Idejét sem tudom, hogy mikor léteztünk utoljára ebben az egyébként tőlünk teljesen megszokott összhangban. Onnantól, hogy az ujjaim közé szorítottam az arcát, mintha minden megszűnt volna. Mintha az elmúlt másfél hét meg sem történt volna, és mintha nem várna pokoljárás ezek után. Csak élveztem, hogy azt csinálok vele, velünk, amit akarok, amire vágyom, és hogy Dakota mindent úgy fogadott, mintha a gondolatait, a vágyait olvasnám. Talán így is tettem.
Már a vetkőzésem előtt is teljesen készen álltam rá, és abból megítélve, ami belőle tárult elém, egyértelmű volt, hogy a világon semmi szükség arra, hogy bármivel is tovább húzzam mindkettőnk idejét. Arra viszont egyáltalán nem volt kapacitásom, hogy túl sokáig gyönyörködjek, mert érezni akartam, el akartam venni úgy, ahogy éppen volt, a padlón térdelve előtte és fölé magasodva, mintha csak a prédámra készülnék lecsapni.
Türelmetlen volt, amire csak figyelmeztetően morrantam egy kicsit, és rászorítottam a combjára. Ne most, mi amor... Még egy kicsit el akarok veszni az első érzésekben, benned, a húsod remegésében. Érezni akarok mindent, kiélvezni, mert már annyira rég volt ilyen, és már annyira rég éreztem mást a haldokló lelkem letargiáján kívül. De nem tartottam fel sokáig, nem várattam feleslegesen egyikünket sem. Mert hát, végső soron ennél még sokkal több várt mindkettőnkre.
Minden. Ahogy ráhajoltam és a hajába markoltam, minden korlát nélkül, hevesen mozogva kényszerítettem ki belőle az élete, az élvezete hangjait. Az apró részletekre azonban nem tudtam ügyelni. Nem fogtam fel minden könyörgő sóhaját a nyögések közt, azt sem, amit a fenekemmel vagy éppenséggel a hajammal művel. De mégis, az összes apró dologból összeálló nagy egész megőrjített, és ha bosszankodó él is keveredett néhány morgásomba, azt csak azért volt, mert mindkettőnkön éreztem, hogy ezt a reggelt nem fogom tudni az örökkévalóságig elnyújtani. Ahogy körém feszült, ahogy éreztem az energiáiból, a hangjából, az illatából, az egész lényéből, már közel jár, tudtam, hogy ezúttal nem hogy utána érek célba, de ügyelnem kellett rá, hogy ne érjek be előtte. És mintha csak hallotta volna ezen elhatározásomat, a vég küszöbén felkínálta nekem a nyakát, és ez elég plusz elfoglaltságot adott ahhoz, hogy le tudjak maradni annyira, amennyire kellett.
Haraptam. A szürke agyarai metszették a nyakát, az érzéstől és a vére ízétől végigeszaladt a hideg a gerincem mentén. Az enyém. Kurvára az enyém, én mg kibaszott nagy idióta vagyok, amiért megfordult a fejemben, hogy itt hagyjam. Mert jót akartam neki. Hát, kell ennél jobb? Nm, nyilván nem is kellhet.
Ahogy megéreztem, mennyire lüktet, mintha víz alól buktam volna fel, úgy hajtottam hátra a fejemet levegőért kapkodva. Én sem bírtam nyitott szemmel elmenni, hiába borult sötétbe előttem a világ, mégis szikrákat láttam a lelki szemeim előtt, ahogy hatalmas megkönnyebbüléssel eljutottam a végső lökésekhez. Még kétszer mozdultam, mintha nyomatékosítanám az élményt, mintha teljes megelégedésben úsztam volna az utolsó hullámokon. Már nem is emlékszem, mikor esett ennyire jól bármi is.
Kellett egy perc, hogy felette támaszkodva kifújjam magam. Úgy fél perc környékén jutottam el odáig, hogy a szememet is ki tudtam nyitni, hogy Dakota írisziben veszhessek el, az utolsó mélyebb lélegzetvételeim közben. Ez most... Tényleg megtörtént? Tényleg így történt meg? Minden gond és baj nélkül vagy csak álmodom? Ha igen, akkor kurvára remélem, hogy egy darabig még nem fogok felébredni. Mert amióta csak megcsókoltam, csak ő létezett a számomra, csak mi itt, a loftban, a világra és annak gondjaira pedig magasról szartam. Aztán valami olyasmi történt, amire szerintem egyikünk számított volna. Elnevettem magam.
Fáradtan, kielégülten kacaráztam, a mellkasom egyre csak az övének nyomódott, közben pedig kicsit helyezkedve a tenyereim közé fogtam az arcát. Minden olyan volt, mint régen.
- Szeretlek, te kis szar...
Megcsókoltam. Vagyis, csak próbáltam, bár a fel-felbukkanó kis kacagásoktól elég nehezen ment. Tényleg csak ennyi kellett? Egy holt fáradt, részeges és vad menet ahhoz, hogy újra visszatérjek önmagamhoz? Létezik ilyen?
Felszabadult sóhajjal csúsztam kissé lentebb, hogy teljesen rátehénkedve a mellkasára hajthassam a fejem, pont ráláttam így a bejárati ajtóra, miközben az arra eső kezemmel Dakota felkarját cirógattam. Minden csendes volt. Olyan... békésen csendes. Minden pillanatot élveztem, de az is feltűnt, hogy egyre nagyobbakat pislogok ebben a megnyugvásban. Prosztóság lett volna úgy ráaludni Dakotára, hogy ő van a padló szarabbik oldalán, de ha csak nem rázott fel, akkor egészen biztosan el-elbóbiskoltam egy kicsikét. De remélem, hogy protokollból meg jófejségből nem fogja hagyni, hogy a következő hat-nyolc órán keresztül a padlóba préseljem.

A harapásával végem volt, a pillanat teljes lett. A szorításom lazult, kedvesebb lett, de nem kevésbé ragaszkodó, egyszerűen: megérkeztem, nem sokkal utánam pedig Henry is. A vérem vékony csermelyekként folyt le  a nyakam oldalán, a párom körül lüktettem, aki épp a fejét hátrahajtva élvezett, az illata pedig újból úgy keveredett az enyémmel, ahogy mindig. A szürke energiái elbűvöltek, minden sajgón ismerős és megszokott volt, én pedig belesüppedtem a pillanatba, mint egy hatalmas, puha ágyba.
Pihegve kapkodtam levegő után, Ő is kifújta magát, részemről pedig közben már kezdődtek is a cirógatások, felkar, hát, derék utat bejárva, egyszerre akaratlan jutalomként és szándékos köszönetként. Minden túlgondolás vagy aggodalom nélkül tudtam megélni az egészet, és most sem pörögtem semmin, csak léteztem ebben a teljesen váratlanul megtalált békében. Azt hiszem, ugyanezt láttam Henry szemében, amikor rám nézett, amellett, hogy rácsodálkozott kicsit az előbbiekre.
Finom, kielégüléstől álmos - igen, csak ettől, semmi másról nem voltam hajlandó tudomást venni - mosolyra húztam a szám, egyik kezemet pedig az arcára simítottam. Végre megint megtaláltam. Vagy Ő engem, teljesen mindegy. Újra láthattam Henryt, éreztem a szürkét, az energiái nem csak haldokolva vánszorogtak, élet volt bennül és a tekintete... már nem csak azt a kétségbeesett, feneketlen ürességet láttam, hiánnyal és bánattal vegyülni. Ennyi is bőségesen elég volt. Elég erőt és reményt adott minden folytatáshoz, a nehezebb napokhoz, amik esélyesen jönni fognak még úgyis. Mert oké, hogy jó vagyok, de azt még én se hittem, hogy csoda-csiklóm meg varázs-vaginám van, amik egy kielégítő szexszel Henry minden búját-baját feloldják. Szép is lett volna.
De most ezzel nem törődtem. Ha akartam volna se tudok, mert egyszer csak nevetést hallottam. Talán el se hiszem, ha nem látom, pedig pontosan ismertem ezt a hangot. Ezt az érces, rekedtes nevetést, amit sok év cigije és piája tett ilyen ellenállhatatlanná számomra. A szívem örömmel csordult túl, a szemem kissé könnybe lábadt, mert bassza meg, úgy hiányzott a kacagása! Energiáim felszikráztak, és ahogy közölte, hogy szeret, minden sokkal fényesebbnek, szebbnek tűnt.
- Én is szeretlek... arrogáns... pöcs - motyogtam vissza mosolyogva a csók közben szünetekben, amiket csak a fel-feltörő kis nevetései tettek lehetővé. - Demég... mennyire!
Lejjebb csúszott, rám feküdt, és amíg ő a felkaromat cirógatta, addig én a hátát, olykor a tarkóját. Éreztem - nehéz lett volna ebben a pozícióban eltéveszteni -, hogy egyre egyenletesebben, egyre mélyebbeket lélegzett. Ami tök oké lett volna, csakhogy:
- Henry, imádom, ahogy rajtam szunyálsz, de feltöri a seggem a padló - túrtam a hajába némi kuncogás közben. - Az ágyban kényelmesebb - noszogattam kicsit -, és addig alszol rajtam, ameddig csak akarsz, querido.
Ha félálomban felemelte a fejét, magamhoz húztam egy csókra, amolyan útravaló üzemanyag gyanánt, és ha hagyta, hogy felkeljek, hát kapott még egyet, mert olyan kis együttműködő. A háló felé menet előtúrtam a telómat a tegnap este csak úgy ledobott dzsekim zsebéből és küldtem egy gyors "összeszedtem valami vírust, ma nem tudok menni" üzenetet a főnöknek, repülőüzemmód be, aztán slattyogtam tovább a szent cél felé.
Nem zavart, ha a kis kitérőm miatt Henry előbb fogott ágyat, nem zavartattam magam. Mellé másztam, hozzá bújtam, és voltam akkora izé, hogy a fülét harapdálva, hátát-vállát cirógatva piszkáltam egészen addig, amíg rám nem feküdt, ahogy a nappaliban. Bár lehet nem kellett különösebb ösztönzés, azzal is tökéletesen ki tudtam egyezni.
A hátát cirógattam, boldogan ébren maradtam volna megint, még tovább, hogy teljesen biztosra vehessem: zavartalanul alszik. Csakhogy a tegnap este miatt eleve fáradtan állítottam haza, a kielégítő szex utáni kellemes kóma pedig nem lendített az ébren maradási szándékaimon.
- Szeretlek... - dünnyögtem még, mielőtt egy utolsó szusszanással megadtam volna magam az alvásnak.
Hát, ha azt hittem, hogy két éjszakával ezelőtt sikerült jól aludnom részeg-bújós Henry mellett, nagyot tévedtem. Kimerültségtől, megnyugvástól és a férjemből való töltekezéstől mélyen húztam a lóbőrt, talán még hortyogtam is - rohadt fáradt voltam. Legfeljebb egy-egy sóhajjal, némi mocorgással reagáltam, ha Henry helyezkedett, és reméltem, hogy álmában nem fordult le rólam, mert a legjobb takaró volt a világon. Nekem. Csakis nekem. Mintha hetek óta először lettem volna igazán itthon. Ennek örömére pedig délig biztosan képes voltam minden további nélkül aludni, ha csak nem történt valami Henryvel, ami felriasztott.

Ha reálisan nézzük a dolgot - bár miért néztem volna úgy, alapvetően sem szokásom -, akkor az egész eufóriámnak nagyon is egyszerű okai voltak. Kielégültem, kimozogtam magam, (átmenetilg) levezettem a bennem gyűlő stresszt, éreztem a bőrét, szerelmes voltam, és ez mind-mind kisebb-nagyobb mértékben olyan hormoncunamit robbantott bennem, amitől tényleg úgy éreztem, hogy a világon semmi bajom nincs, és csak az itt és most számít. Elnevettem hát magam, és ez csak még jobban fokozódott, ahogy Dakota erre való reakcióit felfogtam. Csókolgatni kezdtem, elhalmozni a saját örömömmel, amibe az övé is belevegyült. Játékos duzzogással morogtam bele a csókokba, ahogy arrogáns pöcsnek nevezett, és hogy méltó legyek a nevemhez, bosszúból még röviden az ajkába is haraptam. Elégedetten, egésznek érezve magam helyezkedtem el rajta, mert képtelen voltam csak úgy felkelni: nem akartam megkockáztatni, hogy az egész egy pillanat alatt véget érhessen. Inkább csak élveztem a simításait, és egyre közelebb kerültem a teljes, békés kidőléshez.
- Mmm, punci vagy. - közöltem vele, miközben a hajamba túrt, aztán egy nyögős szusszanással felé fordítottam a fejem, lassan indulásra készen - De ennek az ajánlatnak nem tudok ellenállni.
Álmosan elmosolyodtam, visszacsókoltam, és nagy nehezen összeszedtem magam annyira, hogy négykézlábra lökjem magam, és hagytam, hogy Dakota kimásszon alólam. Már épp kezdtem volna nagy kómásan rendesen megszabadulni a mg mindig rajtam lévő nadrágomtól meg zokniktól, de újabb csókkal akasztott meg, de cseppet sem bántam.
Amíg Ő a telefonjával szöszölt, én sikeresen levetkőztem, és betántorogtam a hálóba, nagyot nyekkenve dőlve el, mint egy bicikli, és már becsukott szemekkel vártam, de ahogy hallottam a lépteit, mindét kezemmel felé nyúltam a levegőben, szótlanul sürgetve a nőstényemet. Na, mi lesz? Gyere már... Dakota pedig jött és mászott, hozzám bújt és szó szerint a fülemet rágta, hogy tényleg ráfeküdjek. Kuncogtam, ahogy kicsit csikizve baszogtott.
- Jól van, megyek már, megyek...
Morranva másztam fel rá, és helyezkedtem úgy, hogy minkettőnknek kényelmes legyen. A saját fáradtságom és a bőre forrósága innentől kezdve engem is nagyon hamar elnyomott.
- Helyes...
Szusszant egy utolsót az arrogáns pöcs, aztán Dakotával együtt úgy aludtam el, mintha kötelező lett volna.
Előbb ébredtem nála, annál a prózai oknál fogva, hogy úgy kellett brunyálnom, mintha egy vízilóbébi nyomná a hólyagomat. Kurvára nem örültem neki, főleg azért nem, mert ezzel az érzéssel egy csomó más kelletlen dolog is belém hasított, amiktől hajnalban úgy éreztem, hogy sikerült megszabadulnom. Faszom.
Kócosan, szédelegve vonszoltam ki magam a fürdőbe, ahol aztán dolgom végeztével a mosdókagylóra támaszkodva néztem végig a pofámon. Levakartam a szám széléről némi alvadt vért, de annyira nem vettem a fáradtságot, hogy kinyissam a vizet és rendesen megmossam az arcom. Fájt a fejem... megint. A csendes loft szint üresen kongott, valahol a benne szuszogó Dakotával, olyan volt, mint bármelyik eddigi vasárnap reggel, csak hát... Hiányzott belőle keserű érzés, hogy néhány óra múlva mennem kell. Nem tudtam, mennyi az idő, bár igazából... kurvára nem is számított.
Igyekeztem a lehető legkevésbé zajosan kávét csinálni, közben pedig a hajnal képei jártak a fejemben. És amikor már bögrébe töltöttem a feketét, meg persze egy adag whiskyt, egy fáradt sóhajjal túrtam a hajamba, és azon kezdtem filózni, hogy ha csak Dakota nem ébred fel, mire kicsit magamhoz térek, talán nem sértődne meg, ha különleges ébresztőt kapna, ha már egyszer itthon maradt. Vagy ha fel is ébred, nem lesz ellenére egy tisztességes reggeli sem. Mit reggeli? Gondolkozzunk nagyban. Lehetne akár egy egész napos lakoma is, ha rajtam múlott. Vissza akartam kerülni a létezés azon pontjára, amit sikerült előhoznia belőlem, és úgy éreztem, hogy ezért bármit képes vagyok megtenni. Szóval... ha nem kelt fel, úgy a kávé-cigi után visszabújtam mellé az ágyba, hogy a testén simítva, a nyakát finoman csókolva ébresszem fel, hívjam magamhoz a kis feketémmel együtt. Ám, ha mégis felkelt, akkor (kivételesen) csapot-papot ott hagyva pattantam fel a székből, és vágtattam be hozzá a teraszról.
- Hátszia...
Így vagy úgy, de egy reggeli csókot mindenhogyan megérdemelt, és mellé a ház ajándéka gyanánt a fenekébe markolást, amivel megpróbáltam magamhoz préselni.

Imádtam, ahogy rám várt: az ágyhon heverve, felém nyújtott karokkal... Energiáimban öröm szikrái cikáztak, és minden fáradságom ellenére, széles mosolyra húztam a szám. Bemásztam mellé, a nőstény hangján halkan, röviden nyüszítettem, ahogy hozzá bújtam és a fülét kezdtem csócsálni, hogy ugyan moccanjon még, csak egy kicsit helyezkedjen a kedvemért, meg mert ő is szerette így. El akartam nyújtani az időt, amíg mindkettőnknek ugyanúgy, ugyanaz a jó, minden keserűségről megfeledkezve, vagy legalább félretéve azokat.
Kuncogtam azon a magabiztos reakción, amit a "szeretlek"-emre adott, majd Őt cirógatva, békére lelve aludtam el vele együtt.

Csütörtökön déltájt ébredni olyan luxus volt, amit az utóbbi hónapokban nem igazán engedhettem meg magamnak - kösz, munkás élet. Az se mostanában fordult elő, hogy Henry ébresztett.
Észleltem valahonnan az álom pereméről, amikor felkelt és otthagyott, a szoba levegője hűvösnek tűnt a testmelege után, libabőr futkosott rajtam tőle, de ahhoz túl lusta voltam, hogy betakarózzak. Különben sem paplanra volt igazán szükségem, hanem Henryre. Így amikor a matrac besüppedt, hullámzott a súlya alatt, amikor megéreztem a kezét a testemet a száját a nyakamon elégedetten sóhajtottam és ösztönösen mozdultam bele mindkettőbe. Kissé még erőtlenül túrtam a hajába, a mély lélegzetű sóhajból pedig vágyakozó nyögés lett, amikor a fenekembe markolt.
- Gyereide - dünnyögtem a szeretett "hátszia"-ra válaszképp, és éhes csókra húztam magamhoz.
Azt hiszem, még nem ébredtem fel teljesen, de nem is kellett. Így is éreztem mindent, amit akartam, a nőstény nyüsszentve bújt, simult és csábított, készségesen ment a szürkéhez. Közben a csípőmmel félreérthetetlen mozdulatokat tettem, nem kellett Henrynek különösebben erőlködnie azon, hogy magához vonjon, simultam én automatikusan, ösztönösen. Ha nem eleve úgy feküdt, akkor addig mocorogtam, amíg nem került a lábaim közt, hogy aztán a combjaiba akasszam őket és rájuk szorítva igyekeztem még közelebb húzni őt magamhoz.
Nem gondolkodtam. Nem is akartam, meg egyébként is még túlságosan kómás voltam hozzá, de a testem felébredt és azonnal Henry után sóvárgott.
- Éhes vagyok - motyogtam a szájába szinte panaszosan, a legnagyobb eredményem pedig az volt, hogy képes voltam szétválasztani a szavakat, ahogy kiejtettem őket. Ha az árulkodó illatom nem győzte volna meg, hogy miféle reggelire gondoltam, a gyomorkorgás hiánya talán feltűnt, meg a harapósabb csókok.
Amilyen lassú-lustán ébredtem én, olyan könnyedén és pillanatok alatt a kéjvágyam Henry iránt, és azt tehetett velem, amit csak akart. Mindent a magaménak akartam.
- Fordíts meg! - ziháltam a kétszavas mondatoknál maradva, és bár ezt egyedül is meg tudtam volna tenni, de érezni akartam, ahogy ellenállást nem tűrve hasra fordít, a matracba nyom és a magáévá tesz.
Akkor se panaszkodtam, ha nem tette meg, ha másképp akarta, csak vegyen el mindent. Követelje. Sajátítson ki.
Semmi más nem érdekelt. Semmi mással nem voltam hajlandó foglalkozni legalább addig, amíg még ágyban voltunk. Tudtam, a lelkem mélyén, az agyam hátsó zugában még így is tudtam, hogy ez... hiába igazi, csak átmeneti. Menekülő út, amit együtt fedeztünk fel, amiben mindketten a régi módon lehettünk önmagunk, mégis új, mert nem szimplán öröm volt, a vágyak kiélése és az egymás iránti érzéseink megélése, hanem menedék is. Mindkettőnknek szüksége volt rá, neki, hogy idővel visszataláljon, nekem, hogy végig el tudjam kísérni és elég erős maradjak, szükség esetén helyette is.
Gyere, bújjunk el még egy kicsit.

- Menjünk el reggelizni - dobtam be, miután mindketten kielégülten szuszogtunk. - Mit szólsz?
Gondoltam kihasználom, hogy épp jobb hangulatban van és megpróbálom kicsit kicsalni a négy fal közül. Amíg még nincs benne - annyi - pia, kisimultabb és kielégült. Lehet, hogy csak egy-két óra az egész, vagy talán annyi se. De szerettem volna a legtöbbet kihozni belőle mindkettőnk számára, legalább egy töredékét megmutatni Henrynek abból az életből, ami itt várt rá: velem, mellettem.
Ezt egy kicsit talán erőltettem, hogy legalább kóstolója legyen, ha röviden is.

Először még csak finom határozottsággal hívtam, édesgettem magamhoz, a testét érintve, csókolva, az energiáiba beletolakodva kissé. Egy pillanatig sem ellenkezett, hanem jött magától, és csak azért voltam biztos abban, hogy erről nem a félálom tehet, mert ismertem már annyira, hogyha valami nincs az ínyére, abba beleálld, de ha nem is, akkor is bármikor le tudtam olvasni róla. De ennek most még a szikrája sem történt meg.
A szürkével közösen morogva engedelmeskedtünk az eldünnyögött parancsának, mentünk. Mentem. Annyira, hogy azon nyomban feltoltam magam és szemből fölé kerekedtem, mindkettőnket kiszolgálva a csókkal, amire magához húzott. Minden, ami eddig történt, már elég volt ahhoz, hogy megint mindent a sufniba dobjak, a fejfájást, hogy nem vasárnap van, hanem csütörtök, hogy ez nem a hét utolsó búcsúja... Sem ezek, sem pedig ennek lélekölő okai nem számítottak. Csak a fekete ösztönös közeledése, Dakota álmatag, mégis lángoló vágyai, az éhsége, a csípőjének mozgása, amivel el akart csábítani, hiába volt szükségtelen: már nem volt ennél jobban hova csábítani.
- Te szegény... - suttogtam rekedten a panaszos vallomására, miközben felváltva csókoltuk és haraptuk egymást - Akarod, hogy megetesselek?
A meztelen ölem az övének nyomtam, pimasz módon játszottam vele, ahogy a kérdést feltettem, mert pontosan tudtam, hogy ez fog történni, hogy akarja és hogy soha a büdös életben nem tudna nemet mondani. Legalább is most éppen úgy tűnt.
Az újabb parancsát igennek véve tettem eleget a kérésének. Kissé eltávolodtam tőle annyira, hogy egy határozott, erőteljes mozdulattal fordítsak egyet rajta, majd azonnal rá is boruljak. Úgy, hogy magamat hozzá simítva kóstoltam bel hátulról a válla húsába, végig haraptam a bőrét, meg-megszívtam. Mindeközben egyre intenzívebben éreztem részéről a teljes megadást. Egy szót sem kellett szólnia, az energiái, a teste jelzései mindent elárultak. Ez annyira megrészegített, hogy még a nyálam is majdnem elcseppent, miközben a szemeim ezüstbe fordultak, és bár nem láthatta, úgy néztem rajta végig, mint életem fő művén, amivel azt teszek, amit csak akarok.
Vadul hörrentem el a gondolatra, a farkas tíz karmával rákészülve nyúltam a medencéje alá, hogy irányba rántsam, mielőtt elvesztem volna benne. Megváltás volt. Megint. Vele együtt én sem gondolkodtam, és amíg ő arra vágyott, hogy minden eszközzel elvegyem és kisajátítsam, én pontosan ezt akartam tenni vele. És miközben birtokló hevülettel löktem rajta újra és újra, ezúttal nem a haját markoltam, hanem hátulról szorítottam a nyakára, és úgy nyomtam bele a fejét a párnába és a matracba. Kérted. Követelted. Megkapod. De csak mert én is akarom.
El akartam vinni a végére. Kíméletlenül, az sem érdekelt, ha a nevemet sem tudja kimondani, talán meg sem hallottam volna. De ahogy felért a csúcsra, a nyakán lévő karmaim a torkára csúsztak, és rámarkolva rántottam fel őt is magam mellé, térdelő helyzetbe, mélyre csúsztatva magam benne. A vadtól vezérelve végigszagoltam a hajnalban nyakán hagyott seben, a leheletemmel cirógatva a bőrét.
- Mondd, hogy az enyém vagy!
Halk határozottsággal morogtam a fülébe, és egy kicsit szorítottam nyakán, ahogy a hátát a mellkasomnak és a hasfalamnak préseltem. És ahogy kimondta a varázsszót, elégedetten mordultam fel újra, eleresztettem a torkát, és szinte visszalöktem a matracra, hogy a csípőjére markolva érjek célba én is rövid úton. Az életemért és a lelkemért zihálva borultam rá megint, szinte azonnal már emberi ujjakkal túrva bele a hajába, csókolva, szeretve a nyakát, a vállát, és talán kicsit bosszúból még a fülét is. Ugyanazt éreztem, mint hajnalban, és a lét végre megint jól esett.

