A tiltakozása már elsőre is erőtlen volt, másodjára köddé vált, én pedig húztam magammal, mert jött, vágyakozva. Felnyögtem, amikor az üvegfalnak nyomva megcsókolt, mert hiába tartottam magam olyan jól, attól még nekem is hiányzott ez. A lélegzetvételeim hamarosan sóhajtokká váltak, az első nyögést több is követte, ahogy a fenekembe markolt, követelőzve érintett és mindenre készen hozzám simult. Egyszerűen kikapcsoltam az agyam.
Hirtelen dühödten morrant, ellökte magát tőlem és a bejárat melletti fal után a fürdőszobai csempén is ott hagyta az ökle nyomát. Egy kicsit még felszínesen szedtem a levegőt, úgy néztem rá, figyeltem minden rezdülését. A hajába túrt, aztán kiviharzott, én egy kicsit lejjebb csúsztam és lesütöttem a szemem. Amint visszatért, felnéztem az arcába, de a periférikus látásomnak hála így is feltűnt, hogy távozás ide vagy oda, továbbra is be volt indulva.
- Tegnap este azt hittem, elég ha úgy szeretlek és annyi is tud segíteni - mondtam a szemébe nézve, és egy egészen kicsit felszegtem az állam arra, hogy nem lesz olyan, mint mások. - Értem. Szóval én nem csókolhatlak meg, mert egyből teljes gázt adsz, te nem érsz hozzám, mert egy ölelés nem elég, és úgy csinálsz, mintha valami kibaszott hercegkisasszony lennék, aki kiakad attól, hogy reggel hozzáér a merev faszod, és nagy mártírkodva kint alszol a kanapén. Vagy nem is alszol - A végére én is feldúlt lettem, és ha ment ki a konyhába, hát mentem utána.
Miközben valahol boldog voltam, hogy volt annyi benne, hogy elismerte, ez talán nem olyan menet lenne, mint amit okéként tudnánk számon tartani. Vagy szimplán félt, hogy lesz valami, amit esetleg leszek olyan geci, hogy fel-felemlegessek. Inkább nem döntöttem el, hogy melyik mellett teszem le a voksom.
Megint ivott, nagy kortyokban tüntette el a whiskyt. Bennem volt a lendület, hogy az üvegért kapjak elvegyem tőle és kiönstem az egészet a picsába. Vagy falhoz vágjam. De egyiket se tettem meg, csak a konyhapulttól és Henrytől egy-két lépésre megtorpantam, figyelve, ahogy úgy itta a töményet, mint más a vizet. Mert ez segít - gondolom.
- Nézz rám - mondtam, ha nem tette volna és ha inkább tovább vedelt, erélyesebben szóltam rá: - Nézz rám!
Ezen a ponton, ha az kellett, hát elvettem tőle a whiskyt is, az útjába állva akadályoztam meg, hogy megint faképnél hagyjon, és ha a hűtővel próbálkozott, hogy újabb üveget kerítsen, a lábammal rúgtam be előtte az ajtót. Feldúlt voltam, nem úgy, ahogy ő, ez igaz, és lehet, hogy az övé volt előbbrevaló, nem tudom.
- Nem akarom, hogy lábujjhegyen járkálj körülöttem, bassza meg! Nem fogsz összetörni, nem tudsz, nem hagyom, és igen, lefeküdnék veled, ha szerinted ez segít, akkor is, ha ezt bolhafingnyi tűzoltásnak érzem, vagy épp annyinak, mint a vedelésed. - Azt hiszem, fújtattam, majdnem úgy, mint a tóparton, ha pedig el kellett vennem a whiskyt mert máshogy nem volt hajlandó figyelni, ezen ponton löktem vissza neki. - Tessék, igyál, bassz be, aztán hozd a kurva kukát és találd meg az ágyat akkor is, amikor én is benne vagyok. Szeretlek. És nem akarok még egy este végig nélküled aludni.
Forgolódjon, legyen büdös, okádjon az ágy mellé, esküszöm, nem érdekel. Felszívtam magam az eddigiek miatt annyira, hogy hagyjam, fejes ugorjon a maga poklába, mert utána fogok ugrani, aztán ha kell, a szakállánál fogva rángatom ki.
- Kurvázni is elmehetsz felőlem - tettem hozzá kelletlenül morogva. - De utána legyen annyi benned, hogy segítesz eltüntetni a hullájukat.
Mert, hogy egy se éli túl a vele való ilyen jellegű találkozást, azt garantálom. Bár teljesen biztosra vettem, hogy a legpocsékabb este se vetemedne ilyesmire, tök mindegy, mennyire voltunk mélyen vagy futottunk zátonyra. Nem fogom se el-, se magára hagyni, amíg ebből a pöcegödörből ki nem mászott, tök mindegy, mit tesz vagy mond.

Értetlenül tátottam el a szám a bevezetőjére. Nem tudom, hogy ez megint valami olyasmi, amit csak a nők érthetnek - mert akkor nekem esélyem sincs -, vagy tényleg orbitális faszság volt. Gyanítom, hogy az előbbi, de ez rajtam épp nem segített.
- Hogy érted azt, hogy "úgy"? Mi az az "úgy"? - széttártam a kezeimet - Lehet így is, meg úgy is szeretni? Mi, mi, mi... valami, faszom kapcsolóval beállítod, he? Hát, én nem így működöm. - szeretem. Pont. Mindig, mindenféle értelemben szeretem - Még sose volt bajod a teljes gázzal. Sosem löktél még el. Csodálkozol, hogy azt hiszem, hogy kiakadnál? - oké, aláírom, hogy vasárnap este vállalhatatlan voltam, de tegnap akkor még nem sokkal voltam részegebb, mint amennyire együtt be tudtunk baszni jobb napjainkon - Teljesen felesleges sokat agyalnod azon, hogy segíts. Ha nem segítene már az, hogy itt állsz előttem, Pat már hívott volna, mikor lesz a ravatalom.
Nem akartam szánalomra méltó lenni. Nem akartam, hogy ilyen nyíltan beszédtéma legyen a gyengeségem, hogy ő azon sakkozzon, hogy mivel tud nekem "segíteni". Mi lenne, ha csak úgy létezne velem, mellettem, ahogy szokott és hagyná, hogy ebbe kapaszkodjak? Az új életembe? De mielőtt ezt hozzávághattam volna, ott hagytam a fürdőben, mert eszembe jutott, hogy igenis kell az extra segítsége, mint mondjuk akkor, amikor a hányásomban tapicskoltam. Azt pedig csakis magamnak köszönhettem.
Szükségem volt az italra, tényleg képtelen vagyok anélkül normálisan, vagy legalább is elviselhetően funkcionálni az életben. Kétségeim vannak, minden fáj, el akarom bőgni magam, labilis vagyok, agresszív és egy okleveles pöcs. Tényleg mindenkinek jobb, ha kómáig iszom magam, minden mellékhatásával együtt. És ráadásul mindezek után a viselt dolgaim mellé még az a kétség is bekerült, hogy vajon ténylg úgy feküdnék le Dakotával, mintha óradíjat fizetnék a használatáért, bár azért ez nagypénteken sem teljesen így nézett ki.
Dakota utánam jött a konyhába. Amennyi piát lehetett, még magamba döntöttem, mert ez azt jelentette, hogy nem állunk meg ennyinél, most kezdődik majd az igazi késdobálás. Nem tettem le az üveget, amikor rám förmedt, hogy nézzek rá. Nem akartam. Kikapta a kezemből a whiskyt, de most nem harcoltam úgy vele, mint tegnap este, és tovább követelőzött. Nem, még nem tartottam ott, hogy az üveg miatt aggódjak, sokkal inkább nem akartam tovább hallgatni, és ez leplezetlenül ült ki az arcomra, ahogy végül felé fordultam. Essünk túl rajta.
- Ha szerintem ez segít, akkor lefeküdnél velem. - fújtatott teljes átéléssel, cserébe én a megismételt mondatot rekedt halksággal ismételtem el, hátha a nagy fújtatásában lesik neki, hogy ez hogy is hangzik - Asszem, ez rekord, ennyire még soha nem herélt ki senki.
Onnantól mondjuk már egyébként is szar az egész, hogy beszélni kell róla, meg beütemezni, naptárban vezetni, hogy na, kedd est fél nyolckor majd lefekszünk egymással, de csak ha a Vénusz épp az Oroszlánban van. Az egész... beszélgetéstől és helyzetkezeléstől szúrni kezdett valami tüske, és azzal, amit az imént mondott, minden férfiegómtól megfosztva éreztem magam. Ilyenkor kellett volna annak jönnie, hogy lefekszem veled, mert akarlak/nem bírok neked ellenállni/satöbbi, helyette kaptam egy felteles módot meg egy terápiás javaslatot.
Ahogy felém lökte, átvettem tőle az üveget, mindezek után pedig tényleg kurvára nem akartam tovább hallgatni. Szándékomban állt volna magára hagyni, de nem engedett, én pedig nem fogom bántani, szóval mondta... inni kezdtem. Ha lett volna még mit lemetélni a büszkeségemből, akkor most épp azt csinálná, hogy ezek után nem akar többet nélkülem aludni, és hogy szeret. Nahát. Pont ilyen hozzáállást reméltem volna a szexhez is. Mert ha minden szarommal együtt nem száll ki és nem mondd le rólam lelkileg, akkor a testi dolgokkal mi van? Vagy mikor egy bunkó pöcs vagyok vele olyasmiért, ami nem az ő hibája, azzal nem "használom"?
- Most hogy érted? - kérdeztem teljesen érzelemmentesen - Úgy érted, hogy szeretsz, hogy "úgy" szeretsz? Netán "így"? "Amúgy"? Össze vagyok zavarodva...
Nyilván nem voltam összezavarodva. Pontosan tudtam, hogy egy oltári pöcs vagyok, dehát.. ezt dobta a gép. És az érzéseimen jelenleg nem változtatott, hogy milyen vágyai voltak, amiért én is képes lettem volna meghalni akár reggel is, amikor helyette a kurva takarót kellett ölelgetnem. A kurvázós engedélyére elhúztam a szám. Soha nem tennék már ilyet. Akkor sem, ha hetekig kínoz még ezzel az egész szex témával. Bár most azt hiszem megoldotta, hogy egy darabig még véletlenül se próbálkozzak nála. A csók csók lesz, az ölelés ölelés, már ha eljutunk odáig egyáltalán.
- Még megfontolom. De most engedj ki, mert lelépek.
Nagyon szerettem volna, ha félreáll. Nem akartam vele elkezdeni a pakolós-birkózós táncot, de ha kellett, akkor valahogy tényleg félreraktam, és elindultam kifelé a konyhából.
Magamra rángattam az ágy mellé ledobott cuccokat reggelről, megnéztem, hogy a kabátomban van-e a tárcám, mert más nem kellett. Nem vittem magammal még a telefonomat sem.
- Mivel tudom, hogy segít, majd visszajövök úgy, hogy ne kelljen egész este nélkülem aludnod.
Ezeket szántam búcsú gyanánt, mielőtt a whiskyvel a kezemben becsaptam volna az ajtót magam mögött. Fogalmam sem volt, hogy hova tartok és miért, de mivel a zsebemben a tárcámmal együtt a kulcsaim is nálam voltak, motorral fogok menni.

- Így kifejezve meg úgy kifejezve! - vágtam közben türelmetlenül, de folytatta, én meg nem akartam belé fojtani a szót, ha már végre két- meg egyszavas tőmondatoknál bővebben fogalmazni. Főleg miután a jelek szerint nekem már a világ összes szava sem segített.
A konyhába csörtetett, én utána, pedig jobb lett volna, ha hagyom, ha engedem és az eddig megszokott taktikámat alkalmazva félreállok, amíg elül a vihar, aztán majd... majd. De nem, mert görcsösen próbáltam valamit kezdeni ezzel a helyzettel, akkor is, ha jobb és okosabb lett volna hagyni. Ennek pedig mindketten megittuk a levét.
Elvettem tőle a piát, és olyan találatot vittem be, amilyet nem akartam és amilyenre nem számítottam, mert hát... én és a nagy szám, meg a meggondolatlanságom. Ahogy elismételte a szavaimat, nyitottam a szám, hogy valahogy kimagyarázzam, de egy hang nem jött ki. És talán jobb is, mert ezek alapján már csak rontani tudtam a dolgokon. Amilyen tehetségesen és reflexből simogattam eddig az egóját, most olyan szinten heréltem ki. Ha akarta, az arcomról leolvashatta, hogy nem ezt, nem így akartam, de ezt úgyse magyarázhattam ki.
Inkább visszaadtam neki az italt, az legalább fixen mindig ugyanazt produkálta és adta neki, nem okozott csalódást, nem traktálta hülyeségekkel, nem pattogott, csak tette szépen a dolgát és kellő mennyiség után tökéletes érzéstelenítőként szolgált. És bár talán nem kellett volna, nekem azért még akadt mondanivalóm.
Lehunytam pár másodpercre a szemem a szeretésre való visszakérdezést hallva, mert jogos volt.
- Mindenhogy - mondtam, bár gondoltam ez már a világon semmin változtatott vagy épp javított. De attól még igaz volt.
A vállam kissé megereszkedtek arra, hogy még megfontolja a kurvázást, és nem azért, mert feltételeztem volna, hogy komolyan számításba veszi, hanem attól a megalkuvástól, ami a hangjában volt. Elbasztam. Pontosan ezért nem próbáltam feltartani, amikor arra kért, hogy engedjem ki, hiába nem tartottam jó ötletnek, hogy lelépjen. A szexet se tartottam annak, tessék, mi lett belőle. Jobb is, ha nem próbálok okos lenni. Lesütöttem a szemem, amíg elment mellettem, és akkor fordultam utána, amikor már a nappali felénél járt.
Nem mozdultam a helyemről, hallgattam a neszezést, ami az öltözéssel járt és nyilván egy fél szóval se próbáltam megállítani, csak bólogattam, hogy úgy jön vissza, hogy ne kelljen egész este nélküle aludnom. Mindezek után kinéztem belőle, hogy pontosan pirkadat előtt ér vissza, hogy a minimálisat kelljen csak "teljesítenie". De dombon ülő fűcsomó legyek, ha erről akár csak kósza említést is teszek.
- Vigyázz magadra. - Ennyivel búcsúztam, mert ezzel még én se lőhettem bakot, és ahogy a túraösvényen, úgy itt és most sem akartam megállítani, vagy véletlenül is megpróbálni azt felfejteni, hogy mi lehetne neki jó, mi segíthet.
Az ajtó becsapódott, én meg visszaballagtam a kanapéhoz, lerogytam rá, a térdemre könyököltem és a kezembe temettem az arcom. Meg se kíséreltem gondolkodni, vagy a legkisebb mértékben is újra lejátszani magamban az imént történeteket. Csak eldőltem, mint egy zsák, tovább bambultam a filmet, miközben fél kézzel azt eszegettem, amit épp elértem a dohányzóasztalon. A söröm pont kartávon kívülre esett és annyira nem kívántam, hogy külön erőfeszítést tegyek érte.
A telefonomat egy idő után a kezembe vettem, de csak azért, hogy béna erőlködés gyanánt szívet küldjek Henrynek. Az üzenet érkezését jelentő kis csengés a lakásból érkezett... Ó, faszom! Felkeltem, körbejártam, és igen, tényleg itthon hagyta a mobilját. Az eddigi tompa megbánás helyét azonnal átvette az afölötti aggódás, hogy ha bármi lenne, esélye se lenne értesíteni. Vagy de, más telójáról. Tudja a telefonszámom? A sajátját igen - gondolom. Mondjuk esélyesen már csak dacból se szólna.
Egy darabig fel-alá mászkáltam, aztán magamra kaptam a csizmám és Henry illatát követve téptem fel a bejárati ajtót, mentem le a mélygarázsba... ahol nem volt ott a motor, a szagnyom pedig elillant. Belerúgtam a lakótömb közös nagy szemeteskonténerének oldalába, jókora horpadást okozva, de nem érdekelt. Kimentem az utcára, hátha megérzem mégiscsak, vagy nem tudom... épp meglátom?
Nem láttam, nem éreztem továbbra sem. De hát tud magára vigyázni, nem? Talán. Meg hülyeséget csinálni is. A hajamba túrtam, felhívtam a Pitet - szerencsére Hannah vette fel -, adtam neki egy rövid személyleírást és kértem, hogy ha ez a hím betévedne, dobjon már egy üzit és tartsa rajta a szemét. Pont azért, hogy ne essen baja. Ennél többet pedig... oké tehettem volna, ha nyakamba kapom a várost és bolyongok, mint egy szerencsétlen, megkockáztatva, hogy összefutunk és már azért is még rosszabbul és kevesebbnek érzi magát, hogy feltételezem, hogy nem képes boldogulni. Jobb meggyőződésem ellenére mentem vissza fel, pizsamára is vedlettem, de esélytelen volt, hogy addig el tudjak menni, amíg vissza nem ért.
És mivel fogalmam sem volt, milyen hosszú virrasztásnak nézek elébe az ablakpárkányban ücsörögve, mint egy kibaszott macska, így kávét vettem magamhoz, meg az óriás macit, és elfoglaltam az őrhelyem.

