inkább.
- A volt férjem lett a Teremtőm.
És azzal a nappal, azzal a harapással végérvényesen megszűnt a férjemnek lenni. Hiába minden vágyódás, nekem onnantól, a nőstény okán az apám lett. Mert nem tudott elengedni, mert maga mellett akart tudni, és lám, megint nélküle voltam. Bűntudattal, hálával, kérdésekkel felé, a kettőnk kusza kapcsolata miatt, aminek egy tetemes része az átharapás miatt örökre eltűnt.
Amit most nagy vonalakban elmondtam Henrynek, és amikre igazából fogalmam sincs, hogyan fog reagálni. Néhány kidöntött fa? Esélyes. Csak néztem, kissé várakozva, a vonásait tanulmányozva és csak remélni tudtam, hogy egy kicsit, egy egészen kicsit kevésbé szarul tálaltam valamit. Hogy nem akasztottam ki teljesen.
A tetoválások előtt kellett volna elmondanom neki, ugye? Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyáltalán a szalonba vigyen. Tovább hajtunk, léghoki... simán lett volna az egész, nem tartanék most attól, hogy azt hiheti, csapdába csaltam.
Csak álltam ott, kissé szerencsétlenül tördelve a kezeimet. A péntek esti félelmem újra felsejlett, az volt az igazi szörnyeteg, nem a féltékenységem. Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha ezzel a csomaggal együtt már nem kellek neki?
Ezúttal én voltam, aki még csak nem is pislogott, mert féltem, hogy elmulasztok valami fontosat. Egy szájrándulást, egy szemöldök vonást, valami ismeretlen grimaszt... Szerettem volna sürgetni, hogy reagáljon, mondjon valamit, ha ahhoz van kedve, küldjön a picsába, de nyikkanni se mertem. És most, hogy a helyzet súlyát, a tétet megérezte, a nőstény is óvatosabb lett.

Jelen pillanatban nagyon messze voltam attól, hogy bármiféle hálát vagy megnyugvást érezzek azért, mert ez lesz majd az utolsó olyan dolog, ami kicsinál majd. Tényleg egyszerre éreztem azt, hogy mindenféle egyéb megfontolás után ugorjunk már bele ebbe az egészbe, és egyfajta blokkot, mert kurvára nem volt biztos az, hogy egy újabb adat traumát fel tudok a jelenlegiek mellett dolgozni. Nekem most boldognak kéne lennem, bassza meg! A friss házasságomnak kellene örülnöm, nem egy rohadt erdőben arra várva, hogy Dakota ezüst tőrt döfjön a szívembe.
- Tényleg...?
Kibukott belőlem a kérdés, mert eszembe jutott a péntek este, és az, hogy akkor még azt mondta, már nincs semmi, amiről tudnom kell. Nyilván kétkedve fogadtam az ígéretét ezek után, majd kissé felnevetve vágtam hozzá az első tippjeimet. Egyikre sem reagált úgy, hogy abból kibukjon, hogy beletrafáltam, szóval jók vagyunk. Legalább is, ekkor még azt hittem, hogy jók vagyunk.
Ahogy beszélni kezdett, összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és idegesen szorítottam össze az állkapcsomat, amikor beszélni kezdett. Jobb kezem ujjaival, a szeme elől eldugva ugyan, de idegesen doboltam az oldalamon. A bevezető végére csak egyszer szusszantok fel hangosabban, kedvem lenne közölni, hogy haladjunk már, én itt most nem elvekről meg vágyálmokról akarok hallani, hanem a lényegről. Minden eddigi megnyilatkozása csak rizsának tűnt, de oké, igyekeztem ebben a mozdulatlan-kapálózásban annyi türelmet tanúsítani, hogy nem szóltam közbe. Nem értettem elsőre, hogy mégis hogy jön ide Teresa, amikor megmondta, hogy nem akar róla beszélni. Persze, ha kissé kevésbé zsibbadtam volna a feszkótól, talán magamtól is leeshetett volna, hiszem tudtam. Mindent tudtam már, egyetlen kivétellel, csak én fasz nem raktam össze a különálló elemeket. Hogy Dakota férje farkas volt, hogy közös gyerekük volt, akiből szintén farkas lett. Miért is nem gondoltam bele, hogy az apa is eléggé felcseszhette magát azért, mert elvesztette a gyerekét? Ráadásul Dakota "hibája" miatt.
"A volt férjem lett a Teremtőm."
Az egyetlen változás, amit Dakota láthatott rajtam, az csupán annyi volt, hogy a szemeim néhány pillanatra ezüstbe fordultak. Abbahagytam a dobolást az ujjaimmal. Elszorult a torkom, a fülem csengeni kezdett, és a látóterem vibráló fényfoltokkal kezdett megtelni.
"A volt férjem lett a Teremtőm."
Az első, nagy szerelme, a férfi, aki meg tudta azt adni neki farkasként, amit én már soha nem leszek képes. Aki ezek szerint nagyon is aktív és életben van, és farkaséveket nézve igen is jelen van az életében, mert hét év az kutyafasza a mi szempontunkból. És ez a hím, ha akarná, bármelyik nap visszasétálhatna ide, és joggal vehetné el tőlem Dakotát. Már ha nem menne rögvest magától, mert hát...
A férje a Teremtője.
Én egy vicc vagyok. Egy idióta, bazári szar a tetoválószékes oltárral, olcsó kamugyűrűkkel, gyakorlatilag gyorsbüfés vacsorával. Kit akarok átverni? Három hónap kirakat-Rómeózással megváltani a világot? Nyilván. És nem, ezek után azt sem hittem el, hogy nincs köztük semmi, mert én egészen mást tanultam a teremtésről, és meg vagyok győződve arról, hogyha nem lenne fontos számára Dakota, nem csinált volna ilyet. Ha a puszta düh vezérelte volna Teresa miatt, csak fogta volna magát és megöli.
A szívem vadul kalapált, kissé megremegett a szám széle. Az igazság az, hogy ez az egész sokkal jobban fáj, mint amennyire dühös voltam az egész huzavona miatt. Ki tudja, milyen hosszú hallgatás után nagyot nyeltem, és egy reszketeget sóhajtottam, és oldalra fordítottam a fejem, el Dakotától, el a bokrok kritikus részéről.
- Szereted?
Nem sikerült olyan határozottan feltennem a kérdést, mint ahogy szerettem volna. Szemlesütve hallgattam a válaszát, bármi is volt, csak azt reméltem, hogy egyértelmű lesz velem, nem kezd el megint maszatolni, meg magyarázkodni.
- És ő? Ő szeret téged?
Mert ez sem kurvára mindegy, sőt, ez nagyon sok szempontból tragikus is lehetett volna. Ezen a ponton gondoltam, hogy érdemes lenne rágyújtani, és amikor a dobozból halásztam elő egy szájat, csak akkor tűnt fel, hogy úgy remeg a kezem, mintha most jönnék le a heroinról. De leszartam, nem zavartattam magam, akkor is rágyújtottam. Ennyi járt. Ezek után megengedhettem magamnak, hogy úgy nézzek ki, mint egy rakás szerencsétlenség. A mellkasom feszített, a többi tünetem sem igazán akart enyhülni, mégsem voltam képes robbanni. Csak egy fájdalomgócként léteztem, nagyon jó úton haladva egy migrén felé, és gyakorlatilag teljesen leblokkoltam. Azt hiszem.

Nem hibáztattam, amiért nem tudott teljesen hinni nekem, amikor hónapról hónapra bukkant fel valami szarság velem kapcsolatban. És egyik sem olyan jellegű volt, minthogy teszem azt nem húzom le magam után a WC-t pisi után, vagy strasszkő berakással díszített nyelű késeket gyűjtök.
Miguel, Teresa, Aiden.
Ha pedig ők egymagukban nem lettek volna elegek, még a mentés elhallgatásával is megalapoztam a mostnak. Volt egy álomba illő szombatunk. Ideje visszatérni a menetrendszerű kisiklott vonat forgatókönyvhöz. Tényleg javíthatatlan vagyok, csak nem pont úgy, ahogy Aiden vagy Henry gondolta volna.
Semmi értelmét sem láttam az időhúzásnak - bár ha csak rajtam múlik, órákon át, bakorros körmondatokkal magyarázom előre a bizonyítványomat -, de muszáj volt legalább egy kicsit felvezetnem. Kontextusba raknom, ha csak röviden is. Tudtam, hogy amint a lényegi mondat elhangzik, onnantól igazából nincs más. Talán még az előtte lévő dolgokat is kisöpri a fejéből, nem tudom.
Féltem, habár ezt igyekeztem kordában tartani. Féltem, mert fogalmam sem volt, mennyire, hogyan fog kibukni, hogy mit fogok ezzel legyilkolni benne, hogy mit akar, vagy inkább nem akar majd velem, tőlem. A H az ujjamon szinte égett, mint egy billog, némán vádolt: miért nem előbb mondtam el?
Mert gyáva szar vagyok. Mindig az voltam, mindig az leszek.
A szeme ezüstösen lobbant, amikor színt vallottam. És most én lettem az, akit várakozásra ítélek, aki karba fonta a kezét, majdnem úgy, mint péntek este. A szám belsejére haraptam, hogy ne szólaljak meg. Csak aggódva figyeltem Henryt, az energiáimat pedig megint jobban magam köré húztam, hogy ne zavarjam. Hagytam, hogy amennyire így elsőre ez lehetséges volt, átmenjen rajta az egész. Olyan hiú ábrándokat nem dédelgettem, hogy le is ülepedik benne egy azon lendülettel. Szép is lett volna...
Tippelni se tudtam, mennyi ideig álltunk némán. Nekem minden egyes másodperc, amit a fejébe zárva, az önmarcangoló gondolatok társaságában töltött egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor megrándult a szája, kicsit felkaptam a fejem, hogy hátha most megszólal, de téves riasztás voltelsőre. A nyelésre, a reszketeg sóhajra leszívesebben odamentem volna hozzá, hogy szorosan megöleljem, hogy emlékeztessem, mennyire szeretem, mindenre, amit egyedül Ő ért el nálam, ami kizárólag miatta történt. Ehelyett viszont továbbra is csak álltam és vártam. Mert megint: nem volt merszem megkockáztatni, hogy egyszerűen ellök magától - szó szerint.
Aztán kérdezett, nekem pedig kissé megnyúlt az arcom.
Persze, számíthattam a kérdésére, valahol azt hiszem, számítottam is, mégsem voltam rá felkészülve.
- Szeretem - feleltem csendesen, őszintén -, de nem szerelemmel. - A Farkas bennem egyetértően morrant. Még szép, hogy szereti a Teremtőjét, és büszke rá, hogy az ő kölyke. Nekem is fontos, mindig az volt, mindig az lesz, de már eszemben sincs bármilyen módon a múltat visszaidézni kettőnk között.
Ez is szerettem volna elmondani Henrynek. A nyelvem hegyén volt egy kisregénynyi magyarázat, de az elsőtől az utolsó szóig lenyeltem. Valószínűleg jelen helyzetben semmi sem segített csak rontott volna. Henry így is úgy nézett ki, mint aki komolyan az összeomlás szélén táncolt. Még csak a szemembe se nézett. Kicsit szorosabbra fontam magam körül a karjaimat.
A soron következő kérdésre felhúztam a vállam és eléggé tanácstalan fejet vágtam, mert hát:
- Passz. Egy kurva szó vagy üzenet nélkül léptem le tőle megint, úgy egy éve. Azóta nem beszéltünk. - Néztem, ahogy rágyújtott, ahogy remegett a keze... Úgy szerettem volna magamhoz húzni... - Négyszer írtam neki idén. Egyszer a születésnapján, aztán február elején és végén, az utolsó pedig március végén volt, de nem reagált. Semmi hírem róla.
Ehhez a tényhez egyelőre nem társult érzelem, se sértett, se szomorú nem voltam miatta, viszont örülni se örültem. Az üzenetek, levelek pedig talán túl sokak lesznek, de ha már épp mindent kiteregetek, akkor tényleg minden legyen ott közöttünk a napfényes avaron, ne később másszon elő a sufniból.