A kérdésére kicsit összerezdültem. Megint megfordult a fejemben, hogyha csak úgy elkezdünk valami mást csinálni, akkor lőttek az átmeneti békének. Mert ha majd kimegyünk, akkor nem csak úgy megyünk ki, mint szoktunk, helyeket felfedezni. Hanem helyeket megismerni. Megszokni. És ez már nem kaland volt, hanem a város "belakása", amire nem tudom, mennyire álltam volna készen.
- És ha rendelnék neked valamit? - vetettem fel inkább -Eszünk, iszunk egész nap, és közben megtanítom, hogy kell úgy Counter Strike-ozni, mint egy tizenkétéves kínai kisfiú. Na?
Aztán persze, ha valami baki történne, még mindig bármikor itt van az az opció, hogy egymásnak esünk, és akkor mindenki boldog. De ha bármi komolyabb ellenérzést éreztem a részéről, vagy ha nekiállt magyarázni, hogy márpedig ő menne, akkor csak kicsit elhúztam a szám. A reggeli után minden aggodalmam mellett képes voltam beadni a derekam.
- Jó. De csak ha indulás előtt még elszívhatok egy cigit.
Attól függően, hogy miben egyeztünk meg, beszereztem még egy fél bögre kávét (a másik feléről tudjuk, mi volt), és extra gyorsan magamévá tettem a teraszon a bláz mellett. Aztán csatlakoztam hozzá: ruhában, indulásra készen vagy még indig seggpucéran a kanapén, bekapcsolva a PS-t, és a telefonomon böngészve, hogy honnan és mit rendeljünk "reggelire". Vagy ebédre. Vagy akármire.

Hangosan felnyögtem, ahogy a legenda hozzám simult. Nem kellett sokat erőlködnie, megint nedvesen vártam, de amíg ő pimaszkodott velem, én próbáltam célirányosan mozdulni, mert hát annyival több kellett puszta sikamlós dörgölőzésnél!
Az etetős kérdésre újabb instrukcióval válaszoltam. Eltávolod, megragadott és hasra fordított, én pedig amint rám borult, máris feljebb toltam a fenekem, hogy jobban érezhessem. Felemeltem a fejem, kicsit az övének döntöttem, amikor a vállamat harapta, utána már csak a lepedőt markolva nyöszörögtem, ahogy egyre kevésbé tudtam egyben tartani magam és bármi egyebet felfogni Henry energiáin, nekem nyomódó gerjedelmén kívül.
- Csináld! - könyörögtem, mintha nem órákkal ezelőtt elégített volna ki, és még magasabbra emeltem a fenekem, hozzá, neki. - Henry... - ennyit bírtam még kinyögni, amikor karmos kézzel ragadott meg. Én is karmokkal szaggattam az ágyneműt a hörrenést hallva.
Utána már ennyit sem. Zihálás és eleinte elfojtani próbált nyögések halmaza lettem, de nem sok kellett hozzá, hogy semmilyen szinten se kíséreljem meg vagy egyáltalán tudjam visszafogni magam. Megőrjített. Ahogy fogott, ahogy mozgott, ahogy energiái az enyéimbe kaptak birtoklón, erélyesen, ahogy fél kézzel elkapott a tarkómnál és a párnába nyomott... Felhevülten fújtattam, a számon át kapkodva levegő után, olykor a párnába haraptam rövid időre, erősebben markoltam a lepedőt, és semmi mást nem hallottam a nekem csapódó test ütemes hangján, meg Henry mordulásain kívül. A vágya alágyújtott az enyémnek, vagy fordítva, teljesen mindegy, lassan bármelyik pillanatban képes lettem volna elmenni, miközben örökké ebben az állapotban akartam létezni.
Kiáltás és nyögés keverékével végeztem, a nevére se futotta, annyira magával ragadott a gyönyör, az egész testem végig futó remegés, a Henry körüli pulzáló összehúzódások. Alig éreztem, ahogy fogást váltott rajtam, azt már sokkal inkább, ahogy felhúzott, a hátam a mellkasához simult, és mivel még mindig voltak kisebb hullámok, a csípőmet markoló kezét felére húztam, ha engedte. Nem érdekelt, hogy félig mancs, félig kéz állapotban volt még, akartam, hogy az ujjaival is érezze, mennyire kibaszottul végem volt tőle. Szűkölés vagy kis sikoly hagyta el a számat, nem tudom, örülök, hogy legalább azt meghallottam, amire utasított.
A nyakamba szuszogva, rekedt, állatias hangon. Részketegen sóhajtottam.
- Megint... - el fogok menni. Akartam mondani, de nem jutottam a végére, inkább ráfordultam a parancsra. - A tid vagyok... Mindenem a tiéd - ziháltam, fejemet hátrahajtva a vállára, egyik kezemmel a hajába túrva, a másikkal még mindig a remélhetőleg ölemmel játszó kezét szorongattam.
Visszalökött a matracra, de ezúttal nem rogytam össze, a kezemre támaszkodtam és kissé ellentartottam neki, hogy kicsit durvább, vadabb mozdulatokra ösztönözve. Magamhoz nyúltam, vele együtt is el akartam menni, és így, hogy ennyire heves volt, sikerült az az utolsó lökésével egy időben megkönnyebbülten nyögnöm.
Amikor rám borult, nem tudtam megtartani magunkat, de nem is bántam, jól esett így feküdni, szinte dorombolva mordulni arra, ahogy a hajamba túrt, szeretve csókolt. Jóllakottan kuncogtam, amikor megharapta a fülem. A nőstény kielégült lustasággal bújt a szürkéhez.
Azt hiszem, nem tudta... vagy talán sejtette, hogy mennyire boldoggá tett azzal, hogy ilyen szinten alávethettem magam neki. Hogy vágytam erre a fajta leigázásra, mert izgató volt és tökéletes biztonságban élhettem ki vele mindent. Nem kellett résen lennem, esetleg visszafognom magam, szabadon fejezhettem ki az igényeimet akár tettek, akár szavakkal, Henry pedig tökéletes partnerem volt mindenben.
- Imádom, ahogy kikészítesz - sóhajtottam, fejemet, arcomat az övének simítva, majd hagytam, hogy hosszú percegik csak ziháljunk és magunkhoz térjünk az előbbiekből.

Valamivel később, immár egymás mellett heverve bedobtam a házon kívül elfogyasztott reggeli ötletét. Persze nem kerülte el a figyelmem az összerándulása, amit ki tudja, miféle bizonytalanságok és ördögi kérdések követtek a fejében. Ha voltak is, egyiket se mondta ki hangosan, de szükségtelen volt, mert így is éreztem energiáiban a húzódozást a dologtól. Éles elutasítás helyett viszont elsőre alternatívát kaptam.
Borostás képére simítottam a tenyerem, és mialatt hüvelyujjammal az arcát cirógattam, rámosolyogtam.
- Jól hangzik - mondtam őszintén, elfogadva a visszakozást. - Mindig is szerettem volna legalább egy dologban tizenkétéves, kínai kisfiúnak érezni magam - vigyorodtam el, majd odahajoltam hozzá és megcsókoltam. - Tiéd a masina meg a kajarendelés, enyém a kávéfőzés. - Mindezt úgy tálaltam, mintha legalább háromfogásos ebédkészítést vettem volna magamra.
Nyomtam még egy futó csókot Henry szájára, mielőtt kikászálódtam volna az ágyból, hogy a konyha felé vegyem az irányt - nyilvánvalóan egyetlen pillanatra se zavartatva magam a meztelenségemtől.
Eszembe se volt komolyabban erőltetni egyelőre a kimozdulást. Végre sikerült némileg jobb hangulatba kerülnie, nem akartam egyből lemészárolni ezt. Vagy kirángatni az éppen megtalált, mindkettőnknek jó komfortzónájából. Jelenleg azzal is bőven beérném, ha huzamosabb ideig ebben a hangulatban tudna maradni, kicsit stabilabbá válnia mentálisan, és amíg ez nincs - meg amíg én is bírom -, nem fogom feleslegesen próbára tenni, kirángatni az éppen felfedezett komfortzónából. Már azt is sikerként könyveltem el, hogy nem zuhant meg egyből a kedve, hanem futotta annyira, hogy valami köztesebbet ajánljon.
Ezen filóztam, miközben feltettem a dupla adag kávét és vártam, hogy lefőjön. De persze a nőstény nem tágított Henry mellől, energiáim folyamatosan, őt cirógatták a magam el nem múló, sosem lanyhuló szeretetével.
Mindkettőnknek töltöttem kávét, ha nem ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp ő intézze a sajátját. Ha rajtam múlt, nyilván nem került bele whisky. Ha rajta és került... icipici szúrás jelezte a gyomrom tájékán, hogy elkezdtem aggódni, magamban óhatatlanul visszaszámolni, hogy vajon hány korty, vagy óra van hátra addig, amíg az alkohol beüt, felerősítve vagy épp elnyomva mindent.
Egyelőre viszont csak lehuppantam mellé a kanapéra, élvezve a közös meztelenkedést és a "betegszabim", ami kapcsá majd fel kell keresnem a dokit, hogy ugyan lécci, kérlek már, intézz nekem papírt...

Az enyém volt. Meg sem kellett volna kérdezzem, minden elhalt szavából, követeléséből és mozdulatából tudtam, hogy az. Viszont az ilyenkor újra élő arrogáns pöcsnek és a domináns hímnek szüksége volt erre, mindig csak jól esett és tovább lelkesített Dakota, a nőstényünk, a feleségünk mindegy egyes szava. Minket akart, hát megadtuk neki, amit kért. Mindent, és egy kicsit talán még többet is.
Az ágyneműt szaggatta, a párnát harapva, magatehetetlenül, az én tetteimnek megadva magát vonaglott alattam, a szorításomban - és ahogy Ő attól vesztette el a fejét, ahogy én kisajátítottam, én attól, ahogy Ő ezt nem csak engedte, hanem élvezte is. Semmi tudatos nem volt abban, ahogy ki akartam elégíteni. Egyszerűen csak tudtam, hogy bármit teszek, abba bele fog halni, hogy reszketni fog az élvezettől és a megadástól - és eszerint tettem meg mindent is.
Kíméletlenül mozgattam a csípőm. Anélkül fogtam le és karmoltam, hogy egy kicsit is azon aggódtam volna, hogy ez neki nem jó, hogy fáj, hogy ezt és így nem akarja. A Pult óta bennem élt, hogy mennyire meg tudja adni magát nekem, és hogy én milyen elemi szinten primitív és könyörtelen tudok lenni vele anélkül, hogy ez sérülést okozna. Számára velem más értelmet nyert a hatalom, számomra vele más értelmet nyert a birtoklás. Mert bármit is tegyek vele, sosem vált számomra igazán eszközzé, és nem azért voltam felajzott, mert kiélhettem magam végre, hanem azért, mert vele tettem meg, mert megtehettem, és nem azért, mert én vagyok az erősebb. Hanem mert Ő is erre vágyott a lelke mélyén, de nem random hoteles csavargókkal, hanem velem. És a szürkével.
Annyi volt bennem, hogy amint az egyik kezemet elkapta, pillanatokkal később az emberi ujjaim fedezték fel az ölét anélkül, hogy sértettem volna a szükségesnél jobban. Ez persze nem azt jelentette, hogy elpuhultam, csupán azt, hogy azt a területet a világért sem bántottam volna, hiszen olyan értékes volt számomra.
Visszalöktem a matracra, ahogy kimondta, hogy az enyém, hogy mindene az enyém, de a kezem még mindig rajta volt, miközben a saját célom felé vágtattam. Használhatta, élvezhette a sajátja helyett, mindegy volt. Akartam a gyors megintet, mielőtt én is befejeztem volna, ha már ennyire készen állt, és ahogy csak tőlem telt, meg is dolgoztam érte.
Hiába én kényszerítettem ki belőle a vallomást korábban, én is az övé voltam. Számtalan nővel voltam együtt az életem során, de soha senki sem tudta megadni nekem azt, amire Ő volt képes. Persze sok más szempontból is jóval többet adott, mint bárki - ezért sem fordultam le róla rögtön, és ezért volt Az, akivel minden másról is tudtam beszélgetni, aki valahol a tükröm volt, aki a másik felem volt, és aki... aki a feleségem volt, bármennyire is legyen furcsa és szokatlan a megnevezés.
- Hogy én téged? - vádaskodtam pihedő fennhangon - Mi amor, neked még mindig fogalmad sincs arról, mi vagy nekem. De nem baj. Így is jó.
Zihálva húztam magamhoz, és kicsit hosszabban megcsókoltam a homlokát, amíg pihegtünk. Tudom, már rohadt sokszor elmondtam, hogy mit is jelent számomra, de azért, ha már hozzám képest kicsit mindig lemaradásban létezett - főleg a halála emlegetése kapcsán, lassan tényleg felfoghatná, hogy eddig is mennyire őrjített meg és készített ki.

Nem igazán akartam menni, megvoltak rá az okaim és a félelmeim. Próbáltam helyette először inkább magam felé csábítani, mintsem élből elutasítani a kimenős ajánlatát. Élveztem, ahogy az arcomat birizgálta, és elnevettem magam, ahogy már most előjött a hülyeségeivel. Visszacsókoltam, az arcánál fogva húztam magamhoz, és tényleg megkönnyebbültem, hogy nem kell mennem sehova.
Ahogy megjött a friss kávé, már javában benyomtam a PS-t és közben a telómon nézegettem az elérhető kínálatot.
- Pizza! Pizza? Legyen pizza! Az már úgyis rég volt, te dupla sajtos, családi méretes idióta... - felnevettem - Mit akarsz? Csukjam be a szemem, és úgy válasszak neked feltétet vagy most nem akarsz játszani?
Még mindig rötyögtem, de aztán végül azt és úgy rendeltem neki, ahogyan azt csak akarta, közben pedig helyette is, alattomosan, mintha meg sem történt volna, az új, friss csésze kávémat felhigítottam némi itallal. A megszokás.
Aztán csak a kezébe nyomtam a kontrollert. Elmagyaráztam, hogy melyik gomb mit csinál, és lelkesen bámultam a TV-re, ahogy easy single playerben próbálta szokni az egészet.
Ahogy megjött a rendelés, régi, jó szokásomhoz híven én vettem át, megint pucéran, de úgy nyitva az ajtót, hogy csak a felsőtestem látszódjon ki. A pizzákat a dohányzóasztalra dobtam, aztán magamat vissza a kanapéra.
- Na? Készen állsz, hogy az oldalamon harcolj, Dakota-katona?
Felnevettem és egy hatalmas falatot ettem az épp felvett pizzaszeletből, aztán, ha már több kávém nem volt, meghúztam a whiskyt simán. Ha még magától akart játszani, hagytam, ha engem hagyott, hát kismillió káromkodással és félig megrágott pizzával a számban dühöngtem azon kínani tizenkétévesek támadásai miatt, akik még engem is headshotoltak a semmiből a picsába. Dakota nem csak a való életben célzott szarul, de a virtuálisban is. Ez jutott, volt helyette millió más kárpótlás.
- Olyan kis béna vagy... - hajoltam a nyakába nevetve némi zaba és közös játék után - De nem baj, az én kis bénám vagy. Ugye, az én kis bénám vagy?
Ezen a ponton épp le sem szartam a pályát, a trófeákat, az előre haladást, semmit. Csak meg akartam csókolni, hogy meg ne sértődjön itt nekem, vagy utálja az egészet, ahogy van.

Pillanatnyi gyengédség és hála volt abban, ahogy térdelve, hátamhoz simuló mellkasával a fejemet az övének döntöttem, amikor az ölemhez húztam a kezét és semmi perc alatt emberi kézzel tapintott, karmok nélkül. Mert tök mindegy, mi volt, mennyire volt felajzott és feledkeztünk bele mindketten a helyzetbe, így is vigyázott rám, helyettem is. Ezért is szerettem annyira, ezért tudtam benne úgy megbízni, mint talán még soha senkiben.
Azzal, hogy újra elismertem - és bármikor képes lennék újra és újra -, hogy az övé vagyok, visszalökött, de a kezét a helyén tartotta. Én pedig segghülye lettem volna nem kihasználni, kiélvezni ezt, mert sokkal jobban élveztem Henry simogatását, mintha magamnak csináltam volna. Csak azért fogtam a csuklóját, hogy mind erősebb dörzsölésre ösztönözzem, miközben hevesen mozgatta a csípőjét.
Észvesztő volt. Imádtam! Vele együtt az újbóli élvezet is maga alá gyűrt, én pedig hangosan nyögve adtam meg magam mindkettőnek.
Ennél talán csak az esett jobban, ahogy a végén rám heveredett, nem pattant fel azonnal, hanem hagyta, hogy érezzem a szívverését, a vágta utáni heves lélegzetvételeit. Izzadt, forró bőrét. Szerettem volna életem hátralevő részében minden egyes alkalommal így ébredni. Azt hiszem, el tudtam volna viselni, és nem, le se szartam volna, ha járni se tudok egy idő után. Totál megérte volna.
Ahogy helyezkedtünk, és végül szemből magához húzott, hogy hosszabban homlokon csókoljon, teljes békében sóhajtottam egy nagyot.
- Azért kezdem kapiskálni, jó? - dünnyögtem vissza játékos bosszúsággal, majd megböktem az oldalát. - Kezdem tényleg érteni... - tettem hozzá csendesen, ahogy eszembe jutott, mivel "fenyegettem" meg, amit ő már jóval előttem kinyilvánított.
Csak időnként még mindig olyan hihetetlen volt az egész. Talán meg olyan gyorsan történt minden és néha nehéz volt elhinni, hogy engem valaki, Ő, ennyire... ennyire... ennyire. Sose benne kételkedtem, amikor ilyen hülye gondolatom támadt - egyre kevesebb, egyre ritkábban -, hanem magamban, abban, hogy megérdemlem. De eszembe se volt emiatt visszautasítani. Kellett, szerettem, az enyém volt, ahogy én az övé, és mint kiderült, tényleg vagy együtt, vagy sehogy. Ebben a biztos tudatban bújtam hozzá, miközben mindketten kifújtuk magunkat.

Tisztán éreztem a megkönnyebbülését az érintésében, a csókjában arra, hogy nem kell mennünk. Amíg csak lehetett, én is el akartam kerülni minden muszáj helyzetet, mert a kényszer rég rossz és továbbra is reméltem, hogy idáig nem jutunk el. Majd kiderül.
Ezzel az attitűddel telepedtem mellé a kávénkkal, egy bögre nekem, egy neki, és egyik térdem felhúzva fordultam felé, majd kortyoltam a saját feketémből, miközben hangosan töprengett a menün. Az újabb nevetésre a nőstény a farkát csóválta és én is széles mosolyra húztam a szám.
- Tök uncsi, de most legyen a klasszik songa-gomba-duplasajt-családiméret. Éhes vagyok, és mást is el tudnék képzelni és viselni a gyomromban - khm! -, de azzal létfenntartás ügyileg még mindig nem tudok jól lakni. Igen, tudom, ciki. - Emeltem a kezem, mielőtt beszólhatott volna, majd pajkos kis mosollyal ingattam a fejem. - Pedig milyen kibaszott jól járnánk vele mindketten!
Nem mintha így annyira másképp lenne. Henry élvezte, amikor szájjal kényeztettem, én szerettem szájjal is kényeztetni. Totális win-win. Ezen már tényleg csak az tehetett volna túl, ha még jól is lakat vele, de hát... ez van. Ennyire azért nem lehet legendás a legenda. A gondolatmenet azért szórakoztatott és kellően mocskos volt. Talán még az ő rötyögésének is alágyújtott kicsit, minden esetre kiélveztem és magamba szívtam ezt a könnyed jókedvet, ami épp átjárta. Még ha csak a négy fal között is, félig elbújva a világ és a valóság elől.
- Én is kérek! - nyújtottam felé a bögrém, amikor suttyomban whiskyt töltött a saját kávéjához.
Egyrészt ki akartam próbálni milyen lesz, ha megyek vele kicsit, másrészt, így kevesebb jutott neki - nem mintha nem lenne elég tartalék... -, harmadrészt hátha sikerül valahogy úgy együtt innunk, hogy az nála se torkolljon kivételesen túlkapásba. Erre kicsi esélyt láttam, de próba cseresznye!
Fogtam a kontrollert - mintha tehet készülnék fejni baszki, olyan volt a fogása -, aztán próbáltam mindent megjegyezni, amit Henry gyorstalpaló gyanánt magyarázott.
- Pff, easy, mi?
A nagy pofámat hamar befogtam, ahogy bámulatos ütemben produkáltam a halálokat, csak épp nem osztottam, hanem kaptam őket. Előre görnyedve, szinte a nyakamhoz emelve a kontrollert játszottam, annyira koncentráltam és ráfeszültem, és egy-egy öléshez a kelleténél sokkal de sokkal több töltényt használtam el, így az esetek többségében easy ide, easy oda, lőszerért futkostam, mint egy komplett idióta. Ígéretes kezdet...
Fújtam egyet, amikor megjött végre a pizza, szimatoltam, a nyál összefutott a számban és hangosan megkordult a gyomrom. Az előző napi ebédszünet óta nem ettem. Oké, talán némi mogyit a kocsmában, de hát halottnak a csók. Úgyhogy amikor Henry letette a dobozokat, azonnal rávetettem magam, az első szelet úgy tűnt el, mintha sose létezett volna, a másodikat azért már megrágtam és a félénél el is jutott a tudatomig, hogy Henry hadba hívott.
- Ó, bafki - nyammogtam teli szájjal. - Na, vágj fel, te párbajhős - adtam át neki a kontrollert, hogy virítsa azt a vadnyugati fenegyereket.
Virította. Voltak pontok amúgy, amikor elfelejtettem, hogy kaja van a számban és csak bámultam a tévét, ahogy sorozta nekik, majd röhögtem, amikor a kínai kisfiúk rajta is kifogtak. Ha már én nem ugye? A társaim lelövésében sokkal jobb voltam egyébként. Annyival könnyebb célpontok voltak, kár, hogy a kill countomban nem mutatott olyan szépen... Egyébként meg röhejesen, kis pöccögetéssel, órákig tartó célkereszt beállítással szuttyogtam játék címszó alatt. Vagy rongyoltam bele a nagyvilágba és vakon lövöldöztem, 50% esélyt adva egy eltévedt, sikeres találatnak. Sajnos engem sokkal nagyobb százalékban találtak el sikeresen. Már kezdtem magam felbaszni, amikor Henry közölte, hogy béna vagyok.
- A játék hibája! - Nyilván... De attól még járt nekem a gyerekes duzzogás, ha már tizenkétévesekkel vagyok körülvéve virtuálisan.
Aztán közelebb hajolt és pontosan olyan hangsúllyal, ahogy annak idején, ugyanezen a kanapén a haragomat firtatta, érdeklődött az iránt, hogy kinek a kis bénája vagyok. Érezem, hogy megint melegem lett, és ehhez semmi köze nem volt ahhoz a satnya whisky-mennyiséghez, ami eddig belém került. Halkan nyüszítettem egy kicsit, a nőstény lesunyta a fülét, mert hát megint ostrom alatt álltunk és egyikünk sem tudott tiltakozni.
- Még szép! - morogtam az orrom alatt. - Csakis a te kis bénád vagyok - néztem a szemébe és ha csókra hajolt, félúton találkoztunk, mert mentem én is felé. Kurvára nem érdekelt sem a kaja, sem a játék, sem semmi egyéb.
Elég volt egy kicsit mélyítenie a csókot, hogy még többet adjak bele, félretegyem a kontrollert és az ölébe üljek, ha hagyta, két kézzel túrva a hajába. A pillanat tört része alatt képes volt elérni, hogy megkívánjam, mintha hosszú várakozás óta először kaphatnám meg. Nincs ebben sem tervezés, sem szándék, pontosan olyan természetesen jön vele, mint a lélegzés.
Egyébként is tartoztam még neki. Vagy Ő nekem, részletkérdés. A nyakéhoz hajoltam, először emberi fogakkal harapva, majd kicsit megszívva a bőrét. Ha nem tiltakozott, még jobban hozzá simultam, a haját markolva feszítettem hátrébb a fejét, ahogy agyaraim megnyúltak.
- A te kis bénád... - ismételtem kissé kábán, ahogy magamba lélegeztem az illatát, majd hetek óta először ismét megharaptam, felelevenítve magamban a vére ízét, önkéntelenül mozdítva a csípőm az ölében.