Csak megrándult a szám arra, hogy mindenhogyan szeret. Rendben. Most épp gyanítom, úgy fordult a "kapcsolója" azok után, hogy talán leesett neki, hogy milyen hatása volt a szavainak. Igazából az sem számított, ha nem úgy gondolta, már csak azért is, mert ez valahol az a kategória volt, amit nem lehetett csak úgy ki- vagy megmagyarázni. Azért viszont hálás voltam, hogy nem kellett vele azon hadakozzak, hogy az utamra engedjen. Percekbe sem telt, az ajtó már csapódott is utánam, én pedig tökéletesen megsemmisülve indultam meg lefelé a motoromhoz a Mustang mellé, ahova Dakota letolatta velem tegnap este. Mielőtt nyeregbe ültem, meghúztam az üveget, aztán teljesen céltalanul elindultam, dühösen bőgetve fel a motort, ahogy garázsból kiérve ráfordultam az útra. A motorozás mindig segített, és csak remélni mertem, hogy ez nem változott meg úgy, mint most már tényleg minden más az elmúlt, lassan másfél hét alatt.
Megálltam a szokásos mindenesnél és nem csak tartalékpiát, de cigit is vettem, mert ahogy a telefonomat sem, úgy a bagót sem hoztam magammal. A felesleges rágcsáktól most megkíméltem magam.
Nem gondolkoztam. Teljesen kiüresedett fejjel vezettem át a városon. Mintha a menetszél kicsit kitakarított volna mindent a fejemből, és ez így volt jól. És bár nem volt konkrét tervem a végállomást illetően, abban biztos voltam, hogy nem akarok sem emberek, sem farkasok közelében lenni. Nem tudtam volna elviselni a tömeget, a köcsög energiákat, netalántán némi kötelező jópofizást.
Nem sokkal később már azon kaptam magam, hogy az északnak vezető főúton száguldottam hazafelé. Ez volt az a gondolat, amihez már a mentszél sem volt elég erős, és ahogy belém hasított a felismerés, hogy ebbe az irányba rám már nem vár semmi, lefékeztem a motort az út szélén, és a kormányra támaszkodtam. Rémült tekintettel bámultam bele az előttem elnyúló mérföldes sötétségbe és megint megszakadt a szívem. Aztán óvatosan a hátam mögé néztem, vissza, Anchorage felé. Ott és csakis ott vár rám valaki. Bármilyen szartengerben is ússzunk éppen. Visszanéztem Fairbanks felé, és a kormányra borulva elsírtam magam. Ahogy kijött az első roham, leszálltam a motorról, és az üveggel meg a dohánnyal a kezemben leültem az út mentén, és hallgattam a semmit. Meredtem a semmibe. Teljesen egyedül, távol mindentől és mindenkitől, mert hát, még a telefonomat sem hoztam magammal.
Mivel fogalmam sem volt, hogy ezek után mit kezdjek Dakotával, jobbnak tűnt a gyors felejtés. Egyre csak a fürdőszobára gondoltam, és arra, hogy milyen elemi szinten vágyom rá, és hogy attól tart, hogy ki akarom használni, hogy esetleg használnám pont úgy, mint a cigit és az alkoholt. De én nem akartam... én esküszöm, hogy nem akarom, de mégis hogy ígérjem ezt meg magamat ismerve előre? Nem, ezt nem tudtam megígérni. Most nem. De igazából, teljesen mindegy volt, mert a szánalomkufircból aztán végképp nem kérek. Talán egyszerűbb lenne kiherélnem magam, és mire visszanőnek, hátha én is rendbe fogok jönni. Rendbe jönni... ezek után vajon lehet olyat?
Nem tudnám megmondani, mennyi idő után ütött be végül a whisky, de elég gyorsan ittam, mert a hozott üvegből már nem maradt egy csepp sem. Szóval fel kellett állnom a következőért, és akkor viszont már megborultam. Na, végre. Kurvára örültem magamnak, egy kicsit még el is nevettem magam, és a Lonely is the nightot nagyon hamisan, nagyon maszatolva kezdtem énekelni, amíg megszereztem a következő üveget. Azzal már elterültem a földön hanyatt, és csak az esti égbe bámultam bele hol ezt, hol azt énekelve egy-egy korty vagy slukk között. Nem fájt semmi, mégis könnyesek voltak a szemeim.
Már messziről hallottam a közeledő kamion motorját, aztán elértek a fényszórók is, végül lassítani kezdett és mielőtt teljesen megállt volna, még rám is dudált a köcsög. Az idősebb sofőr aggodalmasan kiáltozott és kocogott felém, azt hitte, valami bajom van. Ó, apukám, ha tudnád... Csatak részeg voltam, meg lelkibeteg, ennyi látszott. Próbáltam róla meggyőzni, hogy jól vagyok, még fel is tápászkodtam, mire megpróbált megtartani. Levertem magamról a kezeit, mire azzal "fenyegetőzött", hogy mentőt hív.
A vállainál fogva lökdöstem vissza a kamionhoz, hogy hagyjon a picsába békén, miközben üvöltve küldte küldtem el a halálba, és még szerencséje is volt, hogy ennyinél megálltam, és miután kellően rá hoztam a frászt, jobbnak látta a tiplizést, mint hogy azt kockáztassa, hogy a szart is kiverem belőle. Ennyit a könnyed estéről. És ha már így elbaszta nekem, akkor ideje volt hazamenni, főleg, mert én még "terápiás" alvást is ígértem mára Mrs McCartynak.
Már visszaértem a városba, amikor az otthon felé közeledve gondoltam, hogy kihasználom az utolsó alkalmat, és a teljesen üres utcán meghúztam a gázt. Még fel is kiabáltam nagy örömömben, a lelkesedésem pedig odáig vezetett, hogy még az első kereket is felhúztam néhány méterre. Rohadt jó vagyok. De ahogy végül visszaeresztettem, az eresztésből egy erőteljesebb lökés lett, amitől kacsázni kezdett az egész, én pedig hirtelen annyira beszartam, hogy hirtelen satuba rántottam a féket, és szépen előrefelé átrepültem a kormányon. A jármű hangos csattanással borult el, én pedig néhány méter után fejjel és hassal előre kötöttem ki a betonon. A kurva életbe...
Felkanalaztam magam a földről, és most már sántítva és részegen toltam hazáig a motort. El kell vinnem szervízbe.

Nagyjából húsz perccel később már a fenti zárnál matattam, amit nagy nehezen ki tudtam nyitni. Még égett a villany, frenetikus. Tudom, hogy furcsán hangzik, de nagyon örültem, hogy hazaértem. Fáradtan, kimerülten és fájdalmasan dőltem neki vállal és fejjel az ajtó melletti falnak, hogy kicsit kifújjam magam.
- Ne kérdezz semmit...
Motyogtam oda Dakotának, ha esetleg kijött vagy később meglátott.
Az orrom vére már megszáradt - nem tört el, csak hát, megütődött, aztán gravitáció meg minden -, ahogy a jobb orcámon lévő horzsolás is. A tenyereimről sikerrel lemetélte a bőrt a beton intenzív súrolása. Tiszta mocsok voltam, a pólóm nem, de a híres szürke edzőnaci térnél elszakadt, szóval egész úton hazafelé szellőztettem a szintén sebes térdeimet. Egyéb iránt minden csontom, ami a testem jóképűbb felén volt, a földet érés tényétől hasogatott.
- Kell egy szerviz.
Állapítottam meg nagyon bölcsen, és ezen a ponton pont nem ugrott be, hogy Dakotának esetleg lehetnek ilyen kapcsolatai. Böfögtem egyet, és miután összeszedtem magam, elkezdtem lehámozni magamról a ruhákat, ami elég lassan és szerencsétlenül sikerült.

(Dobások)

Kurva hősiesen tartottam magam, de így is el-elbóbiskoltam. Viszont elég volt egy kicsit hangosabb neszezés valamelyik szomszédtól, vagy motorzaj, bármiféle hang az utcáról és azonnal felriadtam. Henry pedig sehol. A maci fejére tettem az állam, azon tűnődve, hogy vajon merre járhatott, hogy belekötött-e valaki - vagy valaki belé -, esetleg sikerült egy balesetet összeszednie. Az, hogy egyébként rendben lehetett, meg se fordult a fejemben, de legalább mérsékelt katasztrófák képei váltogatták egymást. Ez is valami.
Épp elég rossz volt azokat a mondatokat újra és újra lejátszanom magamban, amiket hozzá vágtam, és amik szándékomon kívül pont úgy betaláltak, mint tegnap az ő "nem úgy tűnik"-je. Hátra dőltem és a falnak vetettem a fejem. Két hisztis picsa azok vagyunk - mert felnőttek fixen nem. Ami alapvetően nem baj, meg buli, de ilyenkor jól jönne... Pat. Elhúztam a szám, a telefonban előkerestem a számát, de úgy ítéltem, ahhoz azért későre járt, hogy felhívjam. Még azt hinné baj van. Mondjuk, ha volt is, nem tudhattam róla.
- Érj már haza! - dünnyögtem a plafonnak, mivel ennél többet nem tehettem.
Az is utólag bukott fel bennem, hogy neki ez nem haza. Max itt. Loft. Nálam. Meg ilyenek. Ami természetes, nekem is idő kellett, hogy hozzászokjak, pedig én vettem, önszántamból költöztem be és voltam itt. Nem azért, mert valahonnan kidobtak.
Ahogy teltek az órák, úgy vettem egyre inkább mérget arra, hogy ma este már nem látom Henryt. Azt hiszem, az ebbe való beletörődés miatt mertem olykor kis időre bealudni. És ért majdhogynem felkészületlenül, hogy megéreztem zilált energiáit.
Azonnal félredobtam a macit, felpattantam és a bejárat felé indultam, de jópár méterrel előtte megtorpantam. Nem akartam... nem is tudom, túl rámenős lenni? Túlsegíteni? Mégis tettem felé még egy lépést, ahogy betámolyogva, whiskygőzösen megláttam rajta a zúzódásokat és horzsolásokat, mint aki szó szerint pofára esett. Ha nem olyan lett volna a helyzet, amilyen, lehet, hogy elnevetem magam. Tényleg mint egy örökmozgó gyerek, aki folyton lehorzsolt térddel-tenyérrel tér haza az iskolából. Csak épp nem ittasan. És szétesve. Mindezek miatt pedig a falnak dőlve pihenve. Ez utóbbi három pedig elvette a kedvem még a mosolytól is.
- Nem kérdezek.
Különösebben szükség se volt rá, gondoltam esett egyet a motorral. Ezt erősítette meg a szervízes mondat is. Nem kérdeztem, hogy azért sikerült hazajuttatni a mocit, vagy valami árok szélen hever? Majd holnap. Legalább a szervíz kérdéskör egy kis időre lefoglalhatja.
Egy darabig egyik lábamról a másikra helyeztem csak a testsúlyom, amikor nekiállt vetkőzni. Máskor minden további nélkül mentem volna, hogy segítsek levenni dzsekit, felsőt, mindent, most nem voltam benne, hogy mit látna a gesztusban. Mert nem lealacsonyítani akartam vele, vagy szánalmasnak feltüntetni őt, olyannak, akit csak megsajnáltam. De közben meg... annyira magától értetődő volt, hogy gondoskodok róla, amikor épp szüksége van rá.
Ez győzött végül, és ha nem tett elutasító gesztust vagy mordult rám ilyen értelemben, akkor a pár másodpercnyi, önmagammal való viaskodás után odaléptem hozzá. Nem szóltam, nem kérdeztem, hogyan-mivel segítsek, csak kibújtattam a bőrkabiból, kifűztem a bakancsát, hogy utána le tudja rúgni, és hogy ne romboljam az önérzetét, hagytam, hogy egyedül dülöngéljen el a legközelebbi fotelig vagy a kanapéig, ami jól esett. Esetleg a konyhába utánpótlásért.
Közben, elkaphatta az energiáimba bekúszó finom örömöt afölött, hogy egy darabban hazaért, itt volt velem.
Bárhol kötött ki, utána mentem és ha engedte, szemügyre vettem az arcát. Szerencsére nagyobb volt a füst mint a láng.
- Legalább nem törött - diagnosztizáltam kis laikusként az orrát, majd óvatosan, finoman hozzáértem az arcához, hogy a horzsolást is jobban megnézzem. A hüvelykujjammal ösztönösen cirógattam meg. - Szeretnélek lemosni, Henry - mondtam halkan -, és nem azért mert finnyás vagyok az ágyneműre, hanem mert szeretnék egy kicsit gondoskodni rólad. Megengeded? - kérdeztem, és ha közben nem lökte el a kezem, vagy utasította el egy az egyben a közelségemet, még mindig az arcát cirógattam.
Szeretem, szeretek hozzáérni, hozzá akarok érni, csak közben félek is, hogy mindaz, amin jelenleg keresztül megy olyan sebet ejt, ami egy kis odafigyeléssel kivédhető lenne. Közben meg talán pont ezzel az odafigyeléssel ejtek én sebet, teljesen szükségtelenül.
- Fogalmam sincs, mit csinálok Henry. Csak azt tudom, hogy szeretlek és próbálkozok - vallottam be teljesen őszintén, aztán vagy átment ennyi a whiskyn, vagy nem. Attól még a kimondottakon nem változtatott semmit.

Elfáradtam. Hiába aludtam át gyakorlatilag a fél napot, az elmúlt időszak függvényében ettől nem oldódtak meg a gondjaim. Részeg voltam, minimálisan le is sérültem, és maga a puffanás összességében tényleg jobban fájt, mint bármelyik látható horzsolás. Nyilván meg kellett pihennem egy kicsit. Ettől az egésztől az elmémet beborító köd mellett minden lélegzetvétellel nőtt bennem a nyűg. Nem akartam semmivel sem törődni igazán. Főleg nem azt hallgatni Dakotától, hogy már megint mi a faszt műveltem magammal. Meglepő módon ilyesmire nem került sor, és csak egy sóhajjal szaladt ki belőlem minden, ahogy a csukott szemeim miatt az elmémet uraló, fátyolos semmibe temetkezve elkezdtem lusta és elhibázott mozdulatokkal leimádkozni magamról a kabátot. Ha tudtam volna, mire gondol Dakota, minden probléma nélkül egyet értettem volna vele, hogy minden szempontból egy rossz és nyűgös gyerekként viselkedem, aki még a kabátja levételét is úgy éli meg, mintha ki kéne takarítania a szobáját. Csak túl akartam lenni ezen az egészen, vagy legalább is valahogy összerogyni a fotelben. A személyes, pokolbéli hullámvasutam azon pontján jártam, ahol a haragnak és az egónak (már ami maradt belőle) nem maradt tér. Talán ezért is, meg az elmúlt napokon kívüli berögződések miatt egy mozdulat vagy szó nélkül hagytam, hogy Dakota segítsen, és ha még azért is tette, mert ennyire nyomoréknak gondol, hát... legyen a vendégem. Ennél lejjebb úgysincs. Ha a szánalomszex nem is kellett, a szánalomvetkőztetés jól jött, mert legalább a saját célomhoz közelebb vitt. A fotelhez. Kissé fájdalmas nyögéssel dőltem le rá, már csak itt lerugdosva magamról a cafatokban lógó nadrágot. Nem tudom, hogy a halovány öröm, amit éreztem tőle származott-e vagy a sajátom volt, mert végre célba értem. Ennél tovább nem akartam menni. Megpihentem a fotelbe süppedve és lehunytam a szemeimet.
- Majd legközelebb... - motyogtam vissza válaszként a megállapításra, hogy nem törtem el az orrom. Pedig várható lett volna, ebben az évben már többször is sikerült, de hát... új város, új szokások. Itt az orrom helyett a szívem-lelkem törik darabokra újabban. Na, mindegy.
Lustákat pislogva és megint fókuszt keresve nyitottam ki a szemeimet, ahogy megéreztem az arcomon Dakota finom érintését. Cirógatni kezdett, miközben a horzsolásomat vizsgálta, a lelkemben nyüszített a farkas, én pedig csak élveztem a lágy bizsergést, amit ez az egyébként imádott mozdulata adott, annak ellenére, hogy nem voltam teljesen biztos az indítékában. De most már eleget ittam ahhoz, hogy ne is nagyon kezdjek el ezen filózni, csak hagytam, hogy csinálja, és ha úgy kellett látnom magam, mint egy morzsának is örvendő koldust, hát legyen. Ha Pat cipőjét szó szerint össze tudtam taknyolni, ezt is ki fogom bírni, csak legalább jut belőle némi élvezeti faktor is.
- Meg...
Néhány lassú lélegzetvétel és egy sóhaj után feleltem csak rekedten. De ez nem olyan volt, mint a Kertben még büszke szürke engedélye a simogatásra. Ez egy megadó, beletörődő válasz volt, mert vágytam a gondoskodására, akár így, akár úgy... És ha most ennek az az ára, hogy az egyébként is szilánkosra tört önbecsülésem romjain kell beadnom a derekam, akkor legyen így. Abban viszont semmi megfontoltság vagy tudatosság sem volt, ahogy egy nagyon kicsit a tenyerébe nyomtam az arcom.
Egy darabig - szó szerint - rágtam a semmit a szavaira, az arca helyett a padlóra bambultam és ha közben elvette volna a kezét az arcomról, megpróbáltam utána nyúlni és visszatenni oda, ahol eddig volt. Tudom, hogy a morzsa is elég, de... lehetne akkor már sok morzsa-alamizsna? Most itt? Amikor el tudom fogadni...
- Your.. spirit's sinking down... - énekelgettem megint a Lonely is the nightból rekedten, hamisan, belassulva... - you find you're no... - csuklás - not the only... stranger in this town...
Bennem még annyi sem volt, hogy próbálkozzak. De hogy szerettem-e? Mindennél jobban, tök mindegy volt, hogy éppen hogyan és hányadán álltunk. Pat mellett ő lett az egyetlen, aki után akkor is futottam volna, ha tényleg sajnálatból csinál mindent, aki miatt le tudok menni kutyába.
Felé mozdultam az egyik kezemmel, és ha engedte, sebes tenyeremmel nagy nehezen megtaláltam a tarkóját és közelebb húztam magamhoz. Nem, nem csókoltam meg, az talán túl sok lett volna, de helyette szándékomban állt egy elnyújtott puszit adni a homlokára. Ha esetleg ellenállt, nem erőlködtem. Én már kurvára nem akarok többet semmin sem erőlködni.
- Csinálj, amit akarsz. - bár a szóhasználatom nem volt épp barátságos, a hangom és a szándék valóban ezt a gondolatot tükrözte - Boxer marad.
Ott nem sérültem meg, nem volt mit lecsutakolni egyébként sem. Plusz, éppen olyan hangulatba süppedtem, ahol épp megbarátkoztam egy új, lehetséges felállással, szóval... Minek tegyük a kirakatba, ami se nem eladó, se nem használható, nem igaz?