Hát persze, hogy szereti! Mégis mire számítottam, mit fog mondani? De erre nem tudtam felkészülni, mintha a karmaival vájt volna bele a szívembe a csendes szavak helyett. A fekete pedig a büszkeségével... Ezzel együtt egy visszapréselt, nagy levegős hüppenéssel nyomtam az öklömet a számhoz, aztán, mintha csak beragadt volna a mozdulat, robotszerűen bólogatni kezdtem. Oké... jó... jól van... Gyújtsunk rá. Attól minden mindig egy kicsit könnyebb, de főleg azért, mert remek álca a sóhajtozásra. Én nem éreztem úgy, hogy ezzel együtt tudok élni. Ezt itt és így képtelen voltam egy egyszerű kölyök-teremtő kapcsolatként értelmezni, és ezzel nem voltam egyedül. A szürke sem. Mert hát, az ösztönös ragaszkodáson túl ott voltak a közös, régi, szép emlékek, a bukások, belsős viccek, becenevek, csókok, kefélések, minden, és nekem most csak úgy el kellene hinnem, hogy sosem csap majd le a nosztalgia. Hogy ez nincs benne egy-egy hanghordozásban. Összenézésben. Hogy ezzel a semmi három hónappal kurvára nyugodt lehetek.
A passzolás nekem felért egy igennel, már csak azért is, amit magáról a teremtésről gondoltam. Nagyon sok pénzben mertem volna fogadni, hogy az egész mögött volt egy olyan kötődés is, amit én éreztem Dakota felé, hogy a magaménak akartam, és "elvettem", amit akartam, mert nem adtam fel és nem hagytam elmenekülni az egész elől. Nem tudom. Mr. Miles második esélyének latolgatásában viszont teljesen biztos voltam. És hát, ki vagyok én, hogyha egy nap úgy dönt, hogy bekopog a loft ajtaján, milyen szándékai lesznek... Egy éve nem beszéltek, oké. Lehet, hogy a kivéreztetésre játszik, hadd szenvedjen, hadd könyörögjön, mire végül majd megszánja és életjelet ad magáról. Füstbe burkolóztam, és ha tehettem volna, teljesen eltűnök benne ahelyett, hogy ilyen kiszolgáltatottan létezem a kurva fák közt.
Dakota pedig még a kegyelemdöfést is beviszi azzal, hogy mélyreható részletességgel elemzi, hogy mennyire lelkesen próbálta vele felvenni a kapcsolatot idén, amiből minimum három már bőven az alatt történt meg, hogy mi együtt voltunk. Beleköhögtem az épp szívott slukkba. Az nem segített, hogy közben még valami hisztérikus nevetés is ki akart volna törni belőlem, szóval az avarba dobtam a csikket és a térdeimre támaszkodva köhögtem tovább, kicsit nyögve, kicsit nevetve, kicsit zihálva. Hát bazmeg. A kirakat-Rómeó, az... Minden szar közben az "exének" írogat... Remélem, hogy legalább éjszakánként pötyögött olyankor, amikor mellette aludtam. A kurva életbe!
Nagy nehezen elállt a köhögésem, és ahogy végül felegyenesedtem, hitetlenkedő vigyorral néztem Dakota szemeibe, és még rötyögtem is egy kicsit, miközben a fejemet csóváltam.
- Én nem... én ezt nem... - vállat vontam, és kissé összeszedetlen mozdulatokkal a földre dobtam a bőrkabátomat - Nekem ez nem megy. Bocs...
Vetkőztem tovább, elfordulva tőle, de legalább napfényes panorámában csodálhatta meg a tetoválást a hátamon megint. Meg azt a harapnivaló seggemet. És amikor már teljesen egy szál faszban voltam, csak az lobkorona felé néztem, nagy levegőt vettem és lecsuktam a szemeimet. Segíts... Vedd ezt el tőlem...
A szürke úgy vette át tőlem az irányítást, hogy normál esetben komolyan a marjába kellett volna rántsak, de most csak hagytam menni. A szörnyeteget választotta, a teljest, a hatalmasat, és még teljesen át sem változtam, ő már hatalmasat ugrott előre. Az első hörgése az én utolsó kiáltásom volt. Aztán szinte "oda se nézve" kuporogtam valahol a lelkem, és az elmém mélyén. Az állat rombolni kezdett, és mégis, ezek mellett találtam a legnagyobb békére. Ahol kevésbé fájt ez az egész.
Csak ment. De nem rohant el, nem ment messze, a közelben maradt. Hatalmas karmai a fák kérgeit metélték, válla vastag fatörzseknek csapódott, ahogy acsarkodva, farkasként üvöltve adta ki a haragját. A haragomat. Percekig pusztított, mire egy ponton hátra kapta a fejét és vérfagyasztó morgással találta meg a nőstényét. Az ínyét felhúzva közelített felé, marja szőrét borzolta, ahogy farkasszemet nézett Dakotával, aztán megállt hozzá egészen közel. És ugatott. Acsarkodott. Hörögve morgott és csapkodta agyarait Dakota arca előtt.
Az egész a Te hibád! Miért nem tudsz velem őszinte lenni? Miért titkolózol előttem? Tényleg nem fogod fel, hogy mennyit jelentesz nekem, hogy mennyire szeretlek és hogy mekkora károkat tudsz ezzel okozni? Baszd meg! Te vagy az első és egyetlen lény a világon, akinek így megnyíltam, és odaadtam magam, elvettelek, kétszer, kétféleképp! Az enyémnek kellene lenned, és most egy hét alatt másodjára érzem azt, hogy nem tudom, ki vagy valójában... Tényleg hülyét csináltam magamból? Itt fogsz hagyni majd engem is, ahogy az "Apádat" is fakénél hagytad? Kétszer? Ki tudja hányszor? Hát mi vagyok én neked? Mi?! Félek, Dakota... félek. És fáj... Ennek nem kellett volna így történnie... Nem így kellett volna történnie...
Felvonyított, a hangja szívszaggató volt, ahogy talán az is, ahogy a gondolatsor végére a pofázó tajtékából szűkölés lett, és ezen a ponton ha Dakota hozzá akart volna érni, akkor egy rövid ideig hagyta, aztán csak megfordult, és egy nyüszítő prüszköléssel ballagott odébb. A levetett ruhákhoz érve fordult egyet, és az avarba feküdt, és szinte már elégedetten mustrálta, mennyire tarolta le korábban a bokrokat és a fákat. Én pedig a kispályán ülve figyeltem mindent, és nem tudom, hogy azért éreztem-e megkönnyebbülést, mert a szürke élte meg helyettem, amit nekem kellett volna vagy azért, mert könnyebb volt ebben hinni, mint szembe nézni azzal, hogy ezen még kurvára nem vagyok túl. De itt, idebent a sötétben ez egyelőre még nem számított.

Ha olvashattam volna a gondolataiban, ha tudtam volna, mikkel kergeti magát éppen őrületbe... nem, akkor sem tudtam volna segíteni. Aligha hitt volna nekem, de még valószínűbb, hogy meg se hallotta volna mindazt, ami fájdalom helyett szeretetet és törődést adott volna.
Úgyhogy folytattam, szavakkal metéltem a lelkét és a szívét, miközben magamat is bántottam pusztán azzal, hogy figyeltem Őt, éreztem a kis rezdüléseket, a hangulatát. A hibáim következményei, minden hülyeség, minden bántás, minden felelőtlen megmozdulás utolért, itt volt, és Henry fájdalmában öltött testet.
Elszorult a torkom, amikor befejtem, ő pedig félretüdőzve, görnyedten, minden szar súlya alatt rogyva köhögött és nevetett. Ha tudtam volna, mi jár a fejében, biztos, hogy helyette is hisztérikus röhögésben török ki. Ennek híján igyekeztem a lehetőségekhez mérten összeszedett maradni. Az Ő kacarászása sem nyugtatott meg, ott pedig szinte pánikba estem, amikor kiegyenesedve közölte, hogy ő ezt nem...
"Nekem ez nem megy. Bocs..."
Azt hittem, a következő mozdulatával tőből megszabadul a bal gyűrűs ujjától és elém dobja. Vagy esetleg folytatja, közli, hogy végeztünk, mert neki erre kurvára nincs szüksége. Hiszen mit csináltam az utóbbi időben? Bántottam, olyanok miatt szívott ő, amihez semmi köze, a traumáim utórezgéseit nyögte, most meg ez.
De én ezt nem akartam. Én ezt kurvára nem akartam! Egyiket sem a vele megosztottakból...
A földön puffanó kabátra összerezzentem egy pillanatra. Undorító méregként bugyogott fel bennem a lehetőség, hogy talán megbüntet. Hogy itt és most betelt a pohár és velem fizetteti meg a saját fájdalmát - korábban sem érdekelt senkit ezen a helyen, hogy én mit akartam, mit vergődtem, hogy nekem milyen volt a dolgokkal megélni és velük együtt élni, miért most számítana?
Henry is megmondta: a nagyobb kutya baszik.
A tekintetemmel követtem a mozdulatait, amikkel vetkőzött, és minden ruhaneművel egyre jobban kiüresedtem, mert muszáj volt. Túlélési taktika volt, egész életemben jól bevált. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Ahogy a vetkőzés befejeződött, az átváltozás megindult, hogy a végén a hatalmas, szürke vérfarkas nekirugaszkodhasson. Pontosan úgy reagálva, mint amikor a lányomról meséltem, csak ezúttal a mérték volt más, nagyobb, elkeseredettebb. Nehezebben, kapkodósabban vettem levegőt, a szemem kicsit égett, miközben Henry a fákat, bokrokat pusztította, mintha a környéken akarná megtorolni, ami vele történik.
Majd miután kitombolta magát a növényeken, felém fordult, megindult és vádlón rám vicsorgott.
Mielőtt felfoghattam volna bármit az egészből, a szemem vörösbe váltott, az egyik kaffogásába dühösen belemordultam, az öklöm pedig a mellettem lévő fa törzsébe csapódott. Gyorsan, erősen, nagy reccsenéssel, mint egy villámcsapás.
Aztán még egyszer a fába ütöttem, és újra, egészen addig, amíg Henry be nem fejezte, nekem pedig fel nem hasadt a bőr a kezemen. Ahogy a szürke morgott, kaffogott és acsargott, úgy engedtem én is teret a saját keserű haragomnak. Legyen, szarok rá!
Ez nem a Farkas volt. A nősténynek kurvára semmi köze nem volt ehhez, mert egyik katasztrófánál sem volt velem. Senki sem volt velem. Az összes undormány, ami bennem volt, ami én vagyok, a felszínre bukott, mert hagytam, mert engedtem, mert pontosan úgy akartam a szürke vicsorogó pofájába vágni mindent, ahogy ő tette a haragjával és minden félelmével. Hogy semmit se érek, hogy félek, hogy gyáva vagyok, hogy ott és úgy mennek át rajtam minden értelemben, ahol és ahogy akarnak, mert semmi vagyok. Kudarcok halmaza, feneketlen gyűjtőtégelye. Én, az ember.
Neked rossz? Neked fáj? Hát baszd meg!
Megráztam a jobbom, az ízületeknél a csont fehéren villant, mialatt Ő vonyított, de nem érdekelt. Fojtogatott a múltam és a jelenem is.
- A faszomat is Henry, én ebből az egészből semmit nem akartam! Hallod? Felfogod egyáltalán, amit mondok, van róla bármi fogalmad, hogy mennyire... hogy én... Baszd meg...
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa, hogy bőgök. A Farkast lenyomtam a mélybe, hogy amennyire lehetett, csak az ember maradjon az összes gennyedző, fekélyes sebbel, amit Miatta piszkáltam meg, mert tudnia kellett róluk, mert úgy döntött, hogy akar, én meg annyira örültem, hogy azt hittem, tényleg minden simán menni fog.
És közben kétségbeesetten kapálóztam, hogy valahogy, akárhogy, de ne basszam el.
- Nem akarlak bántani. Rohadtul nem. És kurvára fáj, hogy úgy csinálsz, mintha az egész életem azért lenne ilyen elbaszott, hogy neked most szar legyen. - Felé fordultam, már semmit se rejtve. Egy roncs vagyok. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy nem mutattam meg rég, hogy el tudj futni. - Mindent elvesztettem, érted? Vagy azért, mert elbasztam, vagy azért, mert elvették, vagy is-is, és nekem minden egyes nap ezzel kell élnem. Hogy elkúrtam a fehérkerítéses családi idillt, hogy miattam halt meg a lányom és hogy tök mindegy, hogyan, mennyire rimánkodtam, a férjem az Apám lett, miközben kettétépett! És mindet előrágattam a sufniból, mert szeretlek, mert akarom, hogy ez működjön, hogy értsd, miért van, ha valamire faszul reagálok, hogy ne vedd magadra, hogy tudd, hogy nekem Te kellesz. És neked ez nem megy.
Elkínzottan, könnyes arccal kaccantam fel, az ég felé fordítva a tekintetemet néhány másodpercre. Hogy ő közben az eredeti terv szerint a ruháihoz ment kuporogni, vagy maradt... mindegy volt.
- Hát baszki, nekem se. Ezért erőlködök.
Fáradt voltam és kifacsart.
Leültem a hideg földre, megráztam a fejem és csak meredtem magam elé. Ő teljes vérfarkas alakban, én a lehető leginkább lecsupaszítottan, emberként. A vállam megereszkedtek. Ültem és vártam, hogy megint nekidurálja magát, csapjon le a hurrikán, nekem már olyan mindegy volt. A nagyobb kutya baszik. Én pedig mindig is csak egy nyomorult kis vakarcs voltam. Vagyok.