Nem akartam, de mégis sikerült gondolatban visszatérnem a hajnali veszekedésünkhöz, amikor az oldalamat megbökve válaszolt. Már csak ez az apró gondolt is kicsinált, és valahol meg is ijesztett, hogy ekkora felelősség van a nyakamban. Az élete. Mert mi van, ha elbaszom? Mert nagyon jó voltam a dolgok akaratlan elbaszásában, de így, vele, a létezésével a kezemben sokkal nagyobb súlya volt a tetteimnek, mint eddig valaha. Aztán, ahogy hozzám bújt, csak erősebben szorítottam és megpróbáltam arra gondolni, hogy most épp nagyon nem úgy tűnik, mintha bármit is elbaszni készülnék, szóval carpe diem, vagy mi a fasz, nem? Különben is, ennél sokkal sürgetőbb kérdésekkel kellett szembenéznem. Megoldani azt, hogy ne menjünk sehova.

Sokkal zökkenőmentesebben sikerült, mint vártam volna, és ennek kurvára örültem. Mentem is konzolt kapcsolni, és megszervezni a rendelést. Dakota annyi szart hazahordott a héten, pizza meg már amúgy is rég volt, és hát... Pizzát mindig  jó napjainkon ettünk. Már a legelső közös jó napunktól kezdve. Dupla sajttal, családi méretben. És azt hiszem, hogy  körülményekhez képest ez a mai - eddig - egy jó nap. Nevetve ajánlottam fel neki a múltkoriak után a vakon feltétválasztást, és csak sokatmondó kihívással húztam fel az egyik szemöldökömet, ahogy voltaképpen virágnyelven azt ecsetelte, hogy leszopna. Elvigyorodtam, és le sem vettem a szemem róla, amíg nagy átéléssel beszélt.
- Pedig tele van vitaminnal meg proteinnel. - vontam vállat, szinte... SZINTE ártatlanul - Oké, kicsit sokszor kéne repetáznod, de elméletben működhetne az a létfenntartás. De oké, akkor legyen a pizza.
Játékos csalódottsággal biggyesztettem le a számat, de már vigyorogtam, amikor pötyögés közben  szabad kezem mutatóujját végig húztam az arcomon, egy lefelé gördülő könnycseppet imitálva. Aztán, ahogy elküldtem a rendelést, már fel is öntöttem a kávémat, és Dakotáét is, amikor kérte. Teljes természetességgel tettem mindezt, hiszen voltaképpen ez is a kettőnk rutinjának a része volt már a boldog békeidőkben is. Az együtt töltött hétvégéken, amikor egész nap seggpucéran együtt ittunk, zabáltunk és csak szerettük egymást. Semmi kivetnivalót vagy szokatlant nem találtam benne, sőt. Úgy éreztem, visszatértem a régi valóságomba, és ez annyira erős hazugságként élt bennem, hogy akár még azt is el tudtam volna hinni, hogy ma szombat van, és holnap este repülnöm kell vissza Fairbanksbe.
- Sajnálom, ennél lejjebb nincs. - piszkáltam köcsögösködve egy kicsit, mert jól esett - Ha nagyon nem megy, veszek neked valami tetriszt vagy nem tudom. Majd megnézzük a bébi-szekciót.
Aljas mód felröhögtem, ahogy elképzeltem hogy a három plusszos kategóriát átböngészve választunk a store-ból valami olyat, amiből a kölykök tanulják a színeket, a számokat meg az állatok neveit. Ott szinte maradéktalan sikerélményt tudtam neki elképzelni, simán lehetett volna akkora király, mint én minden másban.
Elképesztően szórakoztatott a szerencsétlenkedése. Hátra dőltem, az egyik kezemet a kanapé támláján pihentettem, a másikkal csak ittam a whiskys kávét, majd a whiskyt. Nehéz volt eldönteni, hogy inkább Dakotát vagy a TV-t nézzem. Hagytam kibontakozni, csak néha szóltam be neki ezért vagy azért, amikor rossz gombot nyomott és magára robbantott egy gránátot. És igen. Röhögtem.
Úgy tűnt, hogy a pizza szinte megváltásként érkezett a számára, én pedig csak azért nem sajnáltam, mert tudtam, hogy akár még órákig is ellehetünk így, egy kis kajaszünet igazán nem a világ vége.
Engem sokkal kevésbé érdekelt a kaja, mint a játék, szóval inkább soroztam, mintsem ettem, de azért volt már annyi tapasztalatom, hogy tudjam, mikor szabadíthatom fel a fél kezem egy újabb falatért. Amikor pedig valamelyik csíra eltalált, akkor meg oly mindegy volt, hány kézzel fogtam a kontrollert, igazából nem sokat tehettem azon kívül, hogy szitkozódva küldtem el a gyilkosaimat a picsába. Meg néha azért Dakotára is rákiabáltam, hogy NE AZT LŐDD MÁR, BASZOD, úr isten. Egyszerre akasztott ki és nevettetett meg, aztán eljött az a pont, amikor teljesen feladtam, és egész egyszerűen közöltem vele, hogy milyen kis béna. A játék hibája, persze... Nem baj, attól még kis béna marad, méghozzá az enyém, és ezt nem voltam rest egy kicsit szemtelenül, kicsit arrogáns pöcsként boncolgatni, miközben már csókra hajolva közeledtem felé, eltávolodva a nyakától. Már csak azért is, mert meglegyintett a benne ébredező változás, amire azonnal felcsillantak a szemeim.
- Mertél volna mást mondani...
Szinte suttogtam az önelégült szavakat, és az eredetileg tervezett "békítő" csók után újra az ajkára találtam, mert hát...  bőrömön cikázó, ébredező lángoktól már én is némileg többre vágytam, mint a játék azonnali folytatása.
Azonnal felé nyúltam, ahogy mozdult, a kezeim már a derekán voltak, mire az ölembe ült és beletúrt a hajamba. Elégedett, tettre kész és várakozó morgással mélyedtem el a csókjában, és simítottam végig a bőrén, egészen addig, amíg a nyakamhoz nem hajolt. Felnyögtem, ahogy harapdálni, szívni kezdte a bőrömet, már a fenekét markoltam és csak még közelebb húztam magamhoz. Ennyi lég is volt, hogy készen álljak mindenre, amit művelni fog velem, mert... volt egy olyan érzésem, hogy ezalkalommal Ő lesz az, aki be fog cserkészni engem, és ennek bármikor képes voltam alávetni magam. Ez pedig akkor vált szinte teljesen biztossá, amikor megint megszólalt, hátra feszítette a fejemet, és a fekete agyaraival megsebezte a nyakamat.
Fájdalmas élvezettel nyögtem fel, ahogy közben még a csípője is mozdult. Olyan rég volt már, szinte el is szoktam tőle, de boldogan üdvözöltem újra így is a nőstényemet. Itt vagyok. Még mindig itt vagyok így is, azt tehetsz velem, amit csak akarsz...
Ebben a tudatban engedtem el magam, a szürkével együtt megadva magunkat a lábai előtt hevertünk, gondolkodás nélkül készen állva mindenre, ami következni fog. Vezessen, irányítson, készítsen ki, vagy követelje, hogy elvegyem úgy, ahogy ébredés után.

- Sőt! Az örök élet forrása, nem? - nevettem fel a vitamin-protein hallatán. - Végülis... nem vagyok semmi jó elrontója, kipróbálhatjuk valamikor, hogy jól tudok-e így lakni. - Az ajkamra haraptam, és kis időre elszakítva a tekintetemet az övétől évődve végig néztem rajta. - Hosszú nap lesz.
Nem mintha bármelyikünk bánta volna, más létszükséglet nem lett volna a világon, hát mi tényleg így élünk túl és mocsok ritkán látott volna minket bárki. Néha kíváncsi voltam rá, hogy ez vajon idővel változhat-e, lanyhulni fog valaha, vagy sem. Szinte biztos voltam abban, hogy nem, így maradunk, jobb lesz, ha mindketten bírjuk a tempót.
Az ujjal rajzol könnycseppre megint nevettem és megráztam a fejem.
- Jól van, majd kiengesztellek - dobtam be csak úgy, de hát... mindketten tudtuk, hogy ha csak nem üt be a szar, bárhol, bármikor, indok nélkül is képes voltam "engesztelni". És fordítva.
A whiskytől kivételesen nem voltam annyira elragadtatva, mint egyébként, de ezt elhessegettem. Ki akartam tapasztalni, hogy mikor mi van, és így, hogy Henrynek most épp jókedve volt, biztos nem kezdek el azon pörögni, hogy jaj ne igyál, mert mi lesz ha hánysz meg minden. Nem. Most úgy próbálom fenntartani a békét, hogy vele megyek egy darabon ebben is. Meglátjuk, mire lesz egész és hol fogunk kilyukadni, azt minden esetre biztosra vettem, hogy jelenleg jobbak vagyunk, mint egy esetleges kimozdulással lennénk. Áldottam az eszem, hogy nem erőltettem!
Persze, később lehet nem így fogom gondolni, de az az akkor problémája lesz.
- Elmész te a picsába! - boxoltam gyengén a vállába a bébi-szekció hallatán, és próbáltam kurva morcos fejet vágni, de az elfojtott röhögéstől rángatózó szám sarka ebben nem segített. - Bébi-szekció, az bazmeg... mi lesz ott, feltörlöm veled a padlót tetriszben? - A puszta gondolattól és az egész helyzet röhejességétől prüszkölve bukott ki belőlem a röhögés.
Úgy döntöttem, jó ötlet volt áthozni a konzolt.
Igen, még akkor is így gondoltam, amikor szar gombot nyomva magamra robbantottam a saját gránátom, kikukucskálós lövés helyett egyszerűen kiugrottam a fedezékemből, mint valami kibaszott balerina, és végül inkább szándékosan, semmint véletlenül halomra irtottam a velem egy csapatban lévőket. Tökéletes szabotőr lehettem volna, de hát ennek a játéknak a jelek szerint sajna nem ez volt a lényege... Na majd máskor!
A pizzát faltam, amíg Henry nagy vagizva fél kézzel evett meg játszott.
- Hozzak egy tányért, hogy közben azt meg a farkadon pörgesd? - néztem rá, amikor fél szemmel éppcsak oda pillantva leadott egy headshotot. Tök mindegy, hogy csak szerencséje volt, vagy ennyire jó, a kérdés élt. - Komolyan, baszki... HOGYAN?!
Tényleg nem értettem - jó gondolom nem ma kezdte -, közben csodáltam, és igen, tessék vágj fel, szeretem leejteni az állam, na. Bevallom - kimondatlanul.
Én peresze max a társaim kilövéséhez és - update - felrobbantásához tudtam visszatérni, már csak azért is, mert kurva szórakoztató volt, ahogy Henry üvöltött, hogy ne azt lőjem. Gecc, még jó, hogy azt lövöm! Kapjanak agyvérzést, hogy milyen balfasz van a csapatban, ennyi örömöm had legyen! Cserébe párszor engem is pofán lőttek, és az már nyilván nem tetszett. Ráadásnak még Henry is le-bénázott. Úgy, hogy az jószerével felért egy bókkal, főleg így, nyakba duruzsolva, hozzám hajolva.
Bármit bevallottam volna neki, akármit kérdezhetett volna, rávágom, hogy igen, úgy van, mindenben igaza van.
- Soha - csókoltam meg, szinte már a szájába súgva ezt az egy szót. Mert hát tényleg mit húzzam azzal, hogy de, mert volna mást mondani. Pfff... annak az ideje rég lejárt.
Mozdultam, értem nyúlt, tökéletes összhangban. A haját markoltam, a derekamat gyúrta, a mordulása végigfutott bennem. Szusszantam, ahogy közelebb húzott, hozzá simultam, miközben a nyakát csócsáltam kicsit. Minden kis csókkal, harapással jobban éreztem, ahogy egyre inkább újra készen állt rám - megint egymást tüzeltük és hergeltük. Amikor a fenekembe markolt, felnyögtem, és ennél több nem is kellett, hogy végre nőstényként sértsem fel a bőrét.
Ösztönösen mozdult a csípőm közben, eleinte azt hittem, hogy szimplán közelebb húzódok, hogy egy milliméter se maradhasson köztünk, ehelyett folytattam a hullámzó, ingerlő mozgást. A nyögése még jobban beindított, esélytelenné vált vele, hogy pusztán ennyinél megálljak és leszálljak róla - lehet nem is hagyta volna.
Elhajoltam, csak annyira, hogy rubin szemmel tudjak ránézni, miközben lenyaltam a számról a vérét. Lenyúltam kettőnk közé, marokra fogtam és lassan simogattam kiélvezve minden hangot és reakciót, amit ezzel váltottam ki belőle.
- Mondd, hogy akarsz! - követeltem vágytól rekedtes hangon, mintha amúgy nem lett volna egyértelmű.
Felemelkedtem az öléből annyira, hogy a helyére tudjam irányítani a legendát, majd hangos, jóleső nyögéssel ereszkedtem vissza. Az arcához szorítottam az enyémet, réveteg mosollyal élvezve, ahogy szúrt a borostája, majd kínzó lassúsággal, elnyújtottan mozogni kezdtem. Nyöszörgő sóhajok közepette tereltem mindkettőnket, egyik kezemmel a hajába túrva, másikkal a vállába kapaszkodva, úgy kívánva őt, mintha a hajnal és az ébresztő meg se történt volna.
Mohón csókoltam, ahogy egyre gyorsabb és gyorsabb ritmusra váltottam, éhesen faltam az ajkait, a kis nyöszörgésekből hangos, követelőző nyögések lettek. Karmos ujjakkal masszíroztam a tarkóját és vájtam rövid, véres csíkokat a vállába, ahogy az önkívület egyre jobban elragadott. Őrjítő volt hozzá simulni, felhevült illatát érezni, miközben kikészültam attól, ahogy feszített.
- Tartsd még - kérleltem, és magamhoz nyúltam, hogy biztos előtte végezzek. - Tartsd... - motyogtam a homlokának döntve a sajátomat, amíg az orgazmus hullámai csitultak és elvonultak részemről, aztán lecsúsztam róla.
Elé térdeltem, és nem mintha külön noszogatás kellett volna, de a térdeire fogva jobban széttártam a combjait, hogy kényelmesebben odaférjek hozzá. Emberi kézzel érintettem, az előbbiek után mindkettőnket ízlelve rajta, és most nem érdekelt, hogy minden cseppet tekintve alapos legyek. A combját, csípőjét markolva dolgoztam rajta, legfeljebb akkor iktatva be némi kézi szünetet, amikor esetleg már nagyon virgonc volt és túl sok lökött fölfelé. Teljesen magamba engedtem, ami gyönyöre pedig a lábán, ölén kötött ki, azt utána lusta, jóllakott macska módjára nyalogattam le róla, indokolatlan kitérőket téve a hasára, combja belső oldalár, vagy épp tenyere élére, ha fogott, cirógatott.
- Képes lennék addig takarítani, amíg újra szolgálatra nem kész a közlegény - közöltem vele kissé álmatag hangon a valóságot, ha már korábban Dakota-katona voltam. - Takarítsam? - pillantottam fel rá ködös tekintettel, már-már ártatlan kis mosollyal, majd harapósan combja tövébe csókoltam.

Nem vicceltem, kérem, ezek tudományos tények! Ha eleget ki tudott volna facsarni belőlem, mondjuk egy lakatlan szigeten, ahol nem él és nem terem semmi, adott esetben simán túlélhetett volna.
- Remélhetőleg a tiéd mindenképp...
Muszáj voltam megjegyezni, hiszen, ha nem is a szó szerinti értelemben voltam én az örök élet forrása, neki talán. Amíg itt vagyok mellette, addig élni fog, és bassza már meg, hogy megint ide jutottam gondolatban, de gyorsan elhessegettem megint. Inkább csak egy egész napos Dakota-táplálást próbáltam elképzelni, és bármennyire tetszett is, inkább megrendeltem a kurva pizzákat, és közben tettem az agyamat, már vigyorogva, hogy ez engem amúgy mennyire bánt. A nevetése boldoggá tett.
- Ja, hát abban biztos vagyok.
Mármint abban, hogy kiengesztel. Ezen a ponton tudtam azt hinni és arra gondolni, hogy minden szép és jó, amíg Ő van nekem és amíg a szó intim értelmében is együtt vagyunk. Talán örült annak, hogy (még) nem vagyok csatak részeg, de helyette egészen más kezdett lég erősen teret nyerni, de amíg ez őt nem zavarta, boldogan mentem vele, ahogy és ameddig csak engedte.
Meg hát két együttlét közt a szünetben még mindig ott volt a pia és a PS, szóval most épp egyszerre a kettőbe vetettem magunkat, úgy oltogatva, mintha a legszebb szerelmi vallomást mondtam volna el: mert mással sosem lettem volna képes így viselkedni. A nevetése, a vállam megütése volt a jutalmam.
- Tetriszben? Ott komoly esélyeid vannak.
És még csak nem is hazudtam. Már, ha megjegyezné, hogy melyik gomb mit csinál a tehéntőgyön (kontrolleren), mert ha bármi előnyöm is volt a logikai játékokban, az ebben ki is merült. Nem úgy, mint mondjuk az FPS-ekben, amit a nyomisága után be is bizonyítottam: egyszerre királykodva, és egyszerre kajálva-piálva úgy, hogy látszólag a szemem sem igazán rebbent. Hát na. Onnantól, hogy egyszer megszoktam az irányítást, nem volt olyan nehéz átültetni a létező skilljeimet a digitális világba. Azon viszont minden kontroll nélkül felröhögtem, ahogyan ajánlatot tett, de annyira, hogy még a könnyem is kicsordult.
- Hát, még sosem pörgettem a faszomon tányért, szóval gondolom, hogy legalább ÍGY elbuknék. De felőlem hozhatod, max te pörgeted... - egy kicsit alkudoztam, hogy végre meg tudtam szólalni a nevetésből, aztán csak hozzátettem - Az évek, és a rutin, mi amor. Az évek és a rutin.
Ami neki nyilván nem volt semmiben. Sem a való életben, sem pedig a digitális térben, és épp ezért szórakoztatott és baszott fel egyszerre. Még úgy is, hogy tudtam, hogy egy idő után már direkt csinálja például a csapattársak kilövését, de ha ilyen helyzetben épp lőtávon belül mozgott, bosszúbol csak azért is leszedtem én is. Hát üljön már mg a seggén! A kis béna... Az én kis bénám...

Sosem mert volna mást mondani, mint hogy az enyém, teljesen mindegy, minek hívom, és ettől valahol mindketten megint lángba borultunk. Ahogy mozdult, azonnal érte nyúltam, simítottam, magamhoz húztam, mert hát... Az enyém, ugyebár. Pontosan annyira, amennyire én is az övé, és ezt a nyakam felkínálásával sem voltam rest kifejezni neki. Vedd el... Vegyél el.. Csinálj, amit akarsz, csak ne hagyd abba, mert az én húzásom és az ő csípőjének a mozgása már jóval túlmutatott némi újabb játék előtti rápihenésen. Megadtam magam neki, a vágyainak, az akaratának, mert pontosan tudtam, hogy bármit is akar, az végső soron semmivel sem lesz kevesebb, mint ami után én sóvárgok.
Rám fogott. Nagyot nyögtem az első érintésére, ahogy az ujjaival ölelt körbe, és a fejem a kanapén hátra vetve élveztem minden mozdulatát, ameddig meg nem szólalt. Akkor újra felemeltem a fejem, és ezüsttel a rubinjaira feleltem, hogy
- Mindig... Mindennél jobban akarlak...
Mert ez volt az igazság. Most is sokkal jobban akartam annál, mintsem bármi mást a való életben és nem csak azért, mert menekülő út volt, hanem azért is, mert annál Ő sokkal fontosabb nekem, mintsem bármiféle traumával foglalkozzak. A baj az volt, hogy ezt (egyelőre) csak így tudtam kifejezni. De ahogy mással sem, így ezzel a "bajjal" sem foglalkoztam, főleg úgy, hogy közben még rám is ült.
Amíg ő mozgott, én mindenét felfelfaltam. A kezeimmel, a markommal gyúrtam a testét, olykor-olykor a csókunkból megszökve a mellét, a mellkasa bőrét csókoltam és haraptam, miközben egyre hevesebben terelt a vég felé. Egymáséi voltunk, az utolsó sejtünkig, és ahogy egyre hangosabb lett, én is mentem vele, a mozgása hevességétől én is fellelkesülve kezdtem mozgatni a csípőmet, egészen addig, amíg rám nem szólt... Amíg meg nem kért...
- Ó, baszd meg!
Eleresztettem, nem markoltam tovább, nem mozogtam többet. Igyekeztem az öle helyett a plafont bámulni, mert mindentől függetlenül már az is kicsinált, hogy rajtam lovagolva magát érinti. Úgy éreztem, hogy lehetetlent kér. Szóval elkezdtem olyanokon filózni, hogy mindjárt itt a nyár, hogy végre nem kell havat lapátolni a Lak körül, hogy ja, a Lak már nem az én helyem... Fú, nem. Nem bazmeg! Újra rávetettem magam, csókra húztam, és a combját markoltam, amikor elment, és innentől már csak kíváncsi érdeklődéssel figyeltem a mozdulatait azok után, hogy pihegve az enyémnek nyomta a homlokát. Mi jár a fejedben, te kis szar?
Ne... jaj, bazmeg, ne...
A lábaim közé csúszott, és elkezdett dolgozni rajtam, de most már annyira a határaim szélén jártam, hogy mindent is akartam, követelőztem, megint elvesztek a részletek és csak a nagy egész maradt. Igen, ezt is túlmozogtam. Igen, ennek ellenére sem állt szándékomban ártani neki, és ahogy a tarkójára fogva úgy éreztem, hogy ez sok, ellazultam megint.
- Dakota, bazmeg...
A végére kicsit több lett a kéz, mint a száj, de leszartam. Úgy mentem el, hogy szerintem még a szomszédok is hallották, kapkodtam a levegőt, mindenemmel szerettem, az arcát, a haját felváltva simítottam, amíg megpróbáltam levegőhöz jutni. Nem igazán hagyta. Meg-megrándultam, ahogy tisztogatott, és még ezen is túllépve harapdált itt-ott, csak azért, mert megtehette és mert tudta, hogy imádom... A szavaira egyszerre vágott belém a mohóság és a kacagás...
- Milyen közlegény, te szar? - a hajába markoltam, és ha nem nézett rám, hát hátrahúztam a fejét, hogy lássa az elégedett, mégis valahol sóvárgó arcom vonásait - Neked minimum ezredes. - morogtam végül, aztán lazítottam a fogásomon és élvetegen süppedtem a kanapéba - Úgyhogy takaríts...
Akkor is, ha már semmit sem volt, csak legyen, maradjon ott, ahol éppen van. A bőröm egyszerre lett forró az egész testemen, miközben minden egyes mozdulatától libabőrös is lettem egyszerre. Kéjelegve sóhajtoztam a munkája közben, és egy pillanatra sem szűntm meg az arcát, a haját cirógatni.
- De lehet, hogy kicsit tovább fog tartani...
Morrantam fel, és a megbontott whisky után nyúlva hatalmas kortyokkal forrósítottam fel magam belülről is, de úgy éreztem, hogy Dakotának is kijár a jutalom, amiért ilyen odaadó és lelkes volt az elmúlt percekben. Az álla alá nyúltam, hogy fel tudjam emelni a fejét, és hogy a saját, égi magaslatomból itassam meg úgy, hogy a szesz közben ide-oda fröcsögött, amikor már annyi gyűlt a szájában, hogy nem tudta lenyelni.
- Ezt is takarítsd le.
Morogva szóltam rá, és hagytam, hogy jó alaposan minden cseppet lenyaljon a bőrömről, közben a saját ajkamat harapva sóvárogtam a folytatás után. Megfogtam a kezét, és felhúztam, hogy az arcáról, a nyakáról és a mellkasáról igyam fel a mellé ment whiskyt, hozzá hasonlóan nem fukarkodva az odaharapásokkal sem. Dolgom végeztével egy nagyot morranva taszítottam vissza a földre, a felszabadult jobbommal pedig magamra találtam, de még nem mozdultam, csak a markom fogságában tartottam a legendát.
- Játssz magaddal...
Ott a földön. A lábaim előtt. Mert ha megteszed, hát én is viszonozni fogom neked a szívességet, közben megadva neked azt, amire tudom, hogy vágysz. Amire én is vágyom.
És ha belekezdett, úgy mentem utána én is, egy pillanatig sem feszengve vagy habozva nyúlva magamhoz, hogy közben csak Ő, csakis az Ő látványa számított...