Örültem, hogy nem akadékoskodott, amikor odaléptem hozzá, hogy segítsek a kabáttal, majd hagytam, hogy eltámolyogjon a fotelig, levesse rá magát egy nyögéssel és megszabaduljon bakancstól-nadrágtól. Utána mentem, óvatosan méregetve a hangulatát, azon túl, hogy nyilván a béka segge alatt volt. Ugyanilyen odafigyeléssel értem az arcához, kicsit félve, hogy ellök majd magától, hiába értettem volna meg az előzmények tükrében.
Az egója, amit olyan ösztönösen, minden tervezés, szándékosság vagy erőlködés nélkül tudtam dagasztani, most romokban hevert - szintén miattam. Minden mozdulatában és rándulásában benne volt, hogy nem szimplán azért van már ki, mert Pat elküldte, hanem már azért is, mert legyilkoltam az önbecsülését egyetlen, hülye mondattal. Szép munka.
Közben pedig egyáltalán nem ez volt a középpontban, amikor finoman hozzáértem és apró mozdulatokkal cirógatni kezdtem az arcát. Láttam, ahogy megint próbált fókuszálni, miközben a kimerültség olyan kitartóan küzdött érte. Ez a fájdalmasan beletörődő fáradság volt az, ami végül arra sarkalt, hogy előálljak mindazzal, amit épp a fejemben forgattam, de nem akartam a beleegyezése nélkül megtenni.
Ugyanaz a kérdés, mint a kertben, mégis teljesen más, jóval keserűbb kontextusban, és sokkal több szeretettel, mint amit akkor éreztem. A válasz se az akkori hangszínben érkezett, inkább megadásnak tűnt - vagy feladásnak. Az egyetlen, ami némi reményt adott, az az árnyalatnyi kis mozdulat, amivel az arcát egy leheletnyit a tenyerembe nyomta. Alig észrevehetően elmosolyodtam. Aztán bevallottam, hogy igazából gőzöm nincs semmiről, csak szeretem és próbálkozok. Tudtam, hogy ezzel nem lehet eltüntetni a korábbiakat, sem ledobni a felelősséget magamról, nem is akartam. Abban sem voltam biztos, hogy felfogta, amit mondtam, de reméltem, hogy igen, és elhiszi, hogy jót akarok, akkor is, ha közben meg-megbotlok.
A hamis, lassú kis éneklésre egyáltalán nem számítottam, közbevágás helyett viszont csak felvontam némileg a szemöldököm és a szövegre figyeltem. Értettem. És ha lehetett, csak még jobban szeretem érte. Közelebb hajoltam, hogy a homlokára csókoljak, de megtorpantam, mert egy pillanatra elbizonytalanodtam... így neki jutott a befejezés, hogy sérült kezét a tarómra téve magához húzzon, majd hosszú csókot nyomjon a homlokomra. Lehunytam a szemem arra az időre, amíg tartott. Engedélyeztem magamnak annyit, hogy azokra a másodpercekre csak ez a gesztus létezzen, mert szükségem volt ennyi kimenőre.
Semmi bántó nem volt nekem a szavaiban, főleg nem ilyen hanglejtéssel. Újabb kis örömlobbanással energiáim között azért bepótoltam a magam homlokpusziját, igaz, rövidebben, mint amilyet kaptam, egyedül az a boxeres kikötés fájt, de... totál megértettem. Csak sajnáltam, főleg azért, mert én váltottam ki.
- Boxer marad. Mindjárt jövök - és már siettem is törülközőt vizezni. A csoda-eszköz Henry minden fizikai sebénél és most már a hányásnál is.
A zuhany alá - egyelőre - nem akartam berángatni. Alig állt a lábán, hadd pihenjen egyelőre legalább addig, amíg a vért ki nem mosom a szakállából. Megint. A combjára ültem szemből, kicsit kénytelen volt összébb zárni a lábait az enyéim miatt, hiába a kanapén ilyen szempontból kényelmesebb lett volna, de nem ugráltattam. A mozdulataim picit határozottabban és erősebbek voltak, mint amikor a karmolásnyomok okozta vért takarítottam, ám a horzsolásokat, azok környékét így is nagy odafigyeléssel töröltem, teljesen belemerülve az aprólékos munkába. Jól esett.
Egyébként se tudtam volna vele túl gyorsan haladni, mert hát a szakálla... A szakállunk. Egy szentségtörő pillanatra megfordult a fejemben, hogy felvetem: vágjuk kicsit vissza. Ha nem is csupaszra. Mert mondjuk egy masszívabb borostáról jóval könnyebb vért és hányást eltakarítani, mint szakállból. De egyrészt: nem csinálunk ilyet. Másrészt még a végén rám mordulna, hogy nem kérte, hogy ilyesmit csináljak, akkor ne segítsek, stb... Inkább nem gyújtottam alá újabb hülyeségeknek.
Amikor az arcával végeztem, megfogtam a sebesült kezét és a tenyerét nézve megráztam a fejem, majd a törülököző még tiszta csücskével elkezdtem kicsit megtisztítani.
- Kapsz egy kurva jó fürdőt, mit szólsz? Forró víz, full relax... - mondtam halkan, kissé szórakozottan, mintegy hangosan gondolkozva, de azért felpillantottam az arcába, és ha nagyon nem volt ínyére, nem erőltettem.
Leheletnyi csókot nyomtam a tenyerébe, amikor azzal is végeztem, majd felkeltem és elsiettem, hogy kimossam, újravizezzem a törcsit. Visszatérve Henry lába mellé ültem törökülésben, ahogy kezelésbe vettem a térdénél lévő sérülést meg a lábán lefolyt vért. Tényleg mint egy gyerek, baszki... A gondolat egy futó pillanatra megmosolyogtatott, de nem eresztett ennyire könnyen, mert bár nem tűnt fel - ösztönösen jött -, halkan dúdolni kezdtem.
Teresát vigasztaltam mindig ezzel, amikor fájt a hasa, valamijét ő is lenyúzta, vagy csak betegen szuszogott az ágyat nyomva. A lányom volt. Henry a férjem. És mindkettejükről ugyanolyan magától értetődő, jól eső volt gondoskodni, amikor szükségük volt rá - rám.
Egyik kezemmel a sebet, annak környékét tisztogattam, másikkal a vádliját fogtam és hüvelykujjammal masszírozó mozdulatokat tettem, hogy ha máshogy, máshol nem, legalább ezen keresztül lazítsam el. Megint csak: minden kifejezett tudatosság nélkül. Elvesztem a folyamatban, nem gondoltam semmin.

Annyira nem voltam a helyzet magaslatán, hogy feltűnjön, hogy Dakota is épp felém mozdult volna, amikor én nyúltam a tarkója felé. Jó volt homlokon csókolni, és közben mégis egy rakás szar, mert csupán ennyit tettem bele, ennyit engedtem meg magamnak amellett, hogy nyíltan a gondjaira bíztam magam és meghúztam a határt: a boxer márpedig marad. Túl rövid és túl rossz helyen ért a viszonzás, de ahogy eleresztett és felpattant, csak újra hanyatt dőltem a fotelben, csukott szemekkel bámulva bele, megpihenve a sötétségben, amíg arra vártam, hogy visszatérjen hozzám. Mert kellett. Mert szükségem volt rá, és a mostani állapotomban minden bántást és minden kétséget félretéve csak próbáltam kiélvezni mindent, ami nekem jól esett. Függetlenül attól, hogy azért kaptam-e, mert szán, szeret, segíteni akar vagy csak egyszerűen... akar. Most nem számított.
Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő telt el, mire visszatért hozzám a bevizezett törülközővel. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet megint, amikor megéreztem, hogy a combjaimra próbál helyezkedni, pakolgat, mert hát... azt leszámítva, hogy itt és most azt csinálhatott velem, mit akart, azt sem vitathattam el tőle, hogy a kettőnk állapotát összevetve ő is láthatta át jobban, hogy mikor mit és hogyan kellene csinálni azért, hogy az jó és hatékony legyen.
Engedtem, hogy letisztogasson, és az sem zavart, ha erősebb mozdulatokat használt, mint legutóbb. Az alkohol az érzelmeim mellett a fizikai érzékelésemet is tompította, szóval egyszer sem szisszentem vagy morrantam fel egyetlen mozdulatára sem. Csak mélyeket lélegeztem, megadtam magam neki és egyre inkább a majdnem meztelen combomhoz érő, majdnem meztelen combja bőréből áradó melegségre koncentráltam a csutakolás mellett.
- El fogok aludni... - dünnyögtem a forró fürdős ötletére, és csak egyetlen aprós nevetéssel tettem nyomatékot a gondolatra - Nem vihetsz ölben... nem... a-aa... - részeg mosollyal ráztam meg lassan a fejem a gondolatra, ahogy becipel az ölében, ahogy én vittem át a küszöbön húsvétkor - Nincs fürdő...
Szinte már csak sóhajtottam az utolsó ellenkezésemet, és ahogy végül befejezte a tenyerem tisztítását és belecsókolt, mint aki jól végezte dolgát, engedtem, hogy a szabad kezem ráhulljon a fotel karfájára.
Mozdult. Fel akart kelni, hogy aztán a földön ülve tisztítsa ki a lábam sebeit. Leszartam a lábam sebeit. Ahogy eltávolodott volna tőlem, úgy igyekeztem elkapni a derekánál. Ne menj el, mi amor... Olyan jól esik, ahogy itt ülsz az ölemben....
Felsóhajtottam és végigsimítottam a derekán a csípőjén és a combjain. Az az élet, amit tőle kaptam, egyszerre mindennél fontosabbá vált, és ha ennél többet nem is akart adni, hát megpróbáltam elvenni azt, amit csak tudtam.
Két kézzel nyúltam végül a feneke alá, hogy megpróbáljak biztos fogást találni, és nagy sóhajjal elég erőt, hogy a megszokott és szeretett megszokást másolva az ölemben tudjak felkelni vele. Megtántorodtam a lendülettől, nem sokon múlt, hogy boruljunk is, de ha csak nem kapott egyből pánikrohamot, megtaláltam azt a majdnem-egyensúlyt, amiben nem borultunk el. Ahogy ezt felfogtam, már ezt sikernek elkönyvelve kicsit rápihentem, miközben a mellkasának nyomtam az arcom. A szokásos, erős, magabiztos lendültem megbicsaklott, de szándék ott volt mögötte. Ha csak nem ellenkezett vagy rettent meg annyira, hogy eleresszem és letegyem, kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) sikerrel becipeltem a hálóba, és pont leszartam, hogy mim és hol fáj. Nagyobb és szerencsétlenebb nyekkenéssel dőltünk az ágyra, mint amúgy szoktunk, de úgy másztam be végül mellé, mintha idomított állat lennék, mert ezt akartam. Boxerben, lesajnálva, szeretve, mindenhogyan.
Fáradt vágytól kaptam az ajkai felé, akár csak egy futó csókra vagy annyira, hogy kicsit rá tudjak harapni. De ha másban nem is, abban biztos voltam most épp, hogy ha elvisel maradék mocskostól és szájszagostól, akkor csak így, amennyire lehet, őt érintve akarok elaludni. A tompa sötét homály elfedte a kétségeimet, elnyomta az ösztöneimet, megadtam magam és egy kicsit talán túl izmos svédasztalként adtam meg magam neki. Ha akarta. Közben pedig megint elkezdett villogni az agyamban az a bizonyos vörös lámpa. Hogy rohadna meg...
- A forró bőröd... full relax... mit szólsz?
Ilyen ötletem volt a fürdő helyett nélkül, hogy megkockáztassam azt, hogy megint elveszteném a fejemet, hogy használnám, hogy azért üljön rám, mert az "segít". A kádban nem akartam bealudni, itt és most viszont a szakáll-cirógatástól eljutva együtt az ágyig, beértem ezzel is. És ebbe bele is aludtam volna, mert most épp eljuttattam magam idáig.

Szerettem volna megcsókolni. Futólag, apró puszikat adni, mint anno a házban, de azt hiszem, ezt a lehetőségemet kicsináltam, így a puszta ápolásra szorítkoztam. Azt az álmos dünnyögést viszont, amivel a fürdős kérdésemre elmormolta a válaszát, nem állhattam meg mosolygás nélkül. Hiába tudtam, hogy mi okozta, hogy nem szimpla álmosság volt az egész mögött, akkor is édes volt. Én pedig két kézzel kaptam az ilyen kis momentumok után.
És tényleg nem tehettem róla, de a képre, ahogy majd esetleg én viszem őt ölben a hálóba, először csak szuszogtam, ahogy próbáltam magam moderálni, majd kuncogtam de pillanatokon belül megérkeztem a nevetéshez. Nem tartott sokáig, de ott volt, és az emléke még megült az arcomon egy ideig mosoly formájában.
- Bolond vagy - mondtam, a kis kacagás utózöngéjével a hangomban. - Oké, nincs fürdő - egyeztem bele ettől a könnyedebb pillanattól szinte jókedvűen.
Tetszett ez a kis a szünet, az, hogy felsejlett, igen, ezek vagyunk mi. Egyedül azt sajnáltam, hogy ez azért lett most kincs, mert ritkábbá vált és nem láttam, mikor lesz újból konstans. De amíg legalább fellángolások vannak, addig nem esek teljesen kétségbe, csak kitartok.
Megtisztítottam a tenyerét is, majd belecsókoltam és felkeltem... volna, ha Henry hagyta. A derekamtól a combomig futó simítása és az a jóleső sóhaj, amivel az egész helyzetre reagált, szinte odaragasztottak hozzá. A nyaka oldalára tettem a kezem, kicsit közelebb húzódtam, várakozva, kíváncsian, hogy mit szeretne, merre tovább, mialatt az a ragaszkodás és vágyakozás, amit ő mozdulatokkal fejezett ki, az nálam az energiáimban tolakodott előrébb, vált markánsabbá.
Ahogy a fenekem alá nyúlt, fogást keresve és találva, átkaroltam a nyakát. Egyetlen szívdobbanásnyi időre se riadtam meg vagy aggódtam. Ha esetleg esünk, hát esünk, továbbra se vagyok cukorból, de nem vettem el a lehetőséget Henrytől, hogy azt tegye, amire épp vágyott. Legfeljebb jobban ügyeltem az egyensúlyunkra, és helyezkedtem egy kicsit, hogy stabilabban tudjon állni, amíg erőt gyűjtött ahhoz, hogy meginduljon velem.
A mellkasomba fúrta az arcát, a hajába túrtam a tarkójánál, már-már biztatva. Menni fog ez! A fejedbe vetted, meg is csinálod, látod, én is itt vagyok, pedig eleinte még hogy próbáltam futni...
Amikor elindult, tántorogva, kicsit bizonytalanul, de mégis a megfelelő irányba, elmosolyodtam. Tudtam én, hogy menni fog!
Azt is, hogy ez nem lesz olyan elegáns és sima landolás az ágyon, mint általában lenni szokott, hangosabb pedig inkább szándékosan, rettenetesen felajzott napjainkon. A mostani nyekkenés kicsit suta volt, kicsit szerencsétlen, de a miénk, és különben is: sikerült behoznia! Összetörten, önmaga árnyékaként, lestrapáltan, de ugyanolyan konok eltökéltséggel, mint eddig. Talán hülyeség ennyiért büszkének lenni, de igenis láttam benne az apró sikert, a férjemet. Ennek megfelelően, ahogy csókolt, koszt és szájszagot félrelökve csókoltam vissza, a kezemet felvezetve a karján a vállához, onnan megint a nyaka oldalára.
Halkan mordultam, amikor a csók harapós lett, a mordulás sóhajba halt.
- Tetszik - hajoltam oda hozzá és most én kezdeményeztem a csókot. - Nagyon tetszik - suttogtam egy kis megszakításba, és ameddig csak hagyta, csókoltam, egészen addig, amíg álomba nem merült.
A végén már nehezen lélegezve, miközben nem pusztán a bőröm volt forró, és a nőstény is odaadón bújt. Mintha lázas lettem volna, Ő pedig egyszerre a kór és az orvosság. Égett az ajkam, amikor végre el tudtam tőle szakadni, vágytam és sóvárogtam utána, mert olyan régen kaptam meg utoljára - az a két hét bőven többnek tűnt, mint ami kibírható volt ép ésszel -, de mire ide jutottam, őt kiütötte az egész nap, a pia és... minden, amin épp keresztül ment. Fogalmam sincs, meddig néztem a beszűrődő utcalámpák halvány fényében az arcát, mintha így őrizhetném az álmát.
Nagyot szusszanva bújtam hozzá. Igazából annyiból reméltem, hogy reggelre szimplán ledob magáról, hogy azt jelentené: megint talajtornázik alvás címszó alatt, nem pedig csak... ki van ütve. Nem mintha előbbi esetén nem tudtam volna reflexből, jószerével azonnal visszabújni hozzá. Itt volt velem, nem az ágy széle közelében, hogy ha hánynia kéne, tudjon és nem kint a nappaliban vagy az erkélyen, valami elbaszott indok miatt, amit a viselkedésemmel ültettem el a fejében.
Ha álmomban hátat is fordítottam Henrynek, addig kúsztam, kukacoskocdtam, amíg meg nem éreztem őt, és sokkal jobban aludtam, mint az elmúlt két este.

Nem zavart, hogy nevetett, ahogy az sem, hogyha rajtam tette, nem miattam, hiszen belőlem ki kibukott egy kicsi. Rég hallottam már, ez is pont annyira esett jól valahol és tartott életben, mint az érintése.
- Az biztos...
Mondjuk én erősebb kifejezéssel írtam volna le saját magam a bolond helyett. Egy csomó jelzőt fel tudtam volna sorolni, ha egy kicsit frissebb lettem volna, de így csak megnyugodtam, hogy nem erőlteti a fürdőt és ezzel a további megszégyenülésemet sem kockáztatja.
Tényleg nem akartam, hogy menjen. A bőre... ki tudja, mennyi idő óta a legnagyobb felületen ért az enyémhez. Ismerős volt, otthonos, békés. Még egy apróság, ami nem változott a történtek után. Azt hiszem, a végső elhatározást az adta meg, ahogy a nyakamra tette a kezét ahelyett, hogy elhúzódott volna. Mert megtehette volna. Megtette tegnap is...
Nagy levegőt vettem, ahogy fogást találtam a fenek alatt és rákészülve álltam fel vele, mert még most sem szólt rám, hogy tegyem le. Nem tudom, honnan találtam magamban annyi odafigyelést, hogy a legnagyobb kudarcom az legyen, hogy tántorogva cipeltem és hogy végül olyan szerencsétlenül nyekkenjen az ágyon. És bár nem akartam, de ha mégis sikerült egy kicsit bármihez is odaütnöm, azt egész egyszerűen nem vettem észre.
Bemásztam mellé az ágyba, és végig sem gondolva igazán egy csókot loptam tőle, a viszonzásába egy kicsit beleremegve sóhajtottam, amikor a keze elindult a testemen. Az érintései nyomán forró festékként égett az emléke, megharaptam az alsó ajkát. A kezem megint a derekára tévedt, szemtelenül nyúltam a pólója alá, ahogy felvetettem, hogy inkább ezt szeretném a fürdő helyett, aztán egy kicsit közelebb húztam magamhoz, ahogy újra megcsókolt.
Ködös, fáradt elégedettséggel mordultam a válaszára, és eszembe sem jutott megállítani vagy elhúzódni tőle. A maga megtörtségében azt hiszem, hogy így minden tökéletes volt, ahogy puhán éreztem az ajkait az enyémen, a testét pedig ott, ahol csak lehetett. Ösztönösen a lábai közé csúsztattam a sajátomat.
- Köszönöm...
Egy újabb szusszanással mordultam az ajkai közé, egyre nehezebb fejjel süppedve bele a párnába, de még így is szinte "küzdve" azért, hogy minél inkább elhúzzam a csókunkat. Jó, nem egy kanapés összebújás, de ennél jobbra, többre képtelen voltam. Tényleg hálás voltam neki, amiért itt és most megkegyelmezett és közel engedett magához.
- Szeretlek...
Szívesen szorítottam volna egyet a testén, de már nem volt bennem elég erő hozzá. A csókból is lassanként inkább félálom-puszik lettek, és ahogy egyre mélyebb levegőket vettem, a saját szagomat teljesen figyelmen kívül hagyva csak Dakota illatával takartam be magam. Másra nem volt szükségem.
- nehagyjel...
Csendesen, alig érthetően kérleltem, és végül úgy aludtam el, hogy az utolsó emlékem az volt, hogy már teljesen mozdulatlanul a szám az övéhez ért.