Sokkal egyszerűbb volt így, hogy igazából nem tudtam volna megmondani, hogy kezdődik a szürke és hol érek véget én - egyek voltunk, de mégis elbújhattam mögötte. Minden mögött, amit az ember, szociális korlátok és a Dakotára való tekintet miatt nem tudtam kiadni magamból. Nem azt mondom, hogy rá hárítottam a felelősséget, mert azt így is ketten viseltük, de legalább elengedhettem magam és nem kellett azon gondolkoznom, hogy mi legyen a következő lépésem. Tombolt és rombolt, hogy aztán Dakotát véve célkeresztbe az arcába fröcsöghessen mindent, amihez én nem voltam elég erős. Dühítette, hogy Dakota egy egyszerű porhüvelyként létezett, hogy szemmel láthatóan le sem szarta, hogy mi van vele ahelyett, hogy együttérzést kapott volna, de legalább minimum egy bocsánatkérést. Nem hatotta meg az sem, hogy Dakota az öklével kezdte verdesni a fát. Ki így, ki úgy vezeti le a fájdalmát, és ahogy már a vér szaga is az orrcimpái közé kúszott, csak még vadabbul kaffogott. De sosem tudta volna bántani. Ezért is engedtem, és bújtam a hatalma mögé. Emlékeztem a pultra, emlékeztem arra, hogy akkor mit érzett. Azt, hogy Dakota az övé. És most ebbe a tulajdonjogba trappolt bele páros lábbal a tény, hogy van egy másik hím, valahol a világban, aki pontosan ilyen jogot formált valaha rá, és akit legszívesebben eltörölt volna a föld színéről. De nem tehette, egyrészt, mert minden bizonnyal nem volt hozzá elég erős, másrészt Dakota szereti, és ha ilyesmire vetemedne, azzal egy életre magára haragítja a nőstényt. Patthelyzetben volt, fájdalmat és gyűlöletet érzett.
A szavak mit sem értek a számára, ő inkább az érzésekből értett. Abból a keserű bűzből, ami az orrát facsarta, ami Dakota minden fájdalmának és szégyenének felszínre kerüléséből lepte be a környéket. Dakota kifakadása nekem szólt. Minden szavát tisztán értettem, megértettem, láttam, hogy a sírás határán szenved, de őszintén szólva ötletem sem volt, hogy mit kellene kezdenem ezzel az egész helyzettel. Egy defektes roncsnak éreztem magam, mégis, hogy a faszomba tudnék segíteni itt és most egy másik defektes roncson? Azt hiszem, hogy már akkor bedobtam a törülközőt, amikor átengedtem magam a szürkének. Tudom, hogy nem akar bántani. De mégis megtörtént, és az elmúlt napokban sokadjára, és ezt egész egyszerűen nem tudtam kezelni.  A szürke hangján morrantam kérdőn, amikor hozzám vágta, hogy úgy csinálok, mintha direkt miattam lett volna szar és nehéz élete. Pedig sosem az életével volt a baj, hanem azzal, ahogy és amikor beavatott a fekélyes részletekbe.
Ahogy beszélt, a szürke fejét rázva, apró léptekkel hátrált el tőle, meg-meg morranva, néha felszűkölve. Úgy volt, hogy mi leszünk az új esélye, a mindene, ami miatt már nem kell a régi dolgaival foglalkozzon, mert együtt, közösen építünk majd fel valamit, ami jobb lesz mindennél, amit elveszített. Ami jobb lesz mindennél, mint amit én valaha megéltem. Ami miatt én is elhiszem, hogy jobb ember vagyok, mint amilyen életet éltem, mint amilyen bűnöket elkövettem. "A férjem az Apám lett." A szürke dühösen kapott felé a szóhasználata miatt, és az én szívem is belesajdult. Hát így állunk... Talán tényleg elhamarkodott faszság volt a tegnap, még akkor is, ha én minden pillanatát komolyan gondoltam.
Dakota összeomlása végére legalább kiderült, hogy újra együtt úszunk a nyomorunkban. Mindketten szeretjük egymást, mindketten akarjuk, hogy működjön, csak egyszerűen fogalmunk sincs róla, hogy fog-e és ha igen, akkor pontosan hogyan is csináljuk. Úgy éreztem, hogy épp eleget voltam már vele és minden "defektjével" kapcsolatban türelmes. Azzal pedig, hogy a férje a Teremtője, minden túlcsordult bennem, nem tudtam tovább megértő és türelmes lenni, gondolkozni vagy kitalálni, hogy mégis mi a faszt kellene tennem vagy mondanom. És úgy éreztem, hogy most úgy csinál, mintha eddig lófaszt sem tettem volna azért, hogy megértsem, hogy támogassam, hogy jobbá tegyem az életét. A kurva hívások az éjszaka közepén... Az, ahogy küzdöttem érte... Csődöt mondtam, azt hiszem. A szemében legalább is, nagyon úgy tűnt. Az elégnél is elegebb akartam lenni a számára, de úgy tűnt, hogy a legsarkalatosabb ponton buktam el és estem pofára.
Ahogy végül a földre ült, szuszogva álltam felette egy darabig ezeken gondolkozva és évődve, aztán egy gyors mozdulattal megnyaltam a csontig sebzett kezét, elfordultam tőle, és a ruhakupachoz vonulva lefeküdtem. Pontosan úgy éreztem magam, mint a tóparti veszekedéskor, amikor indulni készültem. A különbség csak annyi volt, hogy azóta némileg komolyabbra fordultak a dolgok.
A szürke gondterhelt szusszanásai felrázták az avart, én pedig a színfalak mögött léteztem, szinte teljesen megsemmisülve. Még mindig nem álltam készen megszólalni, se visszavágni, se küzdeni, kapálózni. Hirtelen minden olyan üresnek és reményvesztettnek tűnt. Meg feleslegesnek. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, de ha csak Dakota nem mozdult vagy szólalt meg, a hallgatás szobraként feküdtem, a lélegzést és a pislogást leszámítva teljesen mozdulatlanul. Aztán, mikor odabent a sötétben kellően összeszedtem magam, felé fordítottam a szürke fejét, de az állam újra a földön puffant, ahogy Dakotát kémleltem.
~ Nem hiszem azt, hogy azért volt szar életed, hogy én most vergődhessek. ~
Nem változtam vissza. Képtelen lettem volna mindezt hangosan kimondani, és így legalább csak az energiáimból érezhette a sértett tehetetlen legyőzöttséget, az arcomból, az emberi szemeimből nem tudta kiolvasni.
~ Melletted voltam, nem? Mindent elviseltem és próbáltam küzdeni azért, hogy ne kelljen a régi dolgaiddal minden nap együtt élned. A múlt az a múlt, amit jobbá akartam tenni neked, hogy ne kísértsen. ~
A birtoklás, a kontrollálatlan zabálás a holnaptól félve, a moteles erőszakok, a kötődéstől való félelem, a falkától való undor és rettegés... A boldogságáért hajtottam magam. És még azt is megpróbáltam benyelni, hogy titkolózott előttem, hogy életveszélyes helyzetbe keveredett három hímmel a tudtom nélkül, előre megtervezetten.
~ De ez nem a múlt. Nem csak a múlt. Ez a férjed, aki nagyon is jelen van, és akivel szemben semmi hatalmam vagy szavam sincs és nem is lesz soha. Akivel átélted azt, amit velem, ha nem még intenzívebben. És most már olyan kötelék van köztetek, amit a büdös életben nem szakít el semmi.  Csak egy kicsit megpróbálod elképzelni, hogy ez nekem mit jelent? ~
És nem, nem a faszméregetés volt az első szempont. Hanem minden veszélyforrás, ami ezzel érzelmileg és fizikailag is ott úszott a felszínen. Közben pedig egy szavam sem lehetett, minden kicsinek és jelentéktelennek tűnt ezzel a három hónapommal évtizedek erejével és emlékeivel szemben. Lassú mozdulatokkal feltoltam magam a fekvésből, mint egy vert sereg, és csak hányaveti jelleggel kiráztam az avart a bundámból.
~ Te ezzel minden nap együtt élsz. Volt időd merengeni a dolgokon épp eleget. Kitalálni, hogy miként avass be. És most azt várod tőlem, hogy egy ekkora hidegzuhany után, a csütörtök-péntek után viselkedjek megértően, kétségek, félelmek és indulat nélkül. Nem Dakota, ez nekem tényleg nem megy, pont azért, mert az életemnél is jobban szeretlek. ~
Máskülönben megrántanám a vállam, mert nem számítana. A dzsekimre néztem, kieresztettem egy darabot az emberből: a bal mancsomat visszaváltoztatva kezdtem turkálni a zsebében, aztán az avarba ejtettem a Mustang nálam maradt kulcsait. Megnyaltam az orrom.
~ Kivételesen lehetnél te türelmes velem. Csak úgy, a móka kedvéért. ~
Az ő sebeit már javában felkapirgálni kellett, az enyémek azonban annyira frissek voltak, hogy még mindig nem állt el a vérzésük azóta, hogy megszereztem őket. Mindeközben, ha még mindig csak ott ült, én zavartalanul pakoltam ki mindent a nadrágzsebemből és a kabátomba süllyesztettem őket, hogy aztán az legyen az egyetlen ruha, amit a pofámba kell fognom, és amiben mindenem benne volt, aztán újra manccsá változtattam a karom. Óvatosan lépkedtem felé, és ha engedte, a bestia hatalmas fejét az arcához, nyakához dörgöltem.
~ Csinálj majd valamit a kezeddel, elég szarul fest. És légyszi, vidd haza a cuccaimat. Kitettem a kulcsot. Szeretlek. ~
Készen lettem volna megtenni azt, ami Dakota szerint remek érzés volt. Jó móka. Lefutni az Anchorage és Fairbanks közti távot farkasként. Ki tudja, talán igaza van, és tényleg segíthet kiszellőztetni a fejemet... Bár, annál minden sokkal jobb mókának tűnt jelen pillanatban, mint hogy csak azért maradjak estig, hogy tovább metéljük egymás lelkét. Annak semmi értelmét nem láttam.