A megadása pont olyan izgató volt, mint az, amikor irányított. Ahogy felajánlotta a nyakát, ahogy nyögött, amikor ráfogtam, minden hang, minden gesztus a vágyaimat és az elégedettségemet cirógatta. Gyönyörködtem benne, amikor hátravetette a fejét és akkor is, amikor a követelésemre az ezüstszín szempárral felelt. Energiáim forrón szikráztak, és ha nem tett volna egyre türelmetlenebbé engem is az az olthatatlan tüzelés, talán tovább bírom, nem ülök rá egyből. De türelmetlenné tett, akartam, pontosan annyira, ha nem épp jobban, mint Henry.
Így is csoda volt, hogy eleinte bírtam a komótos tempót, hogy nem csaptam egyből a közepébe, hanem mindkettőnknek könyörtelenül megdolgoztattam mindezért.
Kéjes kis sikoly hagyta el a szám, amikor először a mellembe harapott, utána már "csak" hangos nyögések maradtak. Néha csókra "kényszerítettem", hogy hadd kapjak ennyi pihenőt, mert az, ahogy a nyakamat, mellkasomat és mellemet kényeztette a szájával, kikészített. Meg persze... szükségem volt az ajkára az ajkamon, hogy a nyelvem újra és újra találkozhasson az övével. Az, hogy közben valahogy levegőt is kapjak, másodlagossá vált. Jutottam elég lélegzethez, amikor másfelé szemtelenkedett azzal a szemérmetlen szájával.
Különben is... terveim voltak vele. Nem kifejezetten előre kigondoltak, sokkal inkább a pillanat kéjgőzös hevében születettek. És hogy én mennyire szerettem, amiért kérdés nélkül hallgatott rám, elhitte minden győzködés nélkül, hogy úgyis meg fog kapni mindent, mert eszembe sincs kielégületlenül hagyni, felültetni. Ettől még elmosolyodtam a szitkozódására, hogy kénytelen volt a plafonra merednie, amikor elkezdtem magamat simogatni és lassítva csípőm mozgását. Még a kezét is levette rólam. Kuncogtam volna, de ehhez már túlságosan benne volt, a végét jártam. Nem tudom, mi sarkallta arra, hogy hirtelen inkább megcsókoljon és a combomra fogjon, a pillanat hevében leszartam. Az ajkába haraptam, fojtottan nyögtem, amikor elmenem - látszólag parlagon hagyva Henryt.
A homlokának dőltem, kicsit kifújtam meg összeszedtem magam a folytatáshoz. Egy csókkal vettem tőle ideiglenes búcsút, majd olyan könnyedén, mintha egész életemben ezt gyakoroltam volna, lecsúsztam a földre a lába elé. Kicsit büszke voltam magamra, hogy ezt sikerült így kivitelezni, na! Persze ennél Henryt más sokkal jobban érdekelte, és hát engem is. Történetesen a szabadon maradt legenda.
Mindenféle időhúzás nélkül láttam hozzá. Tökéletesen jelezte, hogy Henry milyen messze járt már, hogy nem bírt nyugton maradni, ezért pedig egy pillanatig se hibáztattam, és amíg bírtam, tartottam ezzel a lépést. De levegőt időről-időre még nekem is kellet kapni, igaz, csak akkor kértem ilyen jellegű pihenőt, és vette át a szám helyét a kezem, amikor már tényleg nem bírtam tovább. Cserébe az arcvonásait figyeltem, a rezdüléseit, ahogy teljes önkívületben adta át magát nekem, az általam kiváltott orgazmusának. Összemocskoltuk vele, szándékosan nem végeztem olyan tiszta munkát, mint szoktam, de így is önelégült mosollyal hallgattam azt a "Dakota, bazmeg"-et, és élveztem, hogy micsoda hangoskodás közepette ment el.
Rendesen hagytam volna pihenni, csak némi cirógatással kísérem a csillapodást. Most viszont nyalogattam és harapdáltam, mindössze annyira időre tartottam szünetet, hogy közöljem én ezt elég sokáig képes lennék csinálni.
Épp az alhasáról csókoltam le egy cseppet, amikor a hajamba túrt és annál fogva vett rá, hogy a szemébe nézzek. Szerettem a kielégülés utáni arckifejezését - is. Kisimult volt, kicsit még kába, végtelenül elégedett...
- Ne szemérmeskedjünk - hajoltam vissza, ahogy elengedte a hajam és visszasüppedt -, tábornok - kuncogtam, majd az alhasán korábban még kidagadó erek fölött a bőrébe haraptam.
Aztán kicsit feljebb araszoltam a köldökéhez, majd izmoktól barázdált hasfalához, ugyanilyen harapós csókokkal, mialatt kezeimmel a combját masszíroztam. Kis takarítási szünet. De tényleg csak kicsi. Visszafelé haladtam, amikor közölte, hogy kicsit tovább fog tartani a dolog. A szemébe néztem, miközben megfogtam a legendát, hogy a jobb comjára fektessem annak érdekében, hogy jobban hozzáférjek egy nagyobb pacához, amiből - nézzenek oda! - a zacsira is jutott.
- Ráérek - mondtam, majd még mindig fogva tartva a tekintetét tisztítási szempontból teljesen feleslegesen a számba vettem és finoman megszívtam a csomagot. - Neked lesz sürgős.
Épp a lágyékát haraptam, amikor az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy megitasson. Halkan mordultam, mert véteknek éreztem bármivel elvenni Henry ízét, de közben nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy homorítva, a számat kitátva, lehunyt szemmel fogadjam a whiskyt. Lenyeltem a túlcsordult kortyot, de mielőtt megint tisztogatáshoz láttam volna, annyit még el kellett mondanom, hogy:
- Te finomabb vagy.
De ettől még a piát is ugyanolyan lelkesen nyalogattam le róla, egészen érdekes elegyet alkotott Henry bőrének és örömének ízével vegyülve. Amikor úgy éreztem, nem igazán bírom, csípőjébe vájtam a körmeimet és a számba véve a... legendát, ezredest, tábornokot... tüntettem el róla mindent.
Újabb mordulás rezegtette a torkom, amikor Henry megragadta a kezem és felhúzott magához, de utána már csak nyögésre futotta, amikor Ő kezdett engem nyalogatva megtiszítani a rám folyt whiskytől. Minél lejjebb haladt, annál hangosabban ziháltam, a mellemnél már a hajába kapaszkodtam, de persze, hogy vissza lökött, amikor már elkezdtem volna megint hozzá dörgölőzni.
Felnyúltam mellé és magamhoz vettem egy díszpárnát, elsőre csak azért, hogy kényelmesebb legyen térdelnem. Egy pillanatig nem teljesen értettem, miért markolt magára, ha egyszer itt vagyok erre én, az utasítása viszont helyretette ezt - és a párnának is mindjárt kicsit több célja lett.
Egy nagyon kicsit hátrébb araszoltam, a hátam majdnem a dohányzóasztalhoz ért, de csak azért, hogy Henry jobban rám lásson. Meg persze, én is teljes egészében akartam befogadni az Ő látványát. Meg fogok őrülni. Ahelyett, hogy rátérdeltem volna a párnára, leginkább a lábam közé gyűrtem, és miközben Henry szavainak eleget téve nekiláttam simogatni magam, a csípőmmel a párna puha anyagának dörgöltem magam. Az első vágytól elkínzott nyögés viszont csak akkor szakadt ki belőlem, amikor Henry is munkához látott. Ahogy gyorsítottam, gyorsított ő is, a látványa pedig teljesen megrészegített. Kényszerítenem kellett magam, hogy olykor lassítsak, a fejemet hátravetve, homorítva szakítottam el róla a pillantásom pár másodpercre. Az, ahogy a keze fel-le járt, a nedves hangok, hasa meg-megfeszülő izmai, vagy csak az, ahogy a kezén, karján kidagadtak az erek... Igen, kellett olykor pár másodpercnyi kimenő. Csakhogy utána úgy folytassam, mintha nem lennék több primitív ösztönlénynél, amit a kéjvágyon, annak kiélésén túl semmi sem tart életben.
A párna ragacsos-nedves volt, akárcsak az ujjaim. Szabad kezemmel Henry térdére fogtam, erősen szorítottam, karmaimmal újabb sebeket ejtettem, amikor már nem bírtam tovább és felemelkedtem a párnáról. Egész testemben megremegtem, két ujjamat magamba csúsztatva éltem át annak töredékét, amit ilyenkor Henry szokott. Nyögtem, ziháltam, és csak annyira futotta, hogy biztosra menjek őt illetően:
- Rám... - fújtattam, bár lehet kis se mondtam, csak tátogtam, de esélyesen enélkül is ugyanúgy végeztem... végeztük volna.
Meleg volt. Sokkal jobb érzés, mint a whisky.

Pihentem, akkor is, ha nem éppen úgy tűnt. Csak most ahelyett, hogy apró mozdulatokkal vagy simításokkal kísérve úsztam volna, Dakota szemérmetlen "takarítása" került porondra. Jól eső sóhajokkal, mordulásokkal élveztem minden érintését és apró harapását. Teljesen átadtam magam neki, és sok idő után először megint úgy éreztem magam, mint egy kibaszott király. Főleg, amikor ezredesről hirtelen tábornokká avattuk... nos, a legendát.
- Hát jó... a tábornok is jó...
Élesen szívtam be a levegőt, ahogy megint az alhasamba harapott, aztán lassan haladt felfelé. Na, nem mintha ott bármit is lett volna takarítani, de mindketten tudtuk, hogy ez csak egy jó kifogás arra, hogy szinte kínozva kényeztessen tovább. Bár, abban tényleg nem voltam biztos, hogy mennyi időbe fog telni, mire újra harcra készen állok majd, de hiába figyelmeztettem előre Dakotát, úgy tűnt, hogy ez igazából sem őt, sem pedig engem nem érdekel. Imádom, amikor ennyire egy húron pendülünk.
Ha nem lett volna ennyire friss élmény a legutóbbi együttlétünk, egész biztosan beleőrültem volna mindebbe. Ha mondjuk ezzel kezdte volna a napot, már egész biztosan rávágtam volna a kanapéra, hogy azért mindennek van határa, de így csak tovább sóhajtozva, olykor kissé megrándulva adtam át magam az élménynek. Egy ponton, mielőtt a whiskyhez nyúltam volna, az járt a fejemben, hogy baszki, mások ezért, egy ilyen élményért nem kevés pénzt fizetnek, én pedig bármikor megkaphatom, mert vagyok akkora mázlista, hogy egy életre megnyertem magamnak ezt a mocskos kis nőstényt. A mindenemet. Aki amennyire szerető gondoskodással mossa le rólam a vért vagy a hányást, annyira természetesen válik egy gátlástalan kis szukává a lábaim előtt. Jólesően borzongtam bele a gondolatba, és mindezt megünnepelve nyúltam az italért, aztán a helyzethez méltóan megitattam a nőstényemet is. A szájába locsoltam a whiskyt, és már ebben a képben volt valami sokkal pajzánabb, mint amilyennek kinézett.
- Ne válogass...
Muszáj voltam rámordulni egy kicsit, bár sokkal inkább táncba hívtam ezzel, mintsem valójában megfeddtem volna. Ezen a ponton már kezdtem elég kipihent lenni ahhoz, hogy a saját ajkam harapása helyett inkább őt akarjam kóstolgatni. Nem érdekelt, ahogy felmorrant, ennek ellenére is lelkes alapossággal faltam a bőrét, a ráfröcsögő whisky nyomai csak ürügyként szolgáltak arra, hogy lassan az őrült újabb szakadékának széle felé toljam Dakotát. De mentem vele én is, nem hagytam egyedül. Hogy is tudtam volna, amikor nyögött, és a hajamba kapaszkodva próbált nem teljesen elveszni abban, ahogy a mellét haraptam.
Mozdult volna, hát persze, hogy mozdult volna, de nekem más terveim voltak vele. És ha már eddig az ő játékát játszottuk, annyit megérdemeltem, hogy lassanként rátérjünk az enyémre. Visszalöktem a földre, és a tekintetmmel falva tovább fogtam magamra. A pillanatnyi zavara apró, vészjósló mosolyra húzta a szám, de nem állt szándékomban túl sokáig bizonytalanságban tartani - kiadtam a parancsot. A farkas alapos figyelmével néztem, fürkésztem, ahogy elhelyezkedik, a lábai közé veszi a párnát és az ölébe húzza a kezét. Lassan megnyaltam a szám, mély levegőt vettem, és ezzel együtt átadtam magam... magamnak.
Annyi ilyen emlékem és fantáziám van, hogy az nem igaz. Rengetegszer csináltam ugyanezt, miközben így-úgy Rá gondoltam, amikor nem voltunk együtt, és az, hogy most itt volt előttem, hogy nem kellett elképzelnem semmit, csak befogadni a látványát, megőrjített. Teljesen átszellemült arccal szegeztem rá a tekintetem, és lassan felfogtam, hogy itt többről van szó. Nem csak látom, hanem hallom, érzem az illatát, az energiáit is. Az egész annyira intim és perverz volt a maga módján, hogy már az újdonság varázsa önmagában is sokkal több élvezetet nyújtott, mint bármelyik magányos este a Lakban.
Határozott mozdulatokkal dolgoztam, nyögve fújtattam, és csak néha-néha lassítottam, hogy egy kicsit jobban magamra szorítsak, amikor Dakota is megpihent. Nem siettem sehova. Minden pillanatot ki akartam élvezni, és csak akkor gyorsítottam, amikor rászorított a térdemre. Felmorrantam, ahogy a fokozódó vágyaink egymásnak estek, megfeszültem és kihúztam magam ültömben, amikor sebet ejtett rajtam. A sóhajaimmal biztattam, amikor megindult az orgazmus felé, gyönyörű volt, ahogy végül zihálva megremegett, és igazából nem tudom, honnan volt bennem annyi erő, hogy magamtól végig csináljam, és hogy ne vessem bele magam azonnal a forróságába az ujjai helyére. Csak eltátott szájjal bólogattam, ahogy könyörgött, zabolázatlanul nyögve nyeltem a levegőt, aztán egy pillanatra minden elsötétült előttem. Még volt annyi időm, hogy kicsit jobban kiüljek a kanapé szélére, hogy megpróbáljam irányba tartani magam, hogy a szabad kezemmel a tarkójára markoljak, és hogy végül szinte megkönnyebbült sóhajjal mocskoljam össze Dakota állát és mellkasát. Végleg és visszavonhatatlanul végem volt.
Egy darabig megszólalni sem tudtam, csak még mindig magamat fogva próbáltam észhez térni kissé, ahogy rábambultam a látványra. És persze közben rohadtul elégedett voltam a munkámmal, csak azt sajnáltam kissé, hogy nem az első, reggelre gyűlt mennyiséget kapta a bőrére, de így sem panaszkodtam.
- Hát... megkaptad, amit akartál. - csóváltam meg a fejem kissé mosolyogva - A Legendás dedikálást. - jó, hát erre már felröhögtem - Mondanám, hogy becsüld meg, és ne fürödj le soha többet, de így elég izé lenne ölelkezni.
Nem mintha undorodtam volna magamtól, csak... na. Annyira azért én is lehetek önző, hogy nem a saját szagomat akarom rajta érezni az övé helyett az idők végezetéig, akkor sem, ha nyilván megvolt a maga... "bája".
Elengedtem magam és ha eddig nem jött magától, akkor csókra húztam, és most viszont tényleg nem bírtam volna tovább, ha nekiáll kínozni. Pihenni akartam. Együtt. Vele. De azért lőtte még egy húzót megérdemeltem a whiskyből, igazán megdolgoztam érte.
- Zuhany?
Kivételesen újra én tettem fel a lassan már szlogenné vált kérdést, és közben beugrott, hogy amúgy már nem is emlékszem, melyik nap zuhanyoztam utoljára. Bár, igazából mindegy is volt, hiszen már mindenen is túlvoltunk, amit esetleg ez a tény meg tudott volna akadályozni. És most sem azért akartam menni, hogy megmosakodjak, hanem azért, mert vágytam arra a kényeztetésre, amit általában a zuhany alatt kapni szoktam. A fejmasszázsra. A békére.

Fel tudtam volna gyulladni attól, ahogy rám nézett, miután visszazavart a padlóra, az pedig már tényleg csak kegyelemdöfés volt, ahogy megnyalta a száját. Ösztönös viszonzásképp én beharaptam a magamét, majd a hasamon végig húzva a kezem megérkeztem az ölemhez, hogy vele együtt kezdjek önkényeztetésbe.
Tudom, én mondtam korábban, hogy szeretném nézni, ahogy kiveri rám, de így, hogy a kívánság kezdett beteljesülni, majdnem rászóltam, hogy hagyja abba, mert ebbe bele fogok őrülni. A mozdulatai, az a végtelen egó és magabiztosság, ami az ezüstszín szempárból áradt, meg persze energiái vad, nyers tánca enyéimmel megölt. Próbáltam az egész látványt befogadni, de időről-időre leragadtam vagy az ölénél, vagy az arcánál, vagy zihálástól hevesen hullámzó felsőtesténél.
Amikor lassítottam vagy szinte teljesen megálltam, hogy kicsit pihenjek, nem bírtam sokáig - főleg amikor Henry a saját "kényszerkimenője" alatt magára szorított, a keze megfeszült. A kéz, ami engem is annyiszor simogatott, az őrületbe kergetett vagy épp ágyba, kanapéba préselt. És a markában most azt tartotta, amivel megint csak annyi túlfűtött percet és nedvesálmot okozott. Ha még a szájával is művelt volna valamit azon túl, hogy az ajkát olykor megnyalta, harapta, esélyesen nem bírtam volna a földön. Szarok a korábbi kívánságra, a dedikálásra, az önkielégítése végig nézésre: nyaljon, harapjon, markoljon és dugjon addig, amíg már lábra se bírok állni.
Hangosan nyögve, a fejemet hátra vetettem pár másodpercre és lehunyt szemmel folytattam kis időre, mert pihenni is akartam meg nem is. Ez volt a legjobb megoldás erre, de öt másodpercig se tarthatott, mert Henry hangja, az illata, az egész lénye követelte, hogy nézzem, hogy faljam fel a tekintetemmel, amit épp adott. A párna alattam nedves volt tőlem, mielőtt még Henry térdére fogtam volna, azt szorítottam és nyomtam magamhoz. Utána viszont már túl közel kerültem a csúcshoz és szükségem volt rá, hogy páromban leljek kapaszkodóra. Hogy magammal rántsam. Rubinszín szemem izzott a fokozhatatlanná vált kéjtől, levegő után kapkodva néztem Henry szemébe, mert hiába a kézimunkája, az önsimim, az összes mocskos testi vágy, nem létezett annál durvább afrodiziákum, mint mindeközben a tekintete.
Karmaimmal felsértettem a térdénél a bőrt, lihegésemre az övé felelt, biztatott, és már csak arra voltam képes, hogy mélyen magamba nyomva két ujjam meglovagoljam nem csak a párnát, hanem a gyönyör hullámait is. Fogalmam sincs, honnan volt még arra figyelmem, hogy emlékeztessem vagy épp kérjem Henryt arra a dedikálásra.
Még kicsit benne voltam a magam orgazmusában, amikor előrébb ült a kanapén és ugyanolyan készségesen tette, amire vágytam, mint bármikor korábban. Az állam és a mellkasom magán viselte az élvezete nyomát. Miközben mindketten zihálva igyekeztünk lélegzethez jutni az előzőek után, eddig magammal elfoglalt ujjaimmal bejártam Henry újabb jelölésének nyomát, céltalan vonalakat rajzoltam és még jobban összekentem magam. Mintha valami balzsam lenne baszki. Az államat azért letöröltem a tenyeremmel.
- Általában megkapom, ha tőled kérem és rajtad múlik - mosolyodtam el, mint egy jóllakott nagymacska, és Henry szemébe nézve lenyalogattam az ujjaimról, tenyeremről mindkettőnk nyomát. A nevetése megmelengette a mellkasom. - Jaj már, most miért? Szerintem geci jó ölelés lenne - mondtam és ezúttal rajtam volt a sor, hogy kacagjak. - Biztos nem akarod?
A térdére támaszkodtam és feljebb nyomtam magam, közelebb hozzá, mintha tényleg meg akarnám de végül egy arasznyira vittem az arcához az enyémet. Boldog kielégültségemben mosolyogtam rá, az előbbiektől fáradtan, de teljesen felvillanyozva és szikrázó energiákkal csókoltam vissza, amikor magához húzott. Elégedetten szusszantam, amikor elengedett, fejéhez dörgöltem az enyém, a nyakába fúrtam az arcom a harapásnál, belecsókoltam és kicsit megpihentem így, hiába nem volt a szó szoros értelmében pihentetető ez a pozíció. Mélyen belélegeztem az illatát, miközben engedtem, hogy az ilyenkor szokásos, kellemes nyugalom átjárjon.
- Menjünk - dünnyögtem a zuhanyra, és bár nem szívesen, elhúzódtam tőle annyira, hogy felkeljek, aztán felé nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. Nem mintha szüksége lett volna rá, csak akartam.
És ha ezt hagyta, hirtelen fellobbanó köcsög kis gondolattól vezérelve magamhoz rántottam és átöleltem - összekentem.
- Hoppá! - néztem fel rá, pofátalnul átlátszó ártatlansággal pislogva, majd nevetve lábujjhegyre álltam, finoman ráharaptam az alsó ajkára és ha nem kapott el, hogy teszem azt bosszúból halálba csikizzen, előre szaladtam a fürdőbe.
Akár kivédte az ad hoc "támadást", akár nem, a forró víz alatt ugyanolyan odaadással mostam le verejtéket, előző napokat, mindent, amit lehetett. A gondjait is szerettem volna, de az sajnos nem ennyire egyszerű. Tusfürdőt nyomtam mindkettőnkre, és bár nekem nem volt úgy szükségem pihenőre, mint neki, ha kölcsönösen mosdatott az elején, nem az újra élénkülő vágyat kapta - legfeljebb kellemes mélységben parázslott energiáimban -, hanem a ragaszkodást, a hálát és a törődést. Olyan volt az egész, mint amikor végre kisimul a vízfelszín. Egyre egyenletesebben, mélyebben lélegeztem én is, miközben a simogató, gyúró mozdulatok elhagyták a vállát, feljebb vezettem őket a nyaka oldalára. Finoman, végtelen szeretettel megcsókoltam, az ajkát is ugyanolyan gondoskodásban részesítve, mint a víz alá lépésünk óta teste többi porcikáját is, mialatt mindkét kezemmel a hajába túrtam, hogy ujjbegyeimmel nekilássak Henry kedvenc részének. Lassú, megnyugtató mozdulatokkal masszíroztam a fejbőrét. Nem húzódtam el igazán a csók után, egy pillanatra a homlokának nyomtam az enyémet, némán jelezve, hogy nyugodtan döntse hozzám az övé.
Egy szót se szóltam, ilyenkor tökéletesen fölösleges volt. Hagytam, hogy hallgassa a zuhanyrózsából egyenletesen zúgó vizet, belesüppedjen az érintésembe és élvezze a gőz ölelését. Az én nagy, erős, megsebzett hímem. Aki mellett akkor is itt leszek, ha ne adj isten odáig jutna, hogy minden nap hányásig issza magát. De ennél továbbra is többre tartottam - szerelmesen, elfogultan.
Amikor már eleget áztunk, törölközőt kerítettem és nagyjából szárazra dörgöltem mindkettőnket. Amikor a haját dörzsöltem, nem bírtam megállni, hogy a törülközővel közelebb ne húzzam kicsit és megcsókoltam. Édes volt ennyire relaxáltan, álmosan.
- Délutáni szundi? - kérdeztem halkan, és igazság szerint én is simán el viseltem volna egy-két órányi alvást.
Arról nem is beszélve, hogy így talán, a fél-beköltözése óta először Henry úgy került volna ágyban, hogy nem részeg, és úgy ébredhetne, hogy nem másnapos, vagy inkább aznapos. Bár ki tudja, mennyire tartana faszságnak egy tényleg pihentető alvást, már ha tud jelenleg bármire is gondolni.