A talajtorna ma is elmaradt. Arra sem ébredtem fel, ha Dakota ficergett vagy éppen lepakolt magáról, esetleg újra magára tette a kezemet-lábamat valami számára kényelmesebb helyzetben. Megint csak az alkohol döntött ki inkább, nem pedig egy megszokott, munkával teli nap fáradtsága.
Talán azért, mert magamhoz képest viszonylag korán ágyba kerültem, a reggeli ébresztőre viszont már felébredtem. Jó, ez talán túlzás. Inkább csak kelletlenül morogtam fel a sípolásra, még inkább aludva azonnal Dakota után nyúltam és meggondolatlanul, erőteljesen húztam vissza magamhoz, ha kikapcsolta azt a szart.
- Mmmm...
Igen, megint fájt a fejem, igen, megint szédültem és igen, megint ki voltam száradva. De most még itt volt velem a tegnap estéről maradt kapaszkodó ragaszkodásom. Nem voltam annyira magamnál, hogy ez eljusson az agyamig, de annak itt és most ki kellett derülnie, hogy Dakota vajon tényleg nem hercegnő-e, ki kiakad a reggeli zászlófelhúzástól.
- Ne menj el...
Rekedten kérleltem, mert bár azt sem tudtam, milyen nap van, az ébresztő biztosan nem tévedésből szólt, szóval gondolom lassan felkelne. Nem kell húsosbatyu, nem kell kifli, leszarom. Csak ez az összebújás kell.
- Maradj...
Ha rajtam múlt volna, simán megpróbálom megfűzni, hogy ne menjen be dolgozni, és a minimális szavaimmal ellentétben ez meggyőzés az erősödő szorításomban öltött testet, ahogy mély levegőt vettem és még inkább megpróbáltam magamhoz láncolni. Valahol a lelkem mélyén tartottam attól, hogy a tegnap este óta tartó állapotunknak onnantól vége, hogy kikel az ágyból és elmegy dolgozni, én pedig magamra maradok minden érzéssel és gondolattal, az orvoslásra várós másnapossággal, ami megint olyan mélységekbe ránt, ahonnan ugyanide csak kurva nagy szerencsével fogok tudni visszakerülni.

Szüksége volt erre, minden porcikájából és rezdüléséből éreztem, a mozdulatból, amivel a pólóm alá simított, a sóhajból, ami reszketegen hagyta el a száját, a csókból, amit vágyakozás és ragaszkodás járt át. Csak az a megsebzettség ne lett volna mindezek alatt, mint egy mélyre szaladt, lüktető vágás. Amire én is rásegítettem, és emiatt nem éreztem megérdemeltnek a köszönetét, egy kicsit sem.
Ahogy lábát az enyéim közé csúsztatta ösztönösen nyomtam hozzá jobban magam, halk, fojtott nyögéssel. Tetszett, amit velem tett - mindig így volt -, és eszembe se jutott megfosztani az emiatt kikívánkozó reakcióimtól. Minden csókját viszonoztam vagy épp újabbakat kezdeményeztem, miközben gyengéden cirógattam, olykor vállára, bicepszére szorítva, bele-belesóhajtva a pillanatba, egyre jobban belemelegedve.
- Szeretlek - ismételtem utána, ugyanúgy őszintén, érzéssel, miközben ő egyre laposabbakat pislogott, egyre erőtlenebbek lettek a mozdulatai, a légzése pedig egyenletesebb, mélyebb.
Miközben lassan gondolkodás, habozás nélkül képes lettem volna a hátamra fordulni és magamra húzni, vagy fölé gördülni és meglovagolni, őt egyre jobban elragadta tőlem az álom. Halkan nyüszítettem, a nőstény kérlelte, hogy még maradjon egy kicsit, de már csak egy egybefolyó kívánságra futotta tőle, amit a számra motyogott. Amibe a szívem beleszakadt.
- Soha - suttogtam, szinte biztosra véve, hogy már nem hallotta. Ettől én még komolyan gondoltam, és már tényleg nem tudtam olyan helyzetet elképzelni, amiben magára hagynám.
Homlokon csókoltam, hozzá bújtam a magam kielégítetlen lángolásával és amíg arra vártam, hogy a vágyaim csillapodjanak, Henryt figyeltem. Persze segíthettem volna magamon, de olyan szánalmas és szomorú lett volna, ha mellette feküdve önkielégítek. Nem akartam.
Helyette hagytam hogy apránként elnyomjon engem is az álom, Henryhez bújva, ahogy az előző estéken is kellett volna. Ahogy minden este kellett volna, mióta ismerjük egymást. Mennyi elvesztegetett idő... de mostantól talán nem csinálunk ilyen faszságot...


[május 31. - szerda]

- Kurvákfaszát... - zsémbeltem dünnyögve, amikor megszólalt az ébresztő és vakon tapogatózni kezdtem utána az éjjeliszekrényen, miközben a hátamnak préselődő morgós medve is felébredt.
Jobban nyújtózkodtam, hogy elérjem a telefont, de ahogy ezzel eltávolodtam kicsit Henrytől, azonnal utánam nyúlt, átkarolt a derekamnál és erélyesen visszahúzott. Már ennyi elég lett volna, de ráadásnak a fenekem az öléhez nyomódott, és mint már nem egyszer a kút óta, megéreztem, mennyire lelkes tud lenni reggelente. És az a rekedt kérlelés... A tegnap esti, parlagon hagyott vágy, minden gondoskodásba csomagolt érzés sütött belőlem, ezek csillapításán pedig semmit sem segített az újabb kérlelés, a még erősebb szorítás.
A számon át vettem a levegőt. A sóvárgás és keserédes emlékek közt vergődtem, mert hányszor, de hányszor szerettem volna kimondani az egyetlen kívánságom: maradj! Hadd ne kelljen üres loftra hazatárnem, hideg ágyba feküdnöm, üzenetváltásokkal és hívásokkal beérnem... És most, hogy mindez valósággá vált, nem tudtam, mit kezdjek vele, mert én a felhők közt jártam volna, de te a poklok poklát élted meg, és nem hagyhattalak magadra, mert képtelen voltam rá.
Megfordultam az ölelésében, és mindkettőnk reggeli leheletére fittyet hányva csókoltam meg. A telefonom automatikusan szundira kapcsolt. Fogalmam sem volt, hogy hány percet engedélyezett az újabb rikácsolás előtt, de nem is érdekelt. Tetőtől talpig, amennyire csak lehetséges volt, Henryhez simultam.
- Reggelizzünk... - súgtam egy lélegzetvételnyi szünetbe, félig kérdésként, félig kérésként, halk, szinte észrevehetetlen nyüszítéssel a végén.
Szükségem volt a férjemre, a nősténynek pedig a szürkére, hogy vele legyek, hogy adjam végre, amitől megfosztottam, amivel ostobán sebet ejtettem. A kezem a fenekénél a boxerbe csúsztattam, megmarkoltam, de tovább egyelőre nem mentem. Döntse el, hogy bosszút állna-e a tegnapiért, vagy túl hím ehhez, vagy egyszerűen csak akarja ő is, a keserűség pedig ráér, amikor kiléptem a lakás ajtaján.

Dakotának sem tetszett a közös, álmatlan-álmunkat megzavaró ébresztő, és amíg ő inkább káromkodva mászott el kinyomni a telefonját, én csak morogva húztam vissza magamhoz a még mindig forró békébe, amiben tegnap este óta úsztam. Kérleltem. Álmatagon zártam a karjaim közé és húztam közel a testemhez, hogy ne menjen, ne kelljen itt és így vége legyen ennek az oázisnak a kibaszott nyomorom sivatagában. Jelentse ez a nyomor a jelenleg legégetőbb fizikai tüneteket vagy mindazt, amit a lelkembe égetett az elmúlt másfél hét. És az, hogy állt az árbóc... Oké, állt, de ez egészen addig számomra nem jelentett semmit a megszokáson kívül, amíg meg nem fordult és meg nem csókolt. Még mindig álmatagon csókoltam vissza, de még jobban közeledett, ahogy hozzám préselődött, úgy vált a reggeli kisfiús jelenségből sokkal szilárdabb, ködös vágy, hogy a vitorla ne magától ereszkedjen vissza, hanem valaki tegyen róla, hogy megpihenjen.
Magamhoz húztam, amennyire az állapotom engedte, belevesztem a csókjába, az őt eddig ölelő kezem lustán, de annál határozottabban simított a fenekén, a derekán a hátán, amikor az ajkaim közé suttogta a kívánságát. Ő a kérés-kérdés végén nyüszített, ahogy abbahagyta, én nyüszítettem utána. Hihetetlen és megfoghatatlan volt az egész.
Igen, mondott dolgokat. Igen, mondtam én is, és megfogadtam, hogy azért nem teszek vele semmit, mert megadja nekem magát, feláldozza önmagával együtt a vágyait is, csak hogy nekem jobb legyen. De az az akarat, amit ez energiáin és az én kis feketémen keresztül éreztem, talán túlmutatott a szánalmon. De ettől függetlenül még mindig féltem valahol.
Felnyögtem, ahogy a boxeremen keresztül a fenekemre markolt, megfeszültem tőle, és hiba vagy nem hiba, még közelebb préseltem magam hozzá és a szűnni nem akaró csókjába vallottam színt.
- Nem vagyok jól, mi amor...
Ez nem azt jelentette, hogy nem állok készen. Hanem egy rakás minden mást, amit így, kurva másnaposan ébredés után nem tudtam szavakba önteni. Csak ráfogtam a csuklójára a boxeremben, mert nem akartam, hogy szomorú vége legyen ennek a végre szebb, reggelbe nyúlt estének. Reggelizhettünk, ó, hogy a picsába ne, akartam, az energiáimban is pont ezt a vágyat érezhette a félelmeimmel együtt. Mert hát... most is kimondtam végső soron, hogy nem (biztosan) az leszek, akire éppen vágyik, ha ezek ellenére mégis úgy dönt, hogy meg akar reggelizni. Bárhogy is döntött ezután, az eddigi "béke" véget ért.
Ha "jobb" belátásra tért, eleresztettem, és hagytam, hogy menjen a saját reggeli rutinja szerint, én pedig csak helyette megint a takarót ölelve próbáltam még legalább addig nem tudomást venni a valóságról, amíg el nem ment dolgozni.
Ha viszont minden kockázatnak és józan észnek ellene ment, a csuklóját fogva húztam előre a kezét és adtam át magam minden érintésének, az elsőtől kezdve teljesen belehalva mindenbe. De most nem voltam képes úgy hím lenni, ahogy szerette, csak legfeljebb ahhoz asszisztálni, hogy lekerüljön rólam a boxer és hanyatt fekve kiterüljek, mint egy kibaszott tengericsillag, és csak a húsát markolva mozogjak alatta, teljesen átadva magam bárminek is, amit csinált.

Nyüszítettem, nyüszített - mintha bárki máson állt volna, nem csakis rajtunk. Meg a saját démonjainkon és félelmeinken. Nehezen vettem a levegőt, a nekem nyomódó kívánalma már nem csak valami spontán dolog volt így a reggeli órákban, főleg, amikor már a fenekét markolva húztam közelebb. Felnyögött, jobban hozzám dörgölte magát, a tegnap esti éhségem pedig szinte semmi sem volt a mostanihoz.
A csókjaim a kezdeti puha tapogatózás után mohóbbak lettek, de így is hagytam, hogy kimondj azt az öt szót, a beismerését, a vallomását, ami talán egyfajta figyelmeztető és emlékeztető is volt számomra. Az arcára tettem a kezem.
- Tudom, querido, tudom - suttogtam a tekintetébe merülve, az éhség helyett pedig az a parázs tolakodott előre, amire akkor is ott volt - mint ott van -, amikor a hátát simogattam a vécé mellett kuporogva.
Azt is tudtam, miféle csapdába csaltam hülye fejjel, elsőre fel se fogva. Csak most jöttem rá, hogy az a vérhülye megfogalmazás mit tehet vele egy ilyen helyzetben, miféle kétségeket és félelmeket szülhet benne, a nem "megfelelő" teljesítéstől a teljes kudarcig, vagy ha esetleg látszólag minden okés, akkor meg ott duruzsolhat a "csak használ" mantra a fejében. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy én se akartam ráerőltetni bármit, nem akartam, hogy valami faszom megfelelési kényszerből egyezzen bele valamibe, amire nem áll készen, hogy a végén meg én legyek, aki használom őt, mert épp átkozottul viszket. Miatta, rá, érte.
Mit tettem magunkkal?
Kérdeztem volna, hogy tényleg akarja-e. Hogy ez neki oké? Hogy ugye tudja, hogy szeretem?
Megcsókoltam. Akkor is, ha nem kellett volna, ha okosabb lett volna felkelni, összekészülni és munkába menni. Éhes voltam. Ő szomjazott. Emiatt úgy éreztem, igenis ránk fér a reggeli, akkor is, ha nem lesz olyan kiadós, min a korábbiak, vagy olyan mennyei, mint az omlettje. A csuklómra fogott, a kezemet a boxerébe vezette elölről, ennél több beleegyezésre, biztatásra pedig nem volt szükségem.
Energiáim forrón ölelték, a bőröm lángolt, ahogy lassan mozgatva a kezem elnyújtva kényeztettem, miközben csókoltam hol apró puszikkal, hol jobban elnyújtva, másik kicsit harapósan, alsó ajkát beszívva. Kihasználtam a lehetőséget.
Levettem a shortot, Henry megszabadult a boxertől, és ahogy hanyatt fordult, fölé kerekedtem, majd kibújtam a pólómból is. Elhelyezkedtem, mozogni kezdtem, egyik kezét a mellemre húztam. Felnyögtem, a légzésem zihálássá vált, és ha nem lett volna fontosabb a szemébe nézni, mint a saját ösztönös mozdulataimra hallgatni, biztos, hogy hátravetett fejjel élvezem az egészet.
Olyan régen volt... Annyira jól esett előre hajolni, a mellkasára támaszkodni és érezni, ahogy kitöltött. Elég vagy. Mindig elég vagy. Nem tartott sokáig: a hosszú kimenő, az előző napok megpróbáltatásai, a hiánya, mind gondoskodtak róla, hogy ha akarnám se tudjam elnyújtani az együttlétet. A kruva szundit se hallottam.
- Henry... - A neve volt az egyetlen, amire gondolni tudtam - Ő.
Nem tudom, mit és mennyire rontottam el, tettem tönkre. Sem azt, hogy mi járhatott a fejében, ha csak nem mondta. De én így is pontosan ugyanúgy szerettem, ugyanolyan hím volt, ugyanúgy az enyém volt, és a világ összes kincséért se hagytam volna el, vagy mondtam volna le róla.
Ha nem jött velem, lemaradt vagy másra, többre is szüksége volt, megkapta. Akár akadtak nehézségek, akár nem, végül a feje mellett kétoldalt támaszkodva hajoltam le hozzá, hogy megcsókoljam. Aztán a könyökömre ereszkedtem, ujjaimmal a hajába túrtam, szinte masszíroztam a fejbőrét. Csendben, békésen, mintha egyáltalán nem várna rám a reptér, meg majd egy kis csapat turista, akik mindenáron medvét akarnak látni.
- Szeretlek. Mindig, mindenhogyan, ugyanolyan nagyon. Akkor is, ha épp nem vagy jól.
A szerelmemen semmit nem változtat, hogy épp mennyire van lent vagy fent, legfeljebb a saját örömömön olyan tekintetben, hogy nyilván boldogabb vagyok, ha ő is boldog. Szeretném, ha boldog lenne mellettem.
Vele maradtam még egy darabig, az ágyban, főleg, ha igényelte is. Nem terveztem ellógni a napot, de azt éppenséggel pont leszartam, ha teszem azt egy órát kések. Történtek már nagyobb tragédiák is, nem?

