Éreztem, ahogy Dakota a hátamat simogatja, és az egyetlen "szerencsém" az volt, hogy olyan állapotban voltam, hogy egy pillanatra sem bukkant fel bennem a szégyennek még csak az árnyéka sem. És különben is, ez nekem most jár, megérdemlem, és ha addig vedelek és hányok, amíg el nem ájulok, akkor az lesz. Legalább ezzel is éreztem, hogy élek.
Amíg valamiről nem meggyőzni akart vagy valamire rákényszeríteni, addig hagytam, hogy hozzám érjen vagy azt csináljon velem, amit akar. Arra pedig akár még büszke is lehettem volna, mennyire jól viseltem az egészet. Nem csuklottam össze, mint valami picsa, lábon kihordtam és némi támaszkodás után úgy éreztem, hogy "jól" vagyok, szóval részemről vissza is térhetett minden a normális kerékvágásba. Magamhoz vettem a bontatlan üveg whiskyt, és egy mozdulattal lecsavartam róla a kupakot, belekortyoltam, kicsit még öblögettem is vele, mintha szájvíz lenne, aztán lenyeltem. Sokkal jobb. Kicsit megbillentem, miközben Dakota tett felém egy lépést, miután eltűntette a mocskomat, ahogy Anguta is tette anno, és ami nekem nyilván itt és most meg sem fordult a fejemben. És bár ott tartottam Dakota szerint, hogy Pat mindent megszervezett, kicsit összekavarodtak a dolgok a fejemben.
- Ja, tényleg... - hagytam, hogy Dakota vetkőztessen, csak azzal szerencsétlenkedtem, hogy az üveget tartó kezem nem fért át a dzsekim ujján - A Guta is mosott már fel utánam... miután kiderült, kicsoda és mert én mosattam fel vele - és azóta azt hiszem, talán ez az első alkalom, hogy kidobtam a taccsot - Azt mondta, amúgy is megtette volna, csak hát... minek tartson vissza, ha már úgyis a nejem vagy... várj! A bláz... - felé kaptam, vagyis hát, inkább a kabátom után, mert kellett a cigi a zsebéből, csak nehezen találtam bele a zsebébe - Szóval végül is a te hibád... - ittam, aztán a pultra tettem az üveget, hogy megint rágyújtsak - Ő is elhagyott, Jay is elhagyott, gondolom, a következő te leszel... És az akkor stresszhányás volt. - nem tudom, ezt miért éreztem fontosnak hozzá tenni, miközben már kifelé fújtam a füstöt, az üveghez nyúltam és mivel nehezen bírtam rendesen állni, így lecsúsztam, nyújtott lábakkal a konyhakövön terpeszkedtem, a hátam a szekrénynek támasztva - Ha Te nem lennél, szerintem kinyírnám magam. Már őrmester úr sem vagyok.
Már tényleg nem zokogtam szó szerint, de azért erre a gondolatra megint könnyesek lettek a szemeim. Az áthelyezésemet kellett volna kérnem, akár holnaptól munkába állni, de ki az, aki komolyan gondolta, hogy képes leszek egyáltalán az ágyból kikelni? Nem hogy még szolgálatra jelentkezni...
Dakota arca felé néztem, amikor azt javasolta, hogy ennem kellene valamit. Lemondóan szusszanva kissé megemeltem és meglengettem az üveget.
- Majd azt mondjuk, hogy kenyér.
Ha már egyszer gabonapárlat, nem? Tök logikus. Most, hogy így letettem magam a földre, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lesz-e elég erőm ahhoz, hogy felkeljek később, nem hogy még rágjak és nekiálljak emészteni. És nem csak kedvem vagy erőm nem volt hozzá, de most úgy éreztem, mintha akár csak egyetlen falattól is újra el tudnám hányni magam.
- Nem szexelünk többet a kanapén. Mi ez, ha nem tragikus? - hiányzott a ház, a jól megszokott otthonos faburkolat jellegzetes illata - Ja, és mondta, hogy mondjam meg, hogy szia. Amúgy nincs messze a kecó. Nem hoztam töltőt... Bár, nem kell. Úgyse' hív.
Nem tudtam, hogy még miről fogok beszélni és meddig. Vagyis, nem is beszélni, inkább csak félmondatokban említést tenni dolgokról. Őszintén szólva, Dakota helyében nem csodálkoztam volna azon, ha egyszer megunja és ott hagy. Bár akkor is motyogtam volna, legfeljebb saját magam elé.

Whiskyvel öblögetett, én pedig nem mondtam semmit, nem akadályoztam meg benne. Esélyesen csak felbaszta volna magát, az pedig végképp nem hiányzott egyikünknek sem. Inkább eltüntettem a hányását és öröm az ürömben: minden szépen lement. Bele se akartam gondolni, hogy mióta nem evett rendesen.
Megbillent - az lepett volna meg, ha nem -, de legalább hagyta, hogy kihámozzam a kabátjából, miközben adtam neki némi mankót ahhoz, hogy mégis hol tartott.
- Nyugi, visszakapod - morogtam az orrom alatt, amikor elvettem tőle a kurva üveget és a pultra tettem, hogy megoldjuk a kabátujj problémát. Mondjuk baromira nem volt már szüksége plusz kortyokra, de oké, értem, kiborult, épp kompenzál. Majd jobb lesz.
Visszakapta a whiskyt, és amíg folytatta az ég tudja, honnan jött Angutás sztorit - Angutás sztorijai vannak bazmeg! -, elmentem volna felakasztani a dzsekit. Nem azért, mert nem lett volna tökéletes jó helye bármelyik ülőalkalmatosságra dobva, hanem, hogy lélegzetvételnyi szünetem legyen. Szó szerint is. Ha ez így folytatódik, Henry puszta leheletétől becsípek.
Nyitottam a számat, hogy visszakérdezzek, mégis a hogyan a picsába jön "Guta" ahhoz, hogy visszatartsa őt, és főleg tőlem, amikor ugye rég halott és nem tudhatta, hogy Henry felesége leszek. Aztán az össze nem illő darabokat szétszedve leesett, hogy visszatértünk Pathez. Meg hát a cigihez, amit nehezen kotort elő a kabi zsebéből, és ami miatt még mindig előtte topogtam. Türelmesen kivártam, amíg sikerrel járt, aztán mentem, hogy pár másodpercnyi kimenőt kapjak.
Egy pillanatra megakadtam a dzsekit igazgató mozdulatban, amikor csak úgy közölte, hogy ez a helyzet az én hibám. Gépiesen akasztottam fel a a bőrt. Mindenki elhagyja, én is el fogom. Majdnem automatikusan rámondtam, hogy "aha", csak azért, hogy ne érezzen ellenállást vagy bármit, de időben észbe kaptam. Az hiányzott volna még csak, hogy bele is lökjem a szakadékba, aminek a szélén egyensúlyozott. Vagy már bele is ugrott, nem tudom, reméltem, hogy nem.
Sóhajtva hagytam ott a fogasra akasztott dzsekit. Hosszú esténk lesz, ha nem dől ki hamarosan. Mire visszamentem hozzá, már a földön ült a konyhaszekrénynek dőlve. Így legalább le tudtam vakarni róla a bakancsot is. Lassan, de biztosan haladunk, nem?
- De vagyok - biztosítottam a szemébe nézve.
És leszek is. Itt, vele. Oké, ezt most épp még egész könnyen ígértem, ám fogalmam sem volt, hogyan fogom bírni, ha esetleg, ne adj isten hetekre ebben ragad. Azt a bánatos, italtól ködös tekintetet látva egészen biztosra vettem, hogy akkor se hagynám itt, de... jah. Ahogy neki nem volt szüksége a csomagjaimra, úgy nekem sem az ő kezdődő depressziójára. Ez azonban nem kívánság műsor volt.
- Nem helyeztetted át magad? - vontam fel a szemöldököm, miközben leguggoltam és elkezdtem kioldani a fűzőt. - Vagy ez nem így működik? - Lövésem se volt, csak tippeltem, de örömmel kaptam a téma után, mert hátha valami gyakorlatiasabb dolog egy kicsit eltereli a figyelmét. Mondjuk nem biztos, hogy ez pont a rangvesztése fogja elhozni...
- Lehetnél hadnagy úr - tettem hozzá még, egy halvány, reménykedő kis mosollyal, hogy háááátha...
Erre dobtam még egy kajálási javaslatot és eskü, már egy ötven százalékos sikerrátának is örültem volna! A vacsi viszont egyértelműen ki lett ütve, ahogy felemelte az üveget. Megfordult a fejemben, hogy csatlakoznom kéne hozzá, de az előbbi hányás után nem akartam megkockáztatni, hogy én is eltompulok, ő pedig a következő rókázásnál a saját okádékába fullad. Elég kiábrándító halálnem lenne ez egy Legendának. És totálisan elfogadhatatlan a férjemnek. Így hát egy kortyot nem ittam, csak lerángattam róla a bakancsait.
A fejemet ingattam A kanapé elhagyására. Azt pedig megtartottam magamnak, hogy amúgy se fogunk szexelni, amíg ilyen. Nem, kizárt bazmeg, hogy én is olyan legyek, mint mondjuk az a kurva whisky, amivel elken, tompít, terel és épp valami szar antibiotikum kúrának használja.
- Tragikus - ismételtem biccentve és arrébb dobtam a bakancsokat, majd hallgattam az egymáshoz semmilyen szinten nem kapcsolódó, full random mondatokat. - Tudok töltőt adni, és úgyis fog hívni. Lehet, hogy nem ma, de fog. - Az álla alá nyúltam, ha elfordult volna, vagy a piától a feje tartása is nehezére esett volna. - Holnap dolgoznom kell, Henry, és szeretném tudni, hogy egyedül hagyhatlak-e arra az időre - néztem komolyan, új erőre kapó aggodalommal a szemébe.
Ezt esélyesen inkább reggel, kicsit józanabb pillanatában kellett volna kérdeznem, de akkor meg valószínűleg felkelteni se tudom majd. De oké, legyen. Élje ki magát, minden búját-baját adja ki, legyen túl rajta, hogy mielőbb túlléphessen az egészen. Az se érdekel, ha közben romhalmazt csinál a loftból, csak valami használjon, legyen jobban lehetőleg inkább előbb mint utóbb.

Először nyilván nem eresztettem az üveget, amikor Dakota megpróbálta kivenni a kezemből. De lassanként felfogtam, hogy csak a vetkőztetés miatt akarja elorozni, az pedig teljesen megnyugtatott, amikor megígérte, hogy vissza is kapom. Szóval így már minden zavar nélkül folytathattam az összefüggéstelen közlendőim sorolását, legalább is addig, amíg a cigi eszembe nem jutott egy mondat kellős közepén.
Nem zavart, hogy egyedül hagyott, beszéltem én anélkül is, bele a semmibe. Végül is... Most már ezt kell megszoknom. A végtelen, vele egy háztartásban létezést, amire annyira vágytam egyébként, de amit kurvára nem így akartam megkapni. Persze ez azt is jelentette, hogy mostantól akármennyi pályát is játszhatok majd Candy Crush-sal reggelente a slozin, nem kellett siessek azért, mert csak óráink voltak együtt. Minden apróságnak örülni kell. Válogatás nélkül dőlt belőlem minden, semmit sem gondoltam végig, így hát azt sem, hogy tényszerűen megállapítottam, hogy mindenről Dakota tehet. Mert ha nem nem lenne... vagy ha legalább csak hajlandó lett volna Ő felköltözni, akkor nem történt volna meg ez az egész. De nem. Nyilván mindenkinek "egyszerűbb" volt az én évtizedek óta betonbiztos életemet felrobbantani a gecibe, amikor ő még azt sem tudta, hogy kell ingatlanadót fizetni. Logikus. Mindezek ellenére komolyan gondoltam viszont, hogyha nem lenne, akkor tényleg inkább véget vetnék az életemnek, mert rajta kívül jelenleg semmim sincs, csak egy albérletem, aminek még a hálószobáját se láttam. Hálás szomorúsággal remegett meg a szám, ahogy biztosított róla, hogy márpedig van, miközben nekiállt lehámozni rólam a bakancsot. Rongybabaként, magatehetetlenül hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar, amíg megtarthattam az italt és a cigimet. Az áthelyezéssel kapcsolatos kérdésére csak lemondó fél-röhögéssel puffogtam egyet.
- Minek? - na, ne nevettessen már - Úgy nézek ki, mint akinek bárki adna szolgálati fegyvert? És amúgy sincs kedvem...
Mondjuk jelenleg aztán tényleg semmihez nem volt. Ez az egész túl nagy falat volt a nulla szociális hálóval a hátam mögött, minden szempontból. Csak Dakotát ismertem a városban, és az ő díszbuzi brigádjával sem sok kedvem volt lepacsizni. Inkább soha többé nem lesz egy haverom sem.
- Aha, meg a fogtündér is...
Csalódottan vágtam vissza, hogy akár esetleg hadnagy is lehetnék. Édes volt, hogy ennyire bízott bennem és már ilyen távlatokban fantáziálgatott a jövőm irányairól, de nekem nem voltak álmaim. Annál több biztos nem, hogy a következő percet is valahogy túl tudjam élni. Erre a gondolatra megint meghúztam az üveget, ha már úgyis az imént ecseteltem azt, hogy végső soron folyékony kenyérrel táplálom magam, és hogy ennél több evésre jelenleg ne számítson.
Nem mintha készen álltam volna bármiféle aktusra, lehetetlen lett volna, nem is azért hoztam fel. Inkább csak azért, mertkismillió emlék, egy rakás szentimentális szarság köt a házhoz, az otthonomhoz, és ebből kurva sok közös volt.
- Ott lettem szerelmes beléd...
Ránéztem, és összeszorult a torkom. Ha már a kanapéra úgy reagált, ahogy, ez talán majd kicsit mélyebben érinti. Talán neki is hiányozni fog az, hogy a teraszon cigizve meredjen a Kert azon pontjára, ahogy hivatalosan is több lett köztünk, mint az alkalmi dugás. Ezzel ellentétben a töltőmet viszont leszartam, fogalmam sincs, miért hoztam fel egyáltalán. Mert Pat úgysem hív, én pedig legfeljebb zenét hallgattam volna, de már a folyosón várva rájöttem, hogy kurvára nem hoztam fülest, szóval... Mindegy volt.
- Majd havonta egyszer...
Elhúztam a szám, és beleszívtam a cigibe. Talán jobb ez így. Ha minden nap hallanám a hangját, akkor esélyesen sosem tudnám abbahagyni a bőgést.
Ahogy Dakota az állam alá nyúlt, megint kellett néhány másodperc, mire rátaláltam a szemeire. Mire megtaláltam a fókuszt. Kérdezett, én csak elbambultam, és újra teljesen váratlan, bárgyú mosoly ült az arcomra, ahogy az elmosódott, homályos vonásait néztem.
- Szép vagy.
Azt hiszem, hogy ezt még sosem mondtam ki neki így, mint valami normális ember, de most kijött, és meginogva mozdultam előre, hogy megcsókoljam. Nem tehetek róla, az egymással bennem fogócskázó érzések közül most a szerelmem került ki győztesen.
Hát, csók nem lett belőle, inkább csak egy puszi, de nem tudtam felfogni, hogy azért, mert én bénáztam el és ment félre a dolog vagy azért, mert esetleg ő húzódott el tőlem. De még éreztem, ott volt az ajka emléke a sajátomon, és ettől, ha nem is teljesen, de egy hangyafasznyit jobban éreztem magam. Viszont ha a korábbi kérdésére választ akart kapni, akkor el kellett ismételje, mert onnantól, hogy az állam alá nyúlt, csak vele voltam elfoglalva.
- Másfél napja vagyok egyedül... - nem teszem hozzá, de nyilván leveheti, hogy nem most kezdtem neki a vedelésnek sem - Max leverem a TV-t véletlen, de akkor kapsz egy másikat...
Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem holnap. Hogy csinálok-e majd bármiféle meggondolatlanságot. Dehát... az én életem, az én döntésem ugye, de igazából tényleg furcsa lett volna, ha pont addig történik valami, amíg nincs itt.
- Felkelni se tudok, mi amor nem hogy kárt okozni. - az elég furcsa lett volna, ha alkoholmérgezést kapok, abba meg bele sem gondoltam, az alvás közben hányásba fulladás is opció lehet.
Nem mintha bizonyítani akartam volna bármit is, de a számba vettem a majdnem teljesen elszívott cigit, és megpróbáltam feltolni magam a földről. Egy darabig egész jól ment, csak hát, már nem volt rajtam bakancs, a zoknim meg csúszott a kövön, szóval anyázva visszaseggeltem, de ahogy kinyitottam a számat, a még égő csikk az ölembe hullott. Így vagy úgy, akár asszisztálással is, de újra két lábon álltam, a dolog csak akkor lett megint majdnem katasztrófa, amikor a padlón hagyott whiskyért hajoltam (mert anélkül egy tapodtat sem), és ha csak Dakota nem kapott el elég gyorsan, tényleg oldalra zakóztam. Jól van bazmeg, ha kell, akkor négykézláb mászok vissza a köcsög kanapéra.
- Ne aggódj... ez még mindig nem olyan rossz, mint a heroin.
Kicsit még el is nevettem magam, hogy eszembe jutott, hogy akkor a saját húgyomban is simán megültem rosszabb napjaimon, ahhoz képest még mindig igazán remek állapotban voltam. És ha végre sikerült elérni a kanapéra, ezúttal ülés helyett rögtön hanyatt dőltem rajta, a kifelé eső kezemben lógatva a whiskyt. Iszonyatosan forgott a plafon, és az egész világ, még akkor is, ha összeszorítottam a szemeimet. Elnyújtott, kínok-kínját átélő nyögéssel adtam hangot a szenvedéseimnek. Nem csak a fizikaiaknak, a lelkieknek is.
- Nyugodtan csinálj úgy, mintha itt sem lennék... Eskü, kussolok.
Nem akartam igazából, hogy őrkutya szerepben érezze magát. Hívatlanul rongyoltam bele az estéjébe, az éltébe, lehet, hogy volt programja, hajat kell mosson, enne, mit tudom én. Nem igényeltem különleges bánásmódot, segíteni nem tudott a világon semmit, én pedig a tegnap éjszakát is túléltem ugyanígy, csak akkor a földön feküdtem.