Kicsit fáradt és kába, de elégedett arccal néztem, ahogy Dakota elmaszatolta magán az "aláírásomat", aztán cseppet sem szolidan még meg is vacsorázott belőle. Megint. Aprón csóváltam meg a fejem erre az odaadó lelkesedésére, mert bármennyire szoktam hozzá, hogy mindig ezt csinálja, sosem tudtam megunni.
Igaza volt, nem nagyon tudott tőlem olyasmit kérni - főleg ilyen téren -, amit ne adtam volna meg neki, és a legjobb az egészben az, hogy sosem áldozatok árán. Mert minden, amit egymással művelni szoktunk, számomra is élvezetes. Rajtam volt a sor, hogy az ő hülyeségén röhögjek.
- Az, te kis fasz... Bár, ha így folytatod és lezabálod az egészet, oda a poénfaktor.
Muszáj voltam egy kicsit piszkálni, főleg, hogy a térdemre támaszkodva megindult felém, én pedig játékos félelemmel húzódtam hátra tőle, a kezeimet szinte védekezőn a vállaira téve, hogyha esetleg rám vetné magát, legyen esélyem még időben megállítani. De persze közben azért vigyorogtam, és ahogy megnyugodtam, hogy nincs veszély, inkább csak megcsókoltam. Egyrészt, mert akartam, másrést ezzel talán kiverem a fejéből a szemétkedős gondolatokat. Úgy tűnt, hogy sikerült. Teljes békében, otthonosan dörgöltem a saját arcom az övéhez, amikor bújni kezdett, és mikor már a nyakamban szuszogott, én csak finoman birizgáltam a tarkóját. Megalapoztunk a zuhany alatt ránk váró, totális zen érzésnek.
Felkelt, a kezét nyújtotta felém, én pedig ösztönösen elfogadtam, és persze szinte pillanatokkal később mg is bántam, mert ez a köcsög kis szuka magára rántott, és csak azért is összekent. Ew.
- Héj! Fúú...
Hirtelen lobbant bennem a felháborodás, amiért átvert a palánkon. Azt még hagytam, hogy az ajkamba harapjon, azt már nem, hogy el is rohanjon. Mivel még mindig fogtam a kezét, egyszerűen visszarántottam magamhoz, elkaptam a derekát és felemeltem, hogy aztán a vállamra fektessem megint, mint egy zsák krumplit.
- Utolsó kívánság mielőtt belefojtalak a kádba? Jól gondold meg, nincs sok időd...
Megindultam vele  a fürdő felé, és ha nagyon ficánkolt, úgy a derekánál a testét tartó kezemmel csikizősen az oldalába martam, hogy nyughasson. Közben persze röhögtem, hiába próbáltam véresen komolyan belengetni előtte közelgő halálát.
- Undorító vagy. - ez volt az ítéletem felette, ahogy végül lehettem a zuhany mellé - Milyen szerencse.
Fél kézzel megnyitottam a vizet, miközben nevetősen megcsókoltam, hogy aztán magammal húzzam a zuhany alá. Már az első, meleg sugaraktól hosszú, mély sóhaj szökött fel belőlem, és teljesen átadtam magam az élménynek. Amíg még nem lepett el teljesen a párás köd, addig én is mosdattam Dakotát. De minden mozdulattal egyre nagyobbakat pislogtam, ahogy Dakota nem csak egyszerűen mosdatott, hanem masszírozott is. Ezekben a percekben mindig boldogan haltam volna meg, azt hiszem.
Finoman csókoltam vissza, és hogy az ujjai a fejbőrömre tévedtek, újra csak halkan rezgő, jól eső morgással döntöttem az övének a homlokomat. Minden elcsendesült, csak mi ketten maradtunk, ködbe burkolózva a világ elől, a víz egyenletes csobogásának a hangjával. Most már ez az életem. Ha akarom, minden egyes nap megkaphatom mindezt, hiszen annyira szeretem, hogy szavaim sincsenek rá. De akkor mégis miért érzem magam legbelül olyan nyomorultul? Ahogy lassan lecsillapodott bennem a hormonok tánca, ebbe a "semmibe" úgy tolakodott be megint a valóság. Nem volt már, ami annyira lefoglalta volna az agyamat, hogy teljesen ki tudjam szorítani a lelkemet mardosó gondolatokat, és ez nem tetszett. Egy kicsit erőteljesebben nyomtam a homlokom Dakotáéhoz, a jól eső morgásomba pedig egy árnyalatnyi nyüszítés vegyült. Nagy levegőt vettem, aztán elhúztam a fejem, kinyitottam a szemeimet, és az eddig engem kényeztető kezekért nyúltam, az ajkamhoz húztam őket egy-egy apró csókra. Ideje volt ezt befejeznünk, mielőtt még teljesen maguk alá temetnek az életem romjai.
Azon azért elmosolyodtam, ahogy a törülközővel magához húzott, mert jópofa volt, váratlanul ért és kicsit kizökkentett ez ébredező melankóliából. A kérdésére azonban csak megráztam a fejem. Azt hiszem, hogy nem bírnám elviselni, ha most le kellene feküdnöm és nem csinálni semmit.
- Feküdj le, ha akarsz, úgyse megyek sehova. Én megyek játszani.
A homlokára csókoltam. Persze, ha jött velem, azt sem bántam, bár ezúttal inkább ejtettem a Counter Strike-ot, és helyette nyomhattunk valami autóversenyzős izét. Persze mindenek előtt a whiskyt felmarkolva kimentem egy cigire, közben pedig a telefonomat baszkuráltam. Nyilván, még mindig semmi életjel. Na, mindegy. Siettem a cigivel, mert tényleg nem akartam  szükségesnél több időt engedni a gondolataimnak, és ha nem lettem volna ma ennyire megdolgoztatva, PS helyett egészen biztos, hogy inkább megint Dakotára mászom, de azért nekem is vannak korlátaim, bármennyire fáj is. Szóval marad a whisky és a játék, amibe akár egyedül, akár Dakotával közösen bele tudtam feledkezni.

Nagyon jót röhögtem azon, hogy milyen kis naiv volt ebben a pillanatban, pedig ha nem is belőlem, hát önmagából kiindulhatott volna. Kizártnak tartottam, hogy fordított esetben kihagyott volna egy ekkora lehetőséget! Még ha eredetileg én se ezzel az összekenős szándékkal nyújtottam Henry felé a kezem.
Engesztelésül a szájába haraptam finom játékossággal és már le is léptem volna, de hát ez már nem úgy ment, ahogy a királylány elképzelte. Sikkantva nevettem, amikor felkapott, hogy totál magáltól értetődően pakoljon a vállára, elintézve, hogy még jobban összemaszatoljam.
- Szeretnék egy kecskefarmot, hogy rossz napokon versenyt ordíthassunk a kecskékkel - daráltam szinte egy szuszra, mert hát megmondta, hogy nincs sok időm. - Meg lehetne kecskeszánunk meg minden... kecskehúsos kebabot árulnánk... - töprengtem szinte beleélve magam, közben pedig megérkeztünk a fürdőbe. - Mekk - "feleltem" vigyorogva, amikor letett és közölte, hogy undorító vagyok.
Örömmel fogadtam és viszonoztam a csókját, amit olyan jókedvűen adott épp.
- Csak neked vagyok ilyen undi - mondtam, hogy érezze a megtiszteltetést.
Vagy inkább a jutalmat - még ha kétes is. De ez tényleg csak azt jelentette, hogy vele, mellette a legőszintébb önmagam lehettem, nem kellett attól félnem, hogy például egy olyan húzás, mint az előbbi sok lenne, vagy megbotránkozna rajta. Nem tart tőle kevesebbre és nem undorodik meg tőlem. És nem csak erről az esetről vagy az ilyen jellegű húzásaimról volt szó, hanem szó szerint mindenről. Azt hiszem, engem még soha senki nem szeretett ennyire, ettől pedig olyan melegség járt át, amivel a forró víz sose vehette volna fel a versenyt. Sem semmilyen pia, vagy csípős étel.
Energiáim lágyan borultak Henryre, a nőstény kedveskedve bújt, ahogy az arca mind jobban kisimult, a légzése mély, egyenletes lett, és lustán, hosszan pislogott. Az engem mosdató mozdulatai lelassultak, ez pedig jószerével jelzés volt nekem, hogy jöhet a hajmosás - pontosabban a fejbőr masszázs, amit akkora átéléssel tudott élvezni és átadni magát neki, nekem, hogy öröm volt nézni.
- Lógok még neked egy fullos masszírozással - mondtam eltűnődve, halkan, hogy ne zavarjam meg a zenjét.
Fogadást vesztettem ellene a nászéjszakának kikiáltott szombat estén, és oké, nem hiszem, hogy bármelyikünk véresen komolyan vette volna azt a fogadást, de szerettem volna ezt - is - megadni neki. Mondjuk azok után, hogy a puszta fejbőrkényeztetés mit váltott ki belőle, csakis fekve masszíroztam volna. Teljesen biztosra vettem, hogy abba perceken belül belealudna, a gondolat pedig mosolyt csalt az arcomra. Szerettem, hogy amennyire beindult egyes érintéseimtől, annyira lelazult másoktól.
Csakhogy ebbe most valami zavar pofátlankodott be, éreztem abból, ahogy jobban hozzám nyomta a homlokát, elégedett morgásába pedig alig hallható nyüszítés keveredett. Mintha ez a csendes béke újra feltépte volna a sebeit. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy jobban szivárogjon a vér, ami eddig is ott csorgott, csak sikerült végre nem arra figyelni. És egyelőre ez volt a legtöbb, amit tehettünk, kezdhettünk vele.
Nem ellenkeztem, amikor elhúzódott és úgy ítélte, hogy ennyi elég. Néztem, ahogy a szájához nyomta mindkét kezem, hálás csókot nyomva rájuk, majd engedte, hogy szárazra dörgöljem. Hirtelen ötlettől vezérelve húztam magamhoz egy gyors csókra, és ha csak egy kis időre is, de legalább kizökkent. Szerettem volna azzal nyugtatni és vigasztalni, hogy minden rendben lesz, minden jó lesz, de biztos, hogy nem hitt volna nekem vagy csak kurva gyorsan, kurva mélyre lököm.
Úgyhogy inkább a szunya ötletét dobtam be, ami már sokkal egyenesebb elutasításba ütközött, mint a házon kívüli kajálás. Megy vissza játszani, hát nyüssz már! Kissé lebiggyedt a szám, de nem pörögtem ezen, hagytam, hogy menjen, én pedig a háló felé vettem az irányt.
Megálltam az ágy végében, végig néztem a gyűrött, igencsak mosásra szoruló ágyneműn, majd nagy sóhajjal nekiláttam lerángatni lepedőt, paplan- és párnahuzatot. Mindenféle testnedv virított már rajta, és oké, elaludtam én ebben is, de jobban esett valami frissebb. Amikor kivittem a fürdőbe a motyót Henry felé pillantottam.
- Tudom, szinte szentségtörés - mondtam és slattyogtam tovább, hogy beindítsam a mosást.
Aztán még a fürdőben alakot váltottam, és farkasként ügettem vissza ki, hogy aztán egy nyüsszentéssel kísérve felszökkenjek a kanapéra Henry mellé. A fülébe szuszogtam, megnyaltam az arcát, majd a fejemet a hozzám közelebb eső karja alá fúrtam, miközben lefeküdtem. Elégedett szusszanással helyezkedtem el így, hogy egyik karja a tarkómnál, a másik az állam alatt lehetett. Így is tudott játszani, nem? Nem mondta, hogy muszáj egyenesen tartani a kontrollert ahhoz, hogy játszani tudjon. Nekem meg kellett a közelsége, hogy aludni tudjak. Arról nem is beszélve, hogy a nősténynek is jól esett végre így létezni.
A farkam lustán járt jobbra-balra a kanapé karfáján. Örültem, hogy csak ekkora vagyok - egyelőre? -, még pont eléfértem anélkül, hogy kényelmetlen lett volna, vagy félig lelógnék, és igazából ha Henryt nem zavarta, hát én vígan, minden további nélkül elszundítottam így. Majd később még játszunk. Most hadd élvezzem ezt.

Rekedten nevettem az idióta kecskefarmos ötletén. De most komolyan, hogy az istenben lehet ennyire válogatottan zakkant? Mégis kinek jut eszébe ilyesmi? Már nem csak utolsó kívánságként, hanem úgy általában.
- Még mindig meg tud lepni, milyen retardált vagy. - kicsit megcsóváltam a fejem a fürdő küszöbén - Azt mondtam, hogy utolsó kívánság, szóval sajnos nem fogod megélni a kecskepásztor álmaidat.
Már hogyne élhette volna meg... Ha rajtam múlik, még évtizedei lesznek arra, hogy azt csináljon, amit csak akar. Bár erősen kétlem, hogy valóban ilyen ambíciói lennének. Röviden nevettem, amikor mekkenve nyekkent, aztán egész egyszerűen közöltem vele, hogy undorító. És hogy ez nekem mennyire imponál.
- Jó, hogy...
Mert egyfelől, mégis ki másnak lett volna ilyen? Másfelől ki más viselte volna olyan jól, mint én? Ahogyan velem is pont ugyanez volt a helyzet, éppen emiatt is kellett nekünk együtt lennünk, mert tényleg, amit mások jó esetben is csak toleráltak tőlünk, az egymás között mindennél jobban imádott dolog volt és ez oda-vissza érvényes.
Oké, azt aláírom, hogy egy ilyen zuhanyt bárki más szívesen fogadna, akinek van egy csöppnyi esze, de hát... A bazi nagy helyzet az, hogy ezt rajt kívül mással soha nem tettem meg így, nem is jutott eszembe, nem is tudtam volna és nem is állt volna szándékomban soha. Sem régen, sem most, sem pedig a jövőben. És ez így van jól. Tudom, hogy Patnek igaza van. Tudom, hogy elég öreg vagyok már, hogy tényleg Dakota mellett van a helyem, itt lehetek igazán önmagam. De a baj csak az, hogy úgy érzem, hogy önmagamnak lenni Pat jelenlétét is jelenti, és nem csak azért, hogy folyamatosan baszogasson, hanem mert... Szeretem. Mert hiányzik mellőlem. Mert a részem, ahogyan én is az övé, és nem csak azért, mert a Teremtőm, hanem azért, mert nem romantikus szempontból a magunk módján mi is borsó meg a héja vagyunk. Voltunk. Nem így akartam. Nem így képzeltem. Visszavágytam a grillezős estét, és azt a teljes, tökéletesen kiteljesedett érzést, amivel akkor a vállam az ajtófélfának vetve néztem, ahogy beszállnak Pat kocsijába is elhajtanak a rendőrségre a kocsimért.
- Mmm, tényleg? - kérdeztem a távolba révedve halkan, és fogalmam sem volt róla, hogy tartozik még egy vesztett fogadás tétjével - Oké, tartozhatsz...
Ebben az állapotban még abba is beleegyeztem volna, ha azt mondja, hogy tartozik azzal, hogy egy gereblyével véresre szántsa a hátam, annyira magával ragadott. Semmivel sem lett volna rosszabb, mint a csendes békébe lassan, méregként beszivárgó valóság, amit már nem takart el olyan áldásosan az együttléteink utózöngéje. Úgy álltam válaszútnál, hogy igazából tudtam, hogy nincs választásom. Ahogy azt is, hogy ezt és Őt akarom. De minden egyes éber, "józan" pillanattal úgy tűnt, hogy képtelen vagyok megfizetni az árát. Ez nem arról szól, hogy nem szeretem eléggé. Inkább csak arról, hogy túlságosan gyenge vagyok kikászálódni a rám omlott életem törmelékei alól, hiába áll felettem és nyújtja a kezét. Csak kisebb kavicsokat poroltam le, és szerencsétlenül kapkodtam utána, felé, és a mozdulatok többségét így is elhibáztam.
Valahol sajnáltam, hogy nemet mondtam az alvásra, de nem éreztem rá késznek magam. Meg amúgy is... minek vergődjek mellette, eljátszva a hattyú halálát, amikor még egy-két üveg whisky és játék mellett (szinte) gondtalanul folytathattam tovább a létezést. Azt nem tudom, hogy az ágyneműcsere valamiféle metaforikus megtisztulás akart-e lenni részéről vagy csak szimplán  a tény, hogy két utcával arrébbról is érezhető volt rajta az elmúlt pár nap, de röviden és erőtlenül nevettem, ahogy szentségtörésnek nevezte a cserét.
- Hát... csak nem gyűjtögethetjük évekig...
Ennyit fűztem hozzá egészen szelíden. Mert hát... Nem vasárnap van. Nem száll fel nyolc húszkor a gépem. Nem "elég", ha jövő péntek estére cseréli le úgy, hogy nem kell tudnom róla vagy egyáltalán észre vennem. Mert minden egyes nap az ő ágyába, az ő ágyneműjébe fogok belefeküdni, főleg úgy, hogy kijelentette, hogy többet nem akar nélkülem aludni. Elszorult a torkom, úgyhogy inkább megint meghúztam az üveget, és ha már egyedül fogok játszani, akkor megint GTA-zom, és olyan dolgokat csinálok virtuálisan, amiket könnyűszerrel magam is megtehetnék, ha rá tudnám venni magam, hogy kilépjek a loft ajtaján, de így sokkal hatékonyabb és kényelmesebb volt. Csak az "zavart" mg, ahogy az én vörös szemű, kis feketém felpattant mellém a kanapéra és a fülembe szuszogott.
- Héj...
Finom mosollyal köszöntöttem, fél kézzel átkaroltam a nyakát és kicsit magamhoz húztam. A füle tövét, a feje búbját vakargattam, amíg arcon nem nyalt, aztán csak hagytam, hogy elhelyezkedjen. A nőstényem, aki engem választott, és akit a nő első nagy szerelme teremtett... Nem. Bazmeg Henry, nem. Ezt most nem kezdem el elölről, nem csapom hozzá a meglévő szarokhoz, mert a végén még levetem magam az erkélyről. Inkább felmegyek Los Santos hegyvidékére vadászni. Az sokkal jobb ötletnek tűnik.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire ébredezve szusszant az ölemben. Igazából már nem sok vér volt semmimben sem, mert csak hagytam, hogy a teste és a bundája melegítsen, nem mozdultam, csak annyit, amennyi a játékhoz és az üveg kiürítéséhez kellett. A testem ilyen jellegű nyomorát pontosan annyira kizártam, mint a lelkemét. És ahogy magához tért, már tökéletes tompultságban, lassú mozdulatokkal engedtem, hogy felkeljen, ha akar. Még bárgyún rá is mosolyogtam, és mivel az nem jutott el az agyamig, hogy szüneteltessem a játékot, az épp vezetett kocsival nekivágódtam egy tűzcsapnak, de már nem is a képernyőt néztem.
- Épp időben... - köszöntöttem jó reggelt helyett rekedten - Már kezdtem kiszáradni.
Ha hagyta, kicsit megszédülve felálltam és nyögdécselve nyújtózkodtam egy hatalmasat, mielőtt megindultam volna a konyhába utánpótlásért. És ha már arra jártam, miért is ne tehetnék fel neki egy friss adag kávét, nem? A maradékot kicsit szétfröcsögtetve a mosogatóba öntöttem, a darált kávét mellé szórtam kicsit, de a szándék a fontos, állítólag. Bár, ahogy tiszta bögre után nyúltam a szekrénybe, rántottam vele egy másikat is, ami fülsértően tört szét a padlón. Upszi.
- Faszom... - mordultam fel az épp borostás bajszom alatt - Amúgy is béna volt.
Mondom ezt úgy, hogy fogalmam sincs, melyik bögrét küldtem a másvilágra, de a romokon átlépve oroztam el egy újabb üveg whiskyt és mielőtt legalább a legnagyobb szilénkért megpróbáltam volna lehajolni, csillapítottam lassan fél órája tartó szomjúságomat. Prioritások, ugye.
- Csinálok kávét.
Mintha nem tűnt volna fel neki eddigre, ugye. Pedig esküszöm, hogy a helyzethez mérten tele voltam jó szándékkal, még akkor is, ha ez rövid úton azon vezetett, hogy az eddig békésen alvó nőstényemet esetlg megint sikerült felbasznom.