Fogalmam sincs róla, hogy mit csinálok. Ez ezzel a helyzettel teljesen egyértelművé vált: azzal, ahogy vele bántam, ahogy a magam viseltes dolgait kezeltem. Ez van, ennyire vagyok képes.
Attól se lett jobb, hogy futólag megnyalta a sérült kezem, csak még nyomorultabbul éreztem magam. Hagytam, hogy eltávolodjon, hogy mind a ketten megtépázottan ülhessünk-fekhessünk. Boldog húsvétot, asszem.
A nőstény mondhatni sehol sem volt. Nem akartam belőle erőt meríteni, nem akartam az ő összeszedettségét, a higadtságát, amit eddig legfeljebb a sértett önérzete és Henry sérülései tudtak próbára tenni. Nem akartam a kettősséget, nem kértem a tudathasadásból, hadd legyek én én és ne várjon tőlem senki semmit.
A szürke fújtatott, én már csak visszaszipogtam, amit lehetett és a bal kezemmel türelmetlenül megtöröltem az arcom. Faszomat, hogy folyton bőgök... És még tudtam is volna, csak úgy, az önsajnálatba lubickolva, de legalább ennyit sikerült megállnom.
A gondolatban küldött szavaira felemeltem a fejem, pajzs nélkül akadálytalanul, tisztán jutott el hozzám minden. A tekintetem kicsit üres és megtört volt. Az övé sértett és legyőzött. Üdv a klubban.
- Volt férj - szúrtam közbe, mert ez igenis kardinális különbség volt.
Hallgattam a folytatást, de már nem próbáltam közbeszólni, teljesen feleslegesnek éreztem. Emellett belefojtani se akartam a szót így, hogy végre hajlandó volt beszélni. Még ha "csak" gondolati síkon is.
- Sejtem, Henry, hidd el. - Ha engem Bessie úgy zavart, ahogy, akkor neki ez kismilliószor rosszabb lehetett. - És nem azt várom, hogy viselkedj megértően, ezért úgy mondtam el, ahogy.
A lehető legtömörebben, leglényegretörőbben, a felesleges sallangokat - azt, hogy amúgy miként éltem meg és milyen volt ez nekem - lehagyva.
- Az vagyok - néztem komolyan a szemébe -, csak nem szeretem, amikor úgy csinálsz vagy azt hiszed, hogy nem próbálkozok. Vagy mindez nekem nem lenne fontos. - Nem volt vádló él a hangomban, igazából semmi sem volt benne, száraz megállapításokat tettem. - Ha így lenne, semmit se tudnál. És nem rettegnék attól, hogy egyetlen mondatom miatt elveszíthetlek.
Nem ő volt az egyetlen itt, aki félt. Henry azért, mert még nem volt ilyesmiben része és nekem volt ezen a téren előéletem, én pedig szintén azért, mert volt ilyesmiben előéletem és pontosan tudtam, mennyire gyorsan, milyen orbitálisa el tudom baszni. Hogy vele min nem akarok keresztülmenni.
Figyeltem, ahogy felkelt, ahogy kézzé változtatott mancsával a holmijait pakolta, egyik zsebből a másikba. Sejtettem, mi fog következni, de nem próbáltam megállítani, vagy bármilyen módon más felé terelni. Tudtam, hogy erre most szüksége van, és eszem ágában se volt közbeszólni. Amikor odajött hozzám, nekem dörgölve a fejét, röviden a bundájába túrtam nyaka oldalánál.
- Én is szeretlek - mondtam csendesen. A kezem, hát az nem igazán érdekelt. Égve lüktetett és fájt, de az semmi volt minden egyéb mellett.
Vártam, hogy nekieredjen, és csak akkor keltem fel, hogy magamhoz vegyem a cuccait, amikor a súlyos mancsok tompa puffanásai elhaltak. Mondhattam volna, hogy majd utána küldöm a holmikat, de a legutolsó, amire vágytam, az egy FedEx 2.0 volt. Majd felviszem. Vagy ha jön még esetleg, visszakapja.
Kisétáltam a partra és az ölembe gyűrt cuccokkal, kezemben a slusszkulccsal leültem. Semmi kedvem nem volt hazamenni az üres loftba, az eufória és a katasztrófa emlékei közt őrlődni. Csak bámultam a hullámokat, a tiszta kék eget és semmire se gondoltam. Mint annyiszor már életem során: élveztem, hogy üres vagyok.

.:: heavy ::.

~ Te nevezted így. ~
Mondanám, hogy nekem mindegy, de látszólag nem volt az. Már ha csak abból indulok ki, hogy még neki is "szoknia" kell az átnevezést. Kurvára nem ez volt a lényeg. Az pedig, hogy még azok után is, hogy megnyíltam, mennyire szárazon beszélt hozzám, csak még inkább meggyőzött arról, hogy itt és most lehetetlen lesz bármiféle megegyezésre is jutnunk. Talán most először egyikünk sem járt még a közelében sem annak, hogy akár csak egy morzsát adjon abból, amire a másiknak szüksége van. Azt nem hiszem, hogy önzésből, csupán... Egyikünk sem volt elég erős. Azért a meglátására kérdőn oldalra döntöttem a fejem.
~ Semmi ilyet nem hiszek és nem is csináltam. ~
Az ő hangjában nem volt vádló él, az enyémben viszont akadt némi sebzett igazságérzet. Itt és most egy pillanatra sem vontam kétségbe, hogy fontos vagyok neki és hogy nem akarja elcseszni ezt az egészet. Egyszerűen az életében betöltött helyem és szerepem ingott meg. Vagyis... inkább a lehetséges jövő rangsorában.
~ A helyzetre vagyok dühös. Nem rád. ~
Nem hittem, hogy ez bármit is számítani fog neki, tekintettel arra, hogy nagyon úgy festett, mint akinek addig a pontig, hogy nem készültünk örökre elbúcsúzni, tényleg minden tökéletesen mindegy volt. Mondanám, hogy látszólag feladta, de már csak magamból kiindulva is tudtam, hogy ez nem volt így. Ennél többre most nem volt képes, és ez bántott. Ez is bántott.
Szomorúan nyüszítettem fel a rövid simítására. Hát hol van az ölelésem? Hol vannak a masszírozó mozdulatok... Hol van már a tegnap este... Egy részem mindennél jobban vágyott minderre és arra, hogy legalább egy kicsit tegyen úgy, mintha bánná, hogy elmenni készülök. Erőtlenül próbálkoztam "törődni" azzal, hogy szóba hoztam a kezét, hogy kértem, hogy azt mondtam, szeretem. Egy kicsit elléptem tőle, pofámban a bőrkabáttal, aprót rebbent a fülem. Nem marasztalsz, mi? Hát jó. Lemondóan fordultam el tőle, és indultam meg lassan, lehajtott fejjel észak felé. Bele, a tátongó, ismeretlen semmibe. Nem volt kedvem egyből futásnak eredni, de talán még erőm sem. Örültem, hogy azt meg tudtam állni, hogy hátra nézzek. De teljesen felesleges lett volna. Azon a ponton, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy én ezt így nem bírom és azonnal visszamegyek, újra a mélybe buktam, be, a szürke védelmező leple alá, és hagytam, hogy ő eredjen futásnak. De mielőtt ezt megtette volna, újra felvonyított, ki tudja, talán a párja, ha csak halkan is, de meghallotta. Hiába tudtuk mindketten, hogy nem érdekli.
Teljesen belefeledkeztem a rohanásba, és mikor fáradtan szinte összecsuklottam valahol a hóban, éreztem, hogy pihennem kell. Hogy ennem sem ártana valamit, mert hát... Kicsit többet égettem el magamból, mint amennyit szoktam, és amennyi kaja volt bennem. De egyelőre mozdulni sem tudtam. Csak egy fának dőlve visszaváltozni és zihálva hagyni, hogy maga alá temessen minden, ami eddig nem talált kiutat. Megtöröltem a szemem, kivettem a telefont a zsebemből, és átküldtem Dakotának a képet, amit még tegnap csináltunk. A gyűrűsujjal "bemutatósat", amin mindketten olyan kibaszottul gondtalannak és boldognak tűntünk.
Fogalmam sincs, hogy az éjszaka közepének pontosan melyik órájában estem haza úgy, mint akit megvertek, de már nem igazán volt mozgás a Lakban. Mindenem fájt, a tagjaim remegtek, és az egyetlen szerencsém az volt, hogy minden hétfő hajnalra már automata ébresztőm volt beállítva. Mert ha nem így lett volna, biztos nem jelentem volna meg az edzésen.
Megoldjuk. Tudom, hogy meg fogjuk oldani. A magam részéről majd benyelem ezt is, mint az összes többit, és addig csak hálás leszek, amíg a másik hím nincs jelen és csak elméleti síkon kellene vele foglalkoznom. Az ő részéről, hát... Az ő részéről csak azt reméltem, hogy rendben lesz. Soha többet nem akartam ennyire üresnek látni. Főleg, amikor pontosan tudom, mennyire tele tud lenni boldogsággal. Csak azt kellett elhinnem, hogy továbbra is elég leszek majd, elegebb annál, mint amit a másik valaha is adott neki.


//<3//

- Mert akkor még valamennyire az volt, és... - felmordultam és befogtam, aztán nagyot szusszantam.
Nem kezdtem el magyarázni, hogy a felsorolásnál az "akkor" volt bennem, nincsenek téveszméim, évek óta nem botlottam meg a megnevezésében, mert... minek magyarázzam? Kicsit se éreztem, hogy ugyanarról tudnánk beszélni.
Az újabb sebzettségére is kinyitottam majd becsuktam a szám. Nem, tényleg elbeszéltünk egymás mellett, és jelenleg én is túlságosan megmakacsoltam magam, túlzottan ragaszkodtam a saját dolgaimhoz, keserűségemhez ahhoz, hogy bármi építőt tudjak mondani vagy csinálni.
- Engem is a helyzet szokott kiborítani, nem te. - Mégis neked kellett valamit kezdened velem az étteremben, a parton és akkor is, amikor közöltem, hogy miért nem falkázok. Nekem pedig a haragod jut.
Nem kéne, mégis egymáson csattan minden.
Most épp az, hogy halálosan kimerültem az elmúlt három-négy napban a szó minden értelmében, és hiába szerettem volna többet, vagy legalább valamit adni, könnyíteni, jobbá tenni, egyszerűen nem ment. A legtöbb, amire képes voltam még, hogy bár jóval kevésbé, mint rendesen tettem volna, de viszonoztam a kurta közeledést. Összefacsarodott a szívem arra a panaszos nyüszítésre, azon túl viszont másra nem voltam képes, minthogy szemlesütve tudomásul vettem: kudarcot vallottam. Megint. Most és itt legalábbis mindenképp.
Ennek tudtam be a távozási szándékát meg annak, hogy időre volt szüksége, fejszellőztetésre, távol(abb) tőlem. Se könyörögni, se kényszeríteni nem akartam. A kezemmel nem törődtem, a szeretlek is kicsit automatikus volt, pedig ugyanúgy éreztem, semmit sem fakult, csak sajnáltam, hogy most nem futja többre.
Nem marasztaltam, meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmire vágyna a történtek után. Hagytam, hogy menjen, csak a tekintetemmel kísértem, amíg el nem tűnt a fák között, amíg el nem haltak a léptei, utána pedig a cuccaival kiültem a partra.
Valamivel később érces vonyítást hallottam - már elég messze járt, de még pont elég közel ahhoz, hogy halljam. Egy pillanatig még az arcomhoz nyomtam a pólóját, aztán hátravetettem a fejem, előrébb engedtem a nőstényt és hosszan, elnyújtva vonyítottam. Kicsit fáradtan, kicsit meg- és betörten, nagyon szerelmesen. Holdszeműm, a világon mindennél jobban szeretlek. És ezen akkor sem változtat semmi, ha épp nehéz elhinni, ha nincs elég erőm rendesen mutatni, kifejezni, de akkor is így van.
Össze fogom merni magam, jobb lesz és neked is jobbá fogom tenni, mert tudom, hogy képes vagyok rá. Csak kérlek... kérlek engedd, hogy kiheverjem a csütörtöktől máig tartó eszeveszett hullámvasutat. Neked is szükséged van erre. És most kivételesen: jobb ez egymás nélkül, mert mindketten elfogytunk.