Megmondtam, hogy nem vagyok jól. Persze ez önmagában nagyon sok mindent jelenthetett, de Ő, a kedvesem, a másik felem, a feleségem még ezek után is csak az arcomra tette a kezét, közel hajolt és beismerte: pontosan tudja. Mindennek alávetettem magam ezek után, amit csak éreztem: a vágyamat az övével együtt, a kétségeimet, a sebeket, amiket tőle kaptam és azt a kurva szédülős fejfájást, amit a másnaposság okozott. Mozdultam: az eddig a csuklóját megfékező szorításom ezek után a legendához húzta a kezét, miközben teljesen megadtam magam a szavai, a döntése, az ítélete mellett a csókjának is.
Felnyögtem, ahogy a kezét rajtam mozgatta, a szorításom azonnal engedett neki. Tegyen velem, amit akar, én már csak megadóan követtem, amit a szerelmem, a nőstényem, a feleségem, a mindenem, az életem kívánt. És nagyon úgy tűnt, hogy én voltam a sóvárgása tárgya. Ez egyszerre töltött el elégedett büszkeséggel és kérdésekkel, hogy meg tudok-e felelni mindannak, amit tőlem vár. Még így is. Felmorrantam, ahogy beszívta a szám, utána kaptam kissé, hogy ráharapjak az övére.
Nem tudtam vetkőztetni. Magától vette le a shortot és a komótos bénázásom közben az is kellett, hogy végül lesegítse/szaggassa rólam a boxert. Aztán szinte letarolva rám ült. Éhes volt. Pont annyira, ha nem jobban, mint én, csak nem pont itt, nem pont így és nem pont most. Hagytam, hogy irányítson, hogy diktálja a tempót, hogy oda és úgy húzza a kezem, ahova és ahogyan akarta. Csak remélni mertem, hogy a szeretve birtokló mozdulataim végül úgy esnek neki, ahogy eddig is, akkor, amikor jól voltam. A lehetőségeimhez mérten próbáltam ott lenni vele, neki, érte, miatta, de sokkal hamarabb ment el, mint én, de legalább neki sikerült... Engem éppenséggel nem érdekelt, hogy így alakult, mert szerettem, imádtam és ahogy eddig is, még most is képes voltam cirógatni a bőrét és legalább az ő orgazmusából élni egy kicsit. Én másodlagos voltam. Még a nevem sem segített, hogy előrébb legyek... A lényeg az volt, hogy ő felért a csúcsra úgy, hogy nem kellett egy kicsit sem megalázkodjon, mintha csak ő lett volna a domináns helyettem, aki megkapja, ami jár neki, amit elvehet, csak mert... megteheti. De hát, ha egyszer megtehette...?
- Héj, nem baj, hallod? Elég...
Megpróbáltam arról győzködni, hogy igazából leszarom, ha nem megyek utána, de hajthatatlan volt. Tovább tartott, ilyen állapotban végül sokkal nehezebb volt, mire be tudtam érni a csúcson. Nem tudtam rohanni. Nem tudtam küzdeni. Egyszerűen csak hason kúszva mentem utána, még úgy is, hogy pontosan annyira vágytam rá, mint ő rám, ha nem jobban. Egy kibaszott csődtömeg vagyok. Még az orgazmus után is csak ez járt a fejemben.
És még ezek után is képes volt kényeztetni, a hajamba túrni, a fejbőrömet masszírozni. A mozdulataira és a szavaira egyszerűen nem tudtam mit mondani. Próbálkoztam, miközben a hajával játszva teltek meg megint könnyel a szemeim.
- Menjél már, kapitány... várnak rád.
Borzasztóan szomorúan eresztettem végül útnak, de muszáj volt. Ő épp azt a stabil életet kezdte megtapasztalni, amit nekem el kellett engedni, és ahogy feltolta magát az ágyról, toltam magam én is. Megint odáig jutottam, hogy víz kellett még a kávé előtt is, hogy aztán majd legyen megint pár órám azon lamentálni, hogy épp most hol tartok az életemben. Az éltünkben, ami nem állt meg attól, hogy kettőnk közül most éppen én voltam mélyponton.


//Dobás: titkos kérdés, sikerül-e egyáltalán elmennem valahogy? Mivel a kocka szeret Dakotával együtt, így nyertem. //

Egy pillanatig se zavart, hogy nem olyan az egész, mint egyébként lenni szokott, hogy nincs benne az a hév, vagy andalító bújás, bármelyik, vagy mindkettő, ami olyan természetesen jött. Korábban. De ez a feneketlennek tűnő üresség... Teljesen más volt, mint azon a szombat reggelen, amikor olyan sebezhető volt, annyira elveszett, hogy az majdnem a lelkesedésébe került. Minden érzelmi támasz, amit nyújtani tudtam, bukásra volt ítélve, legalábbis elvettek a vágyból akkor.
Most olyan volt, mintha vaksötét semmibe ugrottunk volna - és ezt egyszerűen nem tudtam se elhinni, se elfogadni. Méghogy nem baj? Hogy lehet ez nem baj? Elég... Hogy lehetne elég? Mit ér az örömöm a Tiéd nélkül? Akkor is, ha üres, ha árnyéka mindannak, amik együtt vagyunk. Hogyan ne akarnék megadni Neki mindent?
A mellkasára támaszkodtam, hogy a csípőm szabadabban mozoghasson.
- Hunyd le a szemed - suttogtam -, semmi mással ne foglalkozz...
Könnyű kérni, mondani tudom. De megmondtam: próbálkozok. És lehet, hogy így is, úgy is kudarcnak fogja ezt majd megélni, azt azonban nem akartam hagyni, hogy a maga számára az elkerülhetetlennél is nagyobbnak. Vagy megint hibáztam? Eleve elkezdenem se kellett volna? Jobb lett volna elhúzódni, menni egyből, magára hagyni, hiszen nincs mit tenni... Naiv voltam, hogy azt hittem, a reggeli valamin jó irányba változtat?
A megváltás volt, hogy elment. Nem azért, mert olyan megterhelő munka lett volna nekem, vagy ideje lenne indulni, hanem... úgy szerettem volna megadni neki mindent. Elérni, hogy valahogy megint teljesnek érezze magát. Hiába tudtam, hogy ilyesmi nem megy egyik napról a másikra.
Eszem ágában sem volt mindezek után csak úgy lepattanni róla és otthagyni. Amúgy se szoktam. Kicsit még maradtam, cirógattam, magamat levezetve őt... nyugtatva? Fogalmam sincs. Tök sötétben tapogatóztam, Henryvel kapcsolatban most először és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem ijesztett meg.
A szeme könnybe lábadt, miközben a hajamat piszkálta, kicsit féltem, hogy rosszat mondtam, de nem mertem rákérdezni.
Kelletlenül húztam el a szám arra, hogy várnak, és valahol örültem, hogy küldött - az eredeti vágyával és kérésével ellentétben. Amíg még eljut hozzá a hétköznapok muszáj-nyűgje, és képes eszerint megszólalni, addig még nem olyan katasztrofális a helyzet. Ugye?
Felültem, jött velem, és mielőtt leszálltam volna róla, hogy magam mögött hagyjam a reggeli romjait, búcsúcsókot nyomtam a szájára. Meg kicsit bocsánatkérőt is, amiért itt hagyom. Valahol jobb meggyőződésem ellenére tettem, de gőzöm nincs, hogy mit csinálhattam volna, ha itthon maradok, mivel segíthetek, azon túl, hogy egy idő után biztos túlcsordul az aggodalmaimmal. Kellett ez a pár órányi távolság. Akkor is, ha megint arra jövök haza, hogy inkább többé mint kevésbé ittas.
Dobtam kávét, felöltöztem, elszaladtam reggeli-reggeliért - vagy megeszi a maga részét, vagy nem, de akartam, hogy ott legyen és Henry dönthessen a sorsa felől -, aztán egy tarkó elkapós csókkal elköszöntem Henytől és már ott se voltam.

Bekamuztam, hogy rosszul voltam reggel, hasmenés, meg anyám kínja, de ja, már minden fasza, mehet a menet. Nem akartak gépre engedni, hátha mégsem vagyok teljesen jól. Ha kellett volna, ebben a percben rimánkodok is, hogy hadd szálljak fel, de szerencsére enélkül is meg tudtam győzni a főnököt.
Ha a reggeli után nem repülhettem volna, biztos, hogy csakis az önmarcangoló gondolataim közt tengettem volna aza egész napot lent a földön. Fent még mindig úgy éreztem, hogy arra az egy-két órára engedélyezett, hogy amennyire csak lehetett, magam mögött hagyjak mindent.
Csak a délutáni etap alatt kezdett alattomosan bekúszni a gondolataim közé, hogy néhány óra múlva otthon leszek, a ki tudja, milyen állapodban és főleg hangulatban lévő férjemmel. Mondanám, hogy reméltem, hogy jó napja volt, de... mitől lett volna? Akár jobb, akár legalább érdemileg másabb, mint az előzőek? Ez legfeljebb akkor változna záros időn belül, ha Pat visszavenné, de szerintem még akkor kéne neki egy kis idő. Apropó, Pat...
Hazafelé a Mustangból felhívtam, és ha lfelvette:
- Szia Pat! Tudom, hogy nem miattam, értem csináltad, de köszönöm. Még duzzog - depressziós - és nem igazán találja a helyét - továbbra sem jelentkezett szolgálatra -, de sok időt töltünk együtt. - De micsoda időt! - Te hogy vagy? - Meghallgattam a válaszát, nevettem, ha olyat mondott, mert hát nem sok okom vagy alkalmam volt erre mostanában, végül pedig, amikor elköszöntem, ennyit mondtam: - Vigyázz magadra, Pat.
Henry belehalna, ha történne vele bármi. Ha most akármi érné őt, azt Henry biztos, hogy soha nem heverné ki és én tényleg életre búcsút inthetnék a páromnak, akit megismertem, akibe beleszerettem. Akkor is vele maradnék, de minden milliószor nehezebb lenne.

Vettem vacsit. Ugyanolyan széles variációban, mint eddig és egy kicsit kezdett nyomasztani, a loftban kidobásra érlelődő kajamennyiség. Fel kéne térképeznem, hogy nincs-e valami éhenkórász az épületben, mondjuk egy egyetemista suhanc, akinek minden tökéletes, csak low budget legyen. Az ingyen kajánál nincs jobb. Én már csak tudom. De ezt a problémát nem ma fogom alaposabban körüljárni, talán majd hétvégén.
Egyelőre a pajzsomat ledobva löktem be a loft ajtaját, a nőstény pedig azonnal ment a szürkéhez, kíváncsian körbejárva, hogy ma este vajon mit, kit kapunk? Nem mondom, hogy bármire készen éreztem magam, mert nem, csak... reménykedtem, hogy amíg egyedül volt, nem zuhant újabb mélységekbe.

Tényleg együtt tudtam volna élni azzal, hogyha nem megyek el. És azt sem akartam, hogy Dakota érezze azt, hogy esetleg az Ő hibája, hogy Ő nem elég jó, mert ez nem igaz. Az egész megint miattam bukott meg (majdnem), csak azzal a bizonyos szombattal ellentétben most nem azt kértem, hogy ne hagyja abba, hanem azt, hogy fejezze be. Mert így sincs semmi baj. Most nem tartottam attól, hogy kevesebb leszek a szemében vagy hogy csorba esik a becsületemen, hiszen ezen már rég túl vagyunk. Nem hittem, hogy plusz-mínusz egy dolog bármit is mozdítana a megítélésemen. Én elmondtam, amit akartam, pont úgy, ahogy azt is korábban, hogy nem vagyok jól. Az már az Ő döntése volt, hogy ennek ellenére sem szállt le rólam, hanem küzdött értem, esélyt adott arra, hogy fordítsunk a dolgokon. Nem harcoltam ellene (sem), amikor a mellkasomra támaszkodott, és suttogva irányított. Lehunytam a szemeimet...De, hogy ne gondoljak semmi másra? Lehetetlennek tűnt. Eleinte próbáltam, mint múltkor, visszagondolni a vágyfűtötte együttléteinkre, de csak kelletlenül felnyögtem, mert ezektől megint csak azt éreztem, hogy ez, amit itt most művelünk semmi más, csak szánalmas vergődés, mert a tizedét sem tudom hozni annak, amit szoktam. Élveztem, egyébként. Hogy ne élveztem volna, de egyszerűen nem akart átbillenni a dolog, és igazából fogalmam sincs, hogy hogyan és miért történt meg végül, hogy megérkeztem hozzá - kielégülten és egyúttal meggyötörten sóhajtva fel az utolsó pillanatban. Ahogy mellém dőlt, magamhoz szorítottam. Hálás voltam neki azért, amit most tett. És közben utáltam magam, amiért ezt kellett tennie. Nagyon-nagyon szerettem, és igazából a szívem mélyén még mindig nem akartam, hogy magamra hagyjon, de egyrészt muszáj volt, másrészt... Most nem részeg voltam, csak kurva másnapos, és nem akartam, hogy a kelleténél tovább megint sírni lásson. Ettől függetlenül a búcsúcsókján nem akartam rövidíteni, csak azért, hogy gyorsabban távozzon.
Amíg ő a reggeli rutinba vágta magát, én egy üveg víz felét magamba döntöttem, aztán elvonultam a mosdóba és próbáltam nm túl sokáig rágódni az éltemen, amíg főtt a kávé. Mire kimentem, Dakota már nem volt sehol, így az első cigi-ír kávé kombómat letudtam, mire visszajött a reggelivel. Ezt sem akartam többet. Hogy miattam rohangáljon oda-vissza olyasmiért, amit esélyesen meg sem fogok enni.
- Szeretlek...
Ezzel engedtem útjára a csókja után, és megint magamra maradtam a csendben egyedül. Mindennel, amivel nem akartam.

Jöhetett a következő kávé: már bele sem öntöttem a whiskyt, hanem szimultán ittam őket. Egy korty kávé, egy korty az üvegből. Közben feloldottam a telefonomon a szombat óta folyamatosan használt "ne zavarj" üzemmódot. Megvártam, amíg a kismillió értesítés szétpittyegte magát. Most láttam meg Dakota tegnapi szívecskéjét is, és keserűen elmosolyodtam, aztán... ha már a kezemben volt ez a szar, küldtem neki én is egyet. Meg aztán még valami mást is.
"Hozol haza tejet meg Corn Flakest? Imádlak."
Ezzel talán a hét hátralévő részére ki tudom kerülni a reggeliért rohangálós problémakört. Voltak olyan halvány vágyaim épp, hogy a felszabadult időt így legalább az ágyban tölthetjük majd.
Besstől is érkezett válasz, Jézus, nem is emlékszem igazán, hogy tegnap írtam neki. És pont az ő "követelőző" üzenete ébresztett rá, hogy miért tartom a telefonom "ne zavarj" üzemmódban. Kurvára nem hiányzott a követelőzés senki részéről, főleg úgy, hogy Pat felől még mindig semmi életjel, és hát... mindenki mást igazából a hátam közepére sem kívántam.
"Majd beszélünk."
Ennyit kapott még, mielőtt megint visszakapcsoltam volna a tiltást mindenről és mindenkiről is. És ez a "majd" részemről nagyon kényelmes volt, mert ugyanúgy jelenthette a holnapot, a jövő hetet, de a tíz évvel későbbet is.
A teraszasztalon még mindig ott hevert Pat könyve, és voltam olyan fasz, hogy eldöntöttem, hogy amíg még látok, elolvasom... a bevezetőt.
"Szeretném, ha ezt végre elolvasnád. Ez nem parancs. Ez egy kérés... Egy ideig biztosan utolsó kérés."
Még jó, hogy csak a bevezetőre tettem magamnak ígértet. A végére már az idegtől bőgtem, és nem tudtam szabadulni attól, ahogy leírta benne, hogy nem akar egyetlen tettem alól sem felmenteni, csak tisztára akarja mosni a nevem. Megmutatni mindenkinek, hogy igazából jó gyerek vagyok (voltam) és hogy az azidőtájt rólam szóló horrorsztorik és a megítélésem ponyvásan túlzó, igazságtalan és szenzációhajhász. Bazd meg, Pat. Sosem voltam jó gyerek, és ez az egész "a körülményei áldozata lett" duma szaggatta a lelkemet. Sosem kértem, hogy felmentsen bármi alól, és úgy tűnt, a kötettel mégis ez volt a célja.
Idegesen vágtam le a könyvet az asztalra és bevonultam a nappaliba. Ahelyett azonban, hogy bármit rommá törtem volna, inkább nagy nehezen hozzácsatlakoztattam Bluetooth-szal a telefonom a hangfalakhoz, és a mostanság kedvenc dalaimat cseppet sem szolid hangerőn kezdtem lejátszani, miközben a PS-t bekapcsolva a való élet helyett a GTA V-ben tomboltam, romboltam, loptam, öltem, gyorshajtottam órákig. Csak akkor keltem fel, amikor brunyálnom kellett vagy kiürült az üveg, esetleg újabb doboz cigi kellett. Teljesen bezombultam, és egy ponton az egyik mosdólátogatás alkalmával megfordult a fejemben, hogy lehet, ma is hányás lesz, szóval... Előtúrtam a villanyborotvát, és nekiestem a szakállamnak. Borostásra nyírtam magam, hogy könnyebb legyen majd letakarítani magamról az esetleges mocskot, és csélcsap módon még a mosdókagylót is kitakarítottam, bár... ez is hagyott maga után némi kivetnivalót. Aztán rongyoltam is vissza "játszani". Bezombulni. Inni. Magamat rombolni. Bármit, csak éreznem, gondolkoznom ne kelljen.

***

Pat Garrett mögött lassan csukódott az ügyészség ajtaja. Ráérős léptekkel ment a kocsijához, indított, majd indult meg a szupermarket felé. Angus marhára vágyott ma este, és pontosan tudta, hogy a Lak közös készletében aligha akadt ilyesféle ínyencség. Még vezetett, amikor megszólalt a telefonja, a hívás Dakotától jött. Szerette volna azonnal felvenni, mert megrettent, talán történt valami a Fiával, de ha mégsem, a sötétszürke matuzsálemmel együtt kíváncsi volt, hogy a fiatal nősténynek miféle mondandója, híre akadhat számára. Mégis, az időt húzva állt félre, nyomta be a vészvillogót, hogy még csak véletlenül se tűnjön úgy, hogy ha nem is épp erre, de valami hasonlóra várt.
- Dakota! Szia! - üdvözölte lelkesen a nőt - Hogy vagytok, minden rendben?
A legapróbb részletekig tisztában volt azzal, hogy valószínűleg semmi sincs rendben. Ismerte Billyt, jobban, mint a saját tenyerét. Pontosan el tudta képzelni, hogy milyen állapotok uralkodhatnak a házuk táján, és ezt Dakota szavai vissza is igazolták. Attól azért megkönnyebbült, hogy nincs baj, hogy még él, hogy még a fejetlensége ellenére sem keveredett olyasmibe, mint Las Vegasban, például.
- Duzzog, mi? Helyes. Hadd duzzogjon. - elnevette magát olyan mindent tudó Patrickesen - Ugyan már. Inkább én köszönöm, hogy... bár, ha nem tettél rá ígéretet a múltkor, mégis elviseled helyettem a... duzzogását. Ne aggódj, majd elmúlik. Mindig elmúlik.
Igen, sokszor érezte tehernek az évek alatt, de bármennyire is tűnhetett úgy, nem könnyebbült meg, nem lett boldogabb attól, hogy megszabadult tőle. Nem ez volt az ok, a cél, a lényeg. Csak következetes Teremtő akart lenni, amire talán Anguta is büszke lenne, ha még köztük járna.
- Jól vagyok, jól vegyok, köszönöm kérdésed. Épp angus steaknek valóért megyek boltba, bár... Természetesen úgysem lesz olyan, mintha a grill-isten pirítana alá, de talán így sem lesz akkora katasztrófa. - újra elnevette magát, mintha nem is érdekelné a Kölyök annyira, amennyire valójában és abban sem volt biztos, hogy Dakota tud olvasni a szavaiból, de nem is ez volt a lényeg - Ti is, Dakota, ti is. Vigyázzatok egymásra... Ó, és Dakota? Nyugodtan keress bármikor. De ha kérhetem... - kicsit megköszörülte a torkát - Ne mondd el neki, hogy beszélünk.
Tudni akart Billyről, de mégis, megkötötte a saját kezét. Ha már elvágta a köldökzsinórt, akkor tartsa is ahhoz magát, nem igaz? Fogja majd keresni, de szigorú szabályok között, hogy úgy tűnjön, mintha nem aggódna érte túlságosan, mintha tényleg könnyedén engedné, hogy a saját éltét élje anélkül, hogy a nyakára járna.
Miután letette a telefont, megkönnyebbülten sóhajtott. A Kölyök él. Nincs jól, de él. Dakotával. Megcsóválta a fejét, és elhatározta, hogy az angus-steak mellé ma este ezen hírek után egy jó szivart is el fog szívni a Lak teraszán.