Éreztem, amikor újra közénk ékelődött az a vaskos üvegfal. Talán végig itt volt, csak olyan vékonyan, hogy nem tűnt fel, de most, a zuhany alatt állva percről percre vált valóságosabbá, szinte kézzel foghatóvá. Valami, amin keresztül láthattam Henryt, vele lehettem, mégsem érhettem el - és mintha egyébként is csak tompán tudna érzékelni.
Hiába erőlködtem, próbálkoztam innentől, kicsúszott a kezem közül, és legfeljebb azt nézhettem, ahogy a szó minden értelmében távolodott. Visszatért a kanapéra, a játékhoz. Nem basztattam vele, még így is jók voltunk, egyedül az emögött húzódó okok nem tetszettek. Ha egy fárasztó nap, vagy időszak utáni kikapcsolódás lenne, tök oké, de így, hogy ugyanolyan menekülés volt, mint a pia, amire már rá is markolt, miközben én a fürdőbe vittem a koszos ágyneműt.
Inkább kíváncsiságból dobtam felé a szentségtöréses megjegyzést, hogy csekkoljam, milyen reakciót kapok így, hogy a vágyak elcsitultak, lecsutakoltunk és egy időre minden takarékra került. Igen, már más volt. És fogalmam sincs, hogyan érjek el hozzá, hatolják át azon a burkon, amit maga köré vont, és amiben rajta meg a fájdalmán kívül semminek és senkinek nem volt helye.
Hirtelen elhatározásból váltottam, hogy a nőstény alakjában ugorjak fel mellé és legyek ott neki. Hátha a bundámba szívesebben túr, vakarja még a fülem tövét, halk kis nyüszítést csalva ki, minthogy a whiskys üveg nyakát markolja. Ha csak pár korttyal kevesebb lesz így, már örülök. Szívem szerint elvettem volna tőle a piát, de nem voltam biztos benne, hogy bármit segítenék vele. Azt se tudtam, mivel teszek jót, a korábbi, teljesen egyértelmű pillanatokon kívül, amik szerencsére ugyanolyan természetesen tudtak jönni, mint bármikor korábban.
De ez a csend, ami megült most köztünk, a loftban, miután elhelyezkedtem más volt, mint a korábbi itt létei alatt a békés pihenéskor. Leheletfinom feszültség húzódott a mélyén: a várakozásomé, ahogy egy darabig még fél szemmel figyeltem, amikor időről időre a szájához emelte a kurva üveget. Kicsit elszorult a torkom.
Ma meddig mész? És holnap? Hány napig akarsz így vegetálni, átadva magad a sebeidnek, amiket még csak nem is nyalogatsz, hanem hagyod, hogy csorogjon belőle a vér. És én meddig fogom hagyni? Meddig segítek ezzel, honnan ártok vele, mivel teszek Neked jót?
Fogalmam sincs, Henry. Mert hiába kérdezem, azt hiszem, nem felelsz, mert ha tudod is a választ, aligha akarod.
Egyre laposabbakat pislogva néztem, ahogy játszott, a légzésem is mélyebb lett.

Pár órát aludtam, talán rákészültem ezzel az estére akaratlanul is, mert ahogy nagyot ásítottam, majd felpillantottam rá és megnyaltam az állát, tudtam, hogy messze túlvagyunk az "oké"-nak mondható ponton. Ettől, meg a kiszáradásos mondattól lesunytam a fülem pár másodpercre, majd odébb húzódtam, hogy fel tudjon tápászkodni. Támolyogva, természetesen. Azzal abszolút nem törődtem, hogy mi van épp a játékkal, csak a fülem rebbent a fának csapódás hangjára. Oldalra biccentettem a fejem, úgy néztem, ahogy elindult a konyhába.
A kanapé háttámlájára tettem a fejem, és csak néztem utána, ezúttal nem gyönyörködtem a harapnivaló seggében, az egész mozgását figyeltem.
Ingatag, darabos mozgással nekilátott a korábbról maradt kávé kiöntésének és egy új adag feltételének. Kár, hogy közben részben elterelte a pia-utánpótlás utáni vágya, meg egy bögre halála. Utóbbinál szusszanva leugrottam a kanapéról, nagyot nyújtóztam, majd egy újabb lusta ásítás után visszaváltoztam. A hajamba túrva indultam felé, még kissé kótyagosan az alvástól, és szívem szerintem maradtam volna ennél az állapotnál. Jobb, mint azzal a szúrással foglalkozni a mellkasom közepénél, ami még jobban felerősödött, ahogy Henry közölte az egyértelműt: kávét csinál.
Átléptem a bögre tetemét, odaléptem Henryhez és ha hajlandó volt legalább pár másodpercre megválni az üvegtől, puhán, kedvesen megcsókoltam. Sajnos még mindig nem volt varázs-hatása.
- Szeretlek - közöltem én is a full egyértelműt. - Poklosan erős legyen - kértem még, mert ha ezt az üveget is elpusztítja ebben az állapotában, akkor esélyesen megint hosszú esténk lesz.
Aztán seprűt és lapátot kerítettem, hogy mielőtt belelépne valami faszom szilánkba és némi vérrel berúgná a ma esti "Dakota 101 takarítási tippje" sorozat újabb részét, megelőző csapást mérjek. Amíg Henry a kávé feltétellel bajlódott, én eltüntettem a bögre tetemét. Utána, ha hagyta, és még szórakoztatta magát a géppel, mögé léptem és átöleltem.
- Holnap után telihold - mondtam a hátának döntve a fejem, egészen közelről csodálva a tetoválását. - Kijössz velem vadászni? Nagyon szeretném...
Persze ettől még neki baszottul púp lehetett a hátára az egész, de megint olyan ingerem támadt, hogy muszáj legalább egy kicsit kirángatnom a négy fal közül. A szürkére is ráfért talán némi mozgás.

Dakota csókja olyan hirtelen és váratlanul ért, hogy azon kívül, hogy hagytam megtörténni és úgy-ahogy viszonoztam, esélyem sem volt jobban elmélyedni benne. Egyelőre még meg sem fordult a fejemben, mert a kávéfőzéssel voltam elfoglalva. Komótos rövidséggel elvigyorodtam, amikor közölte, hogy szeret, mert hát... egyrészt, én is őt, másrészt meg kurvára jól esett hallani. Beharaptam az alsó ajkam, ahogy kissé fátyolos szemekkel néztem utána, ahogy nekiállt takarítani utánam. Megint. Pislogtam párat, aztán felköhögve fordultam a kávéfőző felé.
- Vagy akár szerezhetünk egy kis kokót is, ha ma sem tervezünk aludni. - teljesen logikusnak tűnt igazából - A kávé lassan már olyan, mint a lóhúgy.
Felrötyögtem, ahogy a kancsót próbáltam a helyére illeszteni, hogy aztán már csak a gombot kelljen megnyomni és várni. Egyébként... Biztos vagyok benne, hogy rohadt gyorsan tudnék anyagot szerezni. És tényleg, akár még jó ötletnek is tűnne egy kicsit felturbózni magunkat. Ki tudja, talán a hangulatunknak is jót tenne, és még a hatlövetűből is... hát, nem tudom, mennyit, de több lövetűt tudna csinálni.
Felmorrantam a saját gondolataimra és inkább megint ittam, hogy megpróbáljam kimosni őket a fejemből, minél előbb. Egyrészt megfogadtam, hogy többet nem indulok el ezen az úton, másrészt... Akkor még nem hittem volna, hogy megint ide fogunk jutni. Hogy Pat és én úgy "összeveszünk", hogy hetekig nem is tudtunk egymásról semmit. Ki tudja, ha megint túl lőnék a célon, talán hirtelen előugrana egy bokorból, hogy az utolsó pillanatban megmentsen...
Hirtelen összerezdültem és már-már ijedten szívtam be a levegőt, amikor Dakota hátulról megölelt. A saját fejemből és emlékeimből kiszakadva kissé felfogtam, hogy Ő az, és amikor erre rájöttem, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- És?
Kicsit megrántottam a vállam a tényre, hogy mindjárt itt a Holdidő. Na, de komolyan... és? Már nincs falkám, már nincs kötelező vadászat. Minek mennék? Kihagytam már párat az életben, és abból kevesebb bajom lett, mint egy-egy gyerekkori náthából. De aztán persze jött a kérdés és a behálózás, az érzelmi manipuláció, a kávéfőző csak rotyogott, én pedig fél kézzel megdörzsöltem az arcom.
- Én is sok mindent nagyon szeretnék.
Mondjuk vadászni menni azt pont nem, de gondolom, ez nem igazán érdekelte Dakotát. Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy mi szaladt ki a számon megint, szóval megfordultam, és ha tudtam, a csuklói felé nyúltam, hogy szemből húzzam magamhoz.
- Jó, oké.
Baromira nem volt erőm itt és most megint nekiállni veszekedni meg tépni egymást, úgyhogy inkább ráhagytam. Egy nyugalmasan szétesős estére vágytam, hát olyan sokat kérek? Valami azt súgta, hogy meglesz még a könnyelműségem böjtje, de hát, nem volt mg már mindennek is? Kicsit megint úgy éreztem, mint amikor Patnek adtaam meg magam, csak azért, hogy ne rágja a fülemet tovább. Apropó...
- Dakota? Áh, mindegy.
Megráztam a fejem, a kávé lefőtt, amit egy újabb korty whiskyvel ünnepeltem, aztán mindennél jobban próbálva koncentrálni, öntöttem Dakota bögréjébe, de aztán azonnal a kezébe is nyomtam. Jobb, ha ő ízesít, mielőtt túlságosan elsózom neki és beleöntök egy egész tehenet.
- Cigi?
Meg sem vártam a válaszát, már indultam is meg a terasz felé, mert hogy őszinte legyek, az utánpótlás alkoholnál már csak a láncdohányzásom hiányzott jobban, amíg rajtam aludt. Nagyot nyekkenve levetettem magam kint az egyik székre és szinte azonnal rá is gyújtottam.
Percekig rágódtam, magam elé meredve. Ha mondott is valamit, teljesen elvesztem a saját fejemben. Szemmel láthatóan hadakoztam, valami mintha fel akart volna őrölni belülről, és gyaníthatóan ennek az energiáimban is megvolt a maga lenyomata. Aztán egyszer csak megszólaltam.
- Fel... - haboztam - Fel tudnád hívni Patricket? - úgy néztem rá, mintha csak azt kértem volna tőle, hogy ugorjon le a hatodikról - Csak... hogy egyáltalán él-e még vagy esetleg belehalt valami szingli partyba.
Mindennél jobban akartam hallani a hangját, és mindennél jobban ódzkodtam attól, hogy én keressem először - megint. Nem akartam, hogy azt érezze, hogy futok utána, hogy nem tudok nélküle élni, bármennyire is éreztem úgy. De talán Dakota léte jó alibi lehetett arra, hogy hírem legyen róla. Mert hát, Dakota mégsem én vagyok, nem? Ő adta meg neki a számát, miért ne hívhatná fel tök magától, nem? Még mindig a terasz asztalán volt a kurva könyve, amire most sikerült rábambulnom, és a sarkába pöckölni egy sértett mozdulattal. És, ami azt illeti, Dakotának sem akartam bevallani, szavakba önteni, hogy igazából mit érzek. Képtelen lennék rá. Bár esélyesen úgyis átlát a most szóvá tett gúnyomon, de attól még magamért megtehettem annyit, hogy erről nem vettem tudomást.

Egy tized másodpercre megdermedtem söprögetés közben, amikor bedobta a kokót. Az baszna be, ha a pia meg ost láncdohányzássá váló cigizése mellé még drogozna is, persze! Oda jutunk, hogy örüljek, hogy nem egyből tű meg heroin?
- A kávé elég - jelentettem ki, és szinte hallhatta a mondat végén a pontot.
A legtöbb hülyeségben benne vagyok, a hedonizmus is okés, de még pár hét, és ebből mérhetetlen whisky-fogyasztásról is élmény lesz lejönnie, kijózanodnia, nemhogy még egy drogfüggőség is befigyeljen! Jót akarok neki, de ez minden lenne csak nem jó. A mostani helyzet sem jó, az, amit magával művel, és rendben, nem fog elpatkolni tüdőrákban, de kurvára nincs humorom ahhoz asszisztálni, hogy fél óra nem-ivást már remegő kéz kövessen. Mondjuk lehet már asszisztálok hozzá. Mindegy, határaim azért még nekem is vannak, ez a kokó-dolog meg pont olyan. Elszívtam-szúrtam-szedtem a magam adagját átharapás után, az eddigiekből kiindulva nem hiszem, hogy neki ne lett volna ilyen kilengése, de ezt nem.
Kicsit nagyobb lendülettel dobtam ki a szilánkokat, mint az indokolt lett volna, de na. Nem. Pont.
Inkább magamat csillapítva hozzá bújtam, mintha nem is tudom... így karolva távol tarthatnám mindenféle portól, szartól, ami amúgy elég naiv gondolat, hiszen még az italtól se tudom. Hiába vagyok itt vele, hiába szeretem, hiába próbálok megadni neki mindent - kurvára kevés vagyok. Ennek is szólt - meg a drogról való elterelésnek -, hogy felhoztam a telihold dolgot. Hiányzott, hogy együtt vadásszunk, és reméltem, hogy egy ilyen este jobb hangulat felé terelné, talán még élvezné is.
Ebbe taposott bele páros lábbal a foghegyről odavetett megszólalásával. Megfeszültem mozdulatlanságomban, majd jobbnak láttam elengedni őt. Pár óra meg egy(?) üveg whisky telt el, csak játszott, de mégis mintha valami történt volna, azalatt, amíg aludtam és most újra itt voltunk. Elhúzódtam volna, mert úgy éreztem, hirtelen teher lettem, és isten őrizz, hogy a következő üveg miattam és még gyorsabban csússzon le, de megfordult és elkapta a csuklómat.
Halványan összehúztam a szemem, amikor kelletlenül beleegyezett a vadászatba. Szívem szerint Henryhez hasonló stílusban közöltem volna vele, hogy ha ekkora fáradság nem kell, megyek másokkal. De sem őt, sem magamat nem hagytam már ennyivel megúszni az egészet, azt minden esetre legalább felvillantotta, hogy mire számíthatok majd tőle. Kedves.
Felvontam a szemöldököm, amikor valamit mondani akart, de ha semmi, hát semmi. Inkább figyeltem, ahogy már az külön kihívás volt, hogy töltsön nekem kávét. Aztán a kezembe nyomta, ízesítetlenül, mer az már nem ment. Minden komment vagy különösebb reakció nélkül fejeztem be helyette a kávémat, míg ő a kérdésre választ se várva kiment az erkélyre.
Mindig elmúlik... jó, elhiszem. De attól még maradt egy kérdés: az előtt, hogy a türelmem végére érnénk? Nagyot sóhajtottam, ahogy egyedül ácsorogva a konyhában megittam a kávém. Még egy teljes hét se telt el, igazán adhatok neki még időt. Neki van lehetősége és ideje erre, és még mindig úgy gondoltam, hogy inkább élje ki, minthogy több évtizedes, vagy évszázados abandonment-issue-t szedjen össze belőle, mint én.
Félretettem az üres bögrét, bementem a hálóba, macinacit és pólót húztam, majd kimentem Henry után az erkélyre, mert ja, nekem is szükségem volt egy cigire, csak nem pont úgy, mint a drága férjemnek. Elvettem a dobozából egy szálat - talán szabad volt, nem tudom, épp milyen hurok jött a hangulati hullámvasútban -, majd meggyújtottam. Henrynek háttal, a korlátra könyökölve füstöltem, a várost bámulva, miközben azon töprengtem, milyen új érzés együtt élni egy házi-szellemmel. Aki él. Úgy-ahogy.
"Fel..."
Hátra néztem a vállam fölött, újból felvontam a szemöldököm, hátha ezúttal megtudom, mi motoszkált benne már a konyhában is. Amikor kibökte, halványan elmosolyodtam. Megfordultam, derekamat a korlátnak döntöttem és kissé fázósan öleltem magam, majd szívtam egy nagy slukkot.
- Persze - biccentettem végül. - Szívesen, Henry, de... biztos örülne, ha te hívnád. És szerintem te is. Elküldött, igen, de tudod, miért tette, és nem hiszem, hogy neki olyan könnyű lett volna az elválás.
Szinte teljesen biztos volt abban, hogy ezzel átléptem valamiféle határt, és most épp nem érdekelt. Nem hülye, akkor sem, ha szereti eljátszani, mindezt ő is pontosan tudja, de hallania is kell.

Nem jött velem, nem jött utánam, teljesen magamra maradtam hát mindennel. Furcsa volt, mert bár a konyhai előadásomból nem úgy tűnt, de tényleg vágytam a közelségét és a figyelmét, csak... Igazából nem úgy, ahogy azt ő elképzelte. Vagy ahogy eddig lenni szokott. Mindenféle kompromisszumra képtelen vagyok, szóval vagy minkettőnek legyen jó (szex) vagy nekem legyen jó akárhogyan is, d hogy olyasmit csináljak, amihez nem volt egy fikarcnyi kedvem sem, nos... Nem. Ahhoz nem tudtam jó képet vágni.
Ahogy igazából ahhoz sem, hogy miután rágyújtott, egy kurva szó nélkül könyökölt a korlátra. Megint előhozakodott bennem az érzés, hogy minek vagyok akkor itt egyáltalán, de a hajnal képeinek lenyomata azért még ott volt bennem, és tudtam, hogy a lelkem mélyén inkább ezt akarom, mintsem bármit is nélküle.
Megint túl sok dolog zakatol bennem egyszerre. Mintha nem lett volna elég az, hogy Pat és a történtek miatt rágtam magam és valahol mélyen még mindig próbáltam nem-megfelelve megfelelni a Teremtőmnek. Tudom, kurva kifacsart helyzet, de senkit sem kértem meg, hogy értse meg a helyzetemet. Senki sem lenne képes rá. Végül úgy kértem meg Dakotát, hogy hívja fel nekem... helyettem Patet, hogy miközben láttam benne a nekem tetsző potenciált, mégis olyan volt, mintha a fogamat húznák. Mert hát... a szürke vágyai erősebbek voltak a sértettségénél, viszont nálam ez éppen fordítva működött. Azt hiszem.
Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor Dakota megfordult, és látszólag könnyedén, mosolyogva egyezett bele a telefonba. Csak tudnám, miért nem tudtunk ott megállni, hogy "szívesen, Henry"...
Keserű lett a nyálam a szavaitól, muszáj voltam leöblíteni, aztán megcsóválni a fejem.
- Jó, tudod mit? Inkább ne hívd fel.
A következő cigimért nyúltam, és feltoltam magam a székről. Képtelen voltam a seggemen maradni mindazon gondolatok mardosására, amiket Dakota szavai ébresztettek bennem. Járkálni kezdtem a teraszon.
- Ha annyira örülne, akkor miért nem ő hív, he? - felemeltem a hangom, éles volt  vádtól, de legalább nem Dakotának szólt - Mondjuk ja, biztos örülne, hogy egy hétig sem bírtam ki nélküle. Kurvára elégedett lenne magával.
A sötét fantáziámban egyre csak az a kép kavargott, hogy Patrick milyen borzasztó elégedett lenne, ha visszakönyörögném magam. Mindezt azért, hogy ugyanúgy semmibe vegyen és fölényeskedjen, ahogyan egészen addig tette, amíg a költözésig könyörögtem neki.
- Állítólag nem könnyű. Aha, ja. - fel-alá járkálásom közben megálltam, hogy míg az egyik kezemben eddig csak a cigi volt, a másikban az üveg legyen - Akkor is ezt mondta, amikor a kanapén ölelkezve bőgtünk, én meg azt, hogy akkor hagyjuk már a picsába. Hagytuk? A lófaszt, azt hagytuk.
Ebbe már a szürke is beleállt, hiszen velem együtt nyüszített akkor is kegyelemért, amit végül egyikünk sem kapott mg: most, hogy újraéltük azokat a perceket, csak a bundáját borzolta, amíg én fújtattam, és ha nem lett volna túl sok még az üvegben, biztos elhajítom a picsába. Így csak megálltam és rajtam volt a sor, hogy a város esti fényeire meg-megreszketve bambuljak. Fújtam egy hosszút. Nem sírtam, de legördült egy kósza könnycsepp.
- Velem jöhetett volna... - ezt már csak suttogva voltam képes kimondani és végtelenül elkeseredve fordítottam a fejem Dakota felé - Lakhatna ő a kurva albérletben, én pedig itt veled. - beharaptam az alsó ajkam és aprót rántottam a vállamon, mert hát... minden dolog mellett azt hiszem, hogy ez fájt a legjobban, ez tűnt olyasminek, amin nem tudtam túllépni - Nem akartam Fairbanksbe költözni, tudod? De őt hagytam elmenni. Másfél hét múlva repültem utána, de most... Most nincs választásom és ez kikészít, mi amor.
Tessék, kimondtam. Annyira azért még nem vagyok csatakrészeg, hogy ne tudjak két értelmesnek tűnő mondatot elmondani. Fasz se tudja, nem szoktam magamból kiadni dolgokat úgy egyébként, de állítólag ez jó. Ez segít. Ettől könnyebb lesz. Passz. Nem túl sok hitem volt ezekben a pszicho-szarságokban.
Szipogtam egyet és megdörzsöltem az orrom a jobb kézfejemmel. És inkább ittam megint. Ja, pont ezért nem beszélek nyíltan a szarságaimról, mert csak picsogni kezdek, mint valami nyomorék, felszínre törtek dolgok, amiket elnyomtam volna inkább, úgy éreztem, hogy megalázom magam és ez kurvára kényelmetlen volt. Egy kicsit még Dakota előtt is. Ahhoz még nem ittam eleget, hogy ne legyen, de erősen dolgoztam rajta.

Sejtettem, hogy nem fog tetszeni ez a javaslatom sem, így nem ért váratlanul a felőle érzet keserűség, vagy az, hogy ivott rá. Annyiból minden esetre büszke voltam magamra, hogy ennyinél megálltam és nem veséztem meg fejtegettem tovább. Már csak azért sem, mert egyrészt az ő kapcsolatuk olyasmi volt, amiben nem volt tapasztalatom, másrészt ebből kifolyólag még felbasztam volna azzal, hogy látszólag okoskodok. Mert oké, hogy ilyen kapcsolatom nem akadt, de voltam valakinek a lánya, és akadtak, akikhez ragaszkodtam, vagy akiktől el kellett szakadnom. Mert elbasztam.
Szívtam egy slukkot és néztem, ahogy Henry újabb szálért nyúlt, majd felkelt, a benne felpiszkált indulat pedig a korábbiaknál kevésbé suta mozdulatokat eredményezett. Mindennek van előnye.
- Henry, ha te elküldenél valakit, mert a javát akarod, felhívnád, mielőtt ő keresne? A hívásod engedély lenne neki, hogy olykor kereshet, ezért örülne. A hívásod azt jelentené, hogy rendben vagy, és veled lenne kurva elégedett... meg magával is, de emiatt, gondolom.
Tekintve, hogy mit kérdezett, amikor elvitt Henry autójáért, meg amikor beszéltünk egy kicsit, szinte teljesen biztosra vettem ezt. És értettem, hogy ő ezt a maga sértettségében ha látta is, nem volt hajlandó elfogadni, de idővel kénytelen lesz, mert gyanítom, hogy előbb-utóbb elkezdem sulykolni. Az meg csak rajta áll, hogy inkább előbb vagy utóbb.
Fel-alá járkált, az egyik keze füstölgött, a másik lotyogott, utóbbit szívem szerint elvettem volna tőle, de jelenleg esélyesen ugyanúgy rám förmedt volna, ahogy a túraösvényen tette. Vagy még vehemensebben. Nem akartam kipróbálni, szóval újabb slukk részemről is.
Megállt, én pedig a profilját fürkésztem, majdnem úgy, ahogy vezetés közben szoktam. Azok mondjuk ennél jóval kellemesebb pillanatok voltak. A szívem szakadt meg látva, hogy egy magányos könnycsepp legördült az arcán és elveszett a borostájában. Közelebb húzódtam hozzá, ráfogtam a bicepszére és finoman megcirógattam, a fejemet pedig a vállának döntöttem. Ő a várost nézte, én a nappaliba bambultam, miközben energiáim szeretve ölelték az övéit.
Halk szavaira kicsit megszorítottam a karját, és ahogy mozdult kicsit, elhúzódtam annyira, hogy fel tudjak nézni és viszonozhassam a tekintetét. Féltem, hogy az a fájdalom, amit a szemében láttam, Pat minden ígérete ellenére sem fog soha eltűnni.
- Megértem - mondtam csendesen arra, hogy nincs választása, hogy ez teszi tönkre igazán. - Ezt tényleg megértem. De a javadat akarja csak. És az, hogy így elengedte a kezed, hogy kilökött a nagyvilágba anélkül, hogy fizikailag, szó szerint veled lenne, dicséret, Henry. Tudom, hogy most nem így tűnik, de ha nem hinne a saját nevelésében és benned, biztos nem teszi ezt. - Nem lök depresszióba... Jó, nem ez volt a cél, nyilvánvaló! - Próbáld kicsit innen is nézni. Plusz így se hagyta, hogy egyedül maradj - mosolyogtam rá óvatosan. - Tiszta sor, hogy kurvára hiányzik, és amúgy szerintem le lehetne majd őt csábítani abba az albiba, de addig biztosan nem, amíg nem látja, hogy a magad életét éled.
Gondolom én. Abból kiindulva, hogy Pat kitette, annak ellenére, hogy együtt bőgtek, és még a telefonban, a könnyed hangja ellenére is egyértelmű volt, hogy ugyanúgy hiányolja Henryit, mint Henry őt. Ha nem jobban. A szülői hiány és aggódás elég durva méreteket tud ölteni, na. Talán Paté is magasabbra hágna, ha látná, mit művel magával Henry, bár esélyesen látta már maga alatt.
- Ő most állt erre készen, és úgy ítélte meg, hogy te is. Szokott veled kapcsolatban tévedni?
Kockázatos kérdés volt, mert lövésem se volt, hogy miféle egymás felé mutatott fiaskóik voltak. Oké, sztoriztak a grilles estén, nyilvánvaló, hogy Pat se volt szentéletű, de reméltem, hogy ilyen téren nem lőtt korábban mellé. Vagy nem komolyat, nagyot. Azt is talán meg tudnám védeni valahogy, passzpiros, egyelőre drukkoltam, hogy ne legyen erre szükség.
Közben meg az is beugrott, hogy talán nem kéne túl mélyre menni. Nem csak azért, mert ezzel lehet őt is mélyebbre lököm, hanem mert nem tudtam megítélni, hogy az eddig és a majd eztán ledöntött whisky mi mindent mosott vagy fog még elmosni. És akkor totál fölöslegesen téptem az a szám. Nem mintha ne lennék képes ezt minden egyes nap bizonygatni neki, ha az kell.