Estére járt, mire hazaértem az üresen ásító loftba, ami tele volt még mindig brazil- és mexikói kajával, üres dobozokkal, padlón darvadozó csokitorta darabokkal... A boldogság morzsái. Olyan, mintha nem is igazán lett volna a két mélypont között, inkább tűnt álomnak, vagy valaki más életének a tegnap. Csak abból tudtam, hogy velem, velünk történt, hogy olykor a biztonság kedvéért vetettem egy-egy ellenőrző pillantást a bal gyűrűsujjamra.
Aztán érkezett Henrytől az előző este lőtt, gyűrűs ujjal "beintős" fotó, amin mindketten olyan idétlen-boldogan vigyorogtunk. Mintha ezer éve lett volna. nyomtam rá egy szívet, majd küldtem egy fotót a friss szerzeményeimről: a ruháiról, összehajtogatva a szekrényben azzal a szöveggel, hogy "a Henry-polc újoncai <3".
Akárhogy is álltunk épp, örültem, hogy megint egy kicsit több cucca volt nálam. Bár az sokkal jobb lett volna, ha a holmik gazdája is jelen van állandóan, de hát... ez van.
Kitakarítottam, a kaják közül pedig néhányat félretettem, hogy másnap megetessem a kölykökkel. Oké, hogy nagyétkű voltam, de ez a mennyiség, ami megmaradt még rajtam is kifogott volna. Kidobni kár lenne, akkor meg már legyen haszna. Közben próbáltam nem arra gondolni, hogy ezt kurvára nekünk kellett volna megennünk - kettőnknek, együtt, kétpofára zabálva.
Ehelyett lefekvéskor azon tipródtam, hogy bocsánatot kéne tőle kérnem, de üzenetben nemcsak gyáva, hanem még tiszteletlen is lett volna. Több oldalas magyarázattól is visszafogtam magam. Így a végén annyit írtam mindössze: szeretlek, Henry.

no one will win this time

//<3//

Még az alkohol enyhítő leple alatt is rettegtem attól, hogy összeszedjem magam és meginduljak a Loft felé. Vagy hogy felhívjam. Vagy írjak neki. Hogy legalább azt megkérdezzem, hogy hol van és mit csinál. Rettegtem attól, hogy majd mindent hangosan ki kell mondanom, mert akkor igazsággá válik, és attól, hogy ha már igazság lesz, egyszer csak rádöbben, hogy Ő ezt ilyen kevés idő után mégsem akarja. Mert minden szenvedésünk mellett mindkettőnk számára volt "menedék" a külön töltött napokból eredő feladat vagy kötelességtudat. Attól is rettegtem, hogy a kimondott szavaim után végleges és visszavonhatatlanul igaz lesz, hogy kóbor vagyok. Hogy már nincs mögöttem egy falka védelme, de még csak a saját Teremtőmé sem.
Miután a hajnali órákban felfedeztem a lakásom sloziját, és nem tudtam visszaaludni, rendeltem kávét és reggelit. Az előbbiből nagyon hamar ír kávét csináltam, az utóbbit gyorsan lenyomtam a torkomon úgy, mintha nem hogy holnap ne lenne, de a következő óra se. Kora délutánra meggyőztem magam, hogy itt az ideje szembenézni a démonokkal, bár szerintem az motivált a legjobban, hogy egész egyszerűen elfogyott minden alkohol, amit tegnap beszereztem, és ha már az utcára lemásztam, mászhattam akár kicsit tovább is. Motorra ültem.
Menet közben megálltam a mindenes boltnál, vettem még két üveg whiskyt és öt doboz cigit, csak mert az utóbbi tartalékomat a lakásban hagytam. Ebben a feneketlen, vég nélküli állapotban pedig tényleg képes lettem volna ölni akár egy szálért is, bölcsebb volt hát nem kockáztatni.
Majdnem túlhajtottam a háztömbön, szóval hirtelen satufékkel próbáltam megállni az épület előtt. Nyilván nem úgy sikerült, ahogy akartam, szóval a motorral együtt borultam oldalra, csúsztam a betonon. A farmerem jobb oldala felszakadt, én pedig csak anyáztam, aztán kimásztam a jármű alól. Próbáltam én felállítani, de nem ment: inkább csak a csomagtartóban lévő friss vásárlásomat halásztam ki, aztán kicsit bicegve a járdaszegély mellé húztam a motort - ott hagytam fekve. Baszódj meg te is.
A csengő előtt meditáltam még pár percig. Mi lenne a jobb? Bemenni a kapukóddal vagy inkább itt lerogyni? Áh, nem. Ha itt ülök majd, a világ embereinek szerény százalékát ismerve biztosan leszólítanának, hogy jól vagyok-e, kell-e segítség. Nem, nem vagyok jól. Igen, kell segítség, de senki olyantól, aki csak úgy random megszólít. Ötödjére helyesen pötyögtem be a kódot, és a liftbe szállva minden motyómmal Dakota lakása előtt álltam. Aminek a kulcsa a nyakamban lógott. Bemehettem volna, mégsem éreztem magam felhatalmazva rá, szóval levetettem a pajzsom. A szürkével együtt kerestük, kutattuk Őt, de nem találtuk sehol. Némi megkönnyebbüléssel vettük mindezt tudomásul, mert hát, így még volt időnk elodázni a találkozást. A magyarázatot, amit egyelőre képtelen voltam összerakni. Az egyik üvegért nyúltam, és úgy kezdtem el inni, hogy ahogy eddig sem, most sem vettem számításba az időt. Telt ahogy telt. Az ajtónak támasztott háttal, a bakancsomat a szemközti, közeli falnak vetve ültem a földön, a telefonomra is csak ritkán néztem rá. Cigiztem, megtöltöttem füsttel a folyosót, és csak szerencsém volt, hogy senki sem jött fel idáig belém kötni, mert akkor nagyon csúnya véget érhetett volna minden.
Levetett pajzzsal vártam. És amint megéreztem Őt, összeszorult a gyomrom. Nem, ezt Pat nem gyakoroltatta be velem, de már tudtam, mit akarok mondani. De amint felért, minden nagyszabású tervem elvszett.
Teljesen szétcsúszva, a világomról alig tudva, a földön ülve az ajtónak dőlve néztem rá, ahogy végre elkaptam a tekintetét. Nem hogy a narratívámat elveszítettem, de oda lett minden magabiztosság. A farkasom a halál szélén vánszorgott a kis fekete lábai elé, én éppen nagyot húztam a whiskyből. Fel kellene állni... gondoltam erre, de mozdulni is képtelen voltam, ahogy Dakota előttem állt. Hirtelen minden várakozás és fantázia valósággá vált, és egész egyszerűen elbőgtem magam ott, a földön ülve, felfogva a jelenlétét. Még egy sziára sem futotta.
- Vége van...
Ennyit bírtam kinyögni, mielőtt kibukott belőlem a zokogás, és Dakota helyett éppen a térdeimet próbáltam ölelni, miközben a lábai előtt-alatt omlottam össze. Rázkódtam, szipogtam, elvesztem. És ha közben hozzám ért, azonnal felé kaptam és hozzá fúrtam az arcom. Rettenetesen hiányzott, de még most is rettegtem attól, hogy két szék közül a padlóra zuhanok, és ezt a félelmet ő is érezhette részemről.
- Mindennek vége van...
Valahol persze pontosan tudtam, hogy ezzel semmit sem magyarázok meg neki, de talán a zokogásom és az állapotom elvezette oda, hogy megértse: most jóval többről van szó, mint amit eddig bármelyik hisztimmel produkáltam volna.

//Dátum kezdésre: 2023/05/28//

Egy kurva cigiszünetnyi időre láttam csak Henryt az elmúlt két hétben, az is a puszta mázlinak volt köszönhető: épp akadt Fairbanksbe fuvarom. Hello-szia-csá... Minden volt, csak elég nem, de hát akkor még nem tudtam, hogy a hétvége kuka (megint) és utána még csak nem is beszélünk, mert valami dolga van. Azért a kérésemre minden nap küldött egy szív emojit, hogy tudjam, még él, de csütörtökre kezdett rohadtul elegem lenni ebből a jelből is.
Mindezek mellett munkába temettem magam amennyire lehetett és nem csak a papíron lévőbe. Oké, hogy Zach nem akarta, de... azért én olykor sündörögtem olyan helyeken, ahol talán nem kellett volna. Annyit viszont megtettem, hogy nem a legrosszabb környéket és nem a legsötétebb órákban látogattam, ezt még én is hülyeségnek ítéltem volna. Egyébként is: azokat az órákat inkább a kölyköknek adtam, ha úgy jött ki a lépés. És mivel Henrytől maradtak a szívek és semmi nem utalt arra, hogy esetleg leugrana a hétvégére, vagy igényelné, hogy én menjek fel - szóval búcsút mondtam zsinórban a harmadik közös hétvégének... -, így a vasárnapot egy az egyben babysitteléssel töltöttem. Jól elvoltam a vakarcsokkal, na. Megfuttattam kicsit őket, némi vadászat, játszhattak az erejüket méregetve, játékosan, ahogy kölykökhöz illett. Olykor még bevillant a régi beidegződés és indokolatlanul komolyabbra fordult a helyzet egyik pillanatról a másikra. Csak ilyenkor léptem közbe és állítottam le őket.
Estére kelve vittem vissza a szállásukra a Holdacska csoportot kölyköket, adtam át a stafétát a következő felvigyázónak, majd kellemes fáradsággal a tagjaimmal indultam haza, némi izomlázzal, a hajamba ragadt erdőszaggal.
Viszont ez sem volt elég ahhoz, hogy a tömbhöz érve elkerülje a figyelmem a kiterült motor. Henryére emlékeztetett zsörtölődtem is magamban, hogy ki az a balfasz, aki egy ilyen motort ilyen szerencsétlenül csak úgy lebasz az út mellé?! Biztos valami részeg gyökér.
A dzsekim zsebéből előtúrva a loft kulcsát vártam, hogy a lift felvigyen a legfelső szintre. Épphogy elkerültem az első emeletet, amikor a háromnegyedrészt felhúzott pajzsom mögül megéreztem Őt. A nősténnyel együtt kaptam fel a fejem, ő vadul csóválta a farkát, az én képemre vigyor költözött és egyelőre nem foglalkoztam azzal, hogy amúgy vasárnap este van, semmi értelme az ittlétének. Meg nem is szólt, hogy jön... De még túlságosan az örömömbe voltam feledkezve ahhoz, hogy a furcsaságot jelentő kérdésekkel foglalkozzak.
Szinte kiugrottam a liftből, és azonnal a Henry felé fordultam, hogy rögtön mozdulatlanná dermedjek. Borzalmasan nézett ki, az energiái pedig még a kinézeténél is siralmasabb képet festettek, és a Farkas hasonlóan én sem értettem, mi ez az egész a Holdszeműtől és Henrytől. Az értetlenségem és az aggodalmam pedig csak fokozódott, amikor a férjem elbőgte magát. Teljesen nyíltan, abszolút szétcsúszva, cigi és pia szagával körüllengve. Odasiettem hozzá, térdre vetettem magamat mellette, átkaroltam a fejét és a mellkasomra húztam.
Vége van? Minek? Nekünk? Mi a szar?
- Ki volt az? Megölöm bazmeg - morogtam az eredetileg képzelt kérdések helyett, az ijedtség mellett pedig, amit a szétesettsége szült, fellobbant a harag is, mert hát valaki egyértelműen bántotta.
Még sose kapaszkodott így belém, egyszer nem volt ennyire elveszett, ha akadt is ilyen pillanatunk, hát ott kurvára fordított volt a szereposztás. Mindennek vége?
- Hé, itt vagyok - húzódtam el kicsit, hogy két kezem közé tudjam fogni az arcát és a szemébe nézve legalább egy kis fókuszálásra rávegyem. - Itt vagyok. - Ez volt a legtöbb, amiről biztosítani tudtam, mert hát azzal nem vigasztalhattam, hogy nincs semmi baj, amikor szemmel láthatóan igenis volt. - Gyere... bent jobb lesz, na... gyere szépen.
Felmertem a földről, ha kellett még kicsit noszogattam, minden gond nélkül támogattam, miközben fél kézzel a zárral babráltam, ajtót nyitottam és végül betereltem Henryt. Odabent elég nagy káosz volt, mert hát nyilván nem számoltam azzal, hogy jönni fog. Nem mintha zavarta volna - egyébként sem, most meg szerintem vajmi keveset fogott fel a környezetéből.
A kanapéhoz vezettem és leültettem. Utána a konyhába mentem, a mélyhűtőből jeget kerítettem, néhány kockát konyharuhába csomagoltam és egy üveg hideg sört is magamhoz vettem. Mondjuk lehet vízzel jobban járt volna a szagokból ítélve, de hát... nem tartottam itthon vizet. Oké, csapvíz, de azt nem ítéltem elég hidegnek. Visszamentem hozzá a bontott sörrel, amit a kezébe nyomtam, majd leültem mellé és a tarkójához nyomtam a jeges konyharuhacsomót. Nekem szokott segíteni a megnyugvásban, a problémákat nem intézte el, de könnyebben csillapodtam, főleg, ha ilyen feldúlt voltam, mint most Henry.
- Mi történt, Henry?