***

Érzékeltem, hogy csörög a kulcs, nyílik az ajtó. És ahogy végül becsukódott, valahonnan, a zenét átüvöltve kiabáltam fel, hogy
- SZIAAAA...
Aztán megint meghúztam az üveget. Nem néztem felé, nem pattantam fel csókért, épp csak száguldoztam a virtuális városon át az éppen lopott Ferrariban, megpróbálva lerázni a kurva rendőröket. Arra nincs válaszom, hogy a szemeim a TV-től, a korábbi sírásoktól vagy az alkoholtól voltak vörösek, de gyakorlatilag mindegy volt. És ha csak Dakota nem állt a képernyő elé vagy valami, ezek után nem vettem róla igazán tudomást, mert az azt is jelentette volna, hogy a játék világán kívül foglalkoznom kell a valósággal, ami elől most egyszerre három dolgot is bevetve próbáltam menekülni.

Vettem Corn Flakest és tejet is, bár utóbbit annyira nem tartotta jó ötletnek amellett a piamennyiség mellett, amennyit az utóbbi időben ivott, de hé... hátha egy tejes-whiskys fosás vagy hányás jobb belátásra téríti! Áh, faszt. Kit akarok átverni, max a plusz tejet hagyná a hűtőben megrohadni Vagy le se vonná tompaságában a következtetést, hogy ez a kettő zavart okozott.
Mindegy, rajtam ne múljon! Visszaküldtem neki egy szívet és kapitánysapit. Lehetett volna feltartott hüvelykujj is, de biztos kurva élet, hogy én azt a jelet nem fogom használni. Egy életre elrontotta nekem február első felében.
Normális vacsit is vettem, bár nem hittem, hogy érdemileg fog belőle enni, de megintcsak: a remény hal meg utoljára.
Ebben a fél-beletörődött, fél-reménykedő állapotban hívtam fel egy kósza gondolattól vezérelve Patet. Nem hittem, hogy a finomítással meg tudnám vezetni, hiszen jóval régebb óta ismerte Henry, és hát 140 közös év együtt, az 140 közös év. Nekünk még 140 hónapunk sincs, napunk is épphogy. Magamnak se igazán vallottam be, de szükségem volt ilyesfajta kimondatlan támogatásra, hogy olyas valakitől halljam, hogy majd elmúlik, aki régóta ismeri és gyakorlatilag már mindent láhatott tőle. Kis erőmerítés. Miközben gyanítottam, hogy nem Henry az egyetlen, aki megszenvedi épp ezt a "szakítást".
Majdnem kicsúszott a számon, hogy hiányzik a grillisten, és az érzés csak rosszabb lett, ahogy felrémlett előttem az az este, ahogy magabiztosan, nagy pofával röhögve tette az agyát, grillezett mindent, amit csak odapakoltunk neki és teljesen megérdemelt önelégültséggel leste, ahogy szinte magam alá élveztem az ízektől. Most az árnyékával éltem, miközben a szelleme kísértett.
- Nem mondom el - ígértem az idős hímnek -, és köszönöm, Pat.
Hogy hívhatom, hogy ha ímmel-ámmal is, de kicsit kicsit adhatom magamból mindezt. És nem, eszembe se volt elárulni Henrynek. Ez az én terápiám volt, az én kis menekülőutam, és különben is... a francnak se hiányzott, hogy innentől esetleg napi szinten azt hallgassam, ahogy passzív-agresszíven kérdezgeti, hogy na, ma is dumcsiztunk Pattel? Nem. Ennyi kellett és járt nekem, úgy döntöttem.

Főleg azok után, ami otthon várt. Ó nem, nem volt összehányva a loft, a szag se volt annyira vészes, és azt is leszartam, hogy Henry köszönését csak azért hallottam, mert ő üvöltött, én meg farkas vagyok. És ennyi. Egy elbömbölt szia, méghozzá úgy, hogy felém se nézett. Nemhogy mondjuk felkeljen, odatántorogjon, vagy bármi. Nem, bazmeg. Semmi! Nem vártam, hogy körbeugráljon, meg vadul örüljön, azt se akartam, hogy megint a budi mellől kelljen kivakarni a hányásából, de baszki!
Az kis étkezőasztalra pakoltam a motyókat, gondolván, hogy talán a kurva Corn "előcsalja", de hát szart is ő rá... Játszott, ivott, zenét bömböltetett. És tökéletesen, totálisan ignorált, mintha nem is tudom, a menetrendszerinti bejárónő lennék.
Oké, bazmeg.
Sértett önérzettel, a magam haragjában tapicskolva megszokásból pontosan úgy mentem a fürdőbe, mint szoktam: menet közben eldobálva a ruhákat. Nem mintha ez foglalkoztatná. Akkor már dafke engem se, felé se pillantottam,a hogy elvonultam zuhanyozni. A fürdőbe is elkísért a zene lüktetése. Azzal győzködtem magam, hogy neki erre most szüksége van - hogy ignoráljon, bassza meg?! -, hogy nehéz időszakba rongyolt bele - mert nekem aztán sose volt! -, és legalább nem csatakrészeg - hát ettől meg hova szarjak örömömben?
Füstölögtem és hiába igyekeztem csillapítani magam, nem ment.
Majd elmúlik. Mindig elmúlik. Oké, az én puffogásom is.
Meg se törölköztem, úgy vágtattam a hálóba, szakadt farmert, fekete, kapucnis pulcsit vettem és már mentem is tovább. Visszavettem a csizmám, és éppcsak annyira futotta, hogy odavakkantam:
- Majd jövök.
És már ott se voltam - mert kétlem, hogy megállított volna, vagy egyáltalán feltűnt volna neki, hogy ahogy jöttem, mentem is. Annyira nem láttam ki épp a fejemből, hogy se kulcsokat, se telefont nem vettem magamhoz, a régi beidegződéseim beindultak, és hát azokban nem szerepelt az, hogy szépen elpakoljam, magamhoz vegyem a motyóimat. Mert szoktak motyóim lenni. Mindig is tökéletesen megvoltam nélkülük.
Anchorage egy lepukkantabb kocsmája volt a célom a város szélén. Hát nehogy már csak drága férjuramnak járjon szórakozás! Sajnos túl korán érkeztem, így csak általános kis dolgokkal szórakoztam, minthogy meghívattam magam erre-arra. Többé-kevésbé vizezett volt mind, nem féltem, hogy túl hamar - vagy úgy egyáltalán - berúgnék. Ezért szerettem az embereket. Nekik az ilyen vizezett szar is megtette egy idő után, és azon túl, hogy egy vékony, törékenynek tűnő csaj kedvesebben mosolygott rá és esetleg még a vállunk is összeért, semmi sem tűnt fel. Az elcsórt tárca sem, amit "pisiszünetben" kiürítettem és a női mosdó használt tamponos szemetesébe dobtam. Nem voltak nagy zsákmányok, de nem is nyerészkedni akartam.
Igazából nagyobb, de majdnem ennyire züllött helyen óriási bulit tudtunk volna csapni Billyvel, de hát... ő most épp nagyon szomorú. Elég volt, hogy mindez beugrott, meg az, hogy felém se bagózott és megint felment bennem a pumpa. Annyira, hogy inkább leléptem és az erdő felé vettem az irányt. Futnom kellett. Fizikailag is elfáradnom, kiadni ezt a fellobbant mérget.
Hajnal, vagy inkább pirkadat előtt nem igazán terveztem hazatérni. És kis szerencsével így elintézhetem magamnak a másnapi munkával azt, hogy estére olyan fáradt legyek, hogy szimplán a párnák közé ájulok. Aztán felőlem úgy szarja le Henry a létezésem, ahogy és amennyire akarja.

Ennyi volt. Ennyit ért a tegnap este és a ma reggel. Most épp nem égett a vágytól, hát, nem hogy csókra nem jött hozzám közel, még csak vissza sem köszönt. Oké. A virtuális zsaruk elől menekülve ez sem számított. Vagyis de: kurvára számított, de ha már Ő akarta áthozni a kurva konzolt, akkor hadd ne én érezzem már szarul magam azért, mert élek is a lehetőséggel...
Tett-vett, a háttérben lebaszott mindent is mindenhová. Elvonult. Én a játékban leráztam a rendőröket, ráérősen vezettem tovább.
Majd jön.
- OKÉ.
Megint csak átkiabáltam a zenén, ahogy távozott. Hiába nem vettem róluk tudomást, minden eddigi érzése ott maradt a bőrömre ragadva, még így is, most is. Hatalmas kortyokkal próbáltam lemosni mindent, de nem sikerült. És a végén csak a dohányzóasztalra dobtam a kontrollert. Baszd meg. Bassza meg minden.
Úgy nagyjából két óra telhetett el, mire odáig jutottam, hogy a telefonomért nyúltam, és feloldottam a szundit. Minden szar értesítés jött, de egyik sem volt Dakotától szív vagy akár csak annyi, hogy baszódjak meg. Vagy valami. Nem idegesen inkább az egész világot, az egész éltemet gyűlölve járkáltam fel-alá a loftban. Az este miatt van az egész. A reggel miatt van az egész. Mert voltak olyan óráim, ahol akaratlanul is megmutattam neki, hogy több vagyok a szarkupacnál, aminek tűntem - és hát... amikor hazaért, nem teljesítettem a kötelezőt.
Bennem volt, hogy "hazamegyek", hogy itt hagyom ezt az egész szart, csináljon akkor tényleg, amit akar. Egy ponton a földhöz vágtam a dobszerkóm egyik állványát, mikor olyan képek játszódtak le bennem, hogy elege lett. Bazmeg megint. Kértem, könyörögtem, hogy ne hagyjon el, de a lelki szemeim előtt már ott lebegett a következő Ryan. Valaki, aki minden problémától mentesen úgy dugta meg, ahogy én szoktam, de most nem tudtam. Az állvány mellé borult egy szekrény is.
Még mindig nem jött haza. A korábbi borotválkozásnak legalább annyi haszna volt, hogy nem ragadt rám a ma esti okádékomból szinte semmi. Szédültem, fájt a fejem megint, de végül a kanapé vagy a terasz helyett az ágyba ültem. Vártam. És ahogy pirkadatkor megérkezett, csak szótlanul néztem rá, már ha egyáltalán betévedt a hálóba. Oda, ahol minden reggeli próbálkozásával szemben látszólag tényleg teljesen elbuktam, mint  a férje. Mint akárkije, igazából.
Gyűlöltem az egészet. A másnap még nem ért utol, mert még a könnyítés után is megint az üveghez nyúltam ahelyett, hogy vizet ittam volna, hogy ettem volna, hogy akár csak megpróbáltam volna aludni. Egy percet sem aludtam, amíg haza nem ért, mert Ő azt mondta, hogy nem akar több este nélkülem aludni. Hát, igazából én sem akartam nélküle. Az idegen szagok is eljutottak az orromig, amik körbelengték a nőstényemet. Nahát. Valakinek "jó" estéje volt.
- Visszamegyek az albérletbe.
Ennyit közöltem vele, ahogy látó- és hallótávolságon belül volt, és ha ezt sikerült kimondanom, bukdácsolva felkeltem az ágyról és a szekrényhez tántorogva igyekeztem ruhát keresni és felöltözni. Hiába költöztem be "félig", erre és így egyikünknek sem volt szüksége. Sehogyan sem, sem hímként, sem emberként, sem férjként nem tudtam neki megadni azt, amit várt volna tőlem. Mégis minek sebezzük jobban egymást? És hiába könyörögtem tegnap este, hogy ne hagyjon el, valahol tudtam, hogyha így folytatjuk, akkor el fog. Bassza meg a Corn Flakes, bassza meg a tegnapi idill: ez így nem működik. Neki nem kellett sorsszerűen az én szarjaim miatt szenvednie, és ezt kész voltam belátni.
- Majd hívlak, ha jövök a cuccaimért. Szard le. Nyilván nem erre fizettél be, és ez tök oké.
A tetoválás elég hamar ki fog kopni, ha nem ütteti újra. Én újra fogom, addig a pontig, amíg veszem a bátorságot és visszasunnyogok Pathez, hogy ahogy Teremtett, úgy vessen véget a Legendának. A kurva könyvével együtt.
Gyors volt, talán túl gyors is az egész, amin keresztülmentünk. Talán hiba volt azt hinnem, hogy innentől működni fog tűzön-vízen is. Egyértelműen nem az vagyok, akit Dakota elképzelt magának, maga mellett, szóval... semmi keresnivalóm sincs itt. Itt sem.
A nappali felé próbáltam volna menni, hogy legalább a telefonom és a töltőm összevadásszam, mielőtt a bejárati ajtó felé vonultam volna. De még ott is megfordultam, és nagy nehezen megpróbáltam a kulcsot lefejteni a többi mellől, hogy miattam aztán nehogy még zárat is kelljen cseréltessen.

[június 1. - csütörtök]

A gönceimbe kocsmaszag, a hajamba erdőillat ragadt, utóbbit sokkal jobban szerettem. Az ajtó előtt állva kissé kómásan tapogattam végig a pulcsi kenguruzsebét, meg a farmer összesét, és beletelt némi időbe, mire leesett, hogy azért nincs meg a kulcsom, mert kurvára itthon hagytam. Tettem egy próbát és természetesen nem volt zárva. Nem tudtam, hogy azért, mert esetleg feltűnt neki, hogy leléptem, vagy mert várt.
Az se sokat segített ennek megítélésében, ahogy a nappali kinézett. Felborult állvány, eldöntött szekrény - egyik fölött se volt erőm ledermedni vagy sokat lamentálni, csak kilétem a csizmámból és egyből a hálószoba felé vettem az irányt. Mert megszoktam. Mert onnan éreztem Henryt.
Ott ült az ágy szélén, lassan kopó hányásszag lengte körül, a szakálla helyét pedig borosta vette át. Ha nem nézett volna ki összességében nyúzottan és nyomorultul azok miatt, amiket épp megélt, és amit saját magával művelt... ja meg ha nem lett volna ez egész elbaszott helyzet, akkor ráugrok. De volt e az egész elbaszott helyzet, így csak megálltam tőle pár lépésre, lényegében az ajtóban. Az energiái sokkal borongósabbak voltak, mint korábban bármikor, a hangulata pedig mélyebben, mint azt valaha láttam, tapasztaltam.
Arra, hogy visszamegy az albérletbe, kissé felszegtem az állam, a nőstény pedig lassan felkelt. A kenguruzsebbe dugtam mindkét kezem, és kifejezéstelen arccal néztem, ahogy Henry feltápászkodott, a szekrényhez dülöngélt és elkezdett magának ruhákat keríteni.
- Miért? Nem elég kényelmes a kanapé vagy az ágy? Esetleg lehetne fűtött a vécéülőke? - kérdeztem színtelen hangon. - Szeretnéd, ha lábujjhegyen járkálnék körülötted, sajnálkozva? Vagy túl tapintatosan intéztem el, hogy épp merészeltem felbaszni magam?
Zöldes barna szemem vörös fonalak sejlettek fel.
- Ne hülyéskedj, baszki, egyikünknek sincs fölös kapacitása még arra is, hogy költözgessünk ide-oda. Ha mozogni szeretnél azt mondd, elmegyünk a hegyekbe túrázni. - Szimplán sarkon fordultam és kimentem, hogy visszarakjam a helyére a feldöntött szekrényt. - És ahelyett, hogy faszságokon pörögsz, inkább vidd szervízbe a motor miután sikerült kijózanodnod hozzá. Tudod, friss levegő, hasznos időtöltés, ki tudja, még a végén ne adj isten valaki jófejbe is belefutsz.
A dobszerkó állványát is visszatettem a helyére, majd megint csak zsebre tett kézzel figyeltem, ahogy a nappaliban kóborolva keresett ég tudja mit. Azért én úgy helyezkedtem, hogy ne tudjon csak úgy eljutni a bejáratig és kézfejemet félig elnyelő pulcsi ujjába ásítottam egy kurva nagyot. Nem voltam ideges, legfeljebb fáradt, de amikor azt láttam, hogy a loft kulcsával kezdett babrálni, megfeszültem és megrémültem, ezt pedig egy pillanatig se rejtegettem.
- Nem - szóltam rá ijedtségtől élesen, majd léptem felé kettőt, akárhol is állt éppen. - Baszd meg, Henry, nem! Mégis mi a fasz oldódna meg ezzel? Megmondtam, hogy nem szállok ki, és neked se fogom hagyni, törődj bele. - Még közelebb léptem, ha hagyta, közvetlenül elé és az államat felszegve néztem a szemébe. Az enyém a Farkas miatt volt vörös az övé minden mástól. - Mindketten tudtuk, hogy lesznek nehéz napok, tessék itt vannak. Én nem foglak egyedül hagyni velük, hát te? Magamra hagynál? Elhagynál? Mondtam, hogy a nyakig érő fosban is boldog vagyok, amíg velem vagy, de ha neked ennyi elég a váláshoz, tessék - félreálltam az útjából. - De akkor legalább annyit tegyél meg, hogy segítesz elintézni egy emléktörlést - megremegett a szám és a hangom -, mert nem fogok az emlékeiddel élni. Vagy egyszerűen egyáltalán nem folytatom nélküled.
Mert vagy nem emlékszem akkor inkább, vagy nem leszek, hogy emlékezzek. Ennyire kurva egyszerű lett a képlet az összes korábbi túlbonyolítás, csűrés-csavarás után. És most az se érdekelt, ha ez manipuláció, zsarolás, vagy túl sok, kéretlen felelősség - mert pontosan ugyanez igaz volt visszafelé is. Megmondta, hogy nélkülem nem folytatja. Hát tessék, én is megérkeztem ide.