- Fel. - vetettem rá gondolkodás nélkül a kérdésére - Téged is felhívtalak.
Az már más kérdés, hogy nem vette fel. Meg persze az is, hogy valahol nagyon nem ugyanaz a kategória a kettő, de most akkor is úgy éreztem, hogy az. Ráadásul őt úgy hívogattam, mint egy idióta, hogy közben azt is pontosan tudtam, hogy ki fog tőle akadni, de... utólagos mentségemre legyen sokadszor mondva, hogy Vörös Hold volt és... tudni akartam, hogy nem esett baja. Csak hitetlenkedve felciccentem, hogy szerinte Pat mivel lenne elégedett. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg igaza lehet, egyből azon kezdtem füstölögni, hogy azért, mert párszor dumált Patrickkel, már azt gondolja, hogy olyan jól ismeri. Igen, őt is elégedetté tudom magamtól tenni, úgy ötven évente egyszer. A köztes idő pedig a csalódások halmaza volt. És ha már azért küldött el, hogy nélküle éljek, akkor a magam részéről újabb csalódásnak könyveltem volna el azt, ha én teszem meg felé az első gesztust.
De mégis mit várhatnék... Nem hogy vele nem voltam kibékülve, igazából saját magammal sem. Tele voltam ellentmondásokkal, amiken gondolkodva csak még szarabbul éreztem magam. Éppen ezért nem akartam rajtuk gondolkodni, de úgy tűnt, hogy most egy kicsit muszáj leszek. Akár csak azzal is, hogy már elcsendesedve vallottam be Dakotának az egyik, ha nem a legnagyobb nehézségemet ebben az egészben, és azt, hogy mire vágyom igazán. Jól esett a közeledése és az érintése. Ahogy a fejét a vállamra hajtotta, csak lehunytam a szemeimet és engedtem, hogy egy reszketeg sóhaj vesszen bele az esti levegőbe. Aztán... aztán csak hallgattam, magamra terítve Dakota energiáit.
Olyan jó lett volna, ha csak egyszer is úgy akarja a javamat, hogy az nem azt jelenti, hogy beledöglök a döntéseibe. És még ha dicsért is volt ez a részéről, hát bármikor visszaadnám, és lennék az a William tovább, akit letolt hálógatyával, puskával a kezében kerget az éjszaka közepén a csirkefarmon. Vagy lennék az a William, akit ostoba, szívtelen szörnynek hordott el, miután mindenünk odalett miattam, és amiért az utcán kellett élnünk. A legrosszabb emlékeinket is újraéltem volna, ha tudom, hogy ott lesz mellettem.
Fel sem tűnt, hogy már mindkét orcámat eláztattam, amikor Dakota azt mondta, hogy Pat nem hagyta, hogy egyedül maradjak. Lassan fordítottam újból felé a tekintetem, és hát... tényleg nem vagyok egyedül. Itt van nekem Ő. De vajon meddig? Mikor fogom ezt is tönkre tenni? Nem sokáig voltam képes Dakota pillantását állni, mielőtt kibukott belőlem a bőgés a szavai, a tények és az emlékeim nyomása alatt. Elfordítottam a fejem. Mondjuk teljesen felesleges volt, mert olyat már nem tudtam mutatni neki, amit még nem látott belőlem, de mégis reflexből adta magát a mozdulat. Időről időre nagyokat nyeltem a levegőből, ezt leszámítva igyekeztem a lehető legcsendesebben szenvedve megélni a pillanatot, amin nem segített az sem, hogy Pat akár tényleg jönne utánam, ha összeszedném magam. De hogyan? Mégis hogyan szedhetném össze magam így...
Nem állt készen. Én sem. Egyikünk sem. Ezt meg is beszéltük. Ahogyan azt is, hogy ezt az egészet tényleg Dakota sürgette meg. Én meg igazából, csak állhatnék, mint egy fasz, és csak azt kellene eldöntenem, hogy melyik karomat vágjam le, ha a szabad döntésemen múlna az egész. Úgy, hogy egyik sem nőne vissza teljesen. Kurva jó, tényleg.
Sokáig nem válaszoltam a kérdésére. Aztán két sóhaj közt szörcsögtem egy nagyot, az alkaromba töröltem a szemeimet, aztán megfordultam, és a hátamat a terasz korlátjának vetve megadóan csuklottam össze, újra meghúztam az üveget, aztán a térdeimre támasztottam mindkét alkarom.
- Igen. - suttogtam végül rekedten a nappaliba bámulva - Azt mondta, hogy szívtelen vagyok.
A szörnyet nem tagadtam. Az ostobát sem. De az az igazság, hogy nem csak azóta tudok szeretni, hogy Dakotát ismerem, hanem amióta őt. Még akkor is, ha másfél hete mondtam ezt ki neki először.
- Majd elmúlik... - sóhajtottam végül, és nem tudom, hogy melyikünket akartam meggyőzni igazán - Mindig kurvára elmúlik... De még nem megy. Ne haragudj, Dakota.
Nem tudom, mikor fog. Nem tudom azt sem, hogy milyen áron. Csak azt, hogy nem holnap lesz, és hogy nem lesz könnyű menet. Egyikünknek sem. Hogy mindketten el fogjuk felejteni a kritikus pillanatokban, hogy ez a beszélgetés megtörtént. Valahol mélyen pedig azt is, hogy mindezek ellenére túl fogunk jutni rajta.

Ha közben leült mellém, megcsókoltam. Hálásan, kifacsart rongyként. Mert akárhogy is, de szeretem. Mindig. Még akkor is, ha épp magamon kívül üvöltök vele, ha okádok, ha lebrunyálom a kurva slozit, ha be vagyok baszva, ha a világomról nem tudok.
Az elkövetkező időszak pedig minden bizonnyal ezekről fog szólni. Ahogy az elmúlt napokban is, valamiféle elbaszott váltót fogunk futni egymással, és hiába tudom, hogy így lesz, kevés vagyok ahhoz, hogy tudatosan a saját gyengeségem útjába álljak. De azt is tudom, hogy ha egyszer végül mégis közösen érünk be a célvonalba, akkor Dakota olyasmin ment keresztül értem, amit nem hogy nem vártam, de nem is reméltem volna senkitől. És ezért, amíg élek, hálával fogok neki tartozni.
A mát. Mindig csak a mát éljük túl - részegen, nem fürödve, PS-ezve, a szünetekben egymásra találva, nem kajálva, poharat és berendezési tárgyakat törve, kiabálva, egymáshoz se szólva, órákra eltűnve, lesérülve, bocsánatot kérve, szeretleket és bocsáss meget suttogva elalvás előtt... a többi pedig... majd mindig holnap kiderül.


//Eres la mejor, kitartás, köszönök mindent, 2 hét múlva ugyanitt :'')))) <3 <3 <3 //

Nem erőltettem a telefonálásról való meggyőzést. Jelenleg talán fontosabb, hogy hallja ezeket a dolgokat, minthogy egyből el is fogadja őket. Reméltem, hogy megmaradnak neki és amikor fogékonyabb rá, újra átgondolja. Persze lehet, hogy nincs igazam sem Patet, sem Henryt illetően, ez viszont - érzésem szerint - heteken belül ki fog derülni.
Amikor elismerte, kimondta, hogy mi bántotta a leginkább az egész helyzetben és megeredtek a könnyei, elsőre szótlanul hozzáértem, neki dőltem, majd halkan beszéltem. Ha szavak értelmébe nem is, vagy nem most kapaszkodott, talán a hangom, a közelségem és az energiáim is megtették. Patet nem tudtam neki visszahozni. És annyira őt is tiszteltem, hogy ne akarjak a levesébe tudni, ráadásul: ő Henry Teremtője, és ha nem is úgy csinálja, hogy az a páromnak tessen, de jól csinálja amennyire meg tudom ítélni. Nem szerettem volna aknamunkát végezni vele szemben, inkább emlékeztettem Henryt arra, amire úgy tűnik, még mindig kellett, időről-időre - nincs egyedül. Nem kell ezen egyedül végig vergődnie. Mert ha épp fel is basz, le is lépek ideig-óráig, úgyis ugyanott kötök ki a végén: mellette.
Amikor sírni kezdett, csak megszorítottam kicsit a bicepszét és a vállába csókoltam, majd újra nekidöntöttem a fejem. Hagytam, hogy valamennyire őrizze a büszkeségét, azt a kis cafatot, ami ilyenkor még volt neki, de ennél sokkal jobban akartam éreztetni, hogy vele vagyok, itt vagyok, akkor is, amikor épp szétesik, amikor épp nehéz és nem hormongőzös élvezetben lubickolunk, vagy lezárt vidámparkba törünk be.
Próbáltam kevésbé tragikusan láttatni vele a saját helyzetét, újra Pat eszét hozva fel, meg azt, hogy mennyire ismerte őt. Ennek szólt a kérdésem. Amikor pedig hosszan hallgatott, halványan elmosolyodtam, mert ez azt jelentette, hogy vagy tényleg mindig mindenben igaza volt Henry esetében és akkor tényleg van remény, vagy ennyire kevés téves alkalom volt. Ez esetben imádkozhatok, hogy ne ez legyen majd a legújabb...
Hagytam, hogy megforduljon, leüljön, és bár volt rá némi ingerem, nem vettem el tőle az üveget. Helyette leültem mellé, és kértem én is egy kortyot. A korttyal együtt pedig a választ is megkaptam.
Elmosolyodtam.
- És szerinted komolyan így gondolta? - Nem vártam rá választ. - Ha esetleg igen, szerintem kurva boldog volt, amikor rájött, hogy mekkorát tévedett.
Eszembe jutott, amikor a házban azt magyarázta, hogy mennyire tényleg haramia volt, hogy milyen könnyen visszacsúszna ugyanoda... Kicsit közelebb bújtam hozzá. Nem akartam, hogy megint olyan legyen, és nem kifejezetten magam miatt, hanem miatta. Már teljes egészében láttam őt, ugyanúgy szerettem, de ha lehetett, kerüljük el, hogy megint az a gyilkos legyen. Persze ehhez előbb el kéne hagynia a loftot.
Mintha csak Patet hallottam volna, ahogy talán mindkettőnket győzködve közölte, hogy majd elmúlik.
- Mindegy, hogy mennyi ideig tart, querido, végig csinálom veled - ígértem meg hangosan is azt, amit már az első hányós este megfogadtam magamban. - Túlleszel rajta.
Túl leszünk rajta.

Megcsókolt, viszonoztam. Jobban, kevésbé, de mindig viszonoztam - oké, kivéve, amikor tényleg mérges voltam rá, de magát a gesztust akkor sem hárítottam. Mert akármi lesz, bármi várt ránk, akárhogy hányós éjszaka, vagy kötekedéssel és kiabálással teli nap, sose akartam megfosztani attól, hogy hozzám érhessen. Akár csak egy ölelésre, vagy, hogy kicsit megfogja a kezem, egy csókra, vagy többre. Csak lásson közben, engem érezzen.
Csak ne zárjon ki. Bőgjön újra és újra, szakadjon rám teljes súlyával a bánata akár így, akár úgy, hogy morog, hogy minden bosszantja vagy épp a nihil közepén csücsülve semmi sem érdekli. És akkor talán a jobb órák kicsit többek lehetnek, nem csak a puszta pihenésről szólnak.
El fog múlni. Túlleszünk rajta.
Mikor, Henry? Meddig fogjuk járni ezt az őrült táncot, ami nyomokban sem - jó, azokban olykor talán - hasonlít arra, amit az esküvőnkkor jártunk? És vajon a végére mennyire leszünk egymás társaságában is magányosak?

//Apenas para você, szép kis menet lesz... :'''''DDD <3 <3 <3 //

endgame

[2023. június 24., szombat]

how did it come to this?

Lehetne rosszabb is. Több este mondogattam ezt magamnak, amikor munka után arra értem haza, hogy újabb bögre romjai hevertek a konyhában, vagy esetleg a nappaliban, az erkélyen. A felborult kiasztalra és az arról leesett, összetört lámpára is csak fáradtan sóhajtottam, és a korábbi napokhoz hasonlóan takarítottam utána. Ezek voltak a jobb napok: amikor a berendezés sérült, a takarítás pedig kimerült némi törmelék összesöprésében, kidobásában. Ilyenkor még reméltem a jó estét, és örömmel kapaszkodtam minden percben, ami akár egy kicsit is a normális "mi"-re emlékeztetett.
Eleinte még könnyebb volt ide eljutni, akkor is, ha szar kedvében értem itthon. Mert nem lökött el, szüksége volt a közelségemre, akár csak nekem az övére. Hogy a tekintetét fürkészve találjam meg azt, akiért végig csináltam a kifejezetten fos napokat is. Kétségbeesetten igyekeztem órákká nyújtani a perceket, amikor sikerült újra egymásra találnunk, igazán velem volt, a whisky pedig legalább egy kicsit háttérbe szorult. Megnyugtatott, hogy amint alkalom adódott rá, ugyanolyan könnyen hangolódtunk egymásra, mint korábban, magabiztosan vette el, amit adtam, és engedte, hogy magamnak követeljem, ami az enyém. Minden alkalom után reméltem, hogy sikerül megtartani a hangulatot, és ha nem is megoldani vele mindent, de legalább elindulni felé.
Minden alkalom után rá kellett jönnöm, hogy az összes szar ellenére, ami velem történt 112 évem alatt, még mindig kurvára naiv tudtam lenni. Nem lett jobb.
Két héttel Henry beköltözése után elkezdtem késő délutáni fuvarokat is elvállalni, visszautasítani a délelőttieket. Ha délelőtt ébredt, még valamennyire tudtam vele beszélgetni, estére már egyre ritkábban, egyre kevesebbet. Volt, hogy abszolút váltót futottunk: amikor leléptem, még nem volt ébren, mire hazaértem este - vagy éjjel, mert épp nem volt erőm előbb szembenézni mindezzel korábban -, már kiütötte magát. Ilyenkor általában megtettem azt, ami sima emberként, a Farkas ereje nélkül lehetetlen lett volna: bevonszoltam a fürdőbe, a zuhany alá és lecsutakoltam. Pocsék volt, amikor a vízre se tért magához, legfeljebb mordult egyet.
Henry dorbézolásával párhuzamosan én egyre kevesebbet ittam és cigiztem - meg ettem. Nem volt tudatos, de így, hogy 0-24 cigi- és piaszag terjengett azon a helyen, ami nem lezüllött kocsma volt, hanem mindkettőnk menedéke, egyre erősödő tiltakozás támadt bennem. Erre tett rá egy lapáttal az a hol erősödő, hol lanyhuló szorongás, hogy vajon adott napon melyik Henryvel fogok találkozni. Kötekedővel, Nihilistával, Bújóssal, Kanossal, Black Out Részeggel... Józanban nem reménykedtem, a többi körüli lutri pedig napról-napra többet vett ki belőlem - többet, mint az utána való takarítás.
A reggeli- és vacsorahordásról leszoktam. Általában volt műzli meg tej, olykor rendeltem nagyobb pizzát, hogy azzal ellegyen pár napig, ha olyan van, én meg leginkább csak csipegettem. Az erre vonatkozó kérdéseit - ha egyáltalán feltűnt neki a dolog -, mindig elütöttem azzal, hogy már ettem (napközben, ami igaz is volt, csak hát picsányi mennyiséget), vagy azzal, hogy nem vagyok éhes (szintén igaz).
És ezek csak a hétköznapi apróságok voltak.


Macivadászat teliholdkor

Sikerült kirángatnom egy teliholdra, bár kurva kelletlen volt, és az erdő felé vezető úton végig morgolódott, a többi autóst szidta, majd mély kussba burkolózott és meg-meghúzta a whiskys üveget. Persze, a pia nem maradhatott otthon. Nem is értettem, hogyan fogja kibírni vadászat közben nélküle, de ebből kiindulva feltételeztem, hogy gyorsan fogunk végezni. Nem próbáltam beszélgetni vele, úgyse ment volna.
Ritkán vadásztunk együtt, eddig talán két, max három alkalommal, és az újabb lehetőségtől a nőstény ha visszafogottan is, de fellelkesült. Én emiatt dobáltam el a ruháimat sietve, az erdő szélén, a fák között, Henry pedig, hogy mielőbb túlessünk a dolgon és mehessen vissza a lakásba, hogy ne rágjam ezzel tovább a fülét - legalábbis az egész lényéből sütő kelletlenség ezt sugallta.
Miután mindketten átváltoztunk - ő volt a gyorsabb -, képtelen voltam megállni, hogy körbefussam, pofámat az övének dörgöljem és játékosan a füle felé kapjak. A farkamat csóváltam, hogy újra láthattam a szürkémet, de viszonzásképp mindennek az örömnek és lelkesedésnek a töredékét kaptam. Amikor sürgetve nekiiramodott, hogy akkor vadásszunk, pár másodpercre lesunytam a fülem, visszanyeltem egy kis szűkölést, majd utána eredtem.
Ő választotta ki a vadat, és hiába próbáltam valami más felé terelni, nem engedett a medvéből. A keserűségének nem jelentett kihívást egy bölény vagy egy jávor szarvas, úgy esett a nagydarab, barna bundásnak, mintha minden sérelmét rajta akarná megtorolni, minden fájdalmát a húsába metélni. Nem lassította és nem térítette jobb belátásra az sem, amikor kapott tőle egy-két mélyre szántó, karmos pofont. Ő a szarjait akarta kiadni, a medve az életéért küzdött. Én pedig csak álltam egy darabig és figyeltem a mindkét oldalról, csak másképp elkeseredett küzdelmet.
Akkor mozdultam, amikor a vacsora egyik csapása túl közel érte Henry bal szemét. Ő nem törődött volna azzal, hogy fél szemet regeneráljon, én igen. A medve már végképp csak a párommal törődött, felőlem semmiféle fenyegetést nem érezhetett, így könnyű volt meglepni. Amikor újra Henryre támadt volna, könnyedén, gyorsan termettem mellette és kaptam agyaraim közé a torkát, szétzúzva a légcsövét, ezzel pedig rövid úton megfojtottam.
~ A tiéd, én megyek nyúlért ~ hagytam ott a tetemet, a puffogó hímmel, aki amint megadatott a lehetőség, egyből kötekedni kezdett. Hogy miért nem eszek? ~ Nem szeretem a medvehúst. ~ Hogy mióta lettem ilyen finnyás? ~ Amióta nem kell mindent felfalnom, mert ki tudja, mikor ehetek legközelebb.
Mordult és nekiesett a medvének, én pedig otthagytam, hogy találjak valami fogamra valót. Egyáltalán nem így képzeltem az első közös, teliholdas vadászatunkat. Azt hittem, hogy majd együtt futunk fölösleges mérföldeket a holdfényben csak azért, mert megtehetjük, mert jól esik, mert már a világ minden ideje a miénk. Aztán elejtünk egy szarvast, megvacsorázunk és lustán heverünk kicsit, egymáshoz bújva, pihenve, hogy pár óra elteltével induljunk csak vissza. Esetleg kiröhög, mert egy mosómedve belehugyozott a csizmámba, vagy valami...
Ehelyett ő egyedül falatozott olyan húsból, amit én csak muszájból fogyasztottam, ha egyáltalán hozzá jutottam, én pedig inkább időtöltés, semmint valós éhség miatt kaptam el a kurva nyulat és csipegettem belőle. A gyomrom tűhegynyi volt, a hús ízetlen, szinte nem is éreztem az apró test belsőségeinek melegét. Lesunyt fejjel bandukoltam vissza a medvetetemhez, csak a közelébe érve ráztam meg magam kicsit és rejtettem el a bánatom tekintélyes részét.
~ Mehetünk? ~ kérdeztem majdnem olyan közömbösen, szinte távolságtartón, ahogy épp ő viselkedett, és anélkül változtam vissza a ruhákhoz érve, hogy a nőstény búcsút vett volna a hímtől.
Túl friss volt minden. Még nem tudtam hozzászokni ehhez, és egy vállrándítással elintézni az ilyen eseteket. Pedig kénytelen leszek - ha azt akarom, hogy rendbe jöjjön, mindenképp. A biztonság kedvéért egy szót se szóltam hazafelé, az energiáim pedig a lehető legsemlegesebbé váltak.