gettin' older, still, lost as ever

Nagyon sok verzió megfordult a fejemben ezt a találkozást és beszélgetést illetően, de... Ami végül mégis csak megtörtént, nem szerepelt a fantáziálgatásaim közt. Teljesen leblokkoltam, ahogy a szerelmem, a nőstényem, a feleségem hirtelen, számomra szinte a semmiből előttem állt. Megdermedtem, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna magamtól felállni. Legalább is anélkül nem, hogy el ne borultam volna.
Valóságos volt. A feje búbjától a talpáig. Hát, tényleg megtörténik. Mintha megforgattak volna egy tőrt a szívemben, úgy futott végig a mellkasomon a zsibbadó, fizikai fájdalom, ahogy ezt felfogtam, és zokogni kezdtem. Dakota pedig gyakorlatilag azonnal ugrott, átkarolt, magához húzta a fejemet, én pedig két kézzel kapaszkodtam az engem ölelő karjába, szinte tépve a dzsekijét. Vége van... ennyire voltam csak képes, miközben menedéket kerestem nála, és ha tudtam volna, könyörögni kezdtem volna neki, hogy csináljon valamit, csinálja vissza, küldjön el most azonnal, akármit, csak ezzel a fájdalommal ne kelljen megbirkóznom.
Amikor azt kérdezte, ki volt az, csak még jobban rákezdtem. A mellkasába fúrtam az arcom, és válasz nélkül hagyva a kérdését, fájdalmasan felnyögtem, felhúztam a térdeimet és igyekeztem minél kisebb, apróbb, jelentéktelenebb gombóccá formálni a testemet. Pat volt az. Lehetetlennek éreztem hangosan kimondani a nevét. Hüppögve ziháltam, ahogy elhúzódott tőlem és az arcomat a kezei közé fogta, amikre úgy fogtam rá, mint Ő az enyémekre kertben. Homályosan láttam, forgott velem a világ. Eltátottam a számat, mintha mondani akarnék valamit, de csak a zihálásom hangja szökött ki az ajkaim közül. Itt volt. Ennek kurvára meg kellett volna nyugtatnia, de inkább csak jobban kiborított. Mert ez tényleg azt jelentette, hogy megtörténik, hogy már tényleg nincs visszaút, és mert a lehetséges hoppon maradás küszöbén toporogtam.
Most már biztos volt, hogy egyedül képtelen lettem volna felkelni. Még így is vissza-visszacsúsztam, hogy Dakota szó szerint felnyalábolt. Nem könnyítettem meg a dolgát, miközben próbált ajtót nyitni, balra húzott a fejem, megbillentem és ha nem tartott volna elég erősen, felborultam volna.
- Pa... Pa... Pat...
Dakotára támaszkodtam a kanapé felé támolyogva, és egy-egy hüppenés közt leheltem a Teremtőm nevét. Az arcom, a szakállam már csatakossá vált könnyeimtől, és ezen a ponton biztosan nem voltam elég egyértelmű. Utána sírtam? Miatta sírtam? Vagy őt próbáltam volna a loftban szólongatni, mintha az alkoholtól nem gondolkozva tisztán azt hinném, hogy majd itt megtalálom? Nekem sem voltak válaszaim.
Olyan tehetetlenül vetődtem le a kanapéra, hogyha nem lett volna mögötte a fal, biztos hátrébb csúszik néhány centit. Dakota magamra hagyott, lehetett akár egy perc, de akár egy óra is, annyira nem fogtam fel semmit. A zokogás abbamaradt, de gyászolók tekintetével meredtem magam elé a semmibe.
Mintha egy korty alkoholt se ittam volna, olyan lendülettel döntöttem magamba húzóra a fél üveg hideg sört. Rekedten sóhajtottam fel, és még el is böfögtem magam, miközben Dakota már a halántékomnak nyomott valami hideget.
Vettem pár nagy levegőt, ezt leszámítva még mindig megsemmisülten néztem ki a fejemből. Némi fáziskéséssel ugyan, de Dakota kérdésére lassan felé fordítottam a fejem. Próbáltam a szemeibe nézni, de nagyon nehéz volt megtalálnom a fókuszt. Nem kellett volna átjönnöm, bassza meg.
- Nyertél... - közöltem vele úgy, mint egy robot, aztán lassan, mint aki megvilágosodott, bárgyú mosoly kúszott a képemre - Nyertél, bazmeg!
Röpkén felkacagtam. Egész héten nem jutott eszembe erről az oldaláról megfogni a dolgokat, és most hirtelen kurva szórakoztatónak találtam, annyira, hogy a röpke kacagásból hisztérikus nevetés lett.
- Többet nem kell Fairbanksbe jönnöd! Oda mész, ahova akarsz...
Olyan hangosan kiabáltam, mintha az utca másik végén lett volna, és annyira rábambultam a szemeire, hogy nem tűnt fel, hogy elkezdtem egy kicsit előre dőlni, úgyhogy vagy megtámasztott, vagy borultam előre. Kiittam a maradék sört. A hirtelen ébredt őrült ál-jó kedv egy csapásra illant el az arcomról, ahogy a gondolatmenet folytatása lecsapódott bennem.
- Meg én is...
Mert már kóbor vagyok. És már a Teremtőm sincs velem és nem szól bele a világon semmibe, ami az életemmel kapcsolatos. A szürke újra felnyüszített, amíg én szédelegve pislogtam Dakotára, és ezúttal zokogás vagy hüppögés nélkül indultak meg újra a könnyeim.
- Pat kidobott.

Kurvára nem nyugtatott meg, hogy az első kérdésem csak még erősebb zokogást váltott ki. Mi a szar történt? Ötletem se volt, tényleg nem, ami pedig lett arra, hogy kihüppögte Pat nevét, hát...
- Baja esett? - Azt meg se mertem kérdezni, hogy meghalt-e. Pedig mindezek után ez tűnt a legvalószínűbbnek. És ha tényleg ez történt, hát, bazmeg, fogalmam sincs, hogyan fogom megvigasztalni vagy ebből az állapotból kihúzni.
Akár válaszolt, akár nem, felmertem a földről és erősen tartottam. Éreztem, hogy mennyire képtelen megállni a saját lábán, ezek után pedig egyenesen heroikus teljesítménynek tartottam, hogy el tudott ide motorozni - mert most már biztos voltam benne, hogy az ő járgánya hevert lent. Mondjuk ha egész Fairbankstől jött, akkor egyenesen csoda, hogy eljutott idáig. Ezernyi rejtély volt a jelenlegi felbukkanásában és tartottam tőle, hogy megfejtések nem lesznek szépek, Henry kiborulását alapul véve.
Betámogattam, a kanapéhoz vezettem, hogy lerogyhasson rá. Nem tudtam igazán megnyugodni attól, hogy alább hagyott a sírás, már ami a hang részét illette. A konyhai kitérő alatt is lázasan járt az agyam, hiába tudtam, hogy ezt egyedül úgyse fogom összerakni, mert azon túl, hogy Pat meghalt semmi se jutott eszembe, ami ennyire kicsinálhatta őt.
Sörrel és jeges borogatással tértem vissza hozzá, előbbit úgy döntötte le, ahogy arra szerintem a szervezetének kurvára nem lett volna szüksége, de nem szóltam bele. Egyik lábamat felhúzva féloldalasan ültem a kanapén, felé fordulva, a halántékának és a tarkójának nyomkodva a jeges batyut, mert többre nem voltam képes. Azt leszámítva, hogy konkrétan rákérdeztem a történtekre.
Rám nézett, de nem látott. Már-már ijesztően zavaros volt a tekintete, tele kínnal és a szürke is úgy vergődött, mintha épp elevenen nyúzták volna őket.
És azzal, hogy nyertem - szerinte - végképp elvesztettem minden fonalat. Hogyan a picsába nyerhettem, amikor ő ennyire kivan? Mit nyertem? Mi. A. Fasz. Történt?
Felkaccant, majd a röpke hangból hisztérikus nevetés lett, és most már komolyan aggódtam, hogy megőrült. Április közepén is ezt hittem, de most konkrétan úgy viselkedett, mint aki végleg megbomlott. Mondjuk ott már elkezdhettem volna összerakni a dolgokat, amikor mondta, hogy többé nem kell fairbankseznem, de az állapota annál jobban megijesztett, semmint, hogy érdemben tudjak gondolkodni, főleg, hogy az arcomba üvöltött. És dőlni kezdett. Máskor, más állapotban, más körülmények között nevetve hagytam volna, most fél kézzel a vállára fogva megtartottam inkább.
Ő is oda megy, ahova akar... Csak nem...
- Mi?
Biztos rosszul hallottam. Tuti.
- Nem vagy falkás?
Kellett a plusz megerősítés, tudnom kellett, hogy tényleg úgy érti, ahogy én értem, és hogy ez igaz. Annak kellett lennie, hiszen mondta, hogy nyertem. Nyertem... Nem tudtam időben a nyakánál elkapni az érzést: az öröm felragyogott energiáimban, a szám boldog mosolyra rándult, a nőstény pedig a korábbi aggodalmaskodást részben eldobva, lelkesen bújt a szürkéhez.
- És itt maradsz? - néztem rá reménykedve, feltéve a kérdést, amit annyi vasárnapon szerettem volna, amikor lejött egy-egy sikeres hét után, amitől féltem, mert nem akartam hallani az elutasítást.
A bánatát és az elesettségét látva próbáltam nem túl sokat örömködni a hír fölött, de teljesen leengedett pajzzsal nem sok esélyem volt titkolni, vagy púderezni a valóságot. Mert igen, bassza meg, nyertem! Téged, itt, velem. Akkor is, ha épp... így vagy.
Akkor is, ha... a jelek szerint ő ezt nem akarta. És ez a gondolat tényleg segített lejjebb csavarni a lelkesedésemet kicsit, mert amíg nekem a hír minden volt, amire legalább a tetoválás óta vágytam, neki felért egy sorscsapással. Ő nem akart itt lenni.