Próbáltam valamit előcsalni belőle, abból, akit ismertem, de úgy tűnt, ezen az estén nem kaphattam belőle. Az áthelyezés témát egyetlen huszárvágással elintézte, és a hadnagy megnevezés sem érte el a kívánt hatást. Mintha teljesen vakon lettem volna őt illetően, sose ismertem volna. Azt pedig nem volt szívem odavetni, hogy ja, igaza van, előbb össze kell szednie magát ahhoz, hogy szolgálatit kaphasson meg rangot. De még annyira mindennek az elején volt, hogy nettó érzéketlenségnek ítéltem volna ezzel letámadni.
Plusz tényleg bíztam benne, hogy mindez nem fog tovább tartani egy-két napnál. Max egy hét. Ugye?
A kanapé fölötti is kesergett egy sort - mármint nyilván a házban lévő "elvesztésén", nem az ittenin. Szusszantam egyet. Amennyire magamban hordoztam a saját traumáimat és jószerével nem voltam hajlandó szabadulni tőlük, olyan könnyen hagytam hátra mindig is helyeket és embereket. Az én ragaszkodásom még sose akadályozott meg abban, hogy egyszer csak fogjam magam és odébb álljak. Kivéve most. Ezt viszont nem boncolgattam, mert fix, hogy csak annyit fogott volna fel belőle, hogy még mindig el tudnám hagyni. Neki így menne át. És nem őrültem meg, hogy ilyesmit megkockáztassak.
Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, hogy azon a szétkefélt kanapén lett belém szerelmes.
- Azt hittem, már a kúton a kotonallergiádnál - cukkoltam kicsit, miközben a bakancsával bíbelődtem. Aztán próbáltam Pat elérhetőségével vigasztalni, de baszki, tényleg semmi nem használt. - Jót akar neked - mondtam csendesen, tovább hányva a borsót a falra, mert biztosra vettem, hogy ezt se fogja elhinni, és bőven lesz ellene érve, kifogása, mindene.
Én is jót akartam neki és lehetőleg életben viszont látni a holnapi röpködés után. Igyekeztem ennek a lehetőségéről meggyőződni, ezért nyúltam az álla alá és kényszerítettem szemkontaktusra. Naná, hogy Henry, aki egész eddig kis szarnak, meg ilyeneknek hívott, most döntött úgy, hogy bókol egy teljesen átlagos, normális hétköznapit. Belém mart, ahogy mondta, miközben zavaros tekintettel nézett, teljesen elárvulva.
Ezért sem tudtam megtenni, hogy teljesen elutasítom a csókját, hiába fájt, hogy ennyire... ilyen. A korábbi hányása se érdekelt volna amúgy basszus, ha nem azért csapta volna szét magát ennyire, hogy a kitettségét "orvosolja". Kompenzált. És féltem, hogy jelenleg én is ennyi voltam, vagy ezzé válhattam számára: fájdalomcsillapítóvá. Engedtem, hogy valamennyit kapjon, de nem többet egy puszinál, mert ha engem is magával ránt, ki fog minket összeszedni?
Félrehajítottam a bakancsait, miközben újra feltettem neki az eredeti kérést, mert tudnom kellett, mire számíthattam tőle. Másfél napja volt egyedül... A jelenből kiindulva ez azt jelentette, hogy másfél napja vedelt. Minimum. A hajamba túrtam. Talán itthon kéne maradnom, legalább egy-két napot. De közben meg rátelepedni se akartam, és bíztam benne, hogyha ismerősebb közegben, abban a tudatban tölt el némi időt egyedül, hogy tudja, pár óra és jövök, akkor kicsit jobban lesz. Gondolkodik majd. Emészt? Nem tudom, sose kellett ilyesmihez asszisztálnom!
- Nem a cuccaimat féltem, baszki, miattad aggódok - zsörtölődtem kicsit, és talán folytattam volna, ha nem próbál meg felkelni.
Hagytam. Mert akartam, hogy próbálkozzon, hogy küzdjön, még ha csak ennyit is, ha csupán egy feltápászkodásnyit. Megszakadt a szívem, amikor olyan szerencsétlenül megcsúszott és visszahuppant, a csikk is kiesett a szájából, de még mindig nem nyúltam felé. Ott guggoltam előtte és csak akkor egyenesedtem ki, amikor végre sikerült úgy megkapaszkodnia és összeszednie magát, hogy lábra tudott állni. Szánalomraméltó látvány volt. Bosszúsan morrantam, amikor a whiskyért hajolt, és abban a pillanatban mozdultam, ahogy menthetetlenül megingott.
Nem hagytam elesni. De nem is simán elkaptam, hanem szinte neki csapódva, megtartva magamhoz öleltem, a vállába fúrtam az arcom és lehunytam a szemem. Kicsit erősebben szorítottam, amikor mintegy mellékesen bedobta a heroint. Istenem, Henry...
- Szeretlek.
És ha képes lennék rá, minden fájdalmát átvenném. Ezzel a részegséggel együtt, hogy ne legyen ilyen kiszolgáltatott, mert velem biztonságban volt, de nem akartam, hogy valaha is bárki más - újra? - így lássa. A kivagyisága, a fene nagy pofája és a lendülete nélkül, már-már tetszhalottként vegetáló farkassal.
Nagyot sóhajtva ráztam le kissé magamról ezeket és vezettem vissza a kanapéhoz Henryt a kurva whiskyvel együtt. Hanyatt dőlt, az egyik díszpárnát a feje alá gyűrtem és futólag megsimítottam az arcát. Elhúztam kissé a szám a kussolásos ígéretre, mert féltem tőle, hogy ezúttal tényleg képes lesz magát ehhez tartani. Azért, mert a beszédhez se volt kedve.
Az erkélyajtóhoz mente és résnyire kinyitottam, hadd segítsen a friss, hideg levegő rajta amennyit lehetett. Meg egyébként sem ártott némi szellőztetés, így a cigi-pia-hányás keveréke mellett.

Nem kérdeztem, hogy jött-e zuhanyozni. Elég egyértelmű volt, hogy az is siker, ha nem zúg le a kanapéról, nemhogy onnan még bárhova menjen. Keserűen törődtem bele, hogy ezúttal, most először, hiába voltunk egy helyen, külön fogunk aludni. Főleg, ha mire végeztem a zuhannyal kiütötte magát. Annyit akkor még megtettem, hogy a dohányzóasztalra feltettem a whiskys üveget, a hálóból, a szekrény aljából pedig hoztam egy plédet és betakartam Henry. Mondjuk nem tudom, minek. Biztos hétszentség, hogy fél órán belül le fogja vetni magáról.
Leoltottam a villanyt a nappaliban, akár ébren volt még, akár nem, a konyhában viszont égve hagytam, hogy ha éjjel útnak indulna mondjuk hugyozni - ha csak nem vizeli össze magát... -, fogja fel, hogy hol van. Másfél nap... az előzőt az albérletében töltötte, a mostani itt lesz, nem lepett volna meg, ha ébredéskor elsőre azt se tudná, hol van.
Pamutshortot és az egyik pólóját vettem fel pizsi gyanánt, hanyagoltam a korábban széttépett selyempizsama utódjának felvételét. Semmi kedvem nem volt hozzá. Plusz ebben mobilisabbnak éreztem magam, és bár így se aludtam mélyen, de megnyugtatott a tudat, hogy ha valami gyanús zajt hallok, vagy energialobbanást észlelek, akkor talán tettre készebbnek fogok így tűnni - és ezzel annak is érezhettem magam.
Egyébiránt minden kis neszre felébredtem és sokkal inkább félálomban töltöttem az estét, mint igazi alvással. Ha pedig Henry valami olyat produkált az éjszaka folyamán, akkor félálom se volt.

Ahogy felemlegette a kutat, egy pillanatra belém mart, hogy azon a kurva kúton sem fogok már tankolni többet. De a kép gyorsan változott, és már Dakotát láttam szakadtan vonulni a fagyos betonon a kút neonfényében.
- Egy cipő volt rajtad... - motyogtam, belemerülve a teljesen random emlékbe, ami a ház, a kút és Pat közé beékelte magát - Azt mondtam, hogy a nejem vagy...
Vicces. Mert ha minden, amit kimondok és "megjósolok" tényleg valósággá válik, akkor a ma este után elég sok szart "teremtettem" a nyakamba, persze a kérdés az volt, hogy ezek mikor fognak a nyakamba szakadni. Például mikor hagy majd el Dakota? Holnap? Egy év múlva? Már, ha megérem.
- És milyen jól is érzem magam!
Makacskodtam, mert jelenleg képtelen voltam hosszú távon gondolkodni. Oké, erre alapból is elég ritkán volt alkalom, de így meg azért végképp nullaközeli. Csak azt értettem meg, hogy ez nekem egyáltalán nem jó, a farkasomat is alig érzem, komolyan, mintha nem is létezne. És ez még akkor sem változott, amikor magával ragadott a frissen felgyulladt szerelmem, amikor közöltem Dakotával, hogy szép, és ha csak szinte futólag is, de hozzá tudtam érni az ajkaihoz. Nem lobbant vágy, nem pattant fel a farkas. De ez nem változtatott azon, hogy jól esett a futó érintés. Megnyaltam a szám.
- Nem kell... Kibaszott "szerencse fia" vagyok.
És bár jelenlg ezt egyáltalán nem éreztm így, a Vörös Holdas fiaskót leszámítva kábé tízmilliószor nem döglöttem meg, amikor illett volna, szóval ha én nem rettegtem, Dakotának sem volt semmi oka rá. Szerintem. Persze én nem láttam magamat kívülről, és az ítélőképességmmel is akadtak problémák, már alapjáraton is. És persze a kordinációs képességeimmel is. Olyannyira, hogy eljutottam addig, hogy egyedül, segítség nélkül úgy tűnt, hogy már felállni sem tudok. Megcsúsztam és visszaestem, a cigi kiesett a számból, ahogy a bajszom alatt anyáztam. Megpróbáltam megint, hasonlóan jártam. Harmadjára már nagy nehezen megfordultam, fájdalmasan morgolódva. Először négykézláb támaszkodtam, a fejemet a szekrényhez nyomtam, aztán a jobb kezemmel fogást kerestem a pult szélén. Ha megvolt, egy nyögéssel húztam fel magam, kapaszkodtam bal kézzel is, mire végül a pultra hasalva-támaszkodva sikerült magam alá húzni a lábaimat is. Lihegtem egy keveset, csak aztán fordultam meg, és következő célomul a whiskyt jelöltem ki. És ha Dakota nem csapódik nekem, akkor egészen biztosan összetöröm magam. Rongyként omlottam a karjaiba, ahogy megtartott, kicsit libabőrös lettem attól, ahogy a vállamba fúrta a fejét. Tudtam, hogy egy rakás szar vagyok. Éppen ezért világosítottam fel róla, hogy lehetne ez ennél sokkal durvább is. A háta köré lapátoltam a karjaimat, hogy életem eddigi talán legbénább ölelését tudjam produkálni, felnyüszítettem, ahogy azt mondta, szeret.
- Én is... - nyöszörögtem brummogva - Nagyon...
Mert így van. Tök mindegy, milyen állapotban vagyok, ezen tényleg semmi nem változtat. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy Pat helyett kihez megyek majd fejlövésért, ha valaha is bántanám. Bár, ha a legutóbb is magamat lőttem fejbe, talán Alignak közreműködése nélkül is sikerülni fog.

Onnantól kezdve, hogy kimondtam, hogy kussolok, kussoltam. Csak néha nyögtem fel, amikor már nagyon nem bírtam, hogy forog velem minden. De ezt leszámítva "ígéretemhez" híven hagytam, hogy Dakota úgy töltse az este további részét, ahogy akarta. Csak néha motyogtam az orrom alatt, halk, rekedt faszomok és basszamegek társaságában, és néha kiszökött belőlem egy testesebb sóhaj is. Fájni kezdett a gyomrom, és a fizikai dolgaimon kívül semmit sem fogtam fel, akármi is történt körülöttem. Csak az utolsó, húzóra már csukott szemmel megivott három kortyot, hogy tompítsak vele a gyomrom szúrásán. Éreztem, hogy valami beterít, de örültem, hogy lélegezni tudtam az ájulás határán, nem hogy akár kinyissam a szemem vagy gondolkozzak, netalántán meg is szólaljak.
Az biztos, hogy kidőltam, aludtam, elájultam, mert valami blackout biztosan volt. Túl nagy volt a csend, amikor kinyitottam a szemem és a félhomály fogadott, bár a szemem előtt úszkáló pontoktól nem láttam rendesen. Bucskázott egyet a gyomrom.
Úgy kezdtem el zihálni, mint akinek légszomja van, fuldokol, levegőért kapkod és levert a víz. Még éppen oldalra tudtam fordulni, mielőtt megint elhánytam magam. Fájdalmasan nyögtem, a fejem majd szétrobbant, nem láttam rendesen, és ahogy az adag nagy része kijött, lefordultam a földre négykézláb anélkül, hogy felfogtam volna, mibe és mennyire tapicskolok bele. Még mindig ziháltam, hideg verejtéktől tapadt a bőröm és reszketni kezdtem, ahogy a fény felé fordulva mászni kezdtem a fürdő felé. Képtelen voltam felállni nagyjából félút előttig, és ahogy befordultam a fürdőbe, valamiket kurvára levertem, de a következő adag hányás előtt sikerült eljutnom a WC-ig. A homlokom a hideg porcelánnak támasztottam. Percekig szenvedtem, a végén már nem jött semmi, csak a reflexem volt meg. Krákogtam, köhögtem, a torkomat marta a sav, és már csak nyögve köptem sima nyálat magamból. Mindenem fájt, a szívem vadul vert, és nem tudtam eldönteni, hogy most igazából ez mind a pia miatt van, esetleg pánikrohamom van vagy mindkettő. Úgy öleltem a budit, mintha az éltem múlna rajta, a szememet is csak pillanatokra voltam képes kinyitni, mert mindezek ellenére a sötétség még mindig túlságosan csábított, a világ, még a WC csésze belseje is, továbbra sem akart lelassulni.

Olyan erőtlen volt az ölelése, annyira szokatlan tőle, hogy ha nem hallom a hangját, nem érzem vánszorgó energiáit, talán el se hiszem, hogy Ő az. Valahol, mélyen, a szarkupac alján. De ettől még nem szerettem kevésbé, és ezt az egy szót hallania kellett tőlem. Ez volt minden, amit hirtelen adni tudtam neki kapaszkodók gyanánt, és csak reméltem, hogy ez elég lesz legalább holnapig. Fájt így látni, ennyire maga alatt, vigasztalhatatlanul, érezni, hogy még ha sikerült is kizökkenteni kicsit Pat hiányának örvényéből, akkor is legfeljebb szikrányi kitérőt tett.
Egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy ma ennél fixen nem lesz jobb, elértük a maxot, amit lehetett. Úgyhogy whiskytől a kanapéhoz vezettem, lefektettem, ajtót nyitottam, a konyhai lámpát égve hagytam, aztán egy magányos zuhanyt követően betakartam.
Kurva szar volt úgy ágyba bújni, hogy Henry is a loftban volt, de nem velem. Talán semmilyen értelemben sem, a fizikait leszámítva, és ettől el tudtam volna sírni magam, de azt hiszem, Henry helyettem is eleget bőgött. Legalább egyikünk maradjon száraz - így is, úgy is.

Szükség is volt rá.
Eleinte csak nyöszörgött, hangosabban vett levegőt, neszezett, de semmi több, így folytathattam a felszínes alvást. Talán pár órát kaptam tőle, de lehet csak felet, az időérzékem eltűnt. Ami viszont remekül működött, az a hallásom. Az öklendezés és a nyögés szinte azonnal felébresztettek, és bár eléggé kába voltam, kikászálódtam az ágyból, hogy menjek segítsek, holott még nem fogtam fel, miben, hogyan, miért... Csak mentem. A nőstény is noszogatott - mintha szükségem lett volna rá -, mert továbbra is: bármennyire próbált "életet lehelni" a párjába, nem sikerült neki sem.
Kicsit támolyogva mentem ki, a szemem dörzsölve, hogy az álom utolsó erőlködését is elűzze tőlem Henry négykézláb mászó alakja. A hányás túl ismerős, kesernyés szaga csapott meg újra, és kezdtem attól tartani, hogy még a végén ezzel, nem pedig az illatával fogom azonosítani a férjemet. Na nem, az biztos kurva élet, hogy nem. Minden esetre a kanapé felé érkező bűz előre vetítette a reggelemet. Fantasztikus lesz, bazmeg.
Egyelőre viszont a fürdő irányába mászó alak felé fordultam, és indultam meg. Óvatosan nyúltam a hóna alá és emeltem meg, nehogy egy hirtelenebb mozdulat vagy rántás helyből elintézze a következő rókázást, aztán kicsit gyorsítottam rajta és bevonszoltam a fürdőbe. Jól irányzott tipp volt, hogy megint hánynia kellett, plusz ha választhattam... hát a vizeletét talán könnyebb feltakarítani, mint az okádékát, szarni meg csak nem kellett, ha már az első taccs tanúsága alapján mostanra végképp nem maradt benne semmi szilárd. Fú baszki, azért azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar mindenre kiterjedő képet fogok kapni arról, mi van vagy nincs Henryben.
Sokkal nagyobb áhítattal és odaadással tudta ölelni a vécécsészét, mint korábban a konyhában engem, de éppenséggel meg tudtam érteni. Egy ásítást elnyomva térdeltem mellette, egyik kezemmel a vállát fogtam, hogy ha csúszna-dőlne, helyben tudjam tartanai, a másikkal pedig a korábban már begyakorolt módon simogattam a hátát.
- Add csak ki - dünnyögtem halkan, miközben ő percekig öklendezett, hogy a végére már csak elgyötört, erőtlen krákogás legyen az egészből. Borzasztó volt még hallgatni is, és nem azért, mert olyan kibaszott finnyás lennék, hanem az egész mögött meghúzódó okok miatt.
Téptem némi vécépapírt és megtöröltem vele a száját, miután biztosnak tűnt, hogy nem lesz ráadás. Arrébb vontam, hogy lehúzhassak mindent, közben azzal se törődtem, ha esetleg összenyálazta a pólót. Zaklatott zihálása köszönőviszonyban sem volt azzal, amit megszoktam tőle, a remegése is ijesztő volt. Egy szusszanással duráltam neki magam a következőknek és ha eddig lett volna bármi kétségem felőle, hát most biztossá vált, hogy kurva hosszú estém lesz.
- Mindjárt itt vagyok - túrtam a hajába és csókoltam halántékon, mielőtt felkeltem volna mellőle, hogy a vécé gondjaira bízzam kicsit.
Sarkig tártam a kis fürdőszobai ablakot, majd kisiettem a konyhába, lekaptam egy nagy poharat a polcról és csurig töltöttem hideg csapvízzel. Mezítláb csattogtam vissza hozzá, azzal se törődtem, hogy út közben oda-vissza sikerült belelépnem abba a rövid hányásnyomba, amit a kezével hagyott, mielőtt felmertem volna. Úgysem maradunk így.
- Querido, igyál egy kicsit - kérleltem, és ha nem is akarta, mert miért akarta volna, akkor is lediktáltam legalább egy-két kortyot. Gőzöm nem volt, hogy egy farkas ki tud-e száradni túl sok hányástól, de az kurvaélet, hogy nem most akartam kikísérletezni.
Gargalizálással nem erőlködtem, kizárt, hogy képes lett volna rá, inkább bevizeztem egy törölközőt és letörölgettem a száját meg a szakállát. Utána megint pár korty. Túlzásba se akartam esni, nem hiányzott, hogy a vizet is egyből visszaadja. A törölköző tiszta részével az arcát is áttöröltem, úgy helyezkedtem vele, hogy az ablakon át érkező szellő minél jobban érje ha még mindig zihált.
- Lassabban, Henry. Kövesd az én légzésem, hallod? - suttogtam kedvesen de határozottan és ha kellett addig ismételtem, amíg valahogy el nem jutott ködös tudatáig és sikerült úrrá lenni a légszomján. Végig beszélem, egyenletes tónusban, nyugodtan, hogy szép lassan belélegez, kicsit tartsa bent és kifúj, egyszerű, még egy ilyen kis szakadék szarnak is megy, mint én.
Ha pár perc kellett mindössze, addig maradtunk ott a hideg kövön kuporogva, ha fél óra, akkor annyi, de többet is gond nélkül ültem vele. Semmi más sem számított csak az, hogy Ő jobban legyen. Fel-le simogattam a hátát, egyenletes ritmusra beállva, ennek az ütemét követték energiáim is, nem ráborulva, nem ellepve, nehogy fojtogató legyen.
Amikor jobban lett, felkeltem mellőle, a zuhanykabinhoz léptem és miután oké-langyosra állítottam a vizet, jöhetett a mutatvány neheze: a jószerével öntudatlan Henry levetkőztetése. A felsője volt a legegyszerűbb. A nadrág és az alsó igazi kihívás volt úgy, hogy nulla segítséget kaptam, de nem érdekelt, egyedül az számított, hogy sikerült. Utána megint a hóna alá nyúltam.
- Tudom, tudom, querido, hogy nyűg... - csitítottam, amikor kelletlenül nyöszörgött, mert nyilván csak pihenni akart, kiheverni a mindenféle megpróbáltatásait.
Meg se próbáltam rávenni, hogy álljon, a zuhany üvegfalának döntöttem, és ahelyett, hogy ráverettem volna a vizet, megint törölközőért nyúltam, nedvesítettem és azzal mosdattam, hogy a lehető legkevésbé legyen kellemetlen. A keze mondjuk ezt nem úszta meg, biztosra mentem, na. Tusfürdőt is kapott, végig dörgöltem vele, lemosva róla a hányásszagot, hogy már csak a lehelete - meg a nappaliban lévő tócsa és a foltok - árulkodjanak róla. Geci sok idő volt - legalábbis nekem annak tűnt.
A megváltással ért fel, amikor végre elzárhattam a csapot és száraz törcsivel mehettem végig Henryn. Nem csodálkoztam volna, ha belealudt, de annyira még felkeltettem akkor, hogy újabb pár kortyot diktáljak belé. Magamról is gyorsan eltüntettem minden nyomot, aztán a teljesen elázott gönceimet a fürdőben hagyva pucéran támogattam be a hálóba a szintén meztelen férjem, kínosan ügyelve rá, hogy a parkettán éktelenkedő nyomokat kikerüljük. A szobában aztán ráadtam a macinacit, mert... mert. Aztán óvatosan lefektettem, nehogy így a hirtelen helyzetváltozástól megint felfordulton a gyomra. Én is kerítettem másik shortot és pólót magamnak, majd újabb konyhai kitérőt tettem. A kukában lévő zsákot kivettem, összecsomóztam, félreraktam, a szemetest pedig bevittem a hálóba, és az ágy Henry felőli oldala mellé tettem a feje közelébe, hogy ha lenne még esti produkció, hátha sikerül úgy abszolválni, hogy ne kelljen itt is takarítanom majd. Az éjjeliszekrényre pedig odakészítettem még egy pohár vizet.
Nem mertem megnézni a telefonomon, hogy hány óra lehetett. Befeküdtem Henry mellé, felé fordultam, és még szemmel akartam tartani csak a biztonság kedvéért, de a fáradság nyert. Így is fel-felriadtam a mocorgásaira, de ha nem volt több vészhelyzet, az ébresztő rikácsolásáig sikerült valamennyit aludnom. Nyilván kurvára keveset, de ez van.
Reggel pedig csak azért nem fojtogatott a nappali taccs szaga, mert az erkély ajtó nyitva volt és a fürdőszobát se csuktam be, így volt némi kereszthuzat. Amúgy meg: ki ne szeretné hányástakarítással indítani a hetet? Naugye...