Henry nyomában

Nem volt kedvem hazamenni. Pontosabban: tartottam attól, ami otthon várt. A kollégáim azt hiszem, látták rajtam, mert az utóbbi időben egyre többet faggattak a "pasim"-ról, vagy próbáltak elvinni az utolsó fuvarom után inni, azt tippelgették, hogy mi van a nagymamámmal... Nem vagyok jó megjátszásban, nekik is feltűnt, hogy valami nem kerek, főleg abból, hogy a töredékét zabáltam annak, mint szoktam. A szemem alatti karikák mélyebbek, sötétebbek lettek, az arcom kissé beesett lett, és ha nem is néztem ki úgy, mint amikor városba érkeztem hát... festettem már jobban anchorage-i pályafutásom alatt.
De megint lepasszoltam az ivászatot. Valahogy az utóbbi időben taszítani kezdett, és bár fintorogtam a gondolatra, hogy jószerével absztinens lettem, ahányszor eszembe jutott az egyre növekvő mennyiség, amit Henry magába döntött, összepréseltem a szám az alkohol gondolatára. Erőltetés helyett pedig inkább beletörődtem. Ez egy ilyen időszak. És reméltem, hogy tényleg csak átmeneti.
Üres kézzel tértem haza este, immár sokadjára, majd rendelek pizzát, hogy legyen itthon, ha esetleg valami szilárdat is magához venne.
- Megjöttem! - kiáltottam be a kivilágított nappaliba, de csak a némaság felelt.
Nagyot sóhajtottam, lerúgtam a tornacipőm, majd elvettem egy hajgumit a kulcsos tálka mellől és laza kontyba fogtam a hajam. Legutóbb, amikor nem érkezett felelet az érkezésemre, a vécé mellett találtam meg Henryt, öntudatlanul, a hányásával a csészében, a földön, az arcán és a mellkasán. Ezúttal sem számítottam jobbra, és a cigi-piaszag figyelmen kívül hagyásával mentem egyenesen a fürdőbe - ami üres volt. Pillanatnyi értetlenség után a hálóba siettem, Henryt viszont ott se találtam.
- Henry! - szólongattam, mintha nem tudom... a neve hallatán elbújna az ágy alól.
A konyha eleve esélytelen volt, egybe nyílt a nappali-étkezővel, láttam volna már belépéskor, ha ott van. Csak azért néztem el arra mégis, hátha várt valami macskakaparásos, helyesírási hibákkal tűzdelt üzenet. A konyhapulton, a hűtőn... akármin! De semmi.
Előcitáltam a dzsekim zsebéből a mobilomat és hívtam. Közben az erkélyre is ellátogattam, de a szokásoson túl - üres üvegek, teli hamutál - semmit se találtam. Visszamentem a nappaliba. A feldőlt kisasztalt, a róla leborult lámpát már szinte rutinosan kerültem ki, mintha nem raknám vissza minden reggel a helyére. A telefon pedig csak zúgott és zúgott, ahogy a hívás kiment, de sose fogadták.
- Picsába már, baszki, vedd fel! - kiabáltam az üres lakással, de sem az, sem a férjem nem felelt.
Talán feltűnt neki, hogy lassan szinte váltót futottunk és tetemesen lecsökkent a közös ébren töltött órák száma. Talán megunta, hogy itt van, vagy engem. Vagy több, komolyabb segítséget várt volna. Vagy egyszerűen visszament Pathez? Megpróbált feljutni Fairbanksbe? Nem, abban az állapotban, amiben az elmúlt napokat töltötte, kizárt, hogy egyáltalán féltávig eljusson - de persze, ez neki biztos nem esett volna le...
- Picsába! - ismételtem, amikor nagy sokára üzenetrögzítőre kapcsolt a mobilja.
Visszavettem a cipőm és lerongyoltam a mélygarázsba. A Mustang és a motor is a helyén volt - utóbbit még mindig nem vitte szervízbe -, az illatát se éreztem. A tetőre is felnéztem, bár sok eredményt ettől sem vártam és sajnos nem csalódtam, szóval újra megpróbáltam elérni, de ezúttal is a semmibe csengett ki ez a szar!
Visszamentem a garázsba, bepattantam a kocsiba és az egyszer megjárt albérletéhez hajtottam, hátha beváltotta a korábbi fenyegetését és visszaköltözött. Épp jött egy másik lakó, így be tudtam surranni az épületbe, a lakás ajtajának feltörése pedig semmiség volt. Kopogtathattam is volna, de nem akartam a többi lakó figyelmét ilyesmivel felhívni. Főleg tök fölöslegesen, mert hát... Henry itt se volt. Azért ezúttal hagytam neki egy "hol a faszban vagy baszki?!" hang üzenetet újabb, percekig tartó kicsöngés után és ugyanezt meg is írtam neki.
Aztán felhívtam Patet.
- Szia! Bocsi, hogy ilyenkor - éjfél körülre járt már -, de nem beszéltetek mostanában esetleg Henryvel? Á nem, nincs vészhelyzet - remélem! -, csak kicsit furán viselkedett - lelépett baszki! -, gondoltam dumáltatok - és ezért kereket oldott -, de oké minden, majd beszélünk, szia!
Elindultam Fairbanks felé, nem volt jobb ötletem. Út közben vagy tízszer hívtam Henryt, az útba eső kisebb települések éjjel-nappalijában megálltam, kérdezősködtem benzinkúton is, de senki se látott olyas valakit, aki legalább hasonlított volna rá leírás alapján.
Random ötlettől vezérelve a Pitet is felhívtam, de nem, ott sem járt... A Mustang mellett fel-alá járkáltam azon kattogva, hogy mégis mi a faszt csináljak? Közben hívtam, üzenetet hagytam. Megfordult a fejemben, hogy visszafelé az erdős részen megyek, farkasként, hátha... de olyan rohadt nagy területet kellett volna átfésülnöm, hogy már belegondolva is esélytelennek tűnt, hogy egyáltalán a nyomára bukkanjak. A pajzsomat se húztam fel abban a reményben, hogy egyszer csak valami halvány energiafoszlányt megérzek, ami rá utal, de ez se történt meg.
Hajnaltájt értem haza, ugyanúgy üresen ásító loftba. Kezdtem pánikba esni. Pontosabban kezdtem volna, ha lett volna rá időm, de bassza meg, előbb az elkódorgott férjemet kellett előkerítenem! Dobta egy villámzuhanyt, hogy valamennyire felfrissüljek, betelefonáltam melóba, hogy a délutáni fuvarjaimat lepasszoljam, aztán körbenyargaltam az összes ismerős farkason a városban, hogy nem futottak-e bele egy élő legendába. A nemleges válaszok közti időben újabb eredménytelen hívásokat kezdeményeztem, még több üzenetet hagytam, és szinte már könyörögtem, hogy valamilyen módon, de legalább azt jelezze, hogy él, elég lesz később megtudnom, mivel basztam el, vagy mi triggerelte a lelépését, csak ennyit hadd tudjak! Az összes helyet végig jártam, ahol korábban voltunk, vagy amiről tudtam, hogy ismeri, a felét kocsiban, a másik felét gyalog, leeresztett pajzzsal. Gyűlöltem, hogy mindenki kis kisülései olyan egyértelműen és tisztán értek, de azt még inkább, hogy egyik se Henrytől jött.
Az egész napos rohangálás és hívogatás közben lemerült a telefonom. Olyan sietve rongyoltam haza, hogy töltőre tegyem, ahogy annak idején, a Hiltonban hesszelve eszembe se jutott volna. Mert mi van, ha pont hívna, és nem ér el, ha jönne egy üzenet, vagy segítségre szorul, bajba került, félholtan fekszik valahol... A rémképek tárháza kimeríthetetlen volt, és mindez annyira felnyomta bennem az adrenalinszintet, hogy egyáltalán nem tűnt fel, mióta vagyok fent egy huzamban, hogy aludnom és ennem kéne, meg mondjuk egy pohár víz is jól esne. Henry mellett minden egyéb másodlagossá, illetve ebben a helyzetben sokadlagossá vált. Az újabb zuhany is csak azért kellett, hogy tovább bírjam. Hidegre állítottam a vizet, amíg a telefon a nappaliban töltött, és farkasként legalább azon nem aggódtam, hogy nem hallom meg, ha csörögne.
De nem csörgött.
Magamra kaptam pólót, farmert, zoknit húztam és türelmetlenül róttam a köröket a nappaliban, arra várva, hogy az a szar legalább annyira feltöltsön, hogy kibírja az estét - meg persze elindítottam a negyvenhatodik hívást is rajta -, amikor valami ismerős megcirógatta az energiáimat. Azonnal az ajtó felé kaptam a tekintetemet és még a lélegzetemet is visszatartottam egy pillanatig. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem a képzeletem játszott velem a kimerültség szélén táncolva.
A neszezést hallva aztán megindultam, reflexből élve minden sebességgel, ami a rendelkezésemre állt, és feltéptem az ajtót. Henry ott állt előttem, látszólag sértetlenül, kissé imbolyogva, egy biciklivel. Két másodpercig csak bámultam, leginkább szájról leolvasva a félrészeg mosolyos "hello"-t, mint hallva, aztán megszüntettem a kettőnk közti távolságot és szorosan megöleltem. Zokogás fojtogatott, de képtelen voltam kiengedni, ahogy megszólalni se bírtam. Csak kapaszkodtam a már koszos, szagló felsőjébe és örültem, hogy előkerült, hogy nem hagyott el, hogy nem sérült meg, hogy az összes képzelt rémség megmaradt a fantáziáim közé zárva. A reszketésemet viszont nem tudtam elrejteni, bár nem hiszem, hogy észrevette, vagy megjegyezte volna.
Nem érdekelt, hogy hol járt, nem kérdeztem, de ha mondta, meghallgattam. Csak remegő hangon közöltem vele, hogy:
- Legközelebb vedd fel azt a kurva telefont baszd meg, vagy feldugom a seggedbe! - mormoltam a mellkasába fúrva az arcom. - Faszomat ijesztgesd...
Égett a szemem, elszorult a torkom, és kihasználva, hogy nem volt lehetősége nap közben kiütnie magát, kisajátítottam magamnak arra az estére. Megrémített. Szükségem volt rá. Egyébként is, de ezek után még inkább.


Lépcsőházi szerenád

Jószerével minden alkalommal, amikor hazaértem, bújt. Totálisan részegen, de akarva, erőlködve, csak érdemi eredmény nélkül, az pedig lehetetlennek tűnt, hogy a cél érdekében visszavegyen a whiskyből. Általában azt ivott, mert sem bort, tequilát és sört nem vettem többet, miután mindet elpusztította. Whiskyt viszont ha nem hoztam, hát szerzett magának, ennek hála pedig a legtöbb esetben ha akartunk is valamit kölcsönösen egymástól, nem sikerült. Ez van. Ő nem nagyon fogta fel, vagy ha adott pillanatban zabos és frusztrált is lett tőle, másnapra elfelejtette, én pedig ugyanúgy beletörődtem, mint a mindennapos utána takarításba, a hangulatingásokba és az állandósult pia- és cigiszagba. Olykor nekiduráltam még magam.
Egyik reggel szándékosan levertem a kávéfőzőt, majd meg is tapostam, azon sápítozva közben, hogy:
- Jaj, nézd már! Tönkre ment. Kénytelenek leszünk kávézóba menni, ha akarunk inni... de szar!
Aztán persze még aznap vettem újabb gépet, mert én se éltem volna túl másképp, de ha szép szóval már nem lehetett hatni, hát elértem így, hogy emelje fel a seggét és legalább egy rövid útnyira szedje össze magát. Természetesen messzebbre csaltam a szükségesnél, és kivételesen sikerült teljesen ignorálnom minden zsémbelését, nem hagytam, hogy elrontsa a kedvem. Annyira nem, hogy az anchorage-i rendőrőrs felé sétáltattam, mintegy mellesleg.
Attól a ponttól kezdve még szarabb kedve lett, és hozzám vágta, hogy direkt csinálom, ugye? Jól esik a kudarcára, a kisemmizettségére emlékeztetnem őt. Innentől mondhattam, amit akartam: hogy amúgy ja, hiányzik, hogy őrmesternek hívjam, de nem kudarc, hogy menő az épület és ha esetleg egyszer úgy gondolná, ilyen helyen dolgozhatna, meg lehet érdemes lenne azért körül járni a dolgokat...
Mire visszatértünk, már emelt hangon veszekedtünk az egészről, tulajdonképp ugyanazokat a köröket futva, ugyanazokat ismételve. Utána már leginkább csak ivott, és amikor szóvá tettem, hogy talán kevesebbet kéne innia, és nem látná ilyen reménytelennek a helyzetét, csak dacosan lehúzott még pár kortyot és elkezdett a lakásban cigizni. Cserébe leborítottam a tévét, hogy ne tudjon majd játszani, mire elküldött a picsába.
- Megyek is, bazmeg! - mordultam vissza és már vettem is az alig ledobott dzsekimet. Csak az ajtóban torpantam meg, ahogy beugrott a korábbi eltűnése és az első hetes fenyegetőzése, hogy kilép az életemből. - Kávéfőzőért és tévéért megyek, nem sokára jövök, maradj a seggeden.
Bosszantott amúgy, hogy nem tudtam csak úgy eltrappolni, hanem biztosítanom kellett őt minderről, de inkább ez, mint még egy azokhoz hasonló alkalom. Bár így meg tényleg bennem volt, hogy jobb, ha sietek, bármennyire is esett volna jól néhány órányi nyugalom és egyedüllét. Mondjuk... utóbbit úgyis megkaptam általában, mert az esetek többségében, amikor otthon voltam, vagy még, vagy már ki volt ütve. És kurvára hiányzott.
Robotpilóta üzemmódban intéztem a vásárlást, csak a legszükségesebb dolgokra figyeltem és olykor a telefonomra is ránéztem, hátha valami zavaros zagyvaságot küld Henry. Semmi sem jött tőle. Ez ebben a helyzetben nem nyugtatott meg, sőt, inkább arra sarkallt, hogy hazafelé az összes létező sebességkorlátozást megszegjem, mert megintcsak: mi van, ha valami hülyeséget csinál, vagy már csinált? Az alkohol és a harag nem jó tanácsadók, főleg nem együtt, neki pedig mindkettőből akadt bőven. A korábbi düh helyét megint az aggódás vette át, és csak az nyugtatott meg némileg, amikor a liftben a hatodikra tartva megéreztem Henry energiáit. Hát itt volt, élt, nem kóborolt el megint... de felérve nem éreztem olyan tisztán, mint út közben, hamarosan pedig valahonnan a lépcsőházból, pár emelettel lejjebbről felvonszolta magát hozzám egy elnyújtott, félig artikulálatlan "Dakotaaaa" nyöszörgés.
- Faszom... - nyögtem, majd annyira kinyitottam a loft ajtaját, hogy lerakhassak kávéfőzőt, tévét, aztán elindultam a lépcsőn, hogy összeszedjem a férjem.
A negyediken összetört whiskyüveg szilánkjai hevertek nem túl nagy, aranybarna tócsában. Alighogy elmentem mellette, két emelettel lejjebbről megint a nevemet nyöszörögte fel.
- Jövök már, jövök - mondtam, miközben majd' beleszakadt a szívem, ahogy eszembe jutott, hogyan mondta ugyanezt nekem pont ő, teljesen más körülmények között.
Szar érzés volt, hogy amíg korábban Ő jelentette a stabilitást, a biztos fogózkodót, addig mostanra az életemben létező káosz, bizonytalanság, aggodalom és szorongás forrásává vált. Nem tudtam belé kapaszkodni, rá támaszkodni, menedékre lelni mellette, mert mindkettőnk helyett, mindkettőnknek egyedül nekem kellett ezt megteremtenem. És bármennyire igyekeztem, egyre kevesebbnek éreztem minden erőfeszítést, egyre jobban elsorvadtam, egyre jobban hiányzott a férjem.
Leértem hozzá. Az orra vérzett korábban, az állára és a mellkasára is jutott belőle, a szája és a szemöldöke pedig felrepedt. Gondolom máshol is megütötte magát, de ezek voltak a legszembetűnőbbek. Leguggoltam elé. A világáról alig tudva bazsalygott rám, amikor az arcára simítottam a kezem és beharaptam a szám pár másodpercre.
- Szia... - suttogtam, mire valamit visszamotyogott, de a szavak egymásba folytak, nem értettem, mit akart. - Hazaviszlek, jó? - Újabb semmibe révedő pillantás és delíriumos vigyor.
Hol vagy, Henry?


Baszd meg!

Volt egy vékony határmezsgye, amikor... tudtam vele beszélni. Ébredés és az első bögre kávés whisky után - már ha otthon vagy ébren voltam. Mert teljesen kiszámíthatatlanná vált: akkor ment aludni, amikor felkeltem, ébredt, amikor lefeküdtem, vagy épp akkor, amikor ébresztőm szólt, és ehhez mérten hol a kanapén, hol az ágyban érte a K.O., de volt, hogy arra értem haza, hogy kint az erkélyen ütötte ki az utolsó korty whisky, a cigi leégett, kis égésnyomot hagyva a combján, amin cigis kezét pihentette.
Ilyenkor legalább teljesen zavartalanul tüntethettem el az egyre nagyobb felfordulást, amit az ébren töltött órákban tudott okozni. A kajásdobozok fele érintetlenül hevert, az üvegek kifosztva, a bögreszilánkok, széthagyott szennyes, már ha hajladó volt legalább ruhát cserélni, húzósabb napokon pedig hányás és félrezáporozott húgy nyomát is takaríthattam, mint valami kibaszott bejárónő. Akit egyre ritkábban tudott megdugni, hiába volt ott esetleg a szándék.
A whisky tett róla, hogy az egyre ritkuló közös pillanatok eltűnjenek, hiába köszöntött olyan édesen dörmögve, bújva, amikor nagy nehezen pont úgy jött ki a lépés, hogy jó kedvében értem haza. De legfeljebb addig jutottunk, hogy próbálkozott, próbálkoztam, ő elunta a sikertelenséget, én pedig jobb esetben frusztrált lettem, rosszabban semmit sem éreztem. Aztán felkelt és minden hideggé, magányossá vált. Emiatt pedig megutáltam a semmibe vezető próbálkozásokat is.
Így hát most is, amikor hazaértem, Henry pedig jött, az ajtónak nyomott, a nyakamba csókolt és részegen, félig a világáról nem tudva el akart csábítani, csak megcsókoltam és közöltem, hogy:
- Ma ne, fáradt vagyok. - Sokadjára a héten. És nem hazudtam... kezdtem végtelenül kimerült lenni, ő pedig hiába érintett és csókolt, a jelek szerint nem tűnt fel neki, hogy megint túl könnyen tudja kitapintani a bordáimat.
Felbasztam vele. Az energiái, az alkoholgőzös tekintetében lobbanó harag mind tisztán mutatták ezt, és nem volt semmi, ami az amúgy is nyers véleménynyilvánítását mederbe terelte volna, vagy visszafogja kicsit. Rákérdezett, hogy mi az, másnál voltam talán? A Back Street Boys banda valamelyik tagja kisegített?
- Ne legyél fasz - mondtam fáradtan, némi feszültséggel a hangomban, de hiába, Kötekedő Henry színre lépett, a maga legteljesebb formájában, és feltett szándéka volt a falig elmenni.
Hogy mi van, már nem tudom felállítani neki, meg biztos az a bajom, hogy nem tudom megtalálni a faszát.
- Te sem, különben nem vedelnél ennyit - vakkantottam vissza, megunva az egészet, a béketűrésem határán. Nem vedelne, ha megtalálnám. - Nem találom meg, amíg vedelsz.
Akkor baszd meg!
És ezzel ellépett, visszaült játszani, onnantól pedig felém se nézett, hozzám se szólt, mintha egyszerűen megszűntem volna létezni. És ez fájt. Meg az, ahogy azt a "baszd meg"-et mondta. Ez nem olyan volt, mint a legtöbb szitkozódás meg káromkodás, amit bókként, vagy röhögve dobtunk a másiknak - ebben sértettség és harag volt. Tényleg bántani akart vele, és hiába tudtam, hogy ezt csak a helyzet, a több hetes ivókúra és a depresszió mondatta Henryvel... betalált. Pedig mondtak már rám, nekem sokkal rosszabbat is. Az első hét után pedig jószerével minden ehhez hasonló lepergett rólam, mert tisztában voltam vele, hogy mennyire nem így gondolja, de akkor is, bassza meg, ha nem így gondolja, ne mondja, ne így, ne nekem.
Bementem a hálóba és úgy, ahogy voltam, ruhástól bedőltem az ágyba, most először kifejezetten azt kívánva, hogy egész éjjel maradjon fent és játsszon. Elfáradtam. Elfogytam. Magányos lettem. És az egyetlen, aki ebből ki tudott volna húzni, önmagát se volt képes rendbe szedni.

Befejeztem a takarítást. Mármint: nem voltam hajlandó csinálni. Hagytam, hogy a szemét és a mocsok egyre csak terjedjen, nőjön, mintha Henry depressziójának megtestesülése lenne, ami ellen úgy tűnt, feladtam a harcot. Ő pedig eleve el se kezdte, így jószerével csak aludni jártam haza látszólag. Valójában Patet hívogattam és próbáltam utána járni az egész áthelyezéses, jelentkezéses szarságnak az itteni őrsre, amennyire lehetett. Közben csalódottan vettem tudomásul, hogy Henry tényleg akár szó szerinti szemétdombon is elélt volna.
Három napba telt, mire munka mellett minden lényegi infó meglett és sikerült ajánlót szerezni a fairbanksi rendőrfőnöktől. Pat szerint Mandy az ex-társaként is írt volna róla, de úgy döntöttünk végül, hogy ennyi is megteszi. Mondanám, hogy izgultam, féltem, aggódtam, izgatott lettem, de valójában egyik sem. Csak kurvára szerettem volna végre kikeveredni ebből a gödörből, és lassan kikészített, hogy most nem futhattam el a nehézségek elől, mert Henry nélkül továbbra is sokkal rosszabb lett volna, mint vele - igen, még ebben az állapotában is. Még úgy is, hogy le se szarta a három napon át, kontrollálatlanul növő-gyűlő mocskot, hogy nem teszek ellene semmit, hogy talán ugyanabba a nihilbe zuhantam, mint ő. Beletörődött, hagyta, nem érdekelte, nem küzdött.
Amikor a harmadik nap végével kiütötte magát megint, bevonszoltam a zuhanyzóba, lemosdattam, tiszta alsót adtam rá és a friss ágynemű közé dugtam. Utána pedig módszeresen, az egész loftot kitakarítottam a legutolsó kis sarokig, kiszellőztettem minden undorító szagot, kárpitot mostam, szőnyeget poroltam és szellőztettem, kajamaradékot, foltokat tüntettem el, ami pedig menthetetlen volt, kidobtam. Órákkal később az egész lakás majdnem úgy festett, mint új korában, és már csak a felhalmozott whisky készlet maradt hátra.
Az utolsó cseppet is kiöntöttem a lefolyóba - egyetlen pohárka kivételével. Egyik üveget bontottam a másik után, miközben próbáltam valamiféle elégedettséget kicsiholni magamból, de csak a monoton mozdulatok, a bugyogás maradt. Nem mertem belegondolni, hogy mi lesz, ha nem sikerül, ha ez se használ, ha nem vált ki semmiféle küzdőszellemet, vagy... valamit. Akármit!
A whisky eltüntetése után levittem az üvegeket is a mélygarázsba a közös konténerbe. Nem bírtam volna a látványukat se elviselni, és ez egy darabig még így is marad, ebben totál biztos voltam. Visszatérve fogtam a pohárba töltött whiskyt, aminek kényszerből megkegyelmeztem, elballagtam vele a kanapéhoz, leültem, a poharat pedig a dohányzóasztalra tettem a felnyitott laptop mellé. Bekapcsoltam a tévét, kerestem valami semmitmondó sorozatot és hagytam, hadd szolgáljon háttérzajnak a gondolataimhoz.
Olykor a piára tévedt a pillantásom és azon agyaltam, vajon elkerülhettük volna ezt? Hogy egy pohárral kell várnom őt ahhoz, hogy beszélni lehessen vele, hogy funkcionáljon, hogy még egy pohár elég legyen ahhoz, hogy már csússzon minden és keresztet vethessünk adott napra is. Előbb kellett volna mindezt meglépnem? Mondjuk azt se tudom, hogy most használ-e bármit, hogy felfogja-e, hogy nem akad majd ki annyira, hogy tényleg lelépjen... Gőzöm nincs mi lesz, ha ez nem fog működni.
Képes voltam a kanapén gubbasztva több órán át várni, hogy magához térjen. Nem felkeljen meg felébredjen, nem. Arra olyanok képesek, akik elaludtak, Henry egyszerűen öntudatlanra itta magát - megint. Ezúttal viszont nem csak azért vártam így, mert hétvége volt, enélkül sem menekültem volna a munkába. A nőstény csendesen meghúzódva lapult, nagyjából olyan elárvultan, mint ahogy én is éreztem magam. Csak akkor kaptuk fel mindketten a fejünket, amikor a háló felől nyöszörgést és motoszkálást hallottunk.
Nagy levegőt vettem, amennyire és amire lehetett felkészítettem magam, majd végig néztem, ahogy Henry nagy sokára felbukkant az ajtóban.
- Beszélnünk kell - mondtam minden bevezető és "jó reggelt" nélkül, majd megpaskoltam magam mellett a kanapé hozzá közelebb eső felét, és amikor leült, a kezébe nyomtam az előre kikészített whiskyt.
Nem hiszem, hogy szükség lett volna rá, de ha mégis, mert teszem azt gyanakodva méregette volna a piát, csak biztattam, hogy hajtsa fel. Ez lesz egy ideig úgyis az utolsó, hogy ivásra buzdítom. És nagyon reméltem, hogy az utolsó, hogy ez kell ahhoz, hogy beszélni lehessen vele.