Ami órákkal ezelőtt csak egy nyomasztó gondolat volt, most valósággá vált, ahogy kimondtam, hogy elmegyek. Nem azt mondom, hogy büszke vagyok magamra - mert hát, semmi okom nincs rá -, de azért valahol örültem, hogy nem tettem meg szó nélkül. Hogy megvártam és bejelentettem a szándékomat és nem pedig csak akkor váltam köddé, amikor könnyű lett volna.
A kötekedő visszakérdezéseire csak a szemeimet forgattam, miközben megpróbáltam arra fókuszálni, hogy fel tudjak öltözni.
- Nem csináltam semmit.
Tudom - gondolom -, hogy ez volt a baja és ezen baszta fel magát annyira, hogy elmenjen kocsmázni, meg a fasz tudja, kivel-mivel és hogyan kavarni. De a lelkem mélyén, a jelenlegi helyzetből kiindulva ezt mégis "jó" dolognak könyveltem el. Legalább a mocsoktól megkíméltem, na, meg persze mindenféle siránkozástól vagy egyéb baszogatástól. Egészen mostanáig, de ezen a ponton már mindegy volt, azt hiszem.
- Megoldom egyedül.
Hülye, ha azt hiszi, hogy elvárnám, hogy a kisujját is mozdítsa értem, ha egy kicsit magamra találok, egyedül is megoldom a cuccolást. Neki csak annyi lesz a "dolga", hogy kinyitja nekem az ajtót. Közben pedig felőlem akár a kanapén elnyúlva Flixezhet, amíg majd pakolok. Bűntudattól átitatott érzés mart belém, ahogy mindeközben elkezdett viszonylagos rendet rakni a nappaliban a tombolásom után. Nem baj. Többet már nem kell, ez az utolsó.
- Tapasztalat, mi?
Mintha csak epét hánytam volna, olyan keserűen morogtam felé a kérdést. Nem vittem tovább, talán már ennyire sem kellett volna, mégis ott kavarogtak az eddigi gondolataim és a szagok, amik Dakotát vették körbe, ezzel is "igazolva" valahol a félelmeimet. Biztos ő is belefutott valaki jófejbe, ha már én nem vagyok az. És ahelyett, hogy az esetleges válaszára figyeltem volna, inkább átkutattam a nappalit, hogy ha már egyszer a telefonom a zsebemben van, a töltő is meglegyen. És miután sikeresen azt is megszereztem, már indultam is volna kifelé, de az álmatag Dakota félig-meddig elállta az utamat. Hát jó, akkor nem az ajtóban, hanem itt előtte teszek nyomorult próbálkozást, hogy leszedjem a többi mellől a loft kulcsát. Eszembe jutott a nap, amikor megkaptam azért, mert "rossz" voltam és az izgatott öröm, amivel bespuriztam a fürdőbe, hogy megírjam Patnek, mi történt. De már se Pat, se öröm, se olyan szex, amivel bármit is kiérdemelhetnék.
A rémülete hideg zuhanyként ért, és ha nem lettem volna teljes mértékben magam alatt, megszakadt volna a szívem. Így már nem tudott, mert már rég cafatokban vergődött, nehéz lett volna fokozni.
Nem akar elengedni. Közelebb lépett, szinte rám kiabált, én pedig szünetet tartottam a kulcsokkal való szélmalomharcban és teljesen elveszetten a vöröslő szempárba néztem.
- De már egyedül hagytál.
Nem vádaskodtam, mert pont ez volt a lényeg. Nyilván besokallt, persze, megértem. Nem ilyen életre vágyott, nem ilyet érdemel sem tőlem, sem mástól, de az a Henry, aki boldoggá tudja tenni, nincs többé, és nem vagyok biztos benne, hogy valaha is vissza fog térni. Minek álltassam vagy húzzam az idejét?
- Boldog vagy?
A szavába vágtam, mert hát... Nekem egy kicsit sem tűnt annak azóta, hogy a nyakába kapott és főleg nem ma este... éjjel... hajnalban. Minden örömöt elvettem tőle, meggyilkoltam, ami akár abból eredhetett, hogy "végre" szabad vagyok, falka nélküli és ezzel együtt kizárólag az övé.
Félreállt az utamból, de a szavaitól földbe gyökereztek a lábaim. Az emléktörlés gondolata arcon vágott, bármennyire is értettem volna meg. De a kegyelemdöfést az vitte be, amikor azt mondta, hogy nem folytatja nélkülem. Pontosan tudtam, mire gondol, mert ezek az én szavaim, az én érzéseim voltak, de nem vagyok hajlandó "megengedni", hogy ebben is osztozzon velem. Elszorult a torkom, ahogy elképzeltem, hogy nincs többé - nem csak számomra, de úgy egyáltalán, ezen a világon.
- Mi amor, ne...
Rajtam volt a sor, hogy felé lépjek és közben kicsit megcsóváltam a fejem. Hezitáltam. Felé nyúltam volna, aztán mégsem mertem, megindultam volna, hogy magamhoz szorítsam, de ahhoz sem volt bátorságom. Szerencsétlenkedtem, mint egy igazi idióta, és közben egyre csak az lüktetett a fejemben, hogy Dakota nincs többé. Miattam. A szürke kétségbeesetten nyüszített, én pedig nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak. Csak akkor "sikerült" végre minden meg- vagy túlgondolás nélkül, szinte rá omolva magamhoz ölelni, amikor már nem bírtam tovább visszatartani a sírást. Ha nem lökött el magától, a karjai közt rázkódtam, a nyakába ziháltam bele minden fájdalmamat. Az egész az én hibám. Minden.
- Nem tudom, mi van velem... - nyüszítettem, vallottam kétségbeesve - Azt sem tudom, ki vagyok... - mert, ahogy ő sem tudhatta, hogy egyik percről a másikra milyen lesz a hangulatom, úgy én sem, és ezt nem csak elviselni lehetett kurva kimerítő, de magammal együtt létezni sem volt kényelmes - Nem halhatsz meg... Nem akarok válni... Nem akarom ezt tenni veled... Nem bírom... Ne halj meg...
Ha csak nem tartott meg, egész egyszerűen lecsúsztam róla a földre, a markomból kiestek a kulcsok és úgy öleltem át a lábát, ahogy Patrickével tettem, amikor múlt vasárnap reggel könyörögtem neki azért, hogy ne tegyen ki. Bármit megadtam volna azért, hogy ne szakadjon rám minden érzésem egyszerre, dehát, így is kellően be voltam már baszva, szóval jelenleg semmilyen opcióm nem maradt arra, hogy bármennyit is tompítsak a dolgokon. Ahogy Dakota a halálával "fenyegetőzött", valami eltört bennem, túlcsordult, megrepedt a gát, és maga alá temetett minden, amit eddig visszatartott a szeszgőzös kábulat. Talán, ha nem számítjuk a részegségemet, akkor ez vagyok valójában, ez a rakás bőgő, elveszett szerencsétlenség.

Az epés visszakérdezésre összehúztam kicsit a szemem, hogy most komolyan? Komolyan. Legalábbis a jelen állapotában, amiben gondolatban ki tudja, miféle fasz helyekre vándorolt, amiben talán rég meg is csaltam.
Szavakat viszont nem pocsékoltam erre, amúgy se hiszem, hogy bármivel meg tudtam volna győzni, meg egyébként is... a bizonyítvány túlzott magyarázata mindig csak több kérdést vet fel. Kussoltam. Inkább helyzetet váltottam, és úgy álltam, hogy Henry ne tudjon csak úgy lelépni, ha esetleg arra vinné részeges lendülete. Gondoltam ez lesz a legnagyobb dobása a hajnalnak: megpróbál lelépni, győzködöm, nem hagyja, megpattan, azt max némi alvás - esetleg egy munkanap - után ha nem sunnyog vissza, hát megyek én. Arra viszont levert a víz és pánikba estem, ahogy megláttam, hogy a kulcstartójáról megpróbálta leoperálni a loft kulcsát. Ez már nem duzzogás volt, vagy valami sértett odaszúrás. Ez ezen a ponton vált véresen komollyá - mondhatjuk, hogy élet-halál kérdéssé.
Megijedtem. A szavak kevés átgondolással szöktek ki belőlem, mert túl gyorsan, túl sokat és minél részletesebben akartam neki elmondani, az eddigi fáradt, cinikus magabiztosságom elmúlt, ahogy szinte könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem, ne hagyjon le, ne hagyjon magamra.
- Csak mérges lettem, mert rám se néztél - magyaráztam a magára hagyás "vádját" hallva, miközben nagyon szerettem volna megfogni a kezét, mintha egyetlen érintéssel tényleg mindent és tűpontosan el tudnék mondani.
Tovább beszéltem, de megint megakasztott egy pillanatra, és ha nem féltem volna, hogy ez már túl sok lesz neki ebben a pillanatban, biztos megragadtam volna a felsőjét, vagy a két kezem közé fogom az arcát. Így csak a hangom maradt.
- Az vagyok. Nem örülök, hogy ennyire nehéz most, de egy napot se cserélnék el valamelyik korábbira, amikor a világon semmi nem várt rám, amikor hazaértem. Aggódok, hogy épp milyen állapotan talállak, de boldog vagyok, hogy itt vagy. - Szinte kérleltem, hogy higgye el, ha a szavaimnak nem is, hát az energiáimnak, a tekintetemnek.
Tolvaj vagyok, nem szélhámos, a kölykök mentésekor is kurva nagy mákom volt. Sose tudtam Henrynek hazudni, nem is akartam, mert semmi szükség sem volt rá. Az egyetlen, amire, akire szükségem volt, az Henry, pontosan úgy, mint a levegőre, ezt pedig nem féltem kimondani, beismerni. Nem fenyegetésnek szántam, nem az volt, csak kétségbeesett vergődés, hogy ne tegye ezt velem.
Hezitált, a szemem könnybe lábadt, és nem tudtam, nem mertem elképzelni, hogy egyszerűen fogja magát, félre tol az útból és további baszakodás helyett inkább az egész kulcscsomót otthagyja nekem, csak mielőbb szabadulhasson. Innen. Tőlem. A nyelven hegyén volt, hogy "kérlek...", de alig nyitottam ki a szám, Henry mozdult, és ahelyett, hogy lelépett volna, zokogva ölelt át, nehezedett rám.
Megkönnyebbül kis kiáltás-sóhaj keveréke szakadt ki belőlem, pár másodperccel később pedig már vele együtt sírtam. Mert megijedtem, mert megnyugodtam, mert fáradt voltam, mert olyan szívszaggatóan bánatos és elveszett volt. A felsőjébe markoltam mindkét kezemmel a hátán, bújtam és tartottam, amíg a fájdalma darabos mondatonként előmászott belőle. Nem tudtam válaszolni a saját hüppögésem miatt, csak erősebben öleltem, minden ragaszkodásommal és szeretetemmel.
Nem tudott rajtam lecsúszni, mert a végére az én lábaim is feladták, a térdem megrogyott, mentem vele - ugyanúgy, mint eddig is, bármikor -, hogy végül egymásba kapaszkodva térdeljünk és bőgjünk, mint két elárvult gyerek, akiknek már semmi másuk nem volt a világon egymáson kívül. Mert minden szűkebb-bővebb kapcsolati háló ellenére is így volt. Sírtam, mert neki fájt, mert nem tudtam elmúlasztani, érdemben segíteni. Szenvedett és összetört, nekem pedig nem volt ragasztóm.
- Megoldjuk... - nyögtem ki, amikor nagy nehezen csillapodott annyira a saját zokogásom, hogy legalább ennyire képes legyek. - Valahogy megoldjuk...
Ő és én, mi ketten, együtt.
Nem mozdultam, amíg Henry lassan meg nem nyugodott legalább annyira, hogy már nem rázkódott, csak szipogott. És még az után is tartottam, a fejemet az övének döntöttem, vagy épp a nyakába fúrtam az arcom, a bőrébe szuszogva, némán biztosítva az ittlétemről, hogy kurvára nem tervezek sehova se menni. Éreztem az arcomra száradt könnyeket, a szemem még mindig égett, biztos fel is dagadt, és pont olyan szívderítő látványt nyújthattunk, mint ahogy éreztük magunkat.
A hátát simogattam, egyenletesen fel-le, amikor futotta tőlem apró, vigasztaló gesztusra és túlláttam a saját, percekkel ezelőtti, zsigeri rémületemen. Pat azt mondta, elmúlik majd, mert mindig elmúlik. De volt már ennyire sérült és megtépázott valaha? Pat nélkül biztos nem, és én ha akartam volna se vehettem volna át a szerepét.
- Ma nem melózok - dünnyögtem a vállába, majd oldalra fordítottam a fejem, és vagy a nyakát, vagy az arcát, amelyik éppen értem, megcsókoltam. - És azt hiszem Szakállnak komoly vetélytársa lett Borosta - tettem hozzá erőtlenül, egyik kezemet levéve a hátáról, hogy az arcára simíthassak, hogy érezzem a borosta érdes szúrósságát, hadd sercegjen a tenyerem alatt.
Homlokomat a halántékának döntöttem, a kezem még mindig az arcán volt, ahogy lehunytam a szemem és most kicsit másképp próbáltam őt tartani, mint amikor még talpon voltunk. Érzésekkel, energiákkal, a nősténnyel. A légzésem lelassult, minden idegszálammal Henryre figyeltem, energiáim hullámzása ritmust váltott, az övéhez idomult, de nem megalázkodva vagy behódolva, sokkal inkább kísérve, támogatva. Itt vagyok. És amennyire neki szüksége volt erre, úgy nekem is arra, hogy itt legyen.

.:: lost ::.

Mérges lett, mert rá sem néztem. Annyira mérges, hogy az egész kibaszott éjszakára magamra hagyott, hogy elmenjen... szórakozni, vagy bármit is csinálni akárkivel is. Nem érdekelt, próbáltam meggyőzni magam, hogy innentől ezt már nem tartozik rám.
- Te akartad, hogy hozzuk át a PS-t. - feleltem arra, hogy belezombultam a virtuális valóságba ahelyett, hogy vele vagy bármi mással is foglalkoztam volna, amikor megjött a munkából - Áthoztuk, ez lett.
Kicsit azért haragudtam is, mert hát, nem ez volt az első este, hogy nem csúsztam térden előtte, ahogy hazaért, sőt. Bár azt tényleg nem vitattam, hogy a sokadik már mélyebbre vágott, de hogy így? Ennyire? Azt hittem, legalább azt értékeli majd, hogy nem a fürdőben fetrengek, amikor hazaér.
Nem éreztem boldognak. Sem most, sem pedig eddig a pontig, mert én gondoskodtam arról, hogy eltiporjak minden olyan érzést, ami benn életre kelhetett volna, pusztán azzal, hogy mindig rátettem a helyzetre egy lapáttal - ha nem kettővel. És ezért is volt olyan nehéz elhinnem, hogy tényleg boldog lehet, hiába szabotáltam ebben akaratlanul is. De nem akartam sem szabotálni, sem pedig kihasználni, és bárcsak azt mondhattam volna neki, hogy minden szép, csak azért, mert végre minden nap láthatom. Én ezt kurvára nem így képzeltem el, és nem is akartam úgy tenni, mintha kényelmes lenne. Nem szóltam egy szót sem. Nem volt erőm tovább veszekedni vagy ellenkezni vele.
Csak akkor borult meg minden, amikor felhozta az emléktörlést és a saját halálát. Valahonnan rémlenie kellett volna, amikor azt mondta, hogy az előbbi után is biztosan érezné, hogy összetartozunk. De ez nem jutott eszembe, viszont az, hogy nélkülem akár meghalni is készen állna, teljesen letaglózott.
Hezitáltam, szinte könyörögtem, hogy ezt ne csinálja, ne mondja ki, ne érezzen így. Fele annyit sem érek, mint hogy bárki ezt mondja, főleg ne Ő, akit csak boldognak akartam tudni, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy megfosztom önmagamtól. Mert itt és most tényleg nem hiszem el, hogy boldoggá tudom tenni valaha is megint úgy, ahogy arra szükség lenne.
Elbuktam. Megint. A kibaszott domináns hímmel együtt én is összeomlottam, hogy végül a nyakába borulva kezdtem zokogni, egyszerre a saját nyomoromon, és a közös buktatóink miatt. Alig vettem észre, hogy velem sír, miközben bennem túlcsordult minden. A múltam, a jelenem, a nagyon kérdéses jövőm.
Ott ültünk, félúton megrogyva az ajtó felé mindketten: én zokogtam, ő sírt velem együtt, és miközben tovább gyűlöltem magam, a lelkem mélyén valahol megnyugtatott a tény, hogy itt van velem. Még így is, most is, a legmélyebb pontján annak a százhatvanhárom évnek, amit elloptam a világból.
Nem eresztettem, csak kapaszkodtam belé, és a megnyugvás helyett a biztatónak szánt szavai csak újabb kérdéseket vetettek fel. Hogy? Hogy oldjuk meg? Mi az a valahogy? Semmit sem tudtam azon kívül, hogy még ha rosszul is, de az életemnél is jobban szeretem, és ezt neki Pattel szemben képes is vagyok kifejezni bármikor. Hinni akartam neki, de nagyon nehezen ment, és csak a fejem nyomtam a nyakához, a lehetetlennél is megpróbálva közelebb húzni a testét a sajátomhoz. Ez most nem múlt el percek alatt. Ez itt ragadt velem.
Elvesztem a simogatásában, az érintésében, az illatában, a jelenlétében. A zokogás végül szipogásba és mély sóhajokba váltott, ahogy az arcom a nyakánál tartottam, és éreztem a bőre melegségét.
A szavait is felfogtam, de nem volt bennem annyi, hogy mögéjük lássak. Nem hogy azt sem tudtam, hogy épp milyen nap van, de ha Ő azt mondja, hogy ma nem dolgozik, akkor az biztosan így is van. Csak sután bólogattam a tényre, és meg sem fordult  fejemben, hogy esetleg miattam lógja el a munkát. Hiába próbáltam meggyőzni lassan huszonnégy órával ezelőtt ugyanerről.
Ahogy az arcomra vándorolt a keze, csak újabb szégyentől átitatva vallottam be neki a motivációmat.
- Kevesebbe van lemosni.
Vért, kaját, hányást, akármit... Csak emiatt estem neki, az esztétikára meg magasról szartam. De azért a helyzetet kihasználva beledörgöltem megint az arcom a tenyerébe. A háttérben pedig valahol felsejlett az én vörös szemű, kis feketém is így, hogy már nem csak a saját bőgésemmel voltam elfoglalva.
Elhúzódtam. Legalább fél percig bámultam bele a saját feldagadt szemeimmel az övéibe. Mit csinálunk magunkkal... Miért csináljuk ezt... Aztán csak megcsókoltam. A jobb kezem ketrecébe zártam az állkapcsát, mélyeket lélegezve faltam, ha engedte. Amíg engedte. Mert basszameg, nem halhatott meg! Nem. A nőstényem, a feleségem, a mindenem, az életem, a lelkem, és ha másért nem is, érte minden hibámmal együtt élni akarok.
Ha nem tolt el magától, úgy szándékomban állt még mindig az arcát fogva, csókolva annyira lőre nyomulni, hogy hátra döntsem a földön. A lábai közé férkőzni, és hiába voltunk mindketten teljesen lestrapáltak, még így is a lábai közé férkőzni, és úgy lökni, dörgölni magam neki, mint a "nászéjszakánk" kezdetén. Nem biztos, hogy jó lenne. Nem biztos, hogy kellene. Nem biztos, hogy úgy tudok teljesíteni, ahogy szoktam. De mindezek után minden sejtemmel vágytam rá, menedékem volt a világ elől, az utolsó bástyám, amit végül nem hagytam el önszántamból. Egy szavam sem volt, csak tettem, amit éppen éreztem, hogy tenni akarok. Mert hát, a gondolkodás nem az erősségem, ugyebár. Főként nem részegen és kialvatlanul, egy átvirrasztott este után. De nem akartam, hogy meghaljon. Azt akartam, hogy olyan élő legyen számomra, amennyire csak lehetett. De (talán) megint nem volt a legjobb döntés így nekiesni a vágyaimnak.