//300. reag szeretettel. //

that shit never helps at all

Próbáltam volna feltolni magam, de annyira szédültem, hogy újra és újra visszaestem, és mivel éreztem, hogy a műsornak még nincs vége, minél előbb szerettem volna eljutni a fürdőig, szóval jobb híján maradt a kutyában kúszás. Azzal legalább haladtam. Szenvedve nyögtem fel, ahogy megéreztem a hónom alatt Dakota kezeit, de ha akartam volna, akkor sem lett volna sem erőm sem lehetőségem ellenkezni vagy lerázni magamról. Csak kicsit fejjel előre dőlve "húztam", siettettem, mert elég égető problémává vált a belőlem még kitörni készülő hányás.
Úgy öleltem a csészét a halál árnyékában, mint ahogy Pat lábait, amikor azért könyörögtem, hogy ne csinálja ezt velem. Csak zokogás helyett fájdalmasan öklendeztem, és összességében olyan rosszul voltam, mint már nagyon régen utoljára. Valahonnan a távolból hallottam Dakota biztató szavait, és bármennyire esett is jól a hátamat simogató érintése, nem tudott versenyre kelni a pánikrohamhoz hasonló zihálásommal, reszketésemmel. Csukott szemmel döntöttem hátra a fejem, amíg megtörölgetett és lehúzta a wc-t. Az öblítés hangja sokkal hangosabban robbant a fejembe, mint az kényelmes lett volna. De ahogy Dakota eleresztett, visszadőltem a wc peremére és ebben a furcsa kettősségben létezve is képes lettem volna ott helyben elaludni, csak hogy elnyomjam a rosszullétem még velem lévő, intenzív tüneteit. Magatehetetlenül felsóhajtottam, amikor a csókját éreztem, és hát... Miattam aztán nem kellett sietni. Ha fél óra múlva jött volna vissza, valószínűleg pontosan ugyanúgy talál ott a slozira dőlve, hacsak nem borultam volna le róla, miután elalszom. Megint távolról úsztak felém a szavai, és némi fáziskésés után megpróbáltam felegyenesedni a budiról, de a balommal görcsösen kapaszkodtam a perembe. Egy pillanatra kinyitottam a szemeimet, és a legnagyobb öröm az egészben az volt, hogy duplán láttam Dakotát. El tudtam volna viselni, ha kettő van belőle...
- M-mm...
Próbáltam volna ellenkezni, de nem sok erőm volt, szóval amikor úgy döntött, hogy valamennyi vizet azért belém erőltet, nyelés előtt azért még belefújtattam a pohárba, és a kortyok nagyja a szám széleinél a szakállamon és a teleizzadt, csatakos pólómon kötöttek ki. Összességében fogalmam sem volt, mi történik velem, csak hagytam, hogy Dakota azt tegyen velem, amit akar és csak kurvára bíztam benne, hogy a többi tünetemtől is egész hamar meg tudok szabadulni. Nem így lett. Sokáig képtelen voltam felfogni a szavait, nem hogy még a kérése szerint is cselekedni. Néha-néha megint kinyitottam a szemem, de csak azért, hogy szinte könyörögve pillantsak rá, hogy csak hagyjon itt meghalni, és egyébként is, kurvára nem érdemlek meg kábé semmit abból, amit most értem tesz. Lassú, eltévesztett mozdulatokkal próbáltam felé kapni, igazából azt hiszem, hogy a kezét kerestem. Ha kicsit kisegített azzal, hogy magától megfogta, gyengén szorítottam rá és megpróbáltam arra koncentrálni, mint egyetlen biztos pontra a most már visszavonhatatlanul körhintává vált világomban. Nem tudom, hogy végül azért nyugodtam-e meg, mert egész egyszerűen eddig bírta a szervezetem és túlságosan kimerült vagy azért, mert Dakota szavai és irányított lélegeztetése segítettek, esetleg mindkettő. Szinte mozdulni sem tudtam, és borzasztó nyűgösen felnyögtem, amikor hallottam a vízcsobogást. Nem, én ezt nem akarom...
- Ne, mi amor, nem aka... rom...
Szívesen asszisztáltam volna a vetkőzéshez, de oda-vissza zuhantam az ébrenlét és a teljes sötétség közt. Azt is csak részleteiben fogtam fel, ahogy csutakolt. Csak néha csuklottam egyet vagy szaladt fel belőlem egy kisebb böfögés, de úgy tűnt, hogy konkrétan ki már nem jön belőlem semmi sem. Az a kevés víz sem, amit Dakota képes volt belém erőltetni. Az sem, amit a mosdatásom végén imádkozott belém, bár mostanra már annyi erőm sem maradt ellenkezni, mint korábban. Újabb kelletlen nyögéssel vettem tudomásul, ahogy felhúzott a földről. Szívesen mondtam volna neki, hogy nyugodtan hagyjon a zuhanyzóban, remekül elalszom én ott is, de nem voltam olyan állapotban, hogy szavakat formáljak, legalább is, érthetőeket biztosan nem. Gyakorlatilag kínzásnak éltem meg, hogy valami járásfélét voltam kénytelen produkálni. Menet közben újra kinyitottam a szemem, de vissza is csuktam, miután regisztráltam, hogy a háló felé megyünk.
- nemkellnadrág.
Nem tudom, hogy tényleg kimondtam-e és ha igen, elég hangosan vagy jól érthetően ahhoz, hogy Dakota megértse, bár gyanítom, ha így is volt, nem igazán hatottam meg. Főleg nem úgy, hogy ezzel ellentétben mégis emlegettem a lábaimat, mintha segíteni akarnék gyorsabban túl esni az egészen, holott a kapálózásommal szerintem valójában csak megnehezítettem a dolgát - hiába akartam jót.
Párna. Puha, hideg, süppedős matrac és ágynemű. Dakota ágya. A mi ágyunk. Olyan jól esett, annyira megkönnyebbültem az érzésektől, hogy majdnem megint elbőgtem magam, de a kimerültség sokkal erősebb volt. Így, hogy vízszintesben fél percnél tovább mozdulatlan maradhattam, és úgy tűnt, Dakota nem tervez már tovább kínozni vagy bábozni velem, teljesen elnyomott az öntudatlanság. Már akkor felületesen szuszogva voltam kiütve, amikor visszajött a kukával meg a vízzel. Semmit sem fogtam fel belőle.
A jó hír az volt, hogy a szokásos, nyugtalan, magamat dobáló és mocorgó alvásommal ellentétben meg sem mozdultam egészen addig, amíg délelőtt magamhoz nem tértem. A rossz hír az, hogy emiatt úgy tűnhetett, hogy teljesen minimális életjeleket adok, mert még horkolásra sem futotta. Csendesen lélegeztem, a szívverésem lelassult, de legalább Dakotának nem kellett többet foglalkoznia velem. Hurrá?

Ahogy utolért az ébrenlét, minden előtt hasított belém minden olyan érzés, amit az alkohol olyan szépen el tudott tompítani. Megfeszült a mellkasom és automatikusan csordultak ki a könnyeim, de néhány másodperc múlva jött a többi nyűg. A fejfájás, a kiszáradástól szájpadlásra tapadt nyelv, a másnapos szédülés, ami teljesen más volt, mint a részeg szédülés. Elköhögtem magam, aztán még mindig csukott szemekkel feltoltam magam és az ágy szélére ültem, és rekedten sóhajtozva dörzsöltem meg az arcom, mielőtt kinyitottam volna a szememet. Hunyorogva néztem körbe, és ahogy megláttam az éjjeliszekrényen lévő vizet, azonnal nyúltam után. Mocsok szarul voltam. Kitámolyogtam a mosdóba, és teljesen autopilóta üzemmódban utána a konyhába. Fájt a fejem.
Egy darabig csak toporogtam a konyha közepén, mint kezdő buzi a gőzfürdőben, mire felfogtam, hogy van kávé, csak mikrózni kell, és reggeli a konyhaasztalon, mellette egy üzenettel. Dakota majd jön, hívjam, ha kell valami. A tarkómat masszírozva bambultam a papírra, hát... elég sok minden kéne, de olyasmik, amiket tőle nem kaphattam meg. Egyéb iránt pedig nem állt szándékomban még munka közben is basztatni. Főleg a tegnap este, éjszaka után. És még reggelit is kaptam... Sóhajtottam, és a felmelegített kávéval és a zacskóval együtt kitámolyogtam a teraszra. Fogalmam sem volt, hol a faszban volt a telefonom, meg a cigim, percek kutatómunkája és anyázása volt, mire mindkettőt megtaláltam és levethettem magam a teraszon a székbe. A telefonom öt százalékon, szóval még belefért egy "xxx" üzenet Dakotának, Pat pedig természetesen nem keresett, pedig már majdnem dél volt.
Rágyújtottam és belekortyoltam a kávémba, szabad kezemmel a halántékomat dörzsöltem. Minden szempontból rohadt szarul voltam. És ahogy egyre inkább rám tolódott a felismerés, hogy mostantól ez a hely az otthonom, hogy ez a látkép lesz már velem reggelente, keserűbb lett a nyálam és nem csak a kávétól. Magam elé meredve lassan bekúsztak pillanatok a tegnapról is. Minden, amit tegnap este nem volt alkalmam megélni. Egy gyenge szar voltam, ahogy bőgtem Dakotának. És kurvára szégyelltem magam azért, hogy ennyire szétcsúsztam. Pillanatképekben megvan, ahogy okádtam, mint a lakodalmas malac, és hogy ő ott volt velem végig. A helyzet nem volt ismeretlen számomra, az viszont nagyon is, hogy valaki így és végig mellettem van, nem hagy magamra. Egy kibaszott csődtömeg vagyok. És nem, sem az életem összeomlásával, sem ezzel a ténnyel nem tudok szembe nézni, elviselni, de egyelőre változtatni rajta sem igazán. Reszkető sóhajjal szipogtam, és miután eleget rágtam belülről a számat, felkeltem, és a nappaliban hagyott maradék whiskyért indultam, hogy felöntsem vele a kávét. Szórakozottan mártogattam bele a kiflit, magam elé bambulva nyammogtam rajta, aztán a húsos batyut is magamba tömtem. Valami azt súgta, hogy akkor ezzel mára le is tudtam a táplálkozást. És ahogy fogyott a kávé, úgy töltöttem után whiskyvel, a végére pedig már alig éreztem az előbbi ízét. Kutyaharapást szőrével alapon a fejfájásom kezdett tompulni, aminek baromira örültem. Annak már kevésbé, hogy mindjárt le fogok merülni, szóval mindent is szétpakolva túrtam fel a loftot egy kurva töltőért. Mert nagyon nem volt affinitásom visszamenni az albérletbe csak ezért, de amikor később az utolsó csepp whiskyt is kiittam, az már jobban motivált, hogy kilépjek az utcára. A bakancsomat be se fűztem, csak betűrtem a fűzőt a nyelve mögé, kerítettem egy felsőt a Henry-polcról és ezúttal nem csak piából tankoltam fel tisztességgel, de minden egyéb szart vettem, amitől ha hányok is, legalább színes lesz. Chips, Skittles, gumicukor, értelmetlen faszságok. És persze azt is leszartam, hogy milyen tekinttet kaptam mindezért a pénztárostól, tegnap sem érdekelt.
Mire visszaértem, legalább a telefonom használhatóra zabálta magát, szóval visszaköltöztem az erkélyre egy újabb üveggel. Vittem ki egy zacskó chipset is, de nem nyúltam hozzá. A telefonommal voltam elfoglalva.
Órákig nézegettem a képeket. Annyi gyűlt az évek alatt, hogy még így sem értem egészen a kezdetekhez. Felváltva váltogattam a képek és Pat SMS-ei közt. Persze, még mindig semmi. Jó. Akkor baszd meg.
Rengeteg Dakotás képem is volt, egyszerre rágtam magam ezeken is, meg a tényen, hogy hát, végső soron megkaptam, amit akartam. Csak nem úgy, ahogy akartam. Aztán jött egy rakás fairbanksi kép, random dolgok, fotók az őrsről, a Lakból. Pat 400 szülinapi gyertyája. Kollégák, falkatagok, random pillanatok, minden, ami már csak itt létezett. Bennem volt a gondolat, hogy az összeset kitörlöm a picsába, de képtelen voltam. Ehhez is gyáva voltam. A sírás újra és újra rám jött, én pedig újabb korttyal fojtottam magamba a feltörekvő könnyeket, lazítottam a torkomban lévő gombócon. Néha eszembe jutott, hogy kurvára nem kéne ennek Dakotát még egyszer kitenni, de az ittas önzőségem végül mindig felülkerekedett. Ha nem tetszik valakinek valami, még mindig bármikor elhúzhatok a picsába.
A hamutál már rég megtelt, mire Dakota hazaért. Én még mindig a teraszon ültem, gyakorlatilag egész nap be sem tettem a lábam a lakásba, csak amikor pisilni kellett vagy újabb doboz cigiért vagy üveg whiskyért mentem vissza. Farkas lét ide vagy oda, teljesen átfagytam, de az alkoholtól persze ebből sem éreztem semmit, ahogy abból sem igazán, ha esetleg közben rám esteledett. Megint be voltam baszva. De mivel tegnap este kijött belőlem a feszkó a Dakotával való találkozás miatt, és mivel már mindent tudott, amit égetően fontos volt, így most inkább csak magamnak valóan zárkóztam be, el tőle, a világtól egy olyan helyre, ahol talán nem fájhatott úgy igazán semmi, ahol önpusztítással fizettem azért, hogy elviselhetőbbnek érezzem az életet.


//Hiába, a személyes Spártádban kemény az élet <3 //

[május 29. - hétfő]

Félresöpörtem a tiltakozását, a kezét viszont fogtam, amikor az enyémet kereste. Szerettem, ha egyetértettünk jószerével mindenben, de most egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy akár egy kicsit is reálisan mérje fel a helyzetet vagy a szükségleteit. Megnyugtattam, megmosdattam, ágyba dugtam. A melegítőnacis műveletlenél mondjuk nem értettem, mit nyígett és azt se tudtam eldönteni a kapálózása kapcsán, hogy segíteni vagy akadályozni akart, de a végeredményt tekintve tök mindegy volt. Távolról sem volt olyan állapotban, hogy bármit tehessen a gondoskodásom ellen. Mire pedig visszaértem a vödörrel, már öntudatlanságban szuszogott.
Szerencsére fölöslegesen aggódtam az este további részéért: Henry teljes KO volt és most már úgy, hogy se hányás, se reszketés, se forgolódás. Néha azért hozzáértem a hátához, meggyőződjek róla, még szuszogott, aztán aludtam tovább. Végső soron: a közös zuhany és az együtt alvás is meglett, bár nem pont úgy, ahogy általában...
A reggel is totálisan elütött az eddigiektől. Feltakarítottam Henry hányását a nappaliban, meg a nyomokat, amiket széthordtunk, majdnem olyan lelkesedéssel, mintha épp a körmeimet tépkedtem volna le egyesével. Aztán feltettem kávét főni, majd felöltöztem és elugrottam reggeliért. Magamnak két szendvicset vettem, Henrynek a gyomrára való tekintettel sima kiflit, meg azért a szokásos húsos batyut. Nem csaptam nagy zajt, mondjuk a tegnap estéből kiindulva akár ütvefúrót is kapcsolhattam volna, esélyesen az se ébreszti fel a hímet. Szar dolog, de örültem, hogy viszonylag nyugisan és egyedül nyomhattam le a reggelt. Épp elég nyúzott voltam, elég volt magamat prezentálhatóvá varázsolnom, nemhogy még Henryvel is külön foglalkozzak. Azért az én energiatartalékaimnak is voltak határai. Magamba döntöttem a szokásos kávéadag dupláját - így is jutott rendesen Henrynek is -, majd firkantottam egy gyors üzenetet, amit a kávé-reggeli kombó mellé tettem, csak megtalálja így. Magamra kaptam a dzsekim, elvettem a macis slusszkulcsot a kulcstartós tálból és ott se voltam.
Az első kereszteződésnél majdnem ütköztem. Talán jobb lett volna, ha nem próbálok ma vezetni, hanem inkább taxizok, de már mindegy volt... Az minden esetre fix lett ezzel, hogy ma nem repülök - pedig gleccsertúra lett volna, hát biggy.

Utáltam a papírmunkát meg minden faszom adminisztrációt, de azt még jobban utáltam volna, ha lezuhanok és kinyiffanok, úgyhogy maradtam az asztal mellett. Így legalább a telefonomat is tudtam csekkolni időről-időre, ám Henry a jelek szerint elvolt. Vagy lemerült a mobilja. Vagy leugrott az erkélyről. Bazmeg, csak nem! A dél körül érkezett három x kicsit megnyugtatott, és talán naiv voltam, de reméltem, hogy ma már egy picit jobb lesz.
Talán tudat alatt a tegnapi állapotokat megelőzendő siettem haza. Annyira álltam csak meg út közben, hogy vegyek két zsugor vizet, mert hát jobb félni, mint megijedni, vagy ilyesmi, és nem, alkoholt egy kis üveggel sem. Ránéztem a tömény sorra és egyből beugrott Henry előző éjjeli öklendezése, hát köszi, nem. Elvitelre vettem még vacsit, mivel nem tudtam, hogy mit kívánhat, a hívás pedig időt vett volna igénybe, így vittem hamburgert, sültkrumplit, mexikóit, magamnak két nagy gyros tálat.
Ezekkel felszerelkezve estem be a loft ajtaján egy:
- Henry, megjöttem - kiáltással.
A vizeket egyelőre az ajtó mellett hagytam, lerúgtam a csizmám, felakasztottam a dzsekim majd az asztalhoz ballagtam a kajával. Semmi fura vagy oda nem illő szagot nem éreztem, ezt pedig jó jelként könyveltem el. Az erkély ajtó nyitva volt, és ha Henry nem reagált vagy jött be a szavaimra, kikukkantottam az erkélyre.
Teli hamutál, üres üvegek, elcsigázottnak tűnő férj. A reményeim kártyavárának egy része összeomlott, de nem adtam fel. Odaléptem hozzá és ha hagyta, fölemeltem kissé az állát, a whisky-cigi szaggal és ízzel pedig mit sem törődve röviden megcsókoltam. Hideg volt az arca és a szája is.
- Mióta ülsz itt? - ráncoltam kissé a szemöldököm, a válasza után pedig megfogtam a kezét és szelíden nógattam. - Menjünk be, hoztam vacsit. Van szétesős hambi de a gyrosomat is benyúlhatod - mosolyodtam el halványan, próbálkozva.
Megkérdeztem volna, hogy van, mit csinált nap közben, de az elsőre elég egyértelmű választ jelentett a puszta látványa, a második pedig... hát voltak sejtéseim és igazából nem akartam egyik beigazolódását sem hallani. Ha kellett noszogattam még egy kicsit, mert nem ártott volna, ha végre bejön. Azt se akartam véletlenül kideríteni, hogy mégiscsak halálra fagyhatunk. Anyám, annyi mindent nem akartam tudni!
- Arra gondoltam, beugorhatnánk hozzád és áthozhatnánk pár cuccod, hm? Mit szólsz? - kérdeztem, akár még kint, akár már bent a vacsorával bíbelődve.
Gecire álmos voltam, de ha akadt bármi a holmijai között, ami otthonosabbá, könnyebbé vagy jobbá tehette az ittlétét, akartam, hogy mielőbb itt legyen. Főleg így, hogy a jelek szerint egyelőre esélytelen volt, hogy visszamenjen "szolgálni és védeni".
Abban bíztam, hogy ha lesz valami, ami esetleg lefoglalja itt, tudomisén, felőlem kötögethetett is, akkor legalább ennyi eltereli a figyelmét az ivásról meg a gyárkéményként való füstölésről. Egyikbe se halna bele - tudtommal -, de nem felejtettem el a tegnapi esti heroinos megjegyzését. Oké, hogy szeretett inni, én is. Az alkoholizmus meg tök más dolog volt.