help me find my place

Nem voltam képes válaszolni, hogy Patnek baja esett-e. Mert igazából még csak meg sem tudtam volna mondani. Tegnap óta nem láttam vagy beszéltem vele, szóval, akár baja is eshetett. Ettől a gondolattól pedig csak még jobban belelovalltam magam a bőgésbe. Mi van, ha egyszer csak tényleg történik vele valami, és nem hogy nem leszek ott, de tudni sem fogok róla? Hogy el sem tudok tőle köszönni...
Teljesen össze voltam zavarodva. A zokogás ugyan elcsendesült, de ezt leszámítva váltófutást rendeztek bennem az érzéseim. Az üres csend, a bánat, a hiány, a megvilágosodás, az őrület, a gyász... Azért nem fogtam fel, hogy e mennyire megvisel, mert az alkohol miatt végig sem tudtam gondolni az egészet. Azt meg végképp nem hogy ez Dakotában milyen érzéseket kelthet. Már az csodaszámba ment, hogy így vagy úgy, de képes voltam kifejezni magam, hogy még érthetően tudtam szavakat formálni. Bár, amikor Dakota először visszakérdezett, megfordult a fejemben, hogy esetleg annyira elkent a beszédem, hogy komolyan nem értette. De hogy még egyszer nem fogom elismételni, az is biztos. Szerencsére hamar kiderült, hogy inkább csak megdöbbent, mert hamarosan vissza is kérdezett. A szavaiba és a kérdésre adott, leendő válasz gondolatába beleremegtek az ajkaim. Nem. Képtelen voltam kimondani ezt így. Hangosan. Pedig csak három szó lett volna. Nem vagyok falkás. Mégsem voltam képes rá. Az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, az az volt, hogy egy hatalmas gombóccal a torkomban lassan csóválni kezdtem a fejem. Az Ő öröme csak még szélesebbre tárta bennem az elveszettség érzetét. Még sosem voltam egyedül. Nem, mióta Pat beharapott. És ez nem csak arról szólt, hogy a falkát ott hagytam. Az sokkal jobban fájt, hogy ezalkalommal a Teremtőmet is. Mintha nem maradt volna számomra semmi abból, ami egészen eddig voltam. A szürke is élettelenük feküdt, hiába ragyogta körbe a nősténye. Még a fülei sem rebbentek. Képtelen volt összeszedni magát, ahogyan én is.
Megrettenve rándultam össze arra, hogy maradok-e. Megint felcsapott bennem, hogy mi lesz akkor, ha meggondolj magát? Ha nem akarja ezt a hatalmas rakás szart a személyemben tényleg minden nap elviselni. Hogy ez már sok, hogy sok leszek, hogy a valóság olyan józanítóan hat majd rá, hogy szépen kitessékel inkább az életéből, hogy hát, maradjunk annál, hogy csak hétvégente találkozunk. Éppen ezért csak idővel, és borzasztó félszegen bólogattam. Maradok. Itt maradok, ha te is akarod, hogy itt maradjak.
De nem éreztem felőle semmi ilyesmit, vagy csak nem vettem tudomást róla a még mindig lappangó öröme mellett. Talán éppen emiatt könnyebbültem meg egy kicsit, és mégis, mintha mellkason vágtak volna, úgy álltam neki bőgni megint. Ezúttal viszont Dakota vállára hajtottam a homlokomat, elbújdostam tőle, a világtól, a valóságtól és attól a ténytől, hogy az egész életem odalett.
- Én nem... nem... nem... - nagy levegőt vettem és reszketve sóhajtottam - Nem tudom, hogy fogok nélküle élni... Még soha... soha... - soha nem voltam tőle másfél hétnél távolabb, és ennek már száznegyven éve - A falkám... a meló... a barátaim... az életem... vége van. Végem van, mi amor, segíts...
Ha hagyta, átkaroltam, és remegve húztam magamhoz erősen szorítva, mert tényleg olyan volt számomra, mint egy mentőöv. Az utolsó mentsváram, szó szerint az egyetlen, akire mostantól kezdve számíthattam. Most vált a szó minden értelmében is az életemmé. Azt ígérte, már semmit sem kell egyedül csinálnom, és most még a lélegzetvételhez is szükségem volt rá. Ha ő nem lenne, akkor tényleg semmi értelmét nem látnám az életemnek a továbbiakban. Éppen ezért nem szégyelltem a segítségéért könyörögni. Bár amúgy sem hiszem, hogy ennél "mélyebbre" süllyedhetnék-e valaha.
- Sajnálom... sajnálom... - úgy esdekeltem, mintha életem legnagyobb hibáját követtem volna el, ahogy eltoltam magam tőle és újra a tekintetét kerestem - Képtelen voltam elmondani... képtelen voltam hozzád jönni először... Féltem, hogy téged is elveszítelek... Hogy ennyire mégsem akarsz velem lenni... és nem, én nem maradok, ha nem akarod, én már beköltöztem valahova, és... szeretlek.
Nem tudom felmérni, hogy mennyire van éppen vagy nincs értelmem, érzéseim szerint csak random szavakat pakolok egymás után, amik éppen elő akarnak törni belőlem. Teljesen tanácstalan voltam, és nem hogy azt nem tudtam, hogy mi lesz ezek után a jövőmmel, most még a múltamért is magyarázkodtam. Az egész hétért, a rádiócsendért, azért, mert nem szóltam neki, mert nem avattam be semmibe sem, és amiért nem azonnal ide jöttem, miután tegnap minden doboz az új nappalim közepére került.

Megázta a fejét. Már nem falkás. És amennyire őt letaglózta a hír, én annyira örültem neki, sikítani tudtam volna, ugrálni, körbetáncolni a lakást és csak nevetni, örömittasan. De ezek közül egyik sem tettem meg. Mert Henry nem volt boldog, egy kicsit sem. A szürke csak hevert, és mindketten olyan mélyen voltak, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy nem fogom tudni elérni őket.
Óvatos reménykedéssel kérdeztem, hogy akkor ezek szerint marad, itt marad velem. Nem voltam benne biztos, hogy értette a kérdésemet, abban sem, hogy rávágja, hogy igen. Mert hát... én nyertem, ő a megfogalmazás alapján nem, és simán előfordulhatott, hogy esetleg engem hibáztat ezért. Ennyire elapátlanodva, ilyen szinten kibukva és a világáról is alig tudva kinéztem belőle. Nem azért, mert egy pillanatig is komolyan gondolta volna, hanem mert épp teljes egészében az érzelmei hatása alatt volt.
A félszeg bólintást látva széles mosolyra szaladt a szám, energiáim ösztönösen, üdvözlően ölelték körbe őt: isten hozott, itthon. Akkor is, ha még nem tudod, nem akarod annak tekinteni. Azzá teszem neked, ígérem.
Neki is láthattam, pontosan abban a pillanatban, amikor a sírás újból a hatalmába kerítette és a vállamnak dőlt, hasonlóképp, ahogy én szoktam az esetében, elbújva a világ elől. Csak amíg én a vágytól, bolond fruskás örömtől vöröslöttem és bújtam, addig ő könnyes arccal, szétesve menekült az ölelésembe. Ugyanúgy karoltam megint, mint kint a folyosón, az a finom, előre-hátra hintázás pedig, amivel ringattam, nyugtattam teljesen automatikusan jött. A jeges csomagot a dohányzóasztalra dobtam, hogy mindkét kezemmel szabadon tudjam ölelni.
A hüppögések, a reszketeg sóhajok minden öröm mellett is belém martak. Hallgattam a sírástól töredezett mondatait, a teljes elveszettséget, ami sütött belőlük, a könyörgésébe pedig beleszakadt a szívem. Szorosabban tartottam, amikor átölelt, sőt, inkább kapaszkodott.
- Megtanulod. Ugyanúgy, ahogy minden mást is megtanultál: idővel, kitartással... meg némi segítséggel tőlem persze - mosolyodtam el finoman, továbbra is ringatva. - Téged ismerve, ahogy rákapsz az ízére, imádni fogod - masszíroztam kicsit a fejbőrét.
Engedtem, hogy elhúzódjon, hogy próbáljon még többet elmondani és ja, hallottam már ennél jóval összeszedettebbnek is, de így is értettem. Összeakadó nyelv, kusza gondolatok és elesettség ide vagy oda.
Az arcára tettem a kezem, hüvelyujjammal megtöröltem kicsit, bár ez a világon semmit se javított a helyzeten. De ettől még kellett az érintés, nem csak neki, hanem nekem is.
- Semmi baj - cirógattam lágyan, ahogy arról biztosítottam, hogy egyáltalán nincs problémám a rádiócsenddel, hogy nem tudta elmondani. A helyében azt hiszem, nekem sem ment volna. Nem mintha igazán a helyébe tudtam volna magam képzelni, de látva, hogy mennyire megviselte az egész, eszembe se volt haragudni vagy bármit a szemére vetni.
Kissé eltűnődve fürkésztem a vonásait, magamban forgatva a válaszát. Nem marad, ha nem akarom, becuccolt már valahova...
- Maradj, Henry - kértem, majd a homlokának döntöttem az enyémet és pár másodpercre lehunytam a szemem. - Megoldunk mindent, oké? Minden rendben lesz, csak adj időt magadnak.
Korábban is ezt mondtam neki, és azóta se tudtam jobb tanáccsal előállni, hiába volt olyan átkozottul türelmetlen. Azt nem mondtam, hogy na, pattanjunk és cuccoljunk is át egyből hozzám mindent tőle, szarni a másik lakásra, mert nem akartam tőle elvenni a későbbiekben a választás lehetőségét. Most elveszett volt, ijedt és tanácstalan. De ha ez átment rajta, lehet, hogy igényleni fog némi egyedüllétet vagy olyan privát teret, ami csak az övé, ettől pedig eszembe se jutott megfosztani. Emellett jobb, ha egy ilyen döntést akkor hoz meg, amikor újra önmaga és stabil. Most nyilván felém húz, mert "vége mindennek". De az nem lesz mindig így - ugye? Ugye.
- Lecsutakollak, rendelünk valami ehetőt, otthonkába bújsz - halványan elmosolyodtam kicsit -, felfrissítünk kicsit, mit szólsz?
Szent meggyőződésem volt, hogy nem létezett a világon, amit egy kellemes fürdő elviselhetőbbé, jobbá ne tett volna. Henryre pedig amúgy is ráfért. Meg némi relaxáció, amiben legalább pár percig elfelejti, hogy fenekestől felfordult az élete.
Pat kirakta. Majd megköszönöm neki, akkor is, ha nyilván nem miattam tette, nem rám gondolva.