//400           //

A halálom lehetőségének felemlegetésével valami gát végleg átszakadt benne, az pedig egy tized másodpercig sem volt kérdés, hogy fogadom az ölelését, viszonzom, és megtartom, amíg a lábam bírta. És utána is kapaszkodtam belé - vagy inkább Ő belém. Lényegtelen volt, csak az számított, hogy nem eresztettük egymást, hogy hiába sírtam vele, érte, valahol akkor is örültem, hogy ezt is megosztotta velem, hiába nem volt fölötte teljes kontrollja. Azt hiszem, kicsit úgy voltam ezzel is, mint az első estés hányásával: jöjjön csak ki, adja ki. Ettől sem fog varázsütésre elmúlni, megoldódni minden, de talán kis időre könnyebb lesz valamivel. És ilyen kis lépésekkel, némi kitartással és szerencsével kievickélünk ebből.
Simogattam, ahogy csillapodtam, jobban tudtam Henry nyugtatására figyelni. Az arcára simítottam, kis oldás gyanánt megjegyzést tettem az arcszőrzetében beállt változásra. Tetszett - ezt sose rejtettem volna véka alá, de most egyenesen fontosnak éreztem, hogy tudja. A szándékommal ellentétben viszont árnyalatnyi elégedettség, vagy felvillanó egó helyett szégyent éreztem felőle. Hamarosan pedig azt is megtudtam, miért.
- Még mindig bejön - jelentettem ki az indokától teljesen függetlenül, vagy inkább annak ellenére.
Akármilyen mély gödörben is gubbasztottunk éppen, az alapok akkor is ugyanúgy ott voltak. Szeretem és tök mindegy, mi van, nekem akkor is ő a legvonzóbb hím. Mindenki más szürke kisegér hozzá képest a szememben.
Energiáim az övéihez simultak, a nőstény is vele volt, miközben arcát jobban, erősebben a tenyerembe fordította, pontosan úgy, ahogy szokta. Csak kicsit kevésbé összetörten, kicsit kiegyensúlyozottabban, kicsit jobban önmagaként. Engedélyeztem magamnak, hogy elvesszek a pillanatban, és Henryt se rángattam ki belőle, ha már egy cseppnyi talajt talált, ahol megvethette némileg a lábát. Már nem csak a simogatással, hanem energiáimmal, a nősténnyel is ott tudtam lenni neki.
Nem tudom, hogy mindez hozta-e elő belőle, vagy valami más lehetett mögötte, nem kérdeztem. Meg se pisszentem azokban a másodpercekben, amikor csak nézett rám. Valahol talán még viccesnek - vagy inkább tragikomikusnak - is gondoltam volna, ahogy két kisírt, feldagadt szemű szerencsétlen ül és néz egymást. Egyszer. Majd. Talán a jövőben valamikor... Most csak néztem a barna szempárt, amiben annyiszor láttam gunyoros csibészséget, kaján örömöt, végtelen szerelmet és semmihez sem fogható vágyat. Mind nekem szólt, mind az enyém volt, és tudtam, hogy a mélyben még mindig megvan, csak... el kell jutnom hozzá. El fogok jutni hozzá, felhozza nekem - mindkettőnkért.
Azonnal lehunytam a szemem, ahogy megcsókolt, sóhajtottam, amikor megéreztem állkapcsomon a kezét, az ismerős kis szorítást. Az idők végezetéig csókolhatott volna, főleg ilyen éhséggel, mert tök mindegy, mennyire voltam álmos, ezért bármeddig képes lettem volna fennmaradni. Viszonoztam a csókját, ajkának minden kis rezdülését, bal kezem, amit az arcán tartottam, nyaka oldalára csúszott, majd hátra vittem a tarkójával, a jobbal elől a felsőjébe markoltam.
Újabb sóhaj hagyta el a szám, halt bele a következő csókunkba, amikor nyomulni kezdett, hátra döntött, le a padlóra. A lábam közé furakodott - nem mintha bármiféle ellenállást mutattam volna -, készségesen tártam szélesebbre előtte a combjaim, hogy aztán felnyögjek, amikor nekem nyomta magát. Olyan nagyon leszartam mindenféle kimerültséget. A borostája az ajkam, az állam, az orrom alatti puha bőrt dörzsölte, miközben az ölemre nehezedett. Rövid körmeim a tarkójába mélyedtek, mielőtt kevesen a hajába markoltam volna, jobb kezemmel eleresztettem a pólóját, helyette végigsimítottam derekán, hogy lentebb rámarkoljak a fenekére. Nem voltak gondolataim, nem is hiányoztak, minden, amire, akire szükségem volt, épp fölém hajolt, rám nehezedett altestével. Ösztönös mozdulattal emeltem meg kissé a csípőm, ha lökött a sajátjával, azért, hogy még jobban érezzem, ha nem, hát azért, hogy mozduljon.
De ennél jobban nem siettettem, nem erőltettem. Mentem vele, viszonoztam mindent, pontosan olyan természetességgel, ahogy már első alkalommal, a zuhany alatt is tettem. Vezess, követlek, a legkisebb kételkedés nélkül.

Nem gondolkodtam, csak tettem, amit az érzéseim és az ösztöneim diktáltak, azzal a plusz ösztönzéssel, hogy így is tetszettem neki. És a közös sírás-zokogás után bármiféle mélyebb lelkizés helyett csak rá vágytam. Így. Ahogy volt. Életben, forrón, nem kihűlve és holtan, ahova kívánta volna magát, ha kiteszem a lábam a küszöbön. És azt hiszem, hogy ez a tény táplálta és fűtötte a vágyaimat is, amikor ráfogtam az arcára, szinte börtönbe zártam, csak azért, hogy elvehessem, hogy adhassak neki, hogy gondolkodás nélkül tegyem azt, amire vágytam. A szürkével együtt támadtuk le Őt,  nőstényünket, aki már pontosan úgy nem akarta az élet szar humorát elviselni nélkülünk, ahogy mi sem nélküle.
Úgy csókoltuk egymást, mintha enélkül már egyikünk sem tudna létezni. Ahogy én az arcát markoltam, ő úgy kapaszkodott a pólómba és a tarkómba. Vágyakozó nyögéssel nyomultam felé, mert akartam és mert az Ő mozdulataiból is úgy éreztem, hogy szinte magára akar húzni. Tényleg nem gondolkodtam, és ez jó volt így. Pillanatok alatt söpört le mindent az asztalról az éhség, amivel csak Dakotára vágytam és a fogadtatás, amivel felkínálta magát, bármiféle ellenérzés vagy ellenkezés nélkül. A lábai közé furakodtam, és miközben még mindig hevesen csókoltam, egyre erősebben nyomtam neki magam. Minden mozdulata csak olaj volt a tűzre, halkan morrantam, ahogy a körmei a bőrömbe vájtak.
Ráharaptam az alsó ajkára, mielőtt egy hatalmas sóhajjal rávettem volna magam, hogy eltávolodjak tőle annyira, hogy fél kézzel hátra nyúljak a lapockámhoz, megragadjam a felsőmet és egyetlen mozdulattal lerántsam magamról, mielőtt megint megcsókoltam volna, rövidebben, mert az ajkai helyett most a nyakát faltam fel. A bőre még magán hordozta a könnyeim sós aromáját, de ez most nem számított, hiszen pont ezeket a friss emlékeket vágtuk mindketten a sufniba azzal, ahogy egymásnak estünk.
Nem mintha bármelyikünknek szüksége lett volna elnyújtott előjátékra ezen a ponton, igazából az volt a "bajom", hogy még arra a kis időre is nehezemre esett eltávolodni tőle, hogy levetkőztessem, legalább alul. Éppen ezért heves, szinte kapkodó mozdulattal térdeltem fel, szemeimben ezüst fénnyel kapkodva le róla a szakadt farmert, aminek a gombjával semmi affinitásom nem volt baszakodni, szóval csak feltéptem, ahogy volt, aztán lerántottam róla a bugyijával együtt. Ha Ő eközben megszabadult volna a felsőjétől, annak örültem, ha nem, hát felőlem maradhatott rajta. A saját nadrágommal még annyit sem vesződtem, mint az övével, épp csak annyira toltam le mindent, ahogy szabad utam legyen. Mert kellett. Annyira, hogy a most és az azonnal is túl későnek számított már. A combjaira markoltam, megemeltem a csípőjét és egész egyszerűn magamra húztam. Ott, a földön az ágy vagy legalább a kanapé helyett.
Hátravetettem a fejem, ahogy szinte megváltást hirdető hörgéssel végre benne voltam. Megérkeztem. És ahogyan ezt az érzést felfedeztem, mindkettőnk éhségébe takarózva helyezkedtem otthonosan benne, kiélvezve a pillanatot, erősebben markolva a combját. A világon semmi sem számított, csak ezek a pillanatok, ő és én, mi és minden élvezet, amit adtunk egymásnak, el tudtunk venni egymástól.
Amint kellően belaktam, szinte már fenyegető vadsággal az állat szemei mögött néztem le rá, mintha csak azt kérdeztem volna, hogy ugye tudja, hogy most mi következik... Hát persze, hogy tudja. Miért is ne tudná... Eleresztettem a combjait, hogy szinte azonnal újra letámaszkodjak mellé. Egyik kezemmel a hajába markoltam, és már az első, erőteljes lökéseim közben az ajkai közé sóhajtottam. Nem fogtam vissza magam, hangosan nyögtem, akartam, hogy ő is hangos legyen. Hallani akartam, mert minden, amit itt és most műveltünk, szöges ellentétben állt a halál, a szomorúság és a fájdalom csendjével, amit mindkettőnk életéből ki akartam űzni. Még ha átmenetileg is, de feltölteni azt a bennünk tátongó lyukat, amit a közös sírás vájt mindkettőnk lelkébe.
Mivel nem gondolkoztam, így fogalmam sem volt arról, hogy mit váltok ki mindezzel Dakotából. Ha az energiáiból nem is tudtam ebben a ködben kiolvasni semmit, a nevemet meghallottam, és ha bármiért rám szólt, képes lettem volna megállni, és a valóság talajára visszatérve figyelni rá. De ha nem szólt... Akkor csak szüntelenül és mohón csókolva hajtottam felfelé minkettőnket.

Nem csak szinte, hanem teljes mértékben magamra akartam húzni, a súlyát érezni, mindent, amit Ő volt, amit adni tudott, amit adhattam. Meg se próbáltam már okos lenni, szarok az észre, az óvatoskodásra, majd lesz, ami lesz. Most csak akartam, vágytam rá és azon kívül semmi sem érdekelt, minthogy ezt színtisztán éreztessem vele. És megkapjam Őt.
Kurtán, elégedetten mordultam, amikor az alsóajkamra harapott, ez váltott kissé panaszos nyögésbe, amikor elhúzódott tőlem. De csak azért, hogy megszabaduljon a felsőjétől - oké, ezt szabad, ez jó, ebben nem állítom meg. Végignéztem volna rajta, de hamar újra rám hajolt és csak a zihálásunk maradt. Oldalra fordítottam kicsit a fejem, jobban a nyakamhoz férjen, miközben ujjaim a hátába mélyedtek - kár lett volna a tetoválásért, így nem karmoltam -, másik kezemmel a fenekét gyúrtam, szavak nélkül bíztatva. Egyre türelmetlenebbül, mert a két farmer anyagán keresztül messze nem érezhettem őt eléggé.
- Vedd le! - morrantam türelmetlenül, azzal egy időben, hogy felemelkedett.
Ezen a ponton tök mindegy volt, hogy mit vesz le és melyikünkről, csak muszáj volt több csupasz bőrfelületnek érintkeznie, mert ez így rettentő kevés volt. Az ezüstre rubinnal válaszoltam, az ajkaimba haraptam, amikor minden  finomkodás nélkül tette tönkre a nadrágom, hogy mielőbb kiszabadítson belőle. Energiáim nagyot lobbantak, megemeltem a csípőm, hogy könnyebb dolga legyen, és amikor már a combomon húzott lefelé farmert, bugyit, megszabadultam a pulcsimtól és a melltartómtól.
Felhevültségtől kipirulva figyeltem, ahogy kapkodva letolta magáról a minimum mértékig a nadrágját, és ami rám várt, attól gyorsan megnyaltam a szám. Hízelgő volt, és ha lehetett, még jobban beindított, hogy már nem csak farmereken keresztül érezhettem, hanem láthattam is a felajzottságának egyértelmű bizonyítékát. Meg a kidolgozott izmokat végig... Több órát tudtam volna csak azzal tölteni, hogy gyönyörködök benne, igen, még mindig, ennyi idő és ennyi együttlét után is.
Szinte égett a bőröm a combomon, ahol hozzám ért, határozottan rám markolt és minden további nélkül magához, magára húzott. A hördülésével együtt hangosan felnyögtem, a hátamat homorítva emelkedem meg kicsit a felsőtestem, nyöszörögtem, ahogy a szorítása erősebb lett, és örömmel lenéztem volna magunk közé, de képtelen voltam elvenni a pillantásomat az arcáról.
Egy szót se szóltam, csak élveztem az ismerős, állatias arckifejezést, a róla leolvasható nyers vágyat, ami látszólag semmiféle tiltakozást nem tűrt, mégis azonnal leláncolta volna, ha az kérem. Fasz lettem volna ilyesmit kérni. Kívánalomtól ködös tekintettel néztem rá. Finoman megremegett a combom belső oldala a várakozástól, ami satnya pár másodperc alatt is elviselhetetlenné nőtte ki magát.
- Henry! - szóltam rá rekedten, sürgetőn, és igazából fölöslegesen, mert szinte azonnal újra kétoldalt a fejemnél támasztotta magát.
Ha lehetséges volt, még jobban beindultam attól, ahogy a hajamba markolt, és nem csak a mozgása, de a csókjai is erélyesek követelőzőek voltak. Nyöszörgésre és nyögésre futotta csak tőlem, egyetlen értelmes szavam se maradt, csak az élvezetem, az örömöm hangjai, mert napok óta most először éreztem Őt igazán önmagának. Arról nem is beszélve, hogy milyen régen voltunk utoljára így együtt. Az, hogy közben a seggem törte a padló, neki meg esélyesen a sebesült térde nem örült a kemény felületnek, sokadlagos volt.
Markoltam és gyúrtam azt a harapnivaló fenekét, mohón csókoltam, lélegzetvételnyi szünetekre szakadva csak el, ha nem döntött másképp. És nem volt elég, sose volt elég, mert mindig többre és többre vágytam tőle.
- Még... - követeltem, kértem, könyörögtem, és közben maximálisan kiélveztem, ahogy vadul, az ösztönnek engedve űzött mindkettőnket a cél felé.
Mondtam volna, hogy fordítson meg, hogy intézzük el a dedikálást, hogy hadd szopjam le, mert mindet akartam, mindre sóvárogtam, Henryt akartam mindenhogyan. De megint nem bírtam annál az egy szónál többet kinyögni, annyi pedig még a ködös tudatom határára is eljutott, hogy jelen állapotunkban kizárt, hogy többet bírjunk. És igazán semmi okom nem volt panaszra, amikor azon kívül, hogy nyögtem, olykor elsuttogtam, hogy "még", és kapaszkodtam belé - fél kézzel a hátsójába, másikkal immár a hajába -, semmi más nem kellett. A lökései erősek, ütemesek voltak, egyre fokozódtak, és hiába imádtam nézni közben Henryt, reflexből hunytam le a szemem, amikor az orgazmus utolért. Ugyanilyen ösztönös volt a mozdulat is, amivel kicsit hátra feszítettem és oldalra fordítottam a fejem, a gyönyör hullámai közt remegve felkínálva neki a nyakam.
Ha rám hajolt, harapott, a mellkasa az enyémnek nyomódott és volt már ilyen korábban is, de most kifejezetten érzékeny voltam mindenre, ami tőle jött, ami Ő volt. Az, hogy a mellbimbója az enyémnek súrlódott, újabb élveteg nyögést csalt ki belőlem, az orgazmusomnak pedig plusz lökést adott. Kikészített. És olyan kibaszottul jól esett!