dark clouds, hard times, bad weather

Csak egy mély, "akkor most felkészülünk" sóhajjal reagáltam, amikor meghallottam a kulcsok csörgését, az ajtó csapódását, valami nyekergést és Dakota hangját. Becsuktam a szemeimet, és tüntetőleg megcsóváltam a fejem. Nem tudom, mennyire állok készen találkozni vele, főleg azok után, hogy szemmel láthatóan megint olyan állapotban voltam, amitől nem lesz túl boldog. De hát, én sem vagyok az. Ketten együtt a világ ellen, he? Kurva jó.
- Szia...
Halkan motyogtam, amikor a szemem sarkából megláttam, hogy kijött az erkélyre. Nem állt szándékomban rá nézni, még mindig a telefonomat basztattam, azzal a különbséggel, hogy füles híján magából a készülékből szólt a zene. De Dakota az állam alá nyúlt, maga felé fordított, és röviden ugyan, de megcsókolt. Kicsit felnyüszítettem, mentem volna utána egy kicsit még többért, de ahogy felfogtam, hogy elhúzódik, csak egy apró grimasszal süppedtem vissza a székbe és a kijelző vakító fényébe. Jó. Ha nincs rendes csók, akkor nincs rendes csók. Ennél nagyobb traumákat is éppen túlélek.
- Nemtom.
Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi időt töltöttem idekint, ahogy arról sem, hogy sokkal jobban áthűltem, mint amennyire azt éreztem. Csak akkor tűnt fel egy kicsit a dolog a szeszgőz mögött, amikor megfogta a kezem, és az ujjai az enyémekhez képest szint lángoltak. Hát, ezt lehet, hogy kicsit elbasztam.
Egyáltalán nem éreztem éhesnek magam. Nem éreztem motivációt sem arra, hogy egyek. Teljesen feleslegesnek tűnt. De még voltam annyira magamnál, hogy az agyam hátsó szegletében kaparni kezdjen Dakota gondoskodása tegnapról, és akár a mostról is, mert lehetek én akármekkora seggfej, attól még ő próbálkozik. Hiába nem volt kedvem sem enni, sem felkelni és bemenni, úgy egy perc bambulás után nagyot sóhajtottam, és mint aki szívességet tesz, úgy zártam be minden appot a zenével együtt, és feltoltam magam a székről. Egyrészt eléggé el voltam gémberedve, másrészt hiába nem voltam (még) annyira csatak, mint tegnap, éreztem, hogy eleget ittam ahhoz, hogy ne érezzek igazán, úgyhogy egy kicsit nekiborultam az asztalnak, de letámaszkodtam rá, még az előtt, hogy komolyabb baj történt volna.
- Jól vagyok.
Ezt is inkább csak "faszom kivan" dacból morogtam akkor, ha Dakota esetleg utánam kapott volna. Én minden esetre az éppen megkezdett whiskyhez kaptam, mert anélkül nem voltam hajlandó egy lépést sem tenni.
Csikorgott a szék, ahogy kihúztam és levetődtem a vacsora mellé. Máskor úgy vetődtem volna rá az összes itteni kajára, mint egy mocskos állat, most csak ide-oda huzigáltam mindent, válogattam és próbáltam eldönteni, hogy mivel teszek úgy, mintha értékelném az egészet anélkül, hogy meg kellene ennem egy komplett fogást. A sültkrumplinál maradtam, néha bekaptam egy-egy szálat, már amikor nem a többit bökdöstem odébb, mint egy gyerek, aki játszik az étellel. Annak a kevés szálnak az olajos ízét is apró kortyokkal mostam ki a számból.
Lassan pillantottam Dakotára teljesen kifejezéstelen arccal, ahogy felvetette, hogy átmehetnénk hozzám. Akarja mondani, arra a helyre, ahol a cuccaim voltak. Mert semennyire sem éreztem magaménak.
- Jó.
Tényleg volt egy-két dolog, ami kurvára hiányzott, bár semmi olyasmi, amire mindenki egyből gondolna. Airpods kellett. A töltőm. És az egyik fegyverem. Már nem azért, mert (kizárólag) elvadult gondolataim lennének, csak hiányzott, és talán előhoz belőlem némi magabiztosságot.
- Nem tudom a címet.
Feloldottam a telefonom, miközben cigiként tartottam a fogaim közt egy krumplit, és megint megnyitottam a Pates beszélgetésemet. Még mindig semmi. Úgyhogy túl sokat nem is kellett görgetnem, hogy megtaláljam a GPS linket az albihoz, és szándékomban állt kimásolni és elküldeni Dakotának. De egyre csak mellé nyomtam, a kijelölés-másolás már túl komplex feladat volt az állapotomhoz.
- Jó, akkor baszódj meg! - a lestrapált ürességből a másodperc tört része alatt csapott fel bennem a düh, és ideges mozdulattal basztam le az asztalra a telefont, majd löktem Dakota felé - Ott van...
Reméltem, hogy majd ő elküldi magának helyettem is. És az sem zavart különösebben, hogyha "beleelesett" még a múlt hétről az utolsó SMS-ekbe, ahol még görcsösen próbálkoztam meggyőzni Patet arról, hogy ne csinálja már, amit. Nap közben, pakolás közben küldözgettem neki még párat, amíg munkában volt.
Amíg a telefonommal molyolt, az arcát fürkésztem, és még utána is egy kicsit, egyszerre dühösen, zaklatottan, kiábrándultan, vágyakozva, látszólag mindent és mindenkit szomorúan ugyan, de gyűlölve. Egyedül őt kivéve. Meghúztam az üveget.
- Nem kell ezt csinálod, ugye tudod?
Velem, értem, miattam. Pontosan tudom, milyen "élmény" lehet a társaságom és a gusztustalantól az elviselhetetlenig terjedő produktumaim. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy ha visszavisz az albiba, ha akarja, ott is hagyhat. Nekem majdnem mindegy, hogy hol teszem tönkre magamat és ami még maradt az életemből. Arra most nem gondoltam, hogy szerintem maximum három nap múlva megint itt vonyítanék a küszöbén.

Elmotyogott köszönés, rám se néz... Mintha egy árnyékhoz beszéltem volna, és talán ezért is kellett az a csók: meggyőződni, hogy hús-vér, hogy legalább fizikailag tényleg jelen van. A nyüszítése szívbe markoló volt, de így se nyújtottam el a pillanatot. Nem kockáztattam, ezt láttam biztosabbnak és okosabbnak, méghozzá a magam érdekében. Ha megéreztem volna olyasmi változást a csókjában, aminek semmi keresnivalója ott, hát... lehet akkor plusz segítségre szorultunk volna.
Hideg volt a bőre, rákérdeztem az elmúlt időre, hátha kicsit megoldódik a nyelve, vagy beszélni-mesélni kezd, de nem írt történt. Megint kurva feleletet kaptam és ez semmi jót sem ígért egy olyan szofosó esetében, mint Henry. Az egyetlen igazi győzelmem az lett, hogy bejött velem kajálni, még ha nulla lelkesedéssel is. Amíg hagyja, hogy kicsit tereljem, addig talán nincs veszve minden.
A pia miatt megint megingott, mire reflexből nyúltam utána, de a mordulása megállított. Megadóan tartottam fel a kezem, majd egyszerűen megfordultam és visszamentem a loftba. Tántorogjál akkor baszki, és csapkodd oda magad. Nem volt plusz erőm ilyen kis dolgokon vitázni, főleg, hogy az este csak most kezdődött, és ki tudja, miféle meglepiket tartogatott nekem erre az éjszakára.
A magam részéről a megszokott étvággyal ettem - továbbra is: szükségem lesz az erőmre a közeljövőben -, olykor Henry felé pillantva, aki inkább csak piszkálgatta, semmint ette a vacsorát. De legalább valamennyit csipegetett, eskü már ennek is örültem. Most még. Aztán ha újabb hányásra kerül sor, már kevésbé fogok, de az majd az akkor problémája lesz.
Bedobtam némi pakolás ötletét, amitől szintén nem vártam csodát, viszont a kis lépés is lépés. Meg a kurva tömör válasz is válasz. Jó. Az egy pillanatra se lepett meg, hogy nem tudta a címet, az előző nap és este után azt is csodáltam, hogy egyáltalán erre a címre emlékezett. Meg ide talált. Nem, nem kezdtem hipotetikus katasztrofális kifutásokon agyalni, ha már az összeset sikerült valami részeg szerencse folytán elkerülni.
Túl hosszan baszogatta a telefonját. Nem szóltam, ettem, bár kisebb falatonként, mint korábban, és jószerével vissza is számolhattam volna az újabb kisebb robbanásig. A szemem se rebbent a felcsattanására, mindössze szusszantam egyet, a hajamba túrtam és hátra dőltem a székben, eltolva magam elől a javarészt megevett tálat. Felvettem a felém lökött mobilt és pár másodperc alatt elintéztem, ami neki hosszas szenvedéssel sem ment. A szemem épphogy átsiklott egy Patnek írt könyörgő üzeneten, de nem kíváncsiskodtam. Tudtam így is, hogy mennyire nem akarta ezt, szükségtelen volt plusz megerősítő mondatokat olvasnom tőle.
Az pedig megint kis apró öröm volt, hogy közel volt a lakás. Jó, Anchorage nem olyan gigantikus város, de most kihívásnak éreztem volna nagyobb távot, Henryt meg nyilván nem engedtem volna a volán mögé!
Akkor tettem vissza elé a telefonját, amikor nagyot húzott az üvegből. Mintha szüksége lett volna plusz alkoholra... Egyelőre azonban nem szóltam bele az önpusztításába, mert továbbra is úgy voltam vele, hogy hadd élje ki/meg a mélypontját. És őszintén szólva bíztam benne, hogy ő ezt előbb elunja, megelégeli majd, mint én.
- Nem azért csinálom, mert kell, ugye tudod? - kérdeztem vissza csendesen, miközben farkasszemet néztem vele, kicsit fáradtan, de megingathatatlanul és eltökélten. Legalább annyira magamért, mint érte.
- Tápászkodj fel, papa - paskolta meg az asztallapot és egy ásítást elnyomva felkeltem -, megyünk a szajréért.
Amíg még volt bennem ehhez kellő lendület és éberség. Fél óra még, beüt egy könnyed kajakóma és a világon sehova se megyek, maximum fürdeni. Lassan ölni tudtam volna egy forró, pihentető fürdőért, az efölötti vágyam pedig arra sarkallt, hogy ha Henry húzódozott is, akkor is basztattam ezzel. Felkelni nem segítettem, márt hát... jól van. Én meg amúgy nyúzottan kissé. Helyette előre mentem a bejárati ajtóhoz és csizmát-dzsekit húztam, az egyik zsugorból pedig kivettem egy flakon másfélliteres, szénsavmentes vizet. Ha Henry magával hozta a whiskyt üveget - ennek elég sok esélyt adtam - elcseréltem vele a kettőt.
- Én autóm, én italválasztásom - közöltem hervasztóan. - Légy szíves, legalább a felét idd meg az oda-vissza úton.
Nem tettem hozzá, hogy azért, mert szeretnék ezúttal többet aludni este. Még a végén lebaszásnak venné és ezt is ivással próbálná kezelni. Oké, hogy hagytam az önsajnálatában és a világvége hangulatában fetrengeni, de mindennek volt határa, valamennyire pedig talán emlékezett az előző éjszakából. Szívből reméltem, hogy nem tervezett ismétlést.
- Kulcs megvan? - kérdeztem még indulás előtt, mert a faszom se akart ide-oda rohangálni ilyen banális dolgok miatt.

Álltam a tekintetét, mikor válaszolt. Kicsit kétkedve fürkésztem, bár ebben az állapotban az összes arckifejezésem gyakorlatilag pontosan ugyanolyannak tűnhetett. Ha nem azért csinálja, mert kell az igazából tök jó. Mert akkor legalább azt nem kell hallgatnom esetleg, hogy miket kellett miattam kiálljon, moshatom a kezeimet azzal, hogy ő döntött így. Másfelől meg extra szar, mert így nagyobb eséllyel taposhattam bele az érzéseibe, amit esküszöm, hogy nem akarok megtenni, de magamat ismerve egy ponton biztosan meg fogom. Hirtelen mozdulattal nyúltam felé, és ha ettől nem húzódott el, akkor megfogtam a kezét. Egyszerre éreztem hálát, akartam volna megköszönni és küldtem volna el a picsába, amiért fejest ugrik ebbe az egészbe. Tényleg sokkal könnyebb lenne, ha addig nem találkoznánk, amíg magamhoz nem térek.
- Bármikor kiszállhatsz.
Talán nem volt jó előrejelzés azt kifejezni, hogy ez akár kurva sokáig is elhúzódhat. De benne volt a pakliban, és ezt is tisztán kellett látnia, azzal együtt, hogy akár a mostani állapotomból is kiindulva nem úgy néztem ki, mint aki ezzel be is fejezte, holnaptól minden új kaland és szivárvány.
A hívó szavára az asztalra támaszkodva felnyomtam magam, már jóval könnyebben, mint a teraszon, és felmarkoltam a whiskyt. Nem, nem jártam egyenesen, de meg tudtam tartani magam borulás nélkül, szóval teljesen használhatónak ítéltem meg magam. Nekem már nem kellett öltözködnöm, amióta a boltból visszajöttem, teljes harci díszben voltam. A falnak döntöttem a vállam, amíg Dakota készülődött és pakolászott.
Hirtelen rá fogott az italomra abban a reményben, hogy elcserélem vele egy üveg vízre. Ugye ezt most nem gondolja komolyan?
- Akkor megyek utánad motorral.
Valahol még megvolt, gondolom...? Amikor lementem vásárolni, ki is ment a fejemből ránézni. Nyilván, ez Dakota számára nem volt opció, szóval vagy megengedte, hogy kéretlen harmadikként velünk tartson az üveg is, vagy egy kisebb faszméregetés után végül hagytam, hogy kirántsa a kezemből. De azt is csak azért, mert ki tudja, mi óta, a szürke most először döntött úgy, hogy feltámadva halottaiból, a szemembe és a torkomba költözik, mert el akarták tőle venni azt, ami az övé. Az enyém. A miénk. Mondtam, hogy a teljes tompuláshoz nem ittam eleget, mint tegnap. Az egyetlen ok pedig, hogy végül engedtünk, mert a nőstényünk volt boldogságunk elbitorlója és nem valaki más.
A dzsekim minden zsebét áttúrtam, mire az ujjaim közé fogtam a másik hely kulcsait, és meglengettem az arca előtt - ha nagyobb biztonságban akarta tudni, felőlem, át is vehette.
Nagy sóhajjal szálltam be a litfbe. Volt egy szerencsétlen próbálkozásom, hogy csak a mutatóujjammal megbirizgáljam és "ujjfogásra" csábítsam Dakotát lefelé menet, de ha nem jött össze, akkor csak nekivetettem a vállam a lift oldalának és szótlanul mentem utána, beszerencsétlenkedtem magam az anyósülésre, és egész úton csak kifelé bámultam az ablakon. Már, ha tényleg nem engedett motorozni, mert akkor azzal szlalomoztam a Mustang seggében.
- Asszem, ez az... - megálltam a kapu előtt, és ha nálam volt a kulcs, akkor nekiálltam szerencsétlenkedni a kapu-, majd a második emeltre érve ajtónyitással - Érezd otthon magad. Legalább te. Még körbe sem néztem.
Ez elég egyértelmű lehet abból, hogy a dobozhalmaz mellett csak a nappali őrzi az itt jártam nyomait. Üres üvegek, papírpohár, hamu, csikkek, a reggelim után itt hagyott szemét.
- Ami fontos, azon a dobozon felkiáltójel van, elvileg...
Legalább is Pat javaslatára azt rajzoltam rájuk, hogy majd tudjam, hol vannak azok a dolgok, amik nélkül nem tudok élni. Hogy ezt mennyire sikerült rendszerszinten jól csinálni, azt nem tudom. Ja, meg a hátizsákom. A hátizsákom is kellett.
Durva mozdulatokkal téptem fel az első felkiáltójeles dobozt. Aztán véletlen egy olyat is, ami nem az volt. Majd a következőt is... Miután meguntam a turkálást, egész egyszerűen kiborítottam a földre a mindenféle random kacatokat, mintha valami kibaszott zsibvásárt kívánnék rendezni. Az üres dobozt ledobtam a földre.
- Ha te találsz valamit, ami kell, baszd bele oda.
Leültem a földre és a kacatjaimra bámultam, aztán körbe a többi dobozra, a sarokban darabokban lévő, szétszerelt dobszerkómra, és megint eleredtek a könnyeim. Hülyeség volt azt gondolni, hogy Dakotának nem tűnik majd fel, hiába igyekeztem csendben maradni, a takonyfelszívó szipogásnál biztos lebuktam. Az egész éltem teljes káoszban vett körül a cuccaim, a fontos dolgaim formájában, és csak lemondóan megcsóváltam a fejem, amikor a kezembe akadt Pat könyve, amit valahogy becsempészett az egyik felkiáltójeles dobozba.
- Vén fasz... - suttogtam haragos szeretettel és már csak azért is félreraktam, hogy majd ez is jön a loftba bazmeg, ha ennyire akarja - Na? Van valami érdekes?
Gondoltam jobb, ha Dakotának is van beleszólása, mert volt egy olyan érzésem, hogy mindketten mást fogunk gondolni arról, hogy milyen dolgok kellenek igazán. Csak akkor könnyebbültem meg kicsit, amikor végre megtaláltam a fegyverem és mellette külön a töltényeket.
- Helló, szexi...
Nem volt megtöltve, így csak üresben húztam fel, és húztam meg a ravaszt a plafon felé emelve párszor, úgy hallgattam a kattanást, hogy mintha elég sokáig csinálnám, felállna rá. Aztán, ahogy kiéltem magam, óvatosan beletettem a "jön velünk" dobozba és utána dobtam egy tárat is. Ha nagyon unom magam, lehet, galambokat fogok lövöldözni az erkélyről.

- Tudom - biccentettem nyomatékosítva, hogy kiszállhatok. - Nem fogok.
És részemről ezzel el volt rendezve ez a kérdéskör. Döntöttem. Azt kezdtem látni és elkönyvelni, hogy nem lesz egyszerű történet, az pedig kisebbfajta csoda lesz, ha esetleg pár nap alatt túljut az egészen, de leszarom. Se elküldeni nem fogom, se kiszállni. Nem azért kértem a H-t a gyűrűsujjamra, hogy az első komolyabb megpróbáltatáskor magára hagyjam, és ezt sem azért tettem, mert mondjuk kötelességem lett volna. Szeretem, nem akarom, hogy szenvedjen, vagy ha már szenved, megpróbálom tompítani mindezt annyira, amennyire lehet és nem hagyom vele egyedül. Megmondtam korábban, jóval korábban, még bármiféle szeretlek előtt részemről, hogy nem kell egyedül csinálnia a dolgokat, ehhez pedig feltett szándékom volt tartani magam. Majd leeresztek és fújok egyet, amikor újra jól lesz. Vagy jobban.
Addig is ettünk, pontosabban én ettem, Ő az étellel játszott, egészen addig, amíg be nem dobtam a pakolás témáját és oda nem lökte nekem a mobilját. Átküldtem magamnak a címet, aztán iszkiri volt. Persze, nem ilyen egyszerűen, mert hozta volna a faszom piát is - amit amúgy én is szívesen iszogattam, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy pár hét, és absztinenciát fogadok egy időre. Pontosabban fogadnom se kell, jön magától majd.
- Biztos kurva élet, hogy nem - jelnettem ki azonnal minden eddiginél határozottabban, a sarkamra állva.
Kurvára messze voltam a komfortzónámtól amúgy. Egyrészt a felvállalt konfliktussal, másrészt azzal, hogy nekem kellett valamilyen szinten irányadónak lennem, harmadrészt: ez nem olyan szitu volt, amiből csak úgy kiléphettem, hiába mondta, hogy bármikor kiszállhatok. Mert ez vele nem így működött. Nekem nem. Úgyhogy összeszorítottam a fogam és kelletlenül ugyan, de beleálltam a faszméregetésbe, ahogy pedig megéreztem, hogy a szürke is - végre! - megmoccant, a nőstény is felpattant. Nem ilyen első érdemi reakciókat szerettünk volna kapni, de ezzel kellett beérnünk. Ha nincs öröm, marad a harag. Jobb, mint a végtelen, tompa zsibbadás és érdektelenség, akkor is, ha épp nekem szólt, mert ó szentséges whiskyt elszedtem tőle és vízre cseréltem. Egyes ponton kifejezetten nyűgösnek tűnhettem és amúgy az is voltam. Álmos vagyok, nincs nekem hangulatom még ezen is huzavonázni, de hagyni se.
A lakáskulcs maradhatott nála, csak annyit figyeltem meg, hogy melyik zsebébe tette el, ha esetleg elfelejtené, mire odaérünk és felbaszná magát a saját feledékenységén. Azért nekem is megvolt, hogy egy nap mennyi hisztit tudtam tolerálni.
A liftben a hátsó falnak vetettem a hátam és pár másodpercre lehunytam a szemem. Amikor megéreztem azt a puhatolózó, próbálkozó érintést, minden további nélkül nyúltam a keze után és fogtam meg. Hüvelykujjammal kicsit megcirógattam. Szeretlek, te mafla.
Csak az autóhoz érve engedtem el, amikor már muszáj volt. Ha nem is kapott meg tőlem, belőlem mindent, attól még adtam, amennyit képes voltam, amennyire mindkettőnknek szüksége volt.
A lehető legrövidebb úton vezettem az albérlet tömbjéhez és az előtt nem sokkal lassítottam is, ahogy megszólalt volna, hogy "asszem". Én meg biztos voltam, jól megnéztem a címet korábban, de nem okoskodtam, se kedvem, se erőm nem volt ilyen hülyeségekre. Kiszállta, majd követtem Henryt a másodikra, hagyva, hogy megbirkózzon a zárakkal.
Fent végig néztem azon a romhalmazon, ami jelenleg Henry élete volt. Nem, nem tudtam és nem is akartam kommentálni a két estével korábbi eset nyomait, inkább magamhoz vettem a dobozt, amit kiürített és elmentem beszerző körútra a többi doboz és zsák között. Az egyiket felbontva kiszedtem belőle pár nadrágot és pólót meg alsógatyát. Így a nyárba araszolva nem gondoltam, hogy pulcsira hamarosan szüksége lenne, főleg, ha az ideje nagyját a loftban fogja tölteni. Rámolás közben megéreztem a kicsorduló könnyek sós illatát, hamarosan pedig a szipogását is meghallottam. Nem mentem oda. Kinéztem belőle, hogy egy esetleges vigasztalástól csak még szerencsétlenebbül érezné magát, így csak energiáimmal súroltam kicsit az övéit. Előkutattam a megszokott villanyborotváját is, a többi piperével nem törődtem, mert már volt nálam olyan sampon és tusfürdő is, amilyet használni szokott, fogkefe szintén... Most jöttem rá, hogy amúgy a személyesebb tárgyain kívül simán tudott nálam létezni.
- Vigyük ezt is - emeltem fél kézzel a PS-ét, mert mint mondtam, minél több dolog van, ami kicsit eltereli a figyelmét és lefoglalja a kezeit, hogy ne tudjon annyit vedelni, annál jobb. - Majd megmutathatnád, hogyan kell játszani, legyen még valami a bowling mellett, amiben lazán elpicsázol. Elsőre - ütöttem meg kissé könnyedebb hangot, hátha legalább egy picit felcsigázza annak a lehetősége, hogy megint felvághat valamivel előttem, számomra újat mutathat.
De gondolom... a fegyvere érdekesebb és jobb volt. Tudtam, hogy szereti, meg nagyjából annyira tartozik hozzá, mint bármelyik porcikája, ám nem voltam benne biztos, hogy jelen állapotában jó, ha pisztoly van a kezében. Mondjuk ahogy figyeltem, hogy a plafon felé célzott és olykor üres tárral, töltény nélkül lőtt nem gondoltam, hogy baj lesz. Azt mondta, szorult helyzetben is remekül céloz, régen párbajozott pókerpartik után és gondolom nem szín józanul, ennek ellenére aggódtam kicsit.
Egyetlen tized másodpercre fordult meg a fejemben, hogy kiveszem a dobozból, mielőtt mennénk úgy, hogy ne vegye észre. Aztán elvetettem az ötletet és úgy döntöttem, hogy tényleg megszavazom neki ezt a bizalmat. Cserébe meglengettem az arca előtt a vizek.
- Kérlek, Henry - mondtam halkan. - Tudom, hogy nem tudok olyan csodát tenni, amilyet szeretnél, de hidd el, hogy csak segíteni akarok. - Nógattam még egy kicsit. - Bízz bennem. - A tekintetem az arcáról a szétszedett dobszerkóra vándorolt. - Akarod, hogy azt is vigyük?
Elég tágas volt a loft hozzá, az egyik sarokból simán kihajíthattuk a nappaliban a szekrényt, vagy átrendezhettük, hogy jobban elférjen.

Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy nagyon sokkal, ha nem szó szerint az életemmel fogok tartozni Dakotának mindezért, ha tényleg mellettem marad, ha tényleg végig csinálja és nem mond le rólam út közben. De attól, hogy ezt közöljem vele, jelenleg nagyon messze vagyok, csak a kezét tudtam megfogni, és egy kicsit rászorítani. Ennyi tellett. Fogalmam sincs, mennyire olvas jól az apróságokból, de ezt tudtam nyújtani.
Abból, ahogy a whisky elvételére reagáltam a szürkével együtt már nem kellett kiolvasni semmit. Nyers volt és elég egyértelmű. Rendben, nem megyek motorral, ezt el tudtam fogadni, de amikor tényleg beleállt a "harcba", azonnal ugrottam a farkassal együtt. Mint egy sebzett, saját sebeit nyalogató vad, morogtam az engem etető kéz felé, amiért elveszi az egyetlen olyan dolgot, ami enyhített a fájdalmunkon. Csak akkor ült meg a seggén a füstös is, amikor hirtelen mozdulatára a kis fekete is felpattant. A törődése és szeretete jele jelenleg az volt, hogy visszavonulót fújt és visszagömbölyödött a lelkem mélyére. Elengedtem az italt és átvettem a kurva vizet.
Ha lett volna olyan farkam, biztos erőtlen lelkesedéssel csóváltam volna meg, ahogy az óvatos közeledésem nem ütközött elutasításba. Megtette hát a szürke, csak egy aprót legyintett, de ez is több volt, mint amire bárki számíthatott. Furcsa egyébként. Egyszerre vágyom rá, hogy békén hagyjon és ne mondja meg, mit és hogy csináljak és egyszerre vágytam volna teljesen belefeledkezni, bár utóbbival kapcsolatban neki látszólag voltak fenntartásai.
Ahogy nekem azzal, hogy jó háznál vagyunk-e és hogy az emeletre érve egyáltalán a jó ajtót próbáltam-e kinyitni. Kicsit olyan volt, mintha épp betörnénk valakihez, de ahogy a romhalmazt megláttam, világos volt, hogy a saját, új életem káoszos ajtaját löktem be magunk előtt. Ideje volt még nagyobb zavart és rendetlenséget csinálni benne azzal, hogy turkáltunk, én pedig szó szerint összeborogattam a cuccaimat. Amilyen hangulatingadozáson keresztül tudtam menni szinte pillanatok alatt, máskor, mástól ijesztő és elviselhetetlen lett volna, mégsem bírtam visszafogni magam, és nem is akartam. Kurva sokat segített volna egy húzó a whiskyből.
Kábán és vert seregként pislogtam Dakotára, amikor felemelte a PS-t.
- Vigyük. - bólintottam, mert végül is a cigi- és alkoholfüggőség mellé mégis mit árthatott volna egy harmadik is? Halványan elmosolyodtam, és kicsit megdőltem oldalra, ahogy a bowlingot és a tanításomat felemlegette- De ha ezt is szétbaszod, mint a pályát, picsán rúglak.
Sosem rúgnám picsán miatta. Még most sem. Így sem. De csak sikerült előrántanom magamból legalább egyetlen mondatot az emlék kapcsán, ami nyomokban a normális önmagamra emlékeztetett.
- Az egy kurva jó nap volt...
Az orrom alatt szinte vágyakozó sóhajjal motyogtam, ahogy fel-felbukkantak az emlékek, miközben annak az életnek romos szemétdombján kapirgáltam éppen. Bármit megadtam volna, ha újra ott lehetnék most a pályán, hátulról ölelve, megmutatva neki a helyes lendítést, leszarva a falkát, Patet, mindent: mert minden olyan biztosnak tűnt, hogy azt gondoltam, mindent megtehetek. Akkora szar úgysem lesz. És most nézzenek rám.
Csak a fegyverem hűvöse rángatott ki a nosztalgiából és töltött el némi örömmel. Ezt sem mondtam még el Dakotának, de engem már a puszta tény boldoggá tett, hogy van fegyverem, nem kellett ahhoz használnom éppen. Elég volt, ha végig simíthattam rajta, amikor csak akartam. És soha, de soha az életben nem volt belőle semmilyen balesetem, és amikor részegen tűzharcba keveredtem, abból is mindig én jöttem ki győztesen. Nem volt mitől tartania, én pedig úgy éreztem, hogy a lelkem egy darabja került vissza hozzám. Repült hát a dobozba a tárral együtt.
Azt érzékeltem, hogy megindult felém, az arcomba lengetett flakonnal viszont nem számoltam, szóval reflexből hátra hőköltem, és majdnem nem tudtam rendesen megtámaszkodni. De ura voltam a helyzetnek.
Bízzak benne. Mostanában túl sokszor kérte ezt tőlem más dolgok miatt, és ahogy ezek eszembe jutottak, hirtelen még faszabbul éreztem magam. De csalódtam-e benne azóta? Nem. Volt rá lehetőség, hogy csalódást okozzon? Biztos. Megeshet, hogy azóta nem mondott el valami fontosat? Meg. Hülye vagyok? Az vagyok. Elvettem a vizet, és ahogy kérte, megpróbáltam minél többet magamba erőltetni belőle úgy, hogy közben utáltam az egészet. Miért? Mert (még) nem vagyok annyira készen, és mert kurvára szeretem, azért. Szinte undorodva húztam el a számtól a műanyagot, kis fáziskésésben követtem a tekintetét a dobok felé.
- Felőlem... - vontam meg a vállam - De neked vannak szomszédaid is.
Részletkérdés, hogy most már nekem is, tök mindegy, hogy erre a lakásra vagy a loftra gondoltam.
- Héj...
Mielőtt megindult volna, a keze után kaptam és lehúztam magam mellé a földre, és ha jött nagyokat szuszogva próbáltam ölelésre húzni, kicsit becsomagolni a karjaim közé, ha ennél többet szinte alig engedett. Próbáltam eltelítődni az illatával, az érintésével, még a ruháin keresztül is, akkor is, ha ez számára nem lehetett akkora élmény.
- Bízok benned.
Akkor is, ha nem érzed, akkor is, ha én sem érzem mindig vagy ha sokszor háttérbe szorul.
Elengedtem, mielőtt újra elbőgtem volna magam, és ezek után én csak egy-két tök felesleges karkötőt, nyakláncot meg kacatot dobáltam be az "elvisszük, mert fontos" dobozba. És ha mindenre készen álltunk, hála a szellemeknek, eszembe jutott a fekete hátizsákom.
- Várj... az kell. Az mindenképp kell.
Csak a táskára mutattam már az ajtó felé megállva, mert épp Dakota lábai mellett volt, aztán kicsit meginogva, de a karjaimba vettem a(z egyik?) megpakolt, elvivős dobozt.
- A dobot majd darabokban, gondolom...
Biztos, hogy többször kellett fordulni miatta. Egyrészt, mert nem volt elég kezünk, másrészt meg a liftbe sem fértünk volna be. Sokkal kisebb volt, mint Dakotánál. A korábban általam kiszórt kacatokat pedig természetesen ott hagytam, ahova éppen estek, pont annyira nem zavart, mint a szemét.
Figyeltem, ahogy magához vette a hátit, pislogtam néhányat.
- Szeretlek.
Kibukott. Ahogy pakolászott, tüsténkedett, ahogy ura volt a helyzetnek a káoszom közepén, akartam, hogy tudja. Teljesen mindegy, mi vár még ránk ezután, szerettem, akkor is, ha ezt nem mindig tudtam éreztetni vele, és amivel ezek után is minden bizonnyal lesznek problémáim.

Nehéz volt úgy lavírozni a szükséges korlátozások és segítségnyújtás között, hogy Henry ne baszogatásnak élje meg, hanem annak, aminek szánom és engedjen nekem. Pontosan ezért igyekeztem kerülni mindenféle pattogást, parancsolgatást meg egyebeket, ez amúgy sem az én stílusom volt, és csak akkor léptem fel erélyesebben, amikor tényleg muszáj volt.
Egyébként meg jobban szerettem az óvatos kis közeledéseit "jutalmazni" és minden kontrollkísérletem mellett éreztetni, hogy igenis szeretem és akkor is a javát nézem, ha neki épp nem úgy tűnt. De ezt is akkor, amikor fogékony volt rá. Ez lesz a legnagyobb kihívása a közeljövőnek, láttam már: megtalálni mindenhez a megfelelő pillanatot, hangnemet és taktikát, jobban olvasni benne, mint eddig valaha. A legkisebb gesztusokban, mordulásokban és grimaszokban. Még jobban értékelni az olyan apróságokat, mint azt, ahogy a liftben megszorítja a kezem, és ennyivel beérni - egyelőre.
Ugyanez pedig rá is igaz volt, abból pedig, ahogy az elmúlt másfél napban közeledett, már amikor közeledett, ez neki is tiszta sor volt. Elmondhatatlanul örültem ennek, mert tényleg nem akartam még ezen is esetlegesen veszekedni, bár volt egy olyan érzésem, hogy ami késik, nem múlik.
Ahogy reményeim szerint az albérlet teljes átpakolásával is ez volt a helyzet, de ezt egészen biztosan nem ma fogom bedobni. Még a végén a jelenleginél is jobban összeomlik és úgy fogná fel a dolgot, mintha a végérvényesre még pecsétet is nyomnánk. Ma még egész jól voltunk, nem kockáztattam volna meg a jelen állapotot egy ilyen megszólalással. Inkább hozzá hasonlóan túrtam fel dobozokat, zsákokat, egyedül a kiborogatás maradt el.
A konzolt felemelve nem állhattam meg, hogy némi nosztalgiával egybekötött jövőígéretet csepegtessek el abban a reményben, hogy nem lesz katasztrofális kifutása Henry fejében. Az a kis mosoly, amit sikerült összehoznia, a világot jelentette nekem, lobbanó kis lelkesedésemben szélesebbel válaszoltam rá és a nőstény is felélénkült a gesztustól.
- Ha tisztességesen játszol nem baszom szét - dugtam ki a nyelvem hegyét, mert hát a pálya is az ő hibája volt végső soron. Mondjuk ha nem, akkor is ráfogom az egészet. - Az volt. Megismételhetnénk majd itt.
Vagy elmehetnénk paintballozni, beprótolhatnánk az elmaradt léghokit, elvihetném privát útra röpködni, kiválaszthatná a szalonban a következő tetoválásomat, mehetnénk közösen kocogni, vagy bármi, vadászni, közösen indulnánk munkába... Visszafogtam magam. Az én lelkesedésem hamar fel tudott lobbanni, ha eszembe jutott, hogy milyen végtelen mennyiségű idő állt rendelkezésünkre mostantól, hogy mi minden töltöttem volna meg a hétköznapokat vele, de nem kezdtem bele a vágyott felsorolásba. Én itt tartottam volna, ő még ettől nagyon messze volt, és nem akartam előre kedvetlen, húzódzkodó megszólalásokat.
Inkább figyeltem, ahogy üdvözölte a fegyverét és minden kis aggodalmam ellenére se vettem el tőle ezt a viszontlátást. Minél előbb, minél inkább önmagának érzi magát a bőrében, annál hamarabb kapom vissza, és ha pontosan nem is tudtam, hogy ehhez mennyiben, mennyire járulhat hozzá a fegyvere, némi sejtésem volt.
Mondhatjuk ezért cserébe vártam el, hogy igyon a vízből, de ez nem teljesen így volt. Egyébként is traktáltam volna vele, de a fegyvertapi után talán kicsit jobb esélyekkel győzhettem meg. Hátra hőkölt, megtámaszkodott, én pedig tényleg nem vártam többet, mást, mint a legnehezebbet: bizalmat. Amit félig-meddig, javarészt egyszer már eljátszottam, megingattam.
De átvette a flakont, és ha látványosan utálva is az egészet, teljesítette a kérésemet, amiért halvány, hálás mosolyra húztam a számat. Aztán a dobszerkó felé böktem a fejemmel, mint potenciális elvivendőre.
- Leszarom a szomszédokat, ha szeretnéd a dobot, visszük - jelentettem ki határozottan.
Oké, hogy a békés egymás mellett élés híve voltam, de minden ilyen pacifista hajlamom addig tartott, amíg Henry képbe nem került valamilyen úton-módon. Onnantól elég sok általános, traumához nem köthető megszokásom, berögződésem és "hitvallásom" kellemesen rugalmassá vált.
Részemről ennyi volt a dobszerkó-probléma kérdésköre: ha akarta, visszük, ha nem kellett, marad. Ennek megfelelően mentem voltam tovább tenni-venni, csakhogy Henry elkapta a kezem és lehúzott magához. Meglepetten pislogtam, de egy pillanatig se tiltakoztam, odakuporodtam hozzá és viszonoztam az ölelését. Lehet, hogy ennél alig engedtem többet, de ez mindenképp, mert nem csak neki volt rá szüksége. A nyakába temettem az arcom és nagyot sóhajtottam. Hosszú másodpercekig meg se moccantam, csak hagytam mindkettőnknek, hogy amennyire lehetett, kicsit feltöltődjünk ebből.
- Köszönöm - motyogtam arra, hogy bízik bennem. Minden kis segítség elkél majd, ez pedig pontosan az: neki és nekem is.
Szusszanva bontakoztam ki az öleléséből és keltem fel, hogy folytassam a pakolást. Az ajtóban aztán forgolódtam egyet hirtelen, ahogy közölte, hogy hátizsák. Nem kérdeztem semmit, csak letettem a kezemben tartott dobozt, hogy magamra kaphassam a hátit, majd doboz vissza. A dobot érintő kérdésre csak hümmögve bólógattam és mire kiegyenesedtem, már ott állt mellettem.
Pislogtam kettőt, amikor a semmiből, teljesen váratlanul közölte, hogy szeret.
- Hajolj ide - kértem csendesen, és ha megtette, letudtam a fennmaradt kis távolságot, hogy megcsókoljam. Hosszabban, alaposabban, mint amikor hazaérve üdvözöltem, de az a határvonal, amit a tegnap este után meghúztam magamban, ott feszült. Nem vágyat ébresztettem, sem benne, sem magamban, csak a szeretetemet és a ragaszkodásomat fejeztem ki erősebben. Ugyanúgy érzek, mint eddig. A saját érdekünkben viszont egyelőre ez a legtöbb, amit fizikailag kaphat tőlem, amennyit engedélyezek magamnak.
Ezért húztam rá este nadrágot, bajlódtam a saját pizsamámmal is és kerültem minden olyan érintés, amit máskor már legalább háromszor megismételtem volna. Máskor... elég lett volna átlépnem a loft küszöbét és már ott is lett volna, hogy az ajtónak döntsön, rekedten kuncogva, boldogan. Most örültem, hogy a letargia mellett nem láttam áthatolhatatlan ködöt a tekintetében.
- Én is szeretlek.
Így is, úgy is, amúgy is. Legfeljebb jelenleg sajnálom, hogy ennyire maga alatt van és maximum ráutaló nyomokat találok a férjemből, akibe beleszerettem. De ott van - tudom, látom. És megígérte, hogy mindig visszajön hozzám, én pedig hittem, hiszek neki.
Levittük az első kör cuccot és ha akarta, akkor persze, hogy visszamentünk a dobszerkóért is. Legalább volt plusz egy körünk, hogy rájöjjünk, ha esetleg valami lényeges lemaradt volna. Ha ő nem is, én bizony rábukkantam valamire, aminek később még hasznát vehette. Oké, hogy ilyesmivel nem éltem, de azért felismertem az ajtókeretbe beékelhető húzódzkodó rudat. Hátha egyszer úgy dönt, hogy a változatosság kedvéért némi edzéssel és nem ivással kezelné a problémáit, én pedig üres üvegek helyett megfeszülő izmokra térnék haza. Egy asszony álmodhat, na!
Ha nem volt más, hazavisszagurultunk. A mélygarázsra fordulva megláttam az út szélén, méltatlanul magára hagyott motort, és a garázsajtó előtt lefékeztem, majd kérdőn Henryre pillantottam.
- Lehozod?
Pontosabb kérdés lett volna, hogy van hangulatod ezzel foglalkozni, vagy ne basztassalak ilyenekkel és intézzem én reggel, de ez rövidebb volt. A válaszától függően vagy kiszállt az utcán, vagy maradt a moci egyelőre ahol és ahogy volt, mi pedig mehettünk kipakolni, ami nekem megint felért egy önuralompróbával.
Mert baszki... épp beköltözött hozzám! Oké, szigorúan véve még csak félig-meddig és lehet nem is akar maradni, miután összeszedte magát, de akkor is! Már nem csak pár gönce lesz nálam, hanem több személyes holmi, konzol, fontosabb motyók... Életem dilemmája volt, hogy felhúzzam kicsit a pajzsom, mintha titkolóznék, de így legalább nem sütöttem ki az ő energiáit a sajátjaim boldog kis szikráival, vagy kapja telibe a nehezen türtőztetett örömömet.
Az utóbbi mellett döntöttem, közben meg próbáltam úgy csinálni a liftben, mint aki legalább egy kicsit szarul érezte magát azért, mert együttérzés és közös bánkódás vagy mi helyett szimplán örült. Tudom, hogy nem ezt akarta, nem erre vágyott, de bassza meg, amíg ő bánatában, addig én örömömben tudtam volna sírni. Igen, tegnap esti tortúra ide vagy oda. Leszarom baszki! Csak reméltem, hogy lassacskán ő is képes lesz innen látni a dolgokat.
Egyelőre viszont azt se mertem szóvá tenni, miközben a gönceivel benépesítettem a Henry-polcot, hogy ne utáljon érte, de szerintem a cuccaival együtt retek jól mutat itt. És sokkal otthonosabbnak érzem az egészet, mint előtte. De ezeket kénytelen voltam megtartani magamnak, ki tudja, mennyi időre.

Pontosan tudtam, hogy csak azért tette tönkre a pályát, mert szabotáltam a második strike-ot egy pajzán beszólással, ő pedig annyira elkapatta magát meglepetésében, hogy sokkal jobban megküldte a golyót, mint illett volna.
- Sosem játszom tisztességesen. Akkor sem, ha úgy tűnik.
Vele sem tettem anno. Nem tisztességes voltam, csak kurvára makacs, kitartó és az igazságérzetemért akár magamat megszégyenítve is kapálózó. De a kurva PlayStationnel más volt a helyzet, bár, simán el tudtam volna képzelni, hogy egy-egy fontosabb kontrollernyomás előtt-közben vállba lököm csak azért, hogy elbassza. Jó mókának tűnt, és a "haragját" is szívesen elviseltem volna.
- A kaját vagy a rombolást? Az erdőt? A Kertet?
Nem vártam igazán választ, csak egyszerűn soroltam, hogy mi minden történt egyetlen nap alatt velünk, ami mindkettőnket kifordított önmagából, ami irányba állított és amire most is közös örömmel emlékeztünk vissza úgy is, hogy már rég máshol tartottunk.
Jelenleg ott, hogy a kezelhetetlen énem és a romokban heverő életem felett bábáskodtunk mindketten, bizalomról beszéltünk egy rakás sérülés után és egy ismeretlen helyzet közepén, én pedig azzal, hogy elvettem a flakont, megtettem a kezdő lépést akkor is, ha maga a tett semmit sem kellett volna, hogy jelentsen igazán.
- Ez az én nejem!
Megint aprón felnevettem, ahogy épp leszarta a szomszédokat azok után, hogy a múltkorában szinte megsemmisülve csókolomozott a kutyás néninek tök előzékenyen. Teljesen más okból, de most végre valahol ugyanazt a nyelvet beszéltük. Elkaptam a kezét, magamhoz húztam, és ahogy a nyakamba fúrta az arcát, a szabad kezemmel kicsit szerencsétlenül a hajába túrtam. Pillanatok, másodpercek, percek voltak ezek, de maradéktalanul kihasználtam és elvettem mindent, amit adott, amivel emlékeztettem magam arra, hogy a mindenféle hangzatos szavak mellett tényleg összetartozunk. Akkor is, ha nem épp úgy, ahogy egyébként megszoktuk. És épp ezért bíztam benne. Mert nem hagyott itt, mert nem lökött el azért, mert cigi- és piaszagom van, mert rajta kívül minden más meghalt az életemben. Nem akartam, hogy köszönetet mondjon a bizalmamra, csak a nyaka felé fordultam, és belecsókoltam. Gyorsan, szinte futólag, de akkor is. Kellett ennyi, ha már többre nem futotta, és csak remélni mertem, hogy ezt sem fogja soknak tartani. Engedtem, hogy kibújjon az ölelésemből, megint kicsit hülye fejjel néztem utána, ahogy újra a pakolásba vetette magát helyettem.
Már indulásra készen közöltem vele mintegy mellékesen, hogy a hátim kell, és azt, hogy szeretem, amiért... Mit amiért? Mindenért, bassza meg. Óvatosan hajoltam, ahogy kérte, megcsókolt. Magától, hosszabban, alaposabban, édesebben. Én pedig csak a földre ejtettem a dobozt, mert akartam. Kellett. Bele akartam halni az egészbe, és mivel nem voltam még annyira szét, így az ölem is fellángolt a fél másodpercnél tovább tartó csókra. Csak lejtettem a dobozt, érte, utána kaptam hevesen, és kész lettem volna az ajtónak nyomni itt és azonnal, de megint csak kibaszott falakba, határokba ütköztem. Rohadt szarul érintett, főleg úgy, hogy jelenleg még életképes voltam odalent is, de nem engedett tovább.
- Nem úgy tűnik... Menjünk a picsába.
Elengedtem, menjen, csináljon akkor, amit akar. Felvettem a dobozt, kitámolyogtam megint, hívtam a liftet és nekiálltam pakolni befelé, hogy az első körrel minél többet le tudjunk vinni, bár... Már most többnek tűnt, mint ami a túléléshez szükséges mennyiség volt. Aztán leért végül a dob is, csodálkoztam, hogy minden egyben befért a kocsiba. A vizet leszartam, legfeljebb akkor köthetett ki nálam, ha Dakota nem felejtette el, és megint csak szó nélkül, az ablakon kibámulva asszisztáltam a hazaúthoz. Ital kellett.
- Mit? - pillantottam felé, aztán megláttam szerencsétlen motoromat - Ja, le.
Kiszálltam a Mustangból, és nagy nehezen leszerencsétlenkedtem a sérült motort is a mélygarázsba, csak arra vártam, hogy megmondja, hogy hova tegyem. Egy kurva szó nélkül cuccoltam fel mindent, akárhány körről is volt szó. Éreztem az örömét, a boldogságát, és hát... ha nem lett volna eddig is eléggé kiherélve minden jó, amit ebben az egészben láthattam volna, a felcuccolás közben részemről megtörtént. Mire mindent felhordtunk, én csak a hátimat pakoltam, amíg Dakota a ruháimmal bíbelődött. Mondtam volna, hogy tök felesleges, inkább menjen aludni, de helyette inkább előszedtem a töltőmet végre, a dohányzóasztalra raktam a fülesem, és... hatalmas kortyokban nyeltem a whiskyt, mert eddig csak a kurva vizet ittam, mert Ő azt akarta. Hogy én mit akarok? Az már senkit sem érdekel.
Betrappoltam a hálóba, mialatt Ő még a cuccaimat rakodta a szekrénybe, amikről fogalmam sem volt, hogy elhozta. Talán majd holnap átnézem. Nem tudom. Mert igazából a régi életemen kívül nem hiányzott semmi, bármikor elcseréltem volna a töltőmet arra, meg arra is, hogy Dakota magához engedjen. Megkerültem az ágyat, amíg pakolt és felmarkoltam a szemetest, aztán vonultam is kifelé.
- Kint leszek. - szóltam neki vissza a küszöbről - Kint alszom.
Talán mindkettőnknek minden szempontból jobb volt így. Én nem zargattam fel, kuka nálam, ha minden jól megy, felmosni sem kell, én pedig nem kapok újabb stop-táblát, és addig és úgy ihattam, ahogy csak akartam. Utáltam az egészet, ehhez kétség sem fért, de legalább lesz töltőm, zeném, laptopom meg PS-em, ha nagyon nem bírok magammal. Ja, meg egy kukám, hogy abba hányjak, ha majd kell, hogy ne kelljen takarítson.
De mindezek ellenére is inkább újra a teraszra mentem a whiskyvel és végre a fülesemmel, rágyújtottam, és bármennyire nem esett jól, ezen a ponton igyekeztem mindennél kisebb problémát jelenteni Dakotának. Se szag, se hangok, se vágy, se semmi. És ha tényleg nem bírok majd magammal, előveszem azt a kurva könyvet és két bőgés közt legfeljebb a kukába hányok.

A doboz puffanva ért földet, a vágya nagyot lobbant, én pedig átkoztam magam, mert gondolhattam volna bazmeg, hogy ez lesz! És nem, nem okoltam vagy hibáztattam őt, mert nekem kell okosabbnak lennem. Így most elfordítottam a fejem, elhúzódtam, próbáltam... finoman leállítani és elutasítani, de ezt már baszhattam.
Megfeszült az állkapcsom a szavaira, a szám megremegett kissé, de nem szóltam. Hagytam, hogy kitámolyogjon a dobozzal, én még maradtam egy-két másodpercig összeszedni magam.
Nem úgy tűnik...
Szótlanul mentem utána, pakoltam én is. A Mustangban odaadtam neki a vizet, de nem tukmáltam tovább. Legközelebb pedig csak a motor kapcsán nyitottam ki a számat, ezzel legalább nem lőhettem nagyon mellé. Tömören felelt, és az egésszel legalább azt elérte, hogy a fel-feltörő örömömet sokkal könnyebb volt kontrollálni, vagy egyáltalán a sufniba száműzni, mert hát:
Nem úgy tűnik...
A Mustang melletti helyre mutattam, oda kitámaszthatta a motort, én pedig elkezdtem pakolni és igyekeztem se megszólalni, se bármiféle kedvességet vagy akármit mutatni. A vízzel csinált, amit akart - vagyis esélyesen egyetlen kortyot sem ivott belőle. Felhordtuk a holmiját, ezen a ponton az se érdekelt volna, ha szimplán felmegy és azonnal vedelni kezd, a cuccolást pedig teljesen rám hagyja. Nem hagyta. De legalább az örömömet nem kellett elviselnie, mert a viselkedésével mindenféle boldogságmegnyilvánulást kigáncsolt mára. Tessék, legyünk akkor mindketten mufurcok, biztos sokkal jobb lesz így.
Ő azonnal a whisky után nyúlt és csodáltam, hogy egyáltalán nyelt, nem pedig csak öntötte lefelé a torkán a szeszt. Jószerével bemenekültem a hálószobába pakolni. Gyáva szar vagyok, többet szöszöltem a cuccaival a kelleténél, mert addig sem kellett szembenéznem a ténnyel, hogy:
Nem úgy tűnik...
Baszd meg, Henry! Becsaptam a szekrényajtót, pont akkor, amikor a fejben melegebb éghajlatra küldött beballagott. Felmarkolta az előző este neki odakészített kukát és azzal együtt vonult vissza ki. Mert kint lesz. Mert kint alszik.
Nem úgy tűnik...
Semmit sem reagáltam, csak felkaptam az ágy végéről a pizsamának kinevezett ruhadarabokat és egy nyikkanás nem sok, annyit se mondva kitrappoltam a nappaliba, onnan a fürdőbe. A szemem sarkából észleltem a nagy vonulás közben, hogy a várttal ellentétben nem a kanapén tanyázott, hanem kint volt az erkélyen. Beugrott, milyen hideg volt a keze, az arca, a szája, amikor megjöttem, már majdnem odaszóltam, hogy inkább füstöljön bent, de ne fagyjon már át csonti megint, ehelyett viszont némán folytattam az utam és bevágtam magam után a fürdő ajtaját. Sose szoktam. Akkor sem, amikor itt van, már csak azért sem, mert kilencvenkilenc százalékban együtt szoktunk zuhanyozni, fürödni. Most meg lepakoltam a mosdókagyló mellé a gönceimet, gépies mozdulatokkal vetkőztem, és teljesen idegen érzés volt mindez.
A lakás különböző pontjain szoktam elszórni a ruháimat, seggpucérra vetkőzve lépve át a küszöböt, most meg szinte összezavart, hogy a nagy, majdnem a fal egész hosszát felölelő tükörben végig nézhettem a vetkőzésem. Elfordultam. Nem voltam kíváncsi az arckifejezésemre, inkább megnyitottam a vizet, hogy mielőbb tele legyen a kád. Tusfürdőt nyomtam bele, majd amikor már félig tele volt, bemásztam, hogy megfőzzem magam.
Jó volt, hogy csobogott még a víz, a tusfürdő levendula illata pedig mindent beborított. A szipogásom nem halltasztott, a könnyes illat nem érződött. Ott gubbasztottam, a felhúzott térdeimet ölelve és azon kattogtam, hogy:
Nem úgy tűnik...
Némi keserű dac feltódult bennem, arra biztatva, hogy menjek ki, feküdjek alá, nesze, itt van, használd, szevasz, ha neki tényleg csak ez a szeretet és szerelem fokmérője. Hogy megbaszhat, amikor kedve van.
Nem úgy tűnik...
Szaggatottam vettem levegőt. Kurva szarul esett, hogy az összes igyekezetemet és mindent így félreütötte, azért, mert amúgy mindkettőnket szem előtt tartva nem hagytam, hogy megfarkaljon. Mert ez annyi lett volna. A whisky nem volt nála épp, de én igen, és ha nincs ló, jó a szamár is.
Nem úgy tűnik...
Megmostam, majd megtöröltem az arcom, és amikor elmúlt a sírás, elzártam a csapot, aztán csak ültem ott és áztam. Kint alszik, mert nem dughat meg. Mert ennyi az oka, a nyakamat tettem volna rá. Nem mintha bánnék egy nyugodtabb estét, de Henryből nem az szólt, hogy nekem jobb legyen, legalább egy estére, hanem az, hogy beletrappoltam a férfiúi büszkeségébe az elutasítással. Mintha nem tudná, miért. Mintha nem kért volna ilyesmi miatt korábban bocsánatot.
Nem úgy tűnik...
Addig ültem ott, amíg szinte teljesen ki nem hűlt a víz, az ujjaim pedig ráncosak lettek az áztatástól. Nehéz sóhajjal keltem fel, léptem ki majd nyúltam a törülköző után. Annyira néztem a tükörbe, hogy leellenőrizzem, semmi sem látszottam az arcomon a korábbi bőgésből, aztán szárazra töröltem magam és felvettem shortot-pólót. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, szinte kapaszkodva a kilincsbe. Második este. Lehetne rosszabb is. Minden esetre azt az illúziómat elrendezte, hogy ez záros időn belül jobb lesz.
- Jó éjt - mondtam halkan, amikor elmentem mellette a háló felé tartva, ha már bejött és elfoglalta a helyét a kanapén. Ha nem... akkor csak az energiáimat küldtem felé, óvatosan, röviden cirógatva meg, épphogy jelzés értékkel, mert hát mégis... De az se lepett volna meg, ha egyszerűen rám vágja a pajzsát, hiszen:
Nem úgy tűnik...
Szinte bezuhantam az ágyba. Halványan, de éreztem az ágyneműn Henry illatát, amitől most csak elszorult a torkom. Az ablak felé fordultam, az államig betakaróztam, hogy amennyire lehetett elbújjak minden és mindenki elől, miközben fájdalmasan belém villant, hogy Henry ölelésében a legjobb elrejtőzni. De most nem számíthattam rá. Nemhogy engem, saját magát se tudta se megvédeni, se megtartani. És hiába voltunk ugyanabban a lakásban, még sose éreztem ennyire távolinak.
Nem úgy tűnik...
A szavai a lelkemben visszhangoztak, ezek kergettek nyugtalan, aggodalomtól terhes álomba.

Számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb eljön az a pont, amikor meg fogom bántani. Szar ügy, hogy végül előbb lett belőle, és esélyesen nem is az utolsó alkalom volt. Szerettem, szeretni akartam másképp is. Percekkel ezelőtt még hagyta, hogy megöleljem, a nyakamba fúrta az arcát, és amikor indulás előtt csókra húzott, azt hittem, hogy végre jók vagyunk. A kisujja körme helyett megkaptam az egész kisujját, én pedig szinte azonnal belekapaszkodtam a karjába, mert az egész kellett. Mindenét akartam itt és most, teljesen ösztönösen vágytam rá, de ahogy eltolt magától és elfordította a fejét, idegennek éreztem magam. Haramiának. Olyan erőszaktevőnek, aki soha az éltben nem voltam, mert hát, csináltam én megkérdőjelezhető dolgokat az életben, ez sosem volt köztük, és nem most, nem vele akartam elkezdni.
Végig sem gondoltam, mit mondok. Átverve, becsapva éreztem magam, persze, tudom én, hogy messze nem vagyok olyan állapotban, hogy vonzó legyek. De akkor miért kezdte el...
Utáltam ezeket a korlátokat, utáltam, hogy irányít, nem a kurva vízre volt szükségem, amit mégis ittam, csak mert Ő kérte, hanem Rá. Azt mondta, hogy nem fog kiszállni, most mégis úgy éreztem, hogy megtette. Az, amire Ő gondolt, nekem egyáltalán eszembe sem jutott. Nem csoda, hogy egyikünk sem szólt egy kurva szót sem gyakorlatilag onnantól kezdve. Csak levittem a motort, aztán segítettem neki felcuccolni. Amint csak lehetett, elmerültem a hátizsákomban, aztán a szemetesért vonultam, és "megnyugtattam", hogy kint alszom, lehet egy nyugodt estéje, sőt. Innentől akármennyi nyugodt estéje lehet, nem fogom zavarni, nem fogok átlépni a határain, mintha itt sem lennék. A fasznak nem maradtam az albérletben...
Teljesen magamba zárkóztam, zenét hallgattam a teraszon, egyik cigit szívtam a másik után, gyakran nyúltam az üveg felé is. Most már ténylg semmi nem számított. Főleg nem azután, hogy az ital egyre inkább kezdett elmosni mindent. A felém energiáit is éppen csak megéreztem, amire hátra néztem, befelé. Elkaptam a shortos, a pólómban fekvéshez készülő alakját. A látványába egy pillanatra belefeszültem, és amint ezt megéreztem, inkább visszafordultam a telefonom képernyőjéhez. Még a végén megint "elcsábulok" és azon találom magam, hogy bevonulok és mellé bújok az ágyba. Undorítóan, részegen, büdösen. Nem, ezt biztos kurva élet, hogy nem csinálom meg, és hogy már a gondolatot is minél gyorsabban elfelejtsem, tovább ittam.
Nem hánytam. A szemetest csak köpködéshez használtam, hogy ne a padlóra menjen. Jószerével az egész éjszakát a teraszon töltöttem, olykor-olykor lebucskázó fejjel zuhanva hosszabb-rövidebb, alkoholgőzös álomba. Azt hiszem, hogy csak kétszer keltem fel, hogy bemenjek pisilni, aztán vissza. Persze mindkétszer sokkal zajosabb voltam, mint ahogy magam számára tűntem, amikor nekiestem a szekrénynek, és amikor belerúgva átestem az egyik, a nappali közepén felejtett dobozon. Semmi "eget rengető", vagy tegnapihoz hasonló műsor nem volt. Ez is csak azért történt meg, mert gondoltam, csak nem kéne a szemetesbe hugyozni ugyebár. Mondjuk lehet, hogy jobb lett volna azok után, amit a wc-vel műveltem, mert akadtak problémák a célzásommal és a hatékonyságommal, de nem voltam olyan állapotban, hogy egyáltalán feltűnjön.
A hajnal első sugarai is odakint értek, megint betámolyogtam, hogy a világosságban előtúrjam Pat könyvét. A teraszra visszatérve szédelegve sokáig csak forgattam a kezeim közt, bámultam rá, mielőtt kinyitottam volna. Összefolytak a betűk. Percekbe telt, mire egyáltalán a nyitólap első sorait kibetűztem és felfogtam.
"The Authentic Life of Billy, The Kid - The Noted Desperado of the Southwest, Whose Deeds of Daring and Blood made His Name A Terror in New Mexico, Arizona and Northern Mexico."
Terror...
Azt hiszem, hogy ennyi elég is volt a Teremtőm szavaiból egy reggelre. Az ölembe ejtettem a kötetet, és csak bámultam kifelé a fejemből, megint ittam és rágyújtottam, mielőtt felkelnék és "véletlenül" még ezt a kurva várost is nekiállnék terrorizálni. Vagy Dakotát.
Fogalmam sem volt, hogy mikor kelt fel, de gyakorlatilag úgy találhatott rám, ahogy este ott hagyott. És nem, a farkasok nem tudnak kihűlni vagy egyszerűen csak már nincs annyira hideg, hogy kihűljek tőle. Ettől függetlenül nyilván át voltam fagyva, a "baj" csak az volt, hogy ez engem egyáltalán nem érdekelt.

[május 30. - kedd]

Az este jóval csendesebb és nyugisabb volt, mint az előző, bár így is rebbent a nőstény füle, amikor például Henry nagy csinnadrattával vécére ment. Félig felébredtem, füleltem, készen rá, hogy megint megint menjek, ha baj van, de szerencsére nem volt. És nem csak a saját alvásidőm miatt ez szerencse. Visszafelé hallgatva a lépteit rájöttem, hogy nem kanapén táborozott le, az erkélyt választotta, arra viszont már nem futotta tőlem, hogy megnézzem, mennyi az idő, mióta lehet kint meg a többi...
Visszaaludtam és hálás voltam mindennek, ami létezett, meg annak is, ami nem, és főleg Henrynek, hogy sokkal jobban, többet aludhattam, mint előző este. Az az illúzióm viszont ettől nem jött vissza, hogy holnaptól minden szebb és jobb lesz. Kurvára nem afelé mentünk, és ez kellemetlen súlyként nehezedett a mellkasomra.

Furcsa volt Henry nélkül ébredni. Mármint úgy, hogy fixen tudtam, hogy egy percet sem aludt mellettem előző este. Reflexből simítottam meg az ágy azon felét, amelyiken ő szokott aludni hétvégente meg tegnap éjjel is. A vágy, hogy ez ne csak az én az ágyam, hanem a mi ágyunk legyen, belém mart pár másodpercre, aztán leráztam magamról. Sóvárgással a jelenlegi helyzetünkben semmire se fogok menni, a tegnap pedig elég tisztán megmutatta, hogy úgy egyébként hogyan fog kinézni mostantól az életünk... ki tudja meddig. Abban voltam csak biztos, hogy ettől, előle nem fogok elfutni.
Felkeltem, nagyot nyújtóztam, és bár egyáltalán nem ez szokott lenni a reggeli sorrend: először felöltöztem, szakadt farmert és fekete, oversized pólót húztam, a hajamat pedig laza kontyba kötöttem. Már elég hosszú volt hozzá, március óta nem érte olló-baleset.
- 'Reggelt - dobtam ki az erkélyre, mert onnan éreztem az ébernek, vagy legalábbis ébren levőnek tűnő energiák, meg a pia-cigiszagot, de egyelőre budi kellett, nem pontosabb helyzetfelmérés.
Normális esetben biztos kimegyek hozzá és megcsókolom minden más előtt. Hát most minden volt, csak normális eset nem.
Főleg, ahogy megláttam a vécét. Lehúzva nem volt, az ülőkét nyilván nem hajtotta fel, és ez rászáradt cseppnyomokban meg is látszott. Milyen szép is, ha részeg, depis férjed van, így legalább húgykövet is takaríthatsz vízkő mellett, hát nem szuper? De legalább nem áztatta el az egész helyiséget! Apró örömök. Feszülő hólyaggal elrendeztem a budit, aztán könnyítettem magamon. Nagy sóhaj és indulhat a harmadik csatába abban a boldog tudatban, hogy egyre kevesebb "trükk" akadt Billy ingujjában, amivel meglephetett. Meg abban, hogy innentől esélyesen csók se lehet, mert ha résnyire nyitom az ajtót, azt hiszi, hogy az teljeskörű invitálás.
Továbbra is mezítláb kimentem hozzá, és az erkélyajtó keretének támasztottam a vállam, karba fontam a kezem, úgy pillantottam le rá. Nem volt hányásszag - legalább ennyi. Bár az se mutatott túl jó irányba, hogy a totális kétségbeesés helyett az energiái most olyan... szúrósak voltak.
- Kérsz valamit extrát a pékségből? - Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy "reggelit", mert hát... általában a reggeli nálunk nem péksütis-kávés szeánszt takarta, és most már végképp nem akartam indokolatlan kis réseket nyitni neki ilyen téren. Pedig én lettem volna a legboldogabb, ha szélesre tárhatnám előtte az ajtót.
Nem számítottam hosszas beszélgetésre, max egy tömör "nem"-re, és ahogy ezt megkaptam, biccentettem, ellöktem magam az ajtótól, majd indultam, hogy csizmát-dzsekit húzzak és kiugorjak valami ehetőt keríteni. Előtte azért gyorsan feltettem lefőni egy nagyobb adag kávét.

A hányásmentesség örömére három batyut is hoztam Henrynek, magamnak csokis croissant, mert kellett a csokiban rejlő boldogsárhormon. Ha már másféle boldogság egyelőre nem nagyon járt, ugye...
Ha Henry arra se vette a fáradságot, hogy legalább kávéért bejöjjön, öntöttem neki is egy bögrébe, felmarkoltam egy húsosbatyut és kivittem neki, az asztalra tettem mindkettőt. Továbbra se tudtam, mit mondhatnék, ami nem bassza fel, vagy vált ki valami hülye reakciót, így szó nélkül mentem vissza be, kaptam fel a mobilom, mert volt még valami, amit munkába indulás előtt el akartam intézni.
Gőzöm nem volt, hogyan kell összeszerelni a kurva PS-t, de hát ezért van az internet, nem? Egy falat croissant, egy korty kávé, miközben ment a videó és összenéztem, meg szedtem a kellő kábeleket. Ha kellett, feltúrtam utánuk a dobozokat, a számban a reggelimmel, mit sem törődve azzal, hogy ha sok lesz a szöszmötölés, el fogok késni. Szarok rá, megvan a magam prioritási sora, amiben sokadik helyen van csak a legális melóm.
Öt percnyi eredménytelen keresgélés után csak bosszúsan mordultam egyet, de eszembe se volt segítséget kérni. Feltúrtam mindent, min egy sündisznó, a kurva HDMI-kábel után. Ha kiderül, hogy a tévémnek nem tetszik dugesz... hát akkor szabadnap és shopping. De tetszett neki, én pedig pár másodpercig kurva büszke voltam magamra, amikor sikerült beállítanom mindent. A szerelem csodákra képes.
Gyorsan felhörpintettem a kávém maradékát - ami a háromnegyede volt, mert a nagy szakizás közben arról és igazából a reggelimről is megfeledkeztem, utóbbit a papírzacsiban magamhoz vettem, majd bent megeszem -, elraktam telót-kulcsot, majd visszamentem Henryhez.
- Megyek, délután jövök. Ebédet majd rendelj, vagy mászkálj kicsit a környéken, kávé még van, a PS-t beüzemeltem neked... - beharaptam pár másodpercre a szám, mert bennem volt, hogy tisztázzuk a tegnapi félresiklást, de tudtam, hogy a világon semmi értelme nem lenne szóval... - Szia, Henry.
Ha hagyta és nem voltak teljesen elutasítóak, ellenségesek az energiái, akkor legalább annyira lehajoltam hozzá - ha még mindig az erkélyen üldögélt -, hogy a halántékon csókoljam. Ha nem engedte... tudomásul vettem és további erőlködés nélkül sarkon fordultam és leléptem.

Valamiféle félálomban voltam, mert Dakota "reggeltjét" csak egészen távolról hallottam. Ebben a köztes létben már nem gondolkodtam semmin, sem Pat könyvén, sem az életemen, sem a tegnap estén. Éppen ezért lassú mozdulattal ugyan, de felemeltem az alkaromat, hogy bár neki háttal, de visszaintegessek az üdvözlésére. Azt hiszem, hogy elértem az ideális állapotot. Amiben csak léteztem, mint akin lobotómiát hajtottak végre. Hol nyitott, hol csukott szemekkel gondolatok és ami a legfontosabb: érzések nélkül. Nem csak a pia volt, hanem a kimerültség is. És azzal, hogy nem aludtam el, csak jobban kitoltam a dolgokat. Éppen ezért nem esett jól, amikor Dakota kijött és látszólag "felzavart" ebből a békéből.
Mélyen beszívtam a levegőt és felemeltem a fejem az ég felé, aztán hagytam, hogy teljesen hátrabucskázzon, úgy néztem fel az égre.
-Nem.
Halkan és rekedtem feleltem. Úgy éreztem, hogy nekem már nem kell soha többé semmi, amíg ebben az állapotban létezhetek. Bár esélyes, hogyha túl sokáig csinálom, akkor vagy elkezdek hallucinálni vagy egész egyszerűen összeesek. Újra becsuktam a szemeim és feldobtam magam a hullámok hátára, úsztam tovább a fekete semmibe.
Legközelebb arra nyitottam ki a szemeimet, ahogy a kávésbögre koppant az asztalon, a nem kért reggeli pedig zörgő zacskóban landolt mellette. Kicsit összerázódtam, és ahogy felfogtam a látványt, végre megmozdultam. Kicsit köhécselve dőltem előre és a térdeimre támaszkodva megdörzsöltem az arcom.
- Mondtam, hogy nem kell.
Ezzel köszöntem meg dünnyögve Dakotának, hogy gondoskodni próbál rólam, na meg azzal, hogy a majdnem üres üveg maradékát  egész egyszerűen belecsurgattam a kávéba. Ásítottam egyet, és ahogy a kávé illata az orromba kúszott, azt hiszem, hogy búcsút kell mondanom az eddigi békémnek. Hivatalosan is fel kellett, hogy ébredjek, ebben pedig az első forró korty segített is. Túl jól esett a meleg, és azt hiszem, hogy ebből vált világossá, hogy tényleg túl sokat voltam odakint.
Fogalmam sincs, hogy Dakota mit csinált, amikor bevonult. Mondjuk mi mást csinálhatna, mint munkához készülődik és reggelizik? Neki legalább volt munkája, ugye. Hallottam, ahogy matat, keresgél, csak egyszer néztem befelé, akkor épp valamelyik dobozban volt félig elveszve. Kurvára remélem, hogy nem a fegyveremet keresi... Amíg nem akarta elkobozni, bármit csinálhatott bármivel, innen nézve akár fel is gyújthatta az egészet.
Csak akkor néztem rá, amikor eljutott az agyamig, hogy beüzemelte a PlayStationt. Kicsit megcsóváltam a fejem. Mégis minek üzemelte volna be? Ja, logikus, nyilván arra gondolt, hogy még arra is képtelen vagyok. Hogyne.
Elköszönt, és halántékon csókolt, ami sokkal jobban esett, mint gondoltam, hogy a következő hasonló gesztusa fog. Bárgyú fejjel néztem utána, ahogy megindult a bejárati ajtó felé. Nagyjából félúton lehetett, mire csak suttogva szóltam utána.
- Szia...
Esélytelennek tartottam, hogy meghallotta, de még az is lehet, hogy én lőttem be nagyon rosszul a saját hangerőmet. Nyitotta az ajtót. Láttam, hogy elment. Ajtó csukódik, csattan, én pedig egyedül maradtam. Percekig bámultam befelé, mire visszafordultam a maradék kávéhoz és kiittam, ami még volt benne. Felmarkoltam a reggelis zacskót, és szédelegve bementem a loftba. Üres volt az egész. Már nem kellett arra "figyelnem", hogy ne okozzak problémát, mert alszik. És mégis, valahol nagyon egyedül éreztem magam és fogalmam sem volt, mihez kezdjek a helyzettel.
Percekig, a batyus zacskóval a kezemben álltam a nappaliban, a PS-re bambultam, meg a dohányzóasztalra készített kontrollerekre. Megcsinálta nekem. Hogy nekem jobb legyen. Kicsit megtántorodtam, az arcom elé emeltem a reggelit, elmerengtem rajta egy kicsit, aztán nagy sóhajjal visszaejtettem a testem mellé. Bementem a hálóba, az ágyra dobtam a kaját, és percek szerencsétlenkedése után, többször a szekrénynek esve alsóra vetkőztem és bemásztam az ágyba. Magamhoz öleltem a takarót, Dakota párnáját és belefúrtam az arcom. Ezen a ponton leszartam, ha emiatt majd huzatot akar rajtuk cserélni. Kellett.
Tök mindegy, mit vágok a fejéhez, nem számít, hogy hogy viselkedem. Talán tényleg itt sem kellene, hogy legyek, ha odáig jutottunk, hogy az ágyneműjéből kell eltelítődnöm az illatával, mert ha a közelemben van, már egészen más szabályok szerint játszunk és éljük az életünket, mint eddig.
Fogalmam sincs, mikor aludtam el. De sok esély volt arra, hogy mire Dakota délután hazajött, még mindig nem ébredtem fel, csak egy zacskó, reggeli húsosbatyu társaságában, magzatpózba gömbölyödve, egy szál alsóban szuszogtam, helyette azt a kurva ágyneműt ölelgetve.

Szar érzés volt úgy tekinteni a munkaórákra, mint jól megérdemelt pihenőre az otthoniak után, de... tényleg ez volt a helyzet. Főleg, hogy lehetett és tudtam is repülni, mert elég kipihent voltam hozzá, a felhők között pedig kicsit minden probléma kellemesen távolinak, más valaki életéből valónak tűnt. Miközben a kis turistacsoport álmélkodását hallgattam és szinte bambultam a tájat, mégis azon kattogtam, hogy mit csináljak, mit tehetnék azért, hogy Henryt mielőbb kirángassam ebből az állapotból, vagy legalább kicsit jobban érezze magát. A reggeli üresség, ami visszanézett rám, és nem csak a tekintetéből, hanem az energiáiból is... Áthatolhatatlan buroknak tűnt, olyan falnak, amilyennel még sose találkoztam vele kapcsolatban.
Az is megfordult a fejemben, hogy oké, hazamegyek, dugjunk egyet, de pontosan tudtam, hogy amíg ilyen állapotban van, nem az, hogy én nem azt kaptam volna, ami szeretek, amire vágyom tőle, de én se lettem volna képes mindazt belevinni, amitől olyan jó volt az egész. És akkor már inkább a teljes megvonás, mint ilyen fél-csalódást okozó megoldások, kelletlen érzések, vagy máshol járások fejben. De ahhoz, hogy ennél több lehessen, első körben Henryt kellett kicsit összeszednünk. A nőstény halkan nyüszített bennem - neki is hiányzott a szürke.
Első blikkre két ötletem volt, ami talán használhatott, ha ki tudom rángatni még valaha a loftból. Ha egyik se jn be... hát majd erölködök tovább.

Hazafelé beugrottam vacsiért, megint csak: többféle kaját vettem, hátha valamelyikhez lesz étvágya, vagy kedve, legalább pár falathoz. Ahogy felértem a legfelső emeletre, leengedtem a pajzsomat, miközben nyitottam az ajtót, óvatosan néztem közbe energiáimmal a hím után kutatva a gyanúsan nagy csendben. Egy tized másodpercig megijedtem, hogy talán leugrott a kurva erkélyről, aztán azzal nyugattam magam, hogy nem láttam-éreztem a vérét, amikor visszaért. A hálószoba felől észleltem.
Halkan letettem a kajáscsomagot, elmentem a kanapé-asztal-tévé hármas mellett - a kontrollerek pontosan úgy voltak, ahogy hagytam őket -, majd megálltam a szoba ajtajában. A reggeli húsosbatyu zacsiban az ágyon, mellette Henry, alsóban, magzatpózban, paplant-párnát ölelve aludt. Szomorkás mosolyra húztam a szám, ahogy figyeltem egyenletes szuszogástól emelkedő-süllyedő oldalát, vállát. Nem keltettem fel, hagytam pihenni, csak behúztam a szoba a ajtaját, hogy ne zavarja a fény, amikor a nappaliban felkapcsoltam a villanyt.
Amennyire lehetett és tudtam, nesztelenül összeszedtem az üres üvegeket, de egyelőre nem vittem le a velük megtöltött szemeteszsákot, csak kitettem a folyosóra az ajtó mellé. Majd reggel elintézem. Most bontottam egy üveg sört, ellenálltam a kísértésnek, hogy kiborítsam a whisky- és tequilakészletem, a pár üveg borról nem is beszélve, fogtam a hamburgerem és a sültkrumplim és letelepedtem velük a kanapéra. A PS-ről a tévére váltottam, háttérzaj gyanánt pedig benyomtam valami hülye vígjátékot (Jump Street 22), minimális hangerőn, inkább a gondolataim közt barangolva.
Meg azon agyaltam, mi lesz, amikor Henry előbújik a barlangból, akár az energiáimra, akár a neszezésemre, akár a friss kaja illatára. Egy teli flakon vizet minden esetre kikészítettem a dohányzóasztalra. Előre láttam, hogy előbb-utóbb totálisan ki fogom akasztani a víz-tukmálásommal, de nem tehettem róla, ha folyton vedelt, kellett valami, ami legalább egy kicsit kompenzálja.
Egyébiránt inkább csak vártam, hogy felébredjen, aztán... meglátjuk, ma mihez tudunk kezdeni egymással.

Azt hiszem, hogy magamtól ébredtem fel, nem tudom. Magamhoz húztam a takarót még félálomban, mert nem akartam, hogy a valóság megint rám telepedjen. A fájdalom, a hiány, a fejfájás, a szédülés, a kiszáradás. Hangokat hallottam kintről, szóval Dakota már hazaért. Ettől egy kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Vajon hány óra lehet?
Kellett pár perc, hogy összeszedjem magam annyira, hogy egy nyögéssel fel tudjak ülni, és még pár újabb, mire fel is bírtam kelni. Kidörzsöltem a szememből a csipát, de inkább csak a hasogató fejemen akartam enyhíteni ezzel, mintsem kozmetikai céljaim lettek volna. Mocskosul voltam megint. A lelkemben felnyüszítő szürke sem igazán érezte jól magát. Nem jól játszom a játékot, túlságosan régen volt már, hogy hasonló delíriumban létezésben éltem, és elfelejtettem, hogy kell ezt igazán jól és hatékonyan csinálni. Mondjuk, mit csodálkozom. Az életem romokban, nyilván nem tudok logikusan gondolkodni.
Hiába aludtam át az egész napot, mégis teljesen leharcoltan botorkáltam ki a nappaliba, ahol Dakota vacsora közben Flixezett. A régi, szép, boldog békeidők.
- Szia.
Köszöntem, hogy ne legyek bunkó. Többet nem tettem hozzá, mert a végén még megsértem vagy félreérti. Közben a szakállomon még ott volt az illata, amit az ágyneműből szedtem össze, és megint elkönyveltem magamban, hogy ennél közelebb nem fogok jutni hozzá.
Csigatempóban jutottam el a fürdőig, most legalább lehúztam, aztán a konyhába mentem, és miközben a fizikai tüneteimmel harcoltam, kisebb-nagyobb szerencsétlenkedések után sikerült feltennem egy kávét. Amíg arra vártam, hogy lefőjön, megnyitottam a csapot a konyhában, és mint valami kibaszott kerti slag, alá hajoltam, és úgy nyeltem a vizet, mintha az örök élet elixírjét dönteném magamba. Hatalmas, jól eső sóhajjal egyenesedtem fel. Hidratálnom kellett. És ennem kellett. Nem azért, mert valaki azt mondta, hanem azért, mert akartam. Mint amikor alacsony-szénhidrát diétán van az ember, és beiktat egy csalós napot. Fel akartam töltődni, hogy után jobban viselve, újult erővel térhessek vissza a posványos békémbe, mert így... a konyhában, a kávéra várva minden levegővétel kín volt a lelkemnek.
Egy csészébe töltöttem a kávét, és ahogy a terasz felé mentem vele, akkor láttam meg, hogy megint mennyi minden van a dohányzóasztalra pakolva, és már sok idő óta először megkordult a gyomrom. Mindjárt pocak, mindjárt... Mert még most sem változott az, hogy alvás után kávé és cigi kell. Hihetetlen! Találtam egyetlen dolgot, ami nem változott, romlott el, halt meg vagy ment tönkre! Zsír...
Nem sokat időztem odakint, miután elszívtam a cigit, a kávé maradékát is csak gyorsan döntöttem magamba. Visszaslattyogtam a nappaliba, és megálltam a kanapé mellett. A tekintetem közte és a vacsora (reggeli?) közt járattam egy kicsit. Sokkal jobb lett volna, ha mindent kint hagy a konyhában.
- Akarod, hogy felöltözzek?
A hangomból hallhatta, hogy minden bajom van, bár gondolhatta is, hogy ilyen masszív piálások után nem úgy pattanok majd ki az ágyból, mint akit kicseréltek. Feltűnt a víz is, de abból már nyeltem eleget a konyhában. És bármit is mondott, azt tettem. Ha elküldött öltözködni, akkor visszamentem a szobába és magamra vettem a szürke nadrágot és a pólót korábbról... tegnapról. Egyébként csak leültem, tőle egy kicsit távolabbra és az első doboz felé nyúltam, amit elértem. Nevetséges, hogy ilyen dolgokra kellett a saját feleségem mellett odafigyelni, mint hogy még véletlenül se üljek túl közel hozzá. Közben pedig majd' megvesztem, úgy hiányzott. Az efölött érzett bánatomat jelenleg a pont elkapott gyros-tálba fojtottam. Úgy estem neki, mint aki napok óta nem evett (lol, tudom...), nem érdekelt, hol lettem szaftos, maszatos, mennyi esett le a földre. A protein kellett. A szürke pedig kurvára támogatta a választásomat. Csak az első pár falat után esett le, hogy mi megy a TV-ben.
- Volt már a trippelős jelenet?
Teli szájjal morogva érdeklődtem, mert bár rohadt rég láttam ezt a filmet, az az egyetlen jelenet, ami megmaradt belőle. Kétlem, hogy most is visítva röhögnék rajta, de legalább eszembe jutott.
- Köszönöm a vacsorát.
Azt a büdös kurva mindenit, milyen kis jó cserkészfiús tudok lenni! Ha akarok... Megy ez. Mondjuk még be sem fejeztem, csak fél úton voltam, és abban sem vagyok biztos, hogy ennél az egy tálnál meg fogok állni, de legalább mielőtt felrobbannék, elrebegtem a Dakotának járó hálát.
Ha csak ő nem szólalt meg vagy dobott fel valamit, nem kívántam se zavarni, se baszogatni semmivel. Csak tömtem magamba a kaját és rábambultam a Jump Streetre, hogyha már alkohol nincs még a képben, addig is legalább valami agyatlan szar szivárogjon be az agyamba és tompítson mindent a whisky helyett.

A nőstény azonnal felkapta a fejét, amint megérezte, hogy a szürke felébredt. Ébredéstől kijutásig mondjuk a szükségesnél jóval több idő telt el, de nem csodálkoztam. Halvány kis mosolyra húztam a szám, amikor Henry nyúzottan feltűnt a háló ajtajában.
- Szia - viszonoztam a köszönését, majd a fél szememet azért rajta tartottam kajálás közben.
De úgy tűnt mosott szar mivolta mellett, amennyire lehetett rendben volt, csak iszonyatosan szenvedősen tudott minden alapvető dolgot megcsinálni. Nem pattantam fel, hogy segítsek neki, vagy körülötte tüsténkedjek, még azt hiszi, ennyire se tartom képesnek, vagy valamit megint félreértelmez és nem csak nyűgös, hanem hisztis mosott szar is lesz. Türtőztettem magam és nem szóltam oda neki, amikor hallottam, hogy nagyokat nyeldekelt a csapvízből, hogy amúgy van flakonos is a bejárat közelében. Legalább nem alkoholt ivott, ez is valami. Ha ő nem is feltétlenül, de a szervezete legalább nagyjából tudja, hogy mire is van szüksége ahhoz, hogy többé-kevésbé tudjon funkcionálni.
Azt is csak hallgattam, meg a kanapé háttal volt a konyhának és a helyiség nagyobb részének, ahogy kivonszolta magát az erkélyre, végre illatot - kávéét - húzva maga után. Amíg ő mindezen kihívásokkal megküzdött, addig én eltüntettem a hamburgeremet és a szálanként nassoltam a sültkrumplit teljes lelki nyugalomban, várva, hogy a korábban hallott gyomorkorgás a közelembe, esetleg a kanapéra csalja Henryt.
A kérdésére ránéztem és megráztam a fejem.
- Dobd le magad és egyél valamit - intettem a választék felé.
Nem kerülte el a figyelmem a megválasztott távolság, és csak magamban somolyogtam azon, hogy ha én találom a kanapén, nagyjából ugyanilyen messzire ültem volna tőle. Nem túl messze, de szinte kartávolságon kívülre. Persze... a hasonlóságot leszámítva a világon semmi mosolygásra méltó nem volt ebben a helyzetben, inkább sírnivaló, de azt meg nem akartam többet. Szóval ugyanabban a buddhai nyugiban nyammogtam tovább a filmet bambulva.
- Még nem, te poéngyilkos - kuncogtam röviden, halkan, majd ettem tovább a krumplit, míg ő kétpofára zabált, mint aki ég tudja mióta nem jutott ételhez. Nem mintha nem rajta múlt volna...
Helyezkedtem kicsit, elfeküdtem, a térdeimet felhúzni és a támlának döntve, hogy Henryre is könnyen ránézhessek, de oldalra fordítva a fejem a filmet is élvezhettem, nem mintha annyira érdekelt volna. Fél kézzel meg csipeggettem.
- Szívesen - mondtam ugyanolyan udvariasan, mint ahogy ő hálálkodott. Nevetséges az egész, baszki. Nagyot szusszantam, aztán úgy döntöttem, hogy jó, most egész... beszámíthatónak(?) tűnt, szóval akár beszélhettem is. Sokkal jobb sokkal hamarabb úgyse hiszem, hogy lesz. - Tudod azért, mert, el szeretném kerülni, hogy esetleg úgy járjunk, mint nagypénteken, még nem kell tojáshéjon járnod meg úgy kezelned, mintha valami szüzike lennék. Mászkálhatsz alsógatyában meg ilyenek. És ha szeretnél, aludhatsz velem - néztem rá a lábaim mellől. - De szerintem nem kéne most szexelnünk. Vagy szerinted tudnánk úgy együtt lenni, hogy az nem valami fájdalomcsillapítás, a pia mellett a "kezelés" része?
Én se örültem, hetek óta nem feküdtünk le egymással és rohadtul hiányzott, a szó minden értelmében. De inkább az önmegtartóztatás, a semmi, minthogy ezen téren sérüljünk. Ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy jelen állapotában mindehhez mit szólt. Nem mondom, hogy hagyatkoztam volna az Ő ítélőképességére a sajátommal szemben, de azt se akartam, hogy úgy érezze, neki ebbe semmi beleszólása és még csak meg se hallgatom.
Beszélj, hozzám, Henry. Akkor is, ha nem kellemes, csak ne zárj ki...

Nem zavart el felöltözni. Oké. Azt nem tudom garantálni, hogy mindig emlékezni fogok erre a kitételre, de egyelőre felírtam az új házszabályok közé, hogyha olyanom van, alsóig még vetkőzhetek. Akkor ezek szerint a szétvarrásom sem hozza már lázba különösebben. Mindegy.
Én farkaséhesen zabáltam, neki viszonylagos jó kedve volt a kuncogásából ítélve.
- Nem lőttem le a poént.
Nemes egyszerűséggel közöltem vele, legfeljebb annyit, hogy lesz benne egy ilyen. A körülményekről és a poénokról egy szót sem szóltam. Azt csak a szemem sarkából láttam, ahogy helyezkedett, mert teljesen rábambultam a TV-re falás közben. Éreztem, ahogy néz. Nem éreztem kellemetlenül magam tőle, inkább csak zavart, hogy miért nem a filmmel van elfoglalva. Tudtam baszki, hogy sokkal jobb lett volna a konyhában. Fel kellett volna kapnom a hülye dobozt és kivonulni oda, ahol nem kell közös légtérben léteznünk. Egy pillanatra azért megfordult a fejemben, hogy talán azért "bámul" ennyire, mert mégis csak hiányzom neki vagy tudom is, de valami ilyesmi vallomásnál sokkal rosszabbat kaptam: szentbeszédet. Ha már Patricktől "megszabadultam", és vele együtt ezektől is, akkor nem lehetne, hogy így is maradjon? Jó, mindegy. Minden nap hallgattam volna a litániáit, ha ez lenne az ára annak, hogy visszakapjam. De legalább hasznát vettem annak a száznegyven évnek, szóval pontosan tudtam, hogy kezeljem - és a jelenlegi állapotomban erre még Dakotával szemben is képes voltam. Nem vettem róla tudomást. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem hallottam, hogy mit mondott.
Tovább rágtam és nyeltem, le sem vettem a szemem a filmről. Az elején tényleg olyan lehetett Dakota számára, mintha a falnak beszélne, csak akkor lobbant bennem egy szikrányi ellenkezés. Miután elhallgatott, még kényelmesen megrágtam a számban lévő falatot, lenyeltem, a kajásdobozt pedig hanyag mozdulattal dobtam rá az asztalra, és hátra dőltem a kanapén.
- Szeretlek, bazdmeg. Nagypénteken is szerettelek. - vetettem oda neki foghegyről, de nem kiabáltam, szerintem a fejfájásom miatt nem is tudnék - Ha kezelésre vágynék, elmehetnék akár kurvázni is. - annak idején meg is tettem, mert azt tényleg nem tagadom, hogy igenis a szex is pontosan olyan fájdalomcsillapító volt számomra, mint a drog és az alkohol - Perelj be, amiért gerjedek rád. - nem mindegy, minek nevezzük egyébként, hogy ha egyszer rá vágyom, és nem kizárólagosan a dugásra? - Igen, segítene. Igen, jobban lennék tőle. Vagy talán nem ezt akarod?
Nem hazudtam, nem próbáltam meg elkenni, hogy van egy ilyen oldala is, ahogy nagypénteken is volt. Azt is tudom, hogy akkor megígértem neki, hogy több olyan nem lesz. Hogy most is olyan lenne-e? Fogalmam sincs. Anélkül megmondani sem tudom, hogy hetek óta öt másodpercnél tovább nem érintem hozzá. Fellöktem magam a kanapéról, kicsit megszédültem, aztán a maradék gyrosért nyúltam.
- Nem kell aggódnod, túl fogom élni. Majd kirázom a képeidre, ha már nagyon nem bírok magammal alvás előtt, és akkor talán minden veszély nélkül tényleg alhatunk együtt, de ha a reggeli árbóc véletlen hozzád ér, azt ne kend rám, magától történik.
Hacsak nem mondott olyasmit, ami egyéb kommentárt vagy visszakozást váltana ki belőlem, úgy tüntetőleg kivonultam a maradékommal a konyhába. Azt hittem, hogy kicsit tovább fogom húzni a vacsora miatt anélkül, hogy whiskyt bontanék, de már rég rájöhettem volna, hogy hülye vagyok, és bármit tervezek az életemben, kudarcba fullad és összeomlik. Ahogy a házasságomba is páros lábbal rúgok bele, mert egyszerűen képtelen vagyok másképp reagálni.

Oké, szóval mostantól tényleg egy pokróccal élek. Amit még csak magamra se teríthetek. Szupi! Minden esetre nem voltam hajlandó fennakadni vagy foglalkozni azzal a rideg tárgyilagossággal, amivel reagált. Egyrészt mert nem tudtam, mit, másrészt, ha tudtam volna, esélyesen az meg veszekedésben torkollik, vagy nem tudom. Ahogy azt sem, hogy jó-e vagy rossz, hogy nem tudom, mekkora faszságok járnak a fejében...
Minden esetre hagytam innentől, hogy egyen, nem baszogattam, kivártam, amíg valamennyire jól lakott, addig én is sültkrumpliztam és csak utána dobtam le a feltételezett atomon. Amit a jelek szerint elsőre tökéletesen ignorált. Annyira tökéletesen, hogy eleinte nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán hallotta, amit mondtam. Nulla reakció, csak evett, a tévét bámulta, felém se nézett. Ilyen lehetett egy kamaszfiúval vesződni.
Elmondtam, mit gondoltam a magánéletünk kapcsán, meg a házastársai aktivitás nem-létéről. Ha tudom, hogy neki ez hegyibeszéd, lehet, hogy megfejelem. Így azonban csak a profilját fixíroztam és vártam, hogy méltóztasson végre rám nézni, hozzám szólni, reagálni. Mondjuk ha egyiket se teszi, az is reakció valamilyen szinten.
Nagypénteken is szeretett. Majdnem kicsúszott, hogy "nem úgy tűnt", de lenyeltem az ominózus három szót. A kurvázás említésére felvontam a fél szemöldököm, a nőstény pedig mocorgott kicsit. Gerjed rám, segítene, jobb lenne, nem ezt akarom? Meredten bámultam őt, egyetlen szó nélkül hallgattam, a tekintetem pedig épphogy nem égetett lyukat a bőrébe. Még mindig engem vádolt.
- Azt akarom, hogy jobban legyél - mondtam halkan, de határozottan, továbbra is őt nézve, és ha az eredeti tervei szerint a konyhába vonult volna, gyorsan mozdultam és elkaptam a csuklóját. - Zuhanyozz velem - kértem a szemébe nézve, és láthatta, érezhette, hogy nem csapda vagy kamu az invitálás.
Mert akartam, hogy jobban legyen, hogy kijöjjön ebből. De nem hittem, hogy ezen ez tényleg segít, szóval legyen. Valamelyikünknek igaza van, én pedig kész voltam kideríteni, hogy melyikünknek. Megmondtam, hogy nem hagyom magára, hogy nem fogok kiszállni, azt ugyan nem közöltem vele, hogy ha kell, ennek érdekében elmegyek a falig is, pedig így volt.
Ha csak nem rántotta ki a karját a szorításomból, még mindig belé kapaszkodva felkeltem a kanapéról - sokkal simábban, mint korábban Ő -, a fogásom pedig lecsúszott a kezére. Finoman megszorítottam.
- Zuhanyozz velem - ismételtem, akár szükség volt rá, akár nem, a kérlelés a tekintetemben pedig őszinte volt.
Mert hiányzott, mert nekem is szükségem volt rá, az érintéseire, akkor is, ha szinte biztosra vettem, hogy most úgysem fogom megkapni tőle, amit általában, amit mindig. Ha engedte, elkezdtem magammal húzni a fürdő irányába, és ha lobbant benne a vágy, jött és csókolt, nem ellenkeztem, nem állítottam le, csak hagytam, hogy elsodorjon.
Mutasd meg, hogy tévedek, hogy tényleg segít, hogy tényleg jobban leszel.
Bizonyítsd be, és ugyanúgy megkapsz mindig, mint eddig.
Tévedni akarok.
Kérlek...

Gyakorlatilag semmire sem reagált abból, amit mondtam neki. Csak nézett, mintha képtelen lenne felfogni a szavaimat. Melyik része ennyire hihetetlen? Az, hogy szeretem? Az, hogy a szex igenis segít tompítani? Vagy netán az, hogy még ha nem is olyan hatékonyan, de meg tudom oldani máshogy is? Ciccenő hangot kiadva nyúltam a maradékért, mire szinte beletörődően közölt végül, hogy azt akarja, hogy jobban legyek. Nos, akár azt is mondhatta volna, hogy "odadobom magam neked, mert te ezt akarod". Kurva szarul vagyok, igen, de nem vagyok teljesen hülye. És már indultam volna a konyhába, mert én ebben nem veszek részt, amikor hirtelen a csuklómra szorított, és azt kérte, hogy menjek vele zuhanyozni.
- Nem megyek.
Egy kicsit megcsóváltam a fejem, és sokkal kevésbé sikerült határozottan ellenkeznem, mint szerettem volna. A szívem egyből gyorsabban kezdett dobogni a gondolatra, ahogy a forró gőzös zuhanyzóban a vizes bőre az enyémhez simul. Nem csak a torkomban lévő kurva góc döntött úgy, hogy nagyra nő.
Zuhanyozz velem...
Szaporábban vettem a levegőt, ahogy felkelt és a csuklóm helyett már a kezemt fogta. Teljesen elveszve fürkésztem a tekintetét, amiből az őszinte kérlelés sütött. Az agyamban maximumra kapcsoltak a vészvillogók, és ahogy a fürdő felé kezdett húzni, a másik kezemből a földre esett a doboz. Hagytam, hogy húzzon, engedtem, mentem utána.
De ez hülyeség. Ez egy faszság. Mégis mi az úr istentől gondolta meg magát kettő perc alatt? Kételkedtem abban, hogy ennyire meggyőző lett volna a kurvás-kirázós vonal. Mégis, mentem utána.
Ahogy beértünk, a kabin üvegfalának nyomtam és megcsókoltam. Az érzés végigcsúszott a számtól az ölemig, és annyira megváltásként ért, mint a tegnap esti csók. Nekipréseltem magam, mielőtt még bármit is levettem volna róla. Kurvára hiányzott. Kellett. Akartam. Vágyakozva nyögtem bele az ajkai közé, mindkét kezem a testét gyúrta, a fenekét, az oldalát, a melleit, és az ajkaitól elszakadva a nyakába csókoltam, felfaltam, haraptam emberi fogakkal.
De ez hülyeség. Ez egy faszság. Éreztem a vágyát, tudtam, hogy nem ver át, hogy nem akar csapdába csalni. Mégis úgy éreztem magam. Nem állt össze a kép. "Szerintem most nem kéne szexelnünk... Azt akarom, hogy jobban legyél... Szeretlek... Nem úgy tűnik..."
Lassan vált a vágyakozó nyögéseimből zavart, dühös morgás, és ezen a ponton Dakota bármit is csinált, egy "picsába" felkiáltással löktem el magam tőle, és belevertem egyet a csempébe. Iszonyat nagy mázli, hogy nem vagyok bebaszva. Zihálva vettem a levegőt, mindkét kezemmel a hajamba túrtam, téptem. Kiviharzottam a fürdőből, idegesen mentem egy kisebb kört, és ha még mindig ott volt, mire visszaértem, újra bementem hozzá.
- Ez így nem oké, Dakota... - közöltem vele feldúltan és még mindig látványosan felajzva - Öt perce azt mondtad, hogy nem kellene ezt csinálnunk! Azt akarod, hogy jobban legyek, és csak ezért beadod a derekad? Tegnap este nem akartad, hogy jobban legyek? - nem tudom eldönteni, hogy haragudtam-e rá azért, mert meg akarta próbálni, vagy csak el voltam keseredve, hogy talán az eddigi legjózanabb pillanataimban, teljes öntudatomnál olyan leszek, mint a moteles köcsögök - Nem leszek olyan, mint mások, mert ha valami közben mégsem úgy alakul, ahogy elképzelted, életem végéig hallgathatom... Nem csinálom ezt.
Hajlandó lettem volna mindezt elismételni, hogy felvehesse és le tudja nekem játszani, amikor már egyáltalán nem leszek beszámítható. Ha csak nem állított meg, kiviharzottam megint, és meg sem álltam a konyháig és a whisky kortyolásáig. Bűn rosszul éreztem magam, ahogy minderre ez az egész rázuhant, megint csak nyögve próbáltam visszatartani a könnyeimet, de majd' szétszakadt a mellkasom. Újabb kortyokat nyeltem, hogy minél előbb hasson ez a szar, de nyilván rábasztam, mert az előbb vacsoráztam meg. És ami a legjobban kikészített az egészben, hogy talán Dakotával tényleg tudtam volna másképp. A nagypéntekben ő volt az, aki bántott, őt használtam saját maga miatt, mert rá haragudtam, ő okozott fájdalmat, "miatta" történt az egész. De itt és most csak a komplett életem szar, ő az egyetlen, ami nem (vagyis eddig nem volt az), szeretem, és mostanáig eszembe sem jutott, hogy a múltkori az oka annak, amiért nem akar velem lenni. De szerencsére mostantól már magamban is mindig kételkedni fogok, mert bogarat ültetett a fülembe. És megijesztett a lehetőség, hogy annak a bogárnak akár még igaza is lehet.