Valahol az agyam józan (haha) szegletében értettem, hogy miért örül ennyire, miközben kurva szarul is esett, hogy úgy éreztem, hogy semmifél együttérzést nem tanúsít. De minek is tanúsított volna? Hiszen Ő nyert... én cserébe mindent elvesztettem. De túlságosan kimerült és zaklatott voltam ahhoz, hogy ezen kezdjek lovagolni, az egyetlen, amire képes voltam, az a - most már - színt vallva összeomlás. Szavakká formálni, szinte pontokba szedni azokat a dolgokat, amik fájtak. A karjai közt zokogva, ringatózva könyörögni azért, hogy oldozzon fel. Hogy segítsen. Hogy feloldozzon ebből a földi pokolból, mert egyedül nem leszek képes kimászni belőle.
Fájdalmasan nyögtem fel a szavaira. Nem érti... Nem ez a baj. Elégedetlenül morrantam és mozgolódtam az ölelésében, és ebben az állapotban csak kissé bosszúsan nem értettem, hogy miért nem érti meg, hogy mi a lényeg. De nyilván olyan állapotban sem voltam, hogy kifejtsem neki pontosan. Hogy azt nem tudom, hogy Pat nélkül miként kell létezni. Hogy már teremtettem, megvolt a saját éltem, rutinom, amit én építettem fel (Pat hátszelével, persze), és Pat most mindent elvett tőlem. Mintha felesleges lett volna az egész. Belekényelmesedtem mindenbe, amiért megdolgoztam, és most úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akinek szétrúgták a homokvárát, amin olyan sokat dolgozott. Fasznak se lenne kedve megint nekiállni, ugye?
- Nem kell semmit megtanulnom... - ellenkeztem dacosan - Nyolcvan évig voltam kóbor... - jó, ezt azt hiszem, eddig nem tudhatta talán - Imádtam, de.. de... - hát nem érted bazmeg? - Dakota, én másfél hétnél többet nem voltam még az öregem nélkül...szá..száznegyven év alatt...
Gyanítottam, hogy ezt sem fogja megérteni, mint notórius mindenkitől meglépő, de engem ez taglózott le a legjobban. Én nem tudom, hogy kell jó döntéseket hozni. Én nem tudom, hogy kell Pat arca és a sötétszürke óvó szemei nélkül létezni. És kurvára kötődtem hozzá, basszameg! Szeretem, meghalnék érte még ezek után is, és ha belegondolok, az egész olyan volt az egész, mint egy nagyon durva szakítás.
Nagy nehezen eltoltam magam tőle, mert bocsánatot akartam kérni mindenért, és akartam, hogy tudja, hogyha nem akarja, ha egy kicsit is a terhére vagyok, én tényleg, azonnal, akármikor le tudok lépni, nem kell sajnálatból vagy felelősségtudatból "befogadnia", mint valami elárvult Kölyökkutyát. Még akkor sem, ha pontosan az vagyok.
Jól esett a cirógatása, nagyot koppant a homlokom az övén, vele együtt én is becsuktam a szemem. Talán hiba volt, mert ettől csak még jobban elkezdtem szédülni, és egy pillanatra a karjába kellett kapaszkodnom, mert olyan érzésem volt, mintha lezuhannék a mozgó kanapéról.
- Jó...
Csak ennyit voltam képes szinte sóhajtva kinyögni arra, hogy maradjak. Arra, hogy minden rendben lesz, hogy majd megoldjuk. De képtelen voltam hinni neki. Itt és most minden úgy tűnik, hogy már örökké így marad, és képtelen voltam arra gondolni, hogy majd megint lesz rutinom, megint lesz munkám, haverjaim, ivócimboráim... normális életem. Amit kurvára megszerettem, miután beleszoktam.
- M-mm... - apró, kicsit kontrollálatlan mozdulatokkal kezdtem csóválni a fejem és eltoltam magamtól az ajánlatára - Nem akarok. - se fürdeni, enni meg aztán pláne nm, mert egy falat szilárd étel sem menne le a torkomon - Friss vagyok...
Az egyetlen (számomra) látható gondom mindössze annyi volt, hogy a motoros borulástól el volt szakadva a gatyám jobb oldala, szerintem még kicsit véres is lett az azóta már behegedt horzsolások miatt. De alapvetően szerettem a szakadt nadrágokat, szóval leszartam.
Ösztönösen hátráltam Dakotától, sőt, még fel is álltam, mert a "frissességemen" minden elképzelésem szerint egy újabb üveg sör tudott volna a legjobban segíteni a forró fürdő helyett, szóval szándékomban állt kimenni a konyhába. Nagy volt a lendület, szóval bevágtam a sípcsontom a dohányzóasztalba, kicsit átrendeztem a mozdulattal a nappalit, és nem sokon múlt, hogy boruljak én is.
- Hogy basznám teherbe anyádat...
Igen, "megfenyegettem" egy berendezési tárgyat. Ha ez nem frissesség, akkor nem tudom, mi az. Szóval, konyha. Sör. Abban legalább van némi kalória. Persze nevetségesen nézhettem ki, ahogy támolyogva, ide-oda letámaszkodva menet közben megindultam a forgó nappalin át kifelé, de ha Dakota támogatni akart volna, esetleg megakadályozni, ezúttal nem hagytam. Még hogy jobb lesz. Semmi se lesz jobb.
A következő sört is hasonló lendülettel tüntettem el, mint az előzőt, aztán óriási sóhajjal letámaszkodtam a pultra és a falat bámultam.
- Én végig azt hittem bazmeg, hogy csak viccel. Meg vizsgáztat... meg minden faszom, amit szokott. - szipogtam egy hatalmasat még mindig a falra bámulva, és beszéltem, még akkor is, ha Dakota esetleg nem jött utánam, és a még mindig rajtam lévő dzseki zsebéből cigit halásztam elő, amit néhány elbénázott próbálkozás után sikerült meggyújtanom -A többiektől el se köszöntem. Enyém a házunk is... De minek... Mindent megszervezett... Azt mondta, hogy egyéb... egyébké...
Ennél összeszedettebben és mélyebben nem tudtam beavatni. De azért csak mondtam a magamét, néha apróbb böfögésekkel megszakítva. Azt pedig már az első, keserű slukk után éreztem, hogy valami nem oké, a másodiknál már határozottabban nem volt kényelmes, a harmadikat pedig be sem fejeztem, ahogy a mondatomat is félbe kellett hagynom. Még jó, hogy Dakotának nincs olyan óriási konyhája.
A második üveg buborékos sört nem toleráltam túl jól több liternyi whisky után, szóval kénytelen-kelletlen, belehánytam a mosogatóba. Hogy baszódna meg ez is. Az égő cigi persze menet közben kiesett az ujjaim közül, miközben görnyedve, hörögve és köhögve küzdöttem az életemért. Amikor már nem jött több, még mindig szédülve kapaszkodtam tovább a pult szélébe.
- Na, bazmeg... - vontam le a konklúziót - Kárba ment a söröd.
Lassan egyenesedtem fel, és szándékom volt visszalépni a hűtőhöz, mert hát, mégis csak most hánytam, valamivel illett kiöblítenem a számat. De a történtek után bölcsebb volt visszatérni inkább a whiskyhez.
- Mit akartam mondani?
Mármint, pontosan mielőtt megzavart volna egy váratlan okádás. De szemmel láthatóan nem csináltam belőle problémát, természetes dolog, mindenkivel előfordul. Nem úgy, mint az, hogy egyik napról a másikra kiteszik a szűrét otthonról.

Akadt egy apró, de kardinális problémánk: kurvára nem éltem meg akkora katasztrófának az elszakadását a falkától és a Teremtőjétől, mint ő. Nem csak azért, mert nem az én falkám - hah! - és az én Teremtőm - hahaha! - voltak, hanem mert vele ellentétben nekem az egyedüllét volt a természetes közegem. Emiatt nem tudtam igazán a helyébe képzelni magam és nem, tényleg nem értettem. Azt viszont, hogy "helytelenül" reagáltam abból észleltem csak, hogy kelletlenül mocorgott, mint egy durcás gyerek, akinek ciki az ölelgetés.
Ez az érzésem csak fokozódott, amikor dacosan visszavágott a megnyugtatónak szánt szavaimra. Mintha tűvel karistolt volna üvegen, olyan volt. Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne reagáljak első blikkre arra sem, hogy száznegyven év alatt jószerével sose volt távol Pattől. Szerettem volna szimpátiát vagy empátiát tanúsítani, de kurvára nem ment. A világon semmit nem mozgatott meg bennem, mert semmi sem volt ott, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseimnek tanyázniuk kellett volna. Úgyhogy kifejezéstelen arccal figyeltem őt, és a legtöbb, amit tehettem, hogy nem kérdeztem vissza: és?
Utána pedig, hogy nem hagytam, hogy azt gondolja a terhemre van. Nem volt. Hogyan lehetett volna, amikor lesírt róla, hogy nagyobb szüksége van rám, mint valaha? Sose lettem volna képes ilyen állapotban magára hagyni vagy elküldeni.
Az a "jó" üres volt, hitel nélküli, de nem hibáztattam érte. Nem vártam csodát ilyen hamar, nem gondoltam, hogy két szavamtól majd megnyugszik, rendben lesz és varázsütésre helyre jön. Bár ahogy haladtunk, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy nem is akarja majd talán, hogy rendben legyen. Ő, a helyzete, a dolgai, az élete... Csak nem!
Ennek érdekében tettem egy kísérletet, édesgettem kissé azokkal, amikről tudtam, hogy szerette, meg amúgy örültem, hogy volt nálam már annyi cucca, hogy tudtam volna neki váltás göncöket adni. A szemérmetlen melegítő nacit, egy farmert és pulcsik egyre szélesebb választékát pár pólóval. De nem kellett. Semmi sem kellett. Friss volt. Tény, még nem húzott maga után elviselhetetlen szag-kondenzcsíkot, azt meg csak remélni tudtam, hogy nem tervez idáig eljutni. Bár, ahogy elnéztem a konyha felé dülöngélve... egyáltalán semmit sem tervezett - a további ivászaton túl.
Meg még pár horzsolás, zúzódás begyűjtését, mert nyilván nem elég egy napra, hogy zakózott a motorral - a nyomok alapján. Úgy fordultam a kanapén, hogy a támlára támaszkodva szemmel tarthassam a nappalin keresztülbotorkáló Henryt meg azt, amit a konyhában művelt. Nem is annyira a megfenyegetett berendezést, semmint őt féltettem. Utána menni viszont egyelőre nem terveztem, mert még a végén segítség helyett csak még jobban alágyújtok a mérgelődésének.
Sör bont, sör eltüntet, fal bámul, magyarázat folytatódik. Miközben hallgattam, figyeltem, ahogy elővett egy cigit - még mindig teljes menetfelszerelésben - és rágyújtott. Tovább beszélt, egyszerre panaszolva és magyarázva a történteket a konyhában füstölögve, szó szerint is. Semmit sem tudtam mondani, amivel ezt jobbá tehettem volna neki, főleg azok után, hogy a kényelmesebb, jobb elhelyezkedést is visszadobta. Most ha arra kérem, hogy menjünk az erkélyre, vagy felvinném a tetőre, fel se fogná. Teljesen bezárta magát a saját gondolatai közé. Egyedül az állította meg a szónoklatban, hogy a pia úgy döntött, jobb kint, mint bent: szóval Henry a mosogatóba taccsolt. Amit majd nekem kell eltüntetnem.
Felkeltem, amíg még öklendezett és odasétáltam hozzá. A hátára tettem a kezem, a kabáton keresztül simogattam, amíg ki nem tudott egyenesedni újra, bár esélyesen meg se érezte. A hányás fanyar, kesernyés szaga azonnal megcsapta az orrom, keveredett a Henryből érzett bagó- és piaszaggal. Hát... nem pont ezt szerettem megőrizni belőle.
Megnyitottam a csapot, amit lehetett egyből eltüntettem, mert nem voltam hajlandó a szükségesnél többet, tovább szagolni. Főleg, hogy kezdtem sejteni, mi vár ránk, ha ez nem ilyen kis egy éjszakás kaland.
- Pat mindent megszervezett... - segítettem ki kicsit, bízva benne, hogy ha megint nekidurálta magát, le tudom róla hámozni legalább a bőrdzsekit.
A bakanccsal meg se próbálkoztam volna, az addig rajta magad baszki, amíg valahol ki nem dől. Mert ki fog dőlni. Nem lefekszik majd, miután velem fürdött vagy zuhanyzott, hanem a megtalált, bontatlan whisky segítségével zuhan öntudatlanságba. Ha olyan ütemben pusztítja majd, mint a sört, inkább előbb, mint utóbb.
Az örömöm fénysebesen kezdett kopni, ahogy minden perccel egyre jobban felsejlett, hogyan fog kinézni ez az este. És jó esetben csak ez az este.
Elzártam a csapot, miután az okádékból eltűnt a lefolyóban az, ami eltűnhetett, minden egyéb, nagyobb-szilárdabb darab, ami fent maradt esetleg... hát az a reggeli Dakota problémája lesz.
- Enned kéne valamit. - Egy szelet kenyeret, egy banánt, akármit, baszki! De nem akartam tukmálni, csak tettem még egy próbát, mert ha a kilépés, Teremtőelhagyás tragédiáját nem is értettem, de azt igen, hogy most esélyem sincs meggyőzni, vagy hatni